Persze fájt és hazudnék ha azt mondanám már minden rendben, de el kellet fogadnom, hogy anyukám, nem anyám, nem függ a koromtól, ő az én anyukám volt és marad, meghalt. Sokáig száműztem a gondolatokat, lenyelni, vagy eltaszítani kívántam az emlékezést, de emberek vagyunk, ember vagyok, és igen, ki kell mutatni az érzéseket, így a bánatot is.
-Kansasra pillantottam, a lány elmélyedt régi könyveibe és igyekeztet frissíteni tudását. Nagy ágyú volt, pörgött egykor vele a világ és közben a világ rázúdult. Most már nem száguldozott, most egy másik úton járva haladt egy ösvényen. De én úgy érzetem, igen is a saját tempónkba azt kell csinálnunk ami a szívünkbe dobog, különben belebetegedünk, s minek betegedni, ha van kiút, mert minden labirintusból létezik kijárat, ez tény.
Elfordultam, se ablak se kedvesem és még a nyomasztó terheket is hátrahagyva csak néztem kifelé fejemből és minden, még lélegző nyomasztó atmoszférát hátrahagyva, igyekeztem, arra gondoltam amim van. -Van egy ház, nem kastély, van munka, az egyik olyan dolog amit szeretek csinálni és itt van nekem Kansas és én neki, kívánhatunk többet(?) -Persze lehetünk vágyakozok, lehetünk mindenséget felsoroló igény birtokosai, de minek?! -Minek ha az adott pillanat örömet és boldogságot szolgáltat.
-Először is élek, van mellettem egy olyan hölgy akire rápillantva soha nem gondoltam volna, hogy velem tart az élet nevű utazásba, és ez csodálatot és boldogságot teremtet. S ami igazán örömteli, az az, hogy ez a boldogság mindkettőnket körülölelve egy ragyogó csodát teremtet...
Meseország(?) -Nem, a valóság immár egyetlen városra korlátozódott és tulajdonképpen senki nem tudta mi rejtőzik a falon túli örökös ködtengerbe. Éhség és nyomor ugyan nem volt, de az emberiségből immár csak ennyi létezett, egy városnyi polgár akiket egy maroknyi katona védelmezett az ismeretlentől. -Furcsa hogy ilyen elveszett világban az ember moralizál, a jóról és emlékekről, de a vélt biztonság és a lelki egészség érdekében ez szinte a muszáj képében jelentkezett, vélhetőn minden épp ember elméjében.
-Esteledett, a helikopterek lassan felemelkedve a ködbe merészkedve napalm rakétákkal világították meg a külvilágot, vagy is inkább felégettek mindent ami esetleg közeledhetett a város ellenében. - Érdekes, ez a Föld és se műholdak sem bátor pilóták nem tudták feltérképezni a planétát, mi több, pár mérföld után, már a dronok sem láttak semmit, majd egyszerűen megsemmisültek. A városnyi túlélőnek talán egy szerencséje volt, és ez a vörös bolygó. Tulajdonképpen a Mars kolóniái tartották el a várost, onnan jött az utánpótlás, az volt az utolsó remény. Ha megszakadna a Marssal a kapcsolat, pár hónap és a város éhen és szomjan halva, az utolsó emberi település is megszűnne a Föld nevű bolygón. - A lényeg, emberként élünk, emberi munkákat végezve, legbelül abban reménykedve, hogy vagy a technika vagy a Jó Isten által a kék bolygó újra kék lesz és egy végső esélyt kap az emberiség, hogy megcáfolja azt a trendet, hogy az ember csak pusztít maga körül, mindent és mindenkit felemésztve...reménykedjünk.
