Tanács ( A Bemutatás )

Egy párhuzamos világ, párhuzamos történései. Itt ez kitaláció, ott a rideg valóság!
Bár mely hasonlóság, nevek, csupán a párhuzamosságból eredhet...

 A tanácsnak nevezik magukat, már több száz esztendeje léteznek. A tanács a világot valójában irányító szervezett, központja ismeretlen, legfőbb vezetőit a titok övezi. Talán legelső és demonstratív lépésük, mikor felszámoltatták a Templomos Lovagok rendjét, erre kiválóan megfelelt a gyenge és manipulálható pápa, V. Kelemen és a pénzéhes Francia király, Szép Fülöp.
 Az akciót egy MEGFELELŐ tanácsadó szervezte meg, és az egész koncepciós pert előre kidolgozva adták át a királynak.
 Az akció, majd száz százalékos sikerrel ért végett, és a lovagok kincseinek egy jelentősebb része a tanács kasszájába folyt. Ám itt találkozott a tanács először, egy az embernél és a mögöttük rejtőzőknél hatalmasabb erővel, egy univerzális akarattal. -Történt ugyanis, hogy a rend nagymesterét máglya halálra ítélve,  Jacques de Molay megátkozta a pápát és a királyt, ígérvén, nem élik túl az ő halálát egy évnél. Az átok megfogant, és mind két befolyásolt személy titokzatos módon meghalt, ahogy az átok beteljesedett.
 Ez persze nem állította meg a tanácsot, hiszen csak bábokat vesztettek, kikre tulajdonképpen csak addig volt szükség, míg a feladatot véghez nem viszik. E sötét szervezett, mely pénzügyi és gazdasági hatalommal rendelkezik, szörnyű szövetségre léptek az idegeneknek nevezett földönkívüli lényekkel. S bár a tanács is jól tudta, az idegenek nem pusztán szeretetből szelték át a fél univerzumot, tudván tudták, a céljuk az emberiség rabszolgává tétele. De mert ebben egyezett a cél, hát sötét paktumot kötöttek, még az egyház nagy részét is befolyásuk alá helyezvén. Ironikus, de immár a tanács is csak egy eszközzé vált, igaz, még jelentős erőt birtokolva, és egy bolygót, cserébe a földért, így meg volt a fennmaradásának záloga, már csak azért is, mert a tanács, a világ leghatalmasabb családjai, vérkapcsolatot létesítettek az idegenekkel, és már az Ipari forradalom idején, megszülettek az első kevertek.
 A tanács másik nagy dobása volt a Spanyolnátha, ezt egy módosított mustárgázzal végrehajtott  támadás keretében vitelezték ki, 1918-ban, célja a népességszabályzás, és ugye mert a világégés "csak" 9 milliós háborúban elesettet  produkált, a járvány 100 millió halottat eredményezett. -Igaz, ezen nagyobb volumenű akciók mellet több száz bűn nyomja a szervezet tagjainak lelkét. A gyilkosságoktól a 1920 évek gazdasági válságáig, egész az Ebola létrehozásáig.
 Ám míg a gonosz erősödött, a legnagyobb titokba az egyház egy szárnya létrehozta az inkvizítorok rendjét, ismételten. Ám ma már nem csak az eretnekek ellen lépnek fel, egy olyan háborúba, amiről a média hallgat, hanem magával a tanáccsal és az idegen szövetségeseikkel. -Az inkvizíció első lépéseinek egyike volt, mikor egy tengerészgyalogos nyilatkozott a világhálón, hogy a Titánon, a Szaturnusz holdján egy katonai támaszponton szolgált, és egy újonnan felbukkant idegenek ellen vívják a csatát, szövetségeseikkel. Nos a katona igazat beszélt, a szövetségesek meg a tanács irányítói, az ellenség pedig, egy olyan csillagcivilizáció akinek sikerült a Földet is birtokolni kívánó faj rabigáját lerázni. A másik ilyen akció, mikor a volt Kanadai védelmi minisztert meggyőzték tárja nyilvánosságra az idegenek létét és azt, hogy befolyást gyakorolnak világunkra. A férfi megtette, igazat mondott, de a globális média ügyesen elmaszatolta a témát.
 S miközben a tanács, új pápát jelölt ki, mert a régi nem kellően szolgálta érdekeiket, ismét ellenállásba ütköztek. A cél a pápa megmérgezése volt, erre már volt példa a XX. századba, a nagy reformokat tervező egyházfő személyében akit mindenki szeretett,  csupán 33 napig lehetett Isten földi helytartója. Máig nem tisztázott körülmények között halt meg. Ekkor még az inkvizíció csak papíron létezett és nem tudta megvédeni a pápát.
 Aztán jött a 2020-as nagy járvány 1 milliárd áldozat és diktatórikus kormányzatok megszületése, melyek felett a világkormány magasodott, a tanács emberei által kormányozva...

Menekülve

Furcsa alakzatokba rendeződtek a fellegek,  elveszítve természetességüket, mint ha mértani formák felé próbálnának közelíteni, ijesztő csend közepette.
 A férfi fáradt volt, lábai inkább ellengették volna a testet, csak az akarat tartotta még talpon, az akarat, hogy fedél legyen a feje felett és hogy minél távolabb kerüljön az elesett erőd romjaitól.
 Futni már nem igen tudott, egy egész napja menekült, az élőhalottak áttörve a védelmi vonalakat eszelős vérengzésbe kezdtek, koordináltan, parancsra cselekedve.
 Rémálom volt, az erőd a védelmi vonal legfontosabb pontjaként, ez eddig kulcs szerepet játszott a nagyváros biztonságára nézve. Immár csak játszott, most a szörnyek az elesett katonák testéből lakmározva diadal ülve, közvetlen veszélyt jelentettek az egész belső zónára.
 A rádióüzenetet leadták, vélhetőn az irányítótestület azonnali erőket mozgósít, mert ha nem, nagy baj történhet. A városig számtalan mezőgazdasági település volt található, szinte teljesen védtelenül. Ráadást egy elmebeteg bürokrata kitalálva, hogy a városnak immár nincs szüksége falra, elkezdték azt bontani.
 Megállt, nem nézett az égre és a levegő ízével sem törődött, arcán veríték csíkok, mint piciny patakok tekergőztek, vértezete súlya gigászi teherként nehezedett rá, miként karabélyát is a szentlélek tarthatta, mert a hadnagy kételkedett, hogy ez még a saját ereje. -Reménykedett, mielőbb a várható egységekkel szeretett volna találkozni, és egy szusszanás után visszavágni a zombiknak, elesett társait megbosszulván. Ám se katonákkal sem senkivel nem találkozott, és csak remélte, mielőbb legalább egy településre téved.
-Nagy volt a pánik,  senki nem hitte, hogy áttörik a hullák a védművet, az öt méter magas falról már nem is beszélve. De bekövetkezve a lehetetlen a dögök betörtek, nem tudni miként, de egy alig használt kapunk özönlöttek be. Lehetett szabotázs, lehetett mulasztás(?) igazából nem lehetett azt sem tudni, hogy jutottak át a taposóaknák vonalán sértetlenül, csak egy volt biztos, éjjel egy órakor lerohanták az Acélpajzsként ismert erősséget, és mire rendeződhetett volna a védelem, az ezerszer gyakorolt tervek szerint vissza hátrálva a toronyba, már minden elveszett.
 A hadnagy csupán azért élte túl a vérengzést, mert egy helikopterről védték a védhetetlent, és mikor már minden bukni látszott amely gépeknek sikerült a levegőbe emelkedni, a menekülést választották.
 Na ekkor történt a sokadik elképzelhetetlenség, a műszerek megbolondulva a gépek zuhanni kezdtek. A jobb pilóták szinte kisebb karcolásokkal le tudták tenni a gépeiket, de ez nem volt vigasztalás, hiszen, nem egy helikopter az élőhalott áradat felett lebegve pusztította a szörnyetegeket, hát ők hamar elvéreztek. 
 A hadnagynak valahogy szerencséje volt, a gép viszonylag a legvadabb küzdelemtől távolabb ért földet és a kis csapat megpróbálhatta a kitörést. Hát megpróbálták, ám sorra véreztek el társai, a menekülés nem volt zombi mentes. Mindegy, a lényeg, hogy John Wood hadnagynak sikerült élve eltávolodni  a helikoptertől és utat törve a hullák hadán az ostrom közeléből. Egy biztos volt, vagy hirtelen megtáltosodtak az élőhalottak, vagy valakik vagy valami irányítva őket, új felállást teremtet az ember és a zombik háborújának... 

Ilyen Jövő

 Egy árnyéktól takart kis faház volt, egy ligetes erdő szélén, a szélben táncikáló levelek zenéje közepette, meghittnek is lehetett volna eddig mondani. Ám ahogy a pillanatok egyedi rezdülései teltek, a házhoz vezető ösvényen megálló férfi orrát megütötte a pusztulás bomló illata.
 A ház elülső részére egy embert szegeztek, miként Jézust, keresztkén feszítve. A testet már kikezdték a madarak, az egykor, talán jóképű férfi teste maradéktalanul az elmúlás útjára lépet, már néhány napja megtörtént a gyalázat.
 Az érkezett, John Brin az egyház lovagja, nem lepődött meg e bűntény láttán, az ilyesmi a falak mögötti világtól ugyan idegen, de kint kereszténynek lenni nem életbiztosítás. -A rádiójáért nyúlt, és jelzett a közeli település rendészének, a helyzet menthetetlen. Na igen, a rendészek nem igen járnak ki a falvakból, pont elégé rettegnek az eretnek hordáktól, s aki egy farmon kíván boldogulni, jobb ha nem hangoztatja, hitét, mert így járhat, mint ez a szerencsétlen.
 A lovag megindult, be kívánt menni a házba, és mert vélhetően csak papíron jelenik meg a hatóság, leszedni a holttestet, John a ház felgyújtása mellet döntött.
 A legyek dongtak, a szag egyre émelyítőbb és a látvány még visszataszítóbb, de utána kellet néznie, nincs e még több áldozat, vagy nyom, mely valamelyik szektára utalhatna.  Az ajtót berúgta és az könnyen engedett, és a ház alatti árnyékot, bent nyomasztó félhomály váltotta fel, hűvös őszi leheletnek tűnő atmoszférával. -Lassan lépet és a fa padozat nyikorgott a páncélos férfi súlya alatt, de nyikorgott a támadás pillanatába minden ezen épületbe, mert az elülső helység törött bútorok, kiforgatott fiókok groteszk festménybe illő képét mutatták. Nem volt szép látogatás az már biztos, a szomjazó fa padozatán megszáradt vérnyomok, az erőszak már itt bent elkezdődött.
 Az áldozat füves ember volt, gyógyteákat, kenőcsöket készített és ebből élve tette mindennapjait. Voltaképpen kellettek az ilyen emberek, a településeket a városok csak ímmel-ámmal látták el, és felkészületlen rendészekre bízták a rend betartatását.
 Furcsa világ volt, túl a globális klímaválságon, a hét évig tartó klímaháborún, a világot az Egyház helyre rakta, nem kevés erőszak útján. Több ezer cég vezérel, politikussal végeztek, a hitetlenséget büntetve a planétát részben visszaadták a természetnek. Ám ez kemény árat követelt, sok cég nem hódolt be, és magánhadseregekkel szálltak szembe az Egyházzal, nekik csak a profit számított és számít a mai napig. Igaz többségük elhagyta a földet, de gerillaharcosaik és a régi világ hívei eretnek mozgalmakkal igyekeznek minél több kárt és halált okozni. A városok az egyházé, a kinti világ még csak töredékében. Így utólag azért mindenki látta, a fekete szmogtengerek melyek a városokat egykor felzabálták, nem volt fenntartható tendencia. Viszont a hatalmasokat ez nem igen érdekelte, és ugye a népvándorlás, az erőforrásoké kitört regionális háborúk, mind egyet jeleztek, a világnak megszűnését. Nos ekkor ragadt a kezdeményezést magához az Egyház és lett a nagy háború, mely vége sok halál és a földet pusztító cégek, a naprendszerben található kolóniákra való kiszorítása. Ma minden megújuló, minimális a káros anyag kibocsájtás, de sajnos a planéta élővilága hatalmas kárt szenvedett, miként a mostani népesség is csupán két milliárd, az egykori 15-ből.
 De mindennek ára van, a föld gyenge, a cégek meg erősödnek, a jóléti társadalmat még mindig visszakívánok, akiket prófétáknak mondott felbújtok uszítanak eretnek csoportokba tömörültek. Igaz, voltaképpen már a XXI. század elején is inkább csak megkeresztelt volt a többség, mint sem keresztény. S előbb imádták a pénzt, mint Istent, ez is hozta el a XXII.-ra e katasztrofális helyzetet.
 A férfi nagyot sóhajtott, pirogránátot vett elő és 2 percre időzítve a földre ejtette, egy percet adott magának, hogy végig nézze a kis házikót, nem volt nehéz, két helységből állt, és a második perc a kellő távolságba jutás, a háznak égnie kellet. Ide senki nem költözne, és a szellemek számára is tökéletes átjáró lenne, mindenképp pusztulásra ítéltetett. -Nem talált életre utaló jelet, és ezt a karján lévő bioszkenner is megerősítette, távoznia kellet.
 Ám ahogy ismét kilépet bevillant neki egy a padlón heverő medál, visszarohant és meglelve sietősen távozott, a medál, egy arcot, egy szép női arcot rejtett. Már csak az volt a kérdés, ennek az arcnak a gazdája, a támadókhoz vagy az áldozathoz tartozhatott...

Csapda!

2055 a Nagy Hadronütköztető repedéseket okozva a valóság falán, kaput nyitott a pokol birodalmába.
2056 a Démonok ezrével özönlöttek a világra, az emberiség a hanyatlás útjára lépet.
2058 az Egyház inkvizítorokkal vette fel a harcot a pokol teremtményeivel, s az életbemaradásért folyó háború elkezdődött...

 Egy farmhoz hívták, a városok többsége már rég elesett, és a falak nem azért voltak a metropolisok körül, hogy megoltalmazza a bent élőket a pokoli teremtményektől, hanem pont fordítva, a világot oltalmazták, a fertőzött területek elbarikádozásával. - A férfi az rendje bíborát viselte, oldalán lánckardja, megszentelt jelekkel erősítve.
 Na igen, a démonok nem egy lebegő, ijesztgető valamik voltak, a démonok testeket, gyenge akaratú embereket szálltak meg, ezért is ment nekik könnyen a városok meghódítása, a pénzimádat kellően megfelelt, hogy az emberből megszállott, egy irányított test legyen. S hála a teremtőnek, ha a test elpusztult, a démon is vissza került a pokol útvesztőibe, persze nem volt nagy megrettenés, hiszen a tudósok által hasított hasadék, még mindig nyitott sebként tátongott, az egykori Francia-Svájci határ közelébe.
 Mindegy, feladat volt és az inkvizítor minden lépésével közelebb került a kukorica termelésével foglalatoskodó család épületéhez. A villanyt napelemek adták, a vizet egy közeli patakból nyerték, és a hely elég távol volt a veszélyes zónáktól. -Úgy tűnt egy démonnak nem volt elég a könnyű zsákmány, kihívást keresett, de vesztére a farm lakói időbe látva a bajt, a megszállottat elkülönítették és papért szalasztottak. -Természetesen a pap csak megnézte a férfit, és már is a legközelebbi inkvizítor-erődöt értesítve segítségért folyamodott. Hát a segítség határozott léptekkel közeledett, elhaladva egy csűr mellet, melynek nyitott ajtaján belesve, néhány gépet látott, bár üzemanyag hiány miatt e masinák inkább csak várakoztak, mint segítették az itt élők munkáját.
 Lovak és tehenek hangját hallotta egy távolabbi építményből, az udvaron tyúkok keresték eledelüket, a főépülettől távolabb egy harmincas férfi eszkábált valamit, nem tűnt fel neki a vendég közeledése.
 Az egyház küldötte a bejárathoz lépet és határozottan kopogva, már érezte a túlvilági lény jelenlétét. -Pár pillanat, az égen gyenge felhők hajókáztak, a zöldellő kukorica egy végtelen óceánnak tűnve, semmi ijesztő nem mutatkozott. Persze nem is kellet, a gonoszt nem látni, érezni kell!
 Nyílt az ajtó! és egy idősödő, de jó erőbe lévő nő tekintett a jövevényre, s nem kellett neki sok idő, hogy megértse a vendég a várva várt inkvizítor, a férje lehetséges megmentője.
-Isten hozott, lépj beljebb. tárta az ajtót szélesre a nő, és egy az ablakok jóvoltából kellemesen világos szobába vezette a férfit. A szoba nappali és étkezde is lehetett egyszerre, és a székek számából tekintve, vélhetőn tízen is étkeznek a nagy durva faragású kerek asztal körül.
-Hol az áldozat? tudakolta a érkezett, igaz már tudta, az épület alatti pincébe zárták a megszállottat, ott is egy kis helységbe torlaszolva.
-Lent. nyögte a nő, erőssége itt valahogy elszállt és keze is remegett a pince lejárat felé mutatva.
-Vannak mások is a házba?
-Nincs, kint vannak dolgoznak, a gyerekeket meg elküldtem a bajnak napján rokonokhoz.
-Tökéletes, akkor én most lemegyek, mindegy mit fog hallani, ne jöjjön utánam, mi több, senkit ne engedjen be a házba, érti?! a nő bólintót és nem is kívánva a napaliba maradni a kijárat felé igyekezett.
-Remek. az inkvizítor a lejárati ajtót felfedte, majd elindul a mélység felé, az ajtót maga után húzta, vállalva a hirtelen rátörő sötétséget. -Várt néhány másodpercig, nem nyúlt a villanykapcsolóhoz, a képességeire hagyatkozva ereszkedett tovább. A pince tornádók elleni búvóhelynek tűnt, alját vékony betonréteg fedte, rés sehol, fényt csak mesterséges forrás szolgáltathatta, de az egyház katonájának, erre nem volt szüksége.
 Lassan lépkedett, látta a ülő és fekvő helyeket, a raktározott élelmet és jó pár kacatot, ami az ittenieknek lehet fontos, ám a jövevény számára nem bírt jelentőséggel.
-Csend volt, s ez ritka egy megszállt embertől, pláne mikor ő is érzi a közeledő végzetét. Természetesen ez így, nem ilyen egyszerű, nem egy inkvizítor öltek meg megszállottak, elég egy rossz mozdulat, egy tört idejű figyelmetlenség. -Szóval a csend óriás súlyaként nehezedett a helységre, miközben a férfi elérte az elzárt odút, ahol a megszállott őrizetbe kell hogy legyen. A kint járt pap szerint egy acélszékhez van láncolva.
-Feltépte az ajtót! az emberek nem sokat láttak volna, de az egyház emberein áldás és adomány volt, és ezen adományok, képességekként jelentkeztek meg, mint látni a sötétbe.
-Egy halott volt a székhez láncolva! a szag nyomasztó és hányingerkeltőn tört elő a semmiből, miként tűnt el a gonosz jelenléte! -Csapda volt! az inkvizítor már tudta, a háziak szolgák voltak, önkéntes alattvalók, és a démon még nem választva testet ide lecsalta, harcolni kívánva.
 Fentről zörgések, majd fény gyulladt és három tagbaszakadt férfi ereszkedett a mélységbe, szúró és vágó eszközökkel felfegyverezve. -Játék, a démon játékos kedvébe volt, hiszen ő is tudta, három ember szemtől szembe esélytelen egy inkvizítorral szembe. De mert a játék vérre ment, a egyház embere is tudta, nincs választás, ölni kell.
- Félelmetes volt a hármas, némán közeledtek, se szó se kiáltás, az inkvizítor várta az elkerülhetetlent, leakasztotta lánckardját és egy gombnyomással életet lehelt a borzalmas sérüléseket okozni tudó fegyverbe.
- Az első egy nádvágókéssel próbálkozott hangtalan, de fürge zombiként. Semmi esélye nem volt, a lánckard átvágva a kés pengéjét, vált-tőtől metszette le a jobb kart, vért és hangtalanságot teremtve. Úgy látszott a fájdalmat kiiktatta a démon szolgái testéből. A harcos sokat nem tétovázott a sérültet odébb rúgta, majd egy újabb szolgát célzott meg, ott már nem csak sebesülés volt, a test két irányba dőlt, s már csak egy önkéntes szorongatott egy fejszét. A sérült a vérveszteség miatt a földön vergődött, fájdalom ide vagy oda, a vér nélkül az erő megszűnik, miként az élet.
 A hasítóeszköz furcsa visszhangot keltve hullt a padlóra, gazdája egy pillanat múlva követte.
-Fűst szag! a rohadékok, míg itt lent tartották felgyújtották az épületet, és az inkvizítor jól látta a lefelé vezető lépcsőn csordogáló benzint, jó esetben, percei voltak hátra...

A Katasztrófa!

Nehéz lenne a láncolatot sorra venni, Cristina, aki az úrból nézte végig ahogy a világ elsötétül, óriási szerencsének köszönhette, hogy most a Földön lehet, és hazájában. Persze a halálfélelem mindent uralt, ott fent az űrbázison, látva a városok kihunyó fényeit és a NASA utolsó bejelentkezését, ahol szép szavakkal közölték, nem megoldható a hazahozatala, mert a világ, ami eddig létezett szétesett, mint egy rosszul összerakott legó, szóval az egy elviselhetetlen időszak volt.
 Ám az Oroszok, hogyan, vagy miként de feljuttattak egy talán utolsó űrhajót, egy mentőakció keretében, és így végül szerencsésen hazakerült, az évszázadokat visszasüllyedt emberi civilizáció világába, több mint fél évet töltött a űr rideg végtelenjébe.
 -Marasztalták, az Európaiak valahogy jobban viselték a hirtelen megszűnő energiaforrások és természeti katasztrófák sorozatát. Ám a doktornő úgy érezte haza kell mennie, s bár hallotta, hogy az Államok összeomlott, az északi területeket Kanada oltalmazza, dél pedig a káosz földje, ahol a nagy városok fallal védekezve, mindennap a túlélésért küzdenek, a kontinens déli féltekéről áramló néptömegekkel, kik a fallal mögé szeretnének bejutni, és az eluralkodott bandák, hadurak hordáival szembe.
 Az egész történés döbbenetes volt, az olaj ott volt a föld mélyén, de mindegy mit tettek a cégek, napról napra kevesebbet tudtak felszínre hozni. Az atomerőművek már haldoklottak, uránból már a katasztrófa előtt megszűnt az utánpótlás, nem véletlen, hogy egy nagyszabású terv keretében a Titán nevű holdon hozott létre a világ több államának szövetsége egy hatalmas bázist, ahonnét dronok százait juttatva a Szaturnusz felhői közé Hélium 3 nevű szuper energiaforrással kívánták megoldani a gazdaságra, iparra nehezedő gigászi nyomást. Állítólag az első teherűrhajó meg is érkezett és be is indultak a hélium 3 felhasználására létrehozott objektumok, mikor pár hétre rá, bekövetkezett a katasztrófa! -Több űrhajó nem jött, rádióadások voltak, és a jelentésekből az jött le, hogy a Titánon minden oké, és a begyűjtés folyamatos. A holdbázisnak egy szerencséje volt, teljesen önfenntartóra tervezték, így egy bizonyos ideig, nem érinti

a Föld hanyatlása.
 Bonyolult világ volt mindig is az emberi civilizáció, de most véres és barbárrá vált! A nő aki harmincöt évesen úgy képzelte az űrbe leli halálát, most egy Karolinai erődváros egészségügyi szolgálatát erősítve, némi biztonságba élt, hiszen a várost húsz méter magas fal oltalmazta. -Sok várost, a bajok első heteibe egy okos szakértő felvázolva a jövőt, a védekezést javasolta, és a dolog bevált. Persze nem mindenki jutott be a falak mögé, meg aztán gazdálkodni is kellet, így a városok körül farmok ezrei növekedtek elő, és gépekhez szükséges üzemanyag híján kézi és állati erővel termelték az élelmet.
 A városoknak dolgoztak, akik milíciájukkal a környék településeit igyekeztek oltalmazni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. S volt egy borzalmas oldal, valahogy mindig akadt a bentlakóknak konzervétel, nem egy gyárat emeltek, az áramot gőzerővel pótolván. Nem is ez volt a furcsa, hanem, mikor kint is éhínség tombolt, bent volt friss konzerv, aminek titkára Cristina egy kolléganőjétől szerzett tudomást, embereket dolgoztak fel! -Menedékkérők közül, az igénytől függően, és természetesen a bűnözés ára is ez volt, tartós élelmiszer! 
 A nő ekkor döntött úgy, hogy el kell mennie a erős haderővel határait védő, és viszonylag életképes, élhető civilizációval rendelkező Kanadába, ekkor már nagyon bánta, hogy nem maradt Oroszországba...

A Nagyúr

 A férfi a romok között állt, torz faldarabok, a lábai alatt tégla, vakolat és a leomlott épületek maradványai terültek el, mint egy végtelen túlvilági sivatag, lángok és kénkőszag nélkül.
 Az égen csak néhány szürke maszat, madár egy sem, és a nap is betegen világítót nehezen hatolva át a világot átölelő emberi "csodát" a szmogtengert.
 Tom Hill, mert így hívták a sötétség nagyurát, cinikusan szemlélte e pusztalatot. Nem ő alkotta, nem kellet a túlvilági mágia, a gondolkodó ember, gondolkodás nélkül elpusztította a planétáját. Persze istennek tartották magukat, de milyen isten az aki csak a profitot számolja és minden mást eltarol ami csak nyereségvágya útjába kerülhet.
 Nagyot nyelt, a távoli gyárkémény csonka maradványára tekintet, egyféle emléknek bizonyult, egy letűnt kor groteszk emlékeként. Ez van, a sötétség csak átvette az emberek helyet a földbolygót, nem elpusztítani, hanem parazitáitól, a pénzéhes emberiségtől megszabadítani kívánva.
 A sötét a fény szolgálja(?) paradoxnak tűnhet, de nem az. Mert ahogy a fény nem létezik sötétség nélkül, úgy a sötétség is belehalna, fény nélkül.
-Nagyúr! csendült egy hang, és Tom egy kortalan, egyszerű embernek tetsző férfi, tudta, eljött a visszatérés ideje.
 Csak egy szót mondott, a világ kifordult önmagából, cseppnyi hányingert ébresztve, ám míg az érzés megerősödhetett volna, Tom Hill egy rideg csarnokba találta magát, hatalmas, gótikus díszítésű trónusán ülve.
 A helység rózsaablakoktól volt megvilágítva, a falak már repedezettek és a két oldalt talpig vasban sorakozó testőrség kiélesített karabélyokkal vigyázták uruk épségét.
 A szólító a testőrkapitánya volt, és egy alattomos tekintetű ember társaságába várakozott a tróntól, meghatározott távolságra, a márványlapokra szegezett tekintettel.
-Mit kívántok? kérdezte a sötétség egyik helytartója, miközben rossz energiákat érzett, és elméjében a SÖTÉTSÉG VEZÉNYLŐJE egy rövid üzenettel a veszélyt igazolta.
-Nagyúr, enged bátyám szabadon, ő csak egy gyárat birtokolt, mely munkát adott az embereknek. kezdte könyörgöm a ravasz tekintetű figura. A kapitány arcát a sisak rejtve tartotta, de Tom Hill számára zavaros volt a történés. E halandó, aki most testvére szabadságáért könyörög, nem volt bejárása a palotába, az őrség még is beengedte, felettébb nem tetsző a pillanat.
-Szabadon? -Munkát adott? -S mond a bolygót az ipari szennyezéssel mivé tették a hozzá hasonlók?! -Gondolod a mélység viccből vette át a fenti világ feletti uralmat?
-Nem tudom uram, de nem igazságos ítéleted és gondolj a sok munkanélküli éhezőre. vágott vissza a fickó és balja lassan ruhája alá csusszant.
-Az igazság relatív, miként a nézőpontok is, a kihallgatásod ezennel befejeződött! döntött a nagyúr, nem kívánta tovább húzni az időt, a dolgoknak folyniuk kell.
-Te választottad! emelte hangját a kérelmező és pisztolyt rántva a trónon ülőre célzott és lőtt! 
 A fájdalom komiszul Tom testébe mart, a vére melege egyszerű öltözékét átáztatva saját folyásba kezdett, a szív volt a cél, de mellé trafált a fickó. A nagyúr elrebeghetett volna egy gyógyító igét, ám nem tette, jobbját kinyújtva a lázadóra mutatott és az újra a fegyverét elsütő férfi feje egyszerűen levált a testéről, vérszökőkutat teremtve és egy inogó torzot.
-Tűz! vezényelt a kapitány, és a két sorba posztoló testőrök karabélyaikat a trónon szenvedőre szegezték, kinek a lövéstől ereje fogyatkozott ugyan, de léphetett volna, ám nem tette, hagyta ahogy a lövedékek széttépik testét és engedte, hogy tudata távozzon otthonába a sötétség birodalmába.
 A halál viszonylag gyors volt, és az újjászületés még ezt a sebességet is megelőzve, a volt teste helyén maradva, Tom Hill immár egy háromméteres óriásként jelent meg a csarnokba, testét aranyszín páncélzat fedte, kezében lángoló pallossal, a végzet angyalaként mutatkozott.
 A fegyverek hamar rászegeződtek, de mire az első lövés eldörrent, már négy katonát a pallos kettészelt, és a pusztítás csak most vette kezdetét, mert árulásért halál jár!

" Olykor a sebezhető külső mögött egy nagyobb erő áll, s ha ezen erő felébred, már régen rossz, a megidézői számára. "   

Kivégzés

 Az inkvizítor közönnyel szemlélte a nyüzsgő-bűzlő metropolist, a bűn erjedő melegágyát. Nem volt dolga a legtöbb emberrel, pénzimádó, elveszett lelkekért nem érdemes küzdeni, az ÚR ugyanis megadta a szabad akaratot, s ki a sötétséget választja, hát élvezze annak rothadó gyümölcsét is, a pokolba lesz meglepetés, mert erről szól a végállomás!
 Igen, a pokol egy lehetőség a változásra, úgy, hogy közben minden lehetőség megnyílik, hogy ne kívánjunk megváltozni. Semmit nem adnak ingyen, és természetesen egyszer a pokol is bezáródik, és kik nem voltak hajlandók a változásra végkép kitörlődnek az idő és a tér kötelékéből, még múltjuk is eltűnik, nem marad semmi belőlük, mivel ez is a szabad akarat része...
 Mellékes, az idő még nem érkezett el, és az egyház jelen időben a démonokkal vívja legnagyobb harcát. Nem a bálványimádókért küzd az inkvizíció, a kevés még hinni akaró embereké harcolnak, mert miközben milliárdnyian eladták lelküket a pénz illúziójának, még vannak kik Isten nevét hitből és szeretetből ejtik ki szájukon. S mert a világ a cégeké és a démoni lényeké, a kisebbség sebezhetővé vált.
 Persze a világkormány üldözte az egyházat, hisz a cégek bábja, és ez váltotta ki, hogy létre az inkvizíciós testület, egy katonai ellenálló erő a hatalommal szembe. A ördögökkel viselt harc java a Jezsuitákra hárult, az inkvizíció a világi ellenséggel folytatta élethalál küzdelmét. Természetesen ez egy nem hivatalos hadszíntéren folyt, az inkvizítorok likvidáltak egy cégvezért, erre a vállalat milicistái felgyújtottak egy menedékhelyet, szóval gyalázatos és könyörtelen harc folyt, pláne miután a kormány bezáratta a templomokat, hivatkozván a multikulturális társadalomnak nem kell isten!
 Vélhetőn Istennek sem kell a világ nagyobbik, bűnös része, mely már a planétát szmoggal burkolta, vizeit megmérgezte és a fák a legtöbb esetbe szintetikus dekorációnak szolgáltak. -A vég közelget az kétségtelen, és a őszülő halántékú férfi csak abban reménykédet, hogy addig még jó pár démonimádót a pokolba küld. -Ilyenkor a média természetesen iszonyatosan támadja az illegalitásba menekült egyházat, mondván a szeretet nevébe gyilkol a vallás. De tévednek, aki eladta lelkét, már nem érdemli a könyörületet, itt is a szabad akaratról van szó, ha bevállalták a démonokat, hát démonként is kezelik őket az inkvizítorok, mert ez nem megszállás, hanem önkéntes felajánlkozás.

 Eljött az idő, a távcsöves puska megtalálta a célszemélyt, egy sátánista szekta alvezérét, amúgy egy tömegételeket gyártó cég egyik főrészvényese. -Fiatal volt, haja szőkésbarna, arcán folyamatos derű látszott, ruhája pedig makulátlanul elegáns, egy ifjú úriember, a nők imádatának "tárgya" hiszen mindene megvolt, pénze, hatalma és vonzereje.
 -A homlokát célozta, a harmadik szemnek is nevezett csakra helyét, itt biztos a halál és biztos a pokolba juttatás, hibázni nem lehetett, a nanodroidok mely vélhetőn vérébe keringenek, nyilván meg próbálják menteni a gazdatestet, ám ha szétloccsan a koponya már a történet véges, a harmadikszemre célzás, meg spirituális töltettel bír, ez teszi lehetővé, hogy köztes helyek helyett, egyenest a pokolba süllyedjen a bűnös lélek, a kiutat nem lehetett engedélyezni.
 A fegyver elsült, az inkvizítor egy másodperc alatt letudta, tökéletes munkát végzett, így nem volt más, mint a menekülés, a fullajtárok nyilván már megindultak...

Pokol

 A sötét angyal az örök alkony világát figyelte, egy végtelennek tűnő metropolist. Lent az emberek sokasága, a bűnös lelkek, kik ismét testet kaptak, hogy próbára tegyék azt amit az életbe elbukással zártak.
-Ironikus, de míg a pokolba tömegnyomor uralkodik, a menny egy légüres végtelen, néhány lélektől eltekintve. S hogy a mélységbe mi is a szabály(?) semmi több, mint az életbe, a törvények betartása. -Kövesd a tíz parancsolatot és kerüld a 8 főbűnt, mert ugyan az emberek világába az egyház  a 8 főbűn közül egyet kiradírozott, attól még amit az ÚR meghatározott, messze nem változott.
 Természetesen a pokol és lényei nem gonoszak, ők önként vették fel a sötét színt, önként vállalva e nehéz feladatott. S bizony ez oly annyira nehéz, hogy a legtöbb, ide kerülő lélek, nem szakítva földi gonoszságaival, nem igen indulnak meg a tisztítótűz irányába. Mert van a a parancs, KI NEM BIZONYÍTJA MEGBÁNÁSÁT, NEM LÉPHET TOVÁBB! és ez így volt rendjén, pláne a totális rend, a pokol világába.

 Az angyal éjpáncélzatba, tépett szárnyai a szimbólum, hogy ez a nem a menny, és szemeibe az eltökéltséggel, feladatát tekintve, az ablaknak háttal elterülő csarnokot érzékelte. Fáklyák fénylettek, bár létezett más mód, miként a házakban az elektromosság, ám ez is csak díszletnek számított.
 A helységet repedezett oszlopok tartották és a falak mentén az emberek képzeletében élő ocsmány démonok szobrai sorakoztak, a bűnös lelkek ugyanis az ilyen a végtelen magasságba nyúló tornyok egyikébe érkezik, s itt kapják meg a szabályokat, a homlokukra égetve.

 Munka, házasság és minden ami fent történik, zajlik a pokolba is, azzal a kivétellel, hogy minden egyes parancs megszegését követőn, a végrehajtók, előbb vagy utóbb meglelik a bűnt kivitelezőt és a helyszínen kivégzik. Van, hogy sorozatlövő, van, hogy lángszóró, a lényeg, itt a bűn azonnali megtorlást eredményez, hogy aztán a bűnös ismét egy toronyba materializálódva újabb esélyt kapjon, azzal a következménnyel, hogy egyre jobb életkörülménybe helyeztetik. S itt mutatkozna meg a lélek ereje, ám pont az ellenkezője bizonyul, hiszen a kínok pillanatain túl a jólétbe csöppenve, látszólag nincs ok a változásra. -De egyet nem tudnak a vétkesek, egy pont után a pokol bezárul, és Isten végső csapást mér a változni nem kívánók tömegére. Ez annyi tesz, mindörökre kitörlődik a létezésből, nem kap esélyt akkor már, hogy visszatérjen az ÚR ragyogó birodalmába.

 Az angyal megfordult, eltűnődőt, az emberek gondolatait olvasva, hogy hányszor és hányan módosították a törvényeket, csak, hogy az egyre hitetlenebb embereket megtartsák az egyház kebelén. De egyet senki nem vet tudomásul, az Isten törvénye nem variálható szánk íze szerint. Isten sosem mondta, ha valami nem tetszik tökéletlenségünknek, átírhassuk. Sokan teszik, s a legtöbben a XXI. századnak nevezett zónából érkeznek, az emberiség párhuzamosan zajló közül , az ide érkezők a fogyasztói társadalom pénzimádói. A pénznek pedig nincs helye Isten országában, persze itt lent annál inkább, így a csábítás megmaradva, a léleknek kell felnőni, ha az életbe nem, hát a pokolba. -Igaz ez nem igen történik.

 A trágár beszéddé csak a nyelv kivágása az adomány, s ha itt a gondolatba megy tovább a alázatosság hiánya, természetesen jön a következő lépés, a végrehajtók mindig teszik amire felhatalmazták őket. -Ja és a mester vagy az ördög, se jégbe se tűzbe zárva nincs, minden egyes pillanatban azt teszi amire az ÚR kérte, és minden egyes pillanatba kapcsolatba állnak.
 Dianna a sötét angyal, csendre intette a gondolatait, csendre, hisz neki nem dolga megítélni a tökéletesség döntéseit, ő csak teszi amit kell, és reméli mielőbb bezárja Isten a poklot, hogy végre közel kerüljenek a mindenek teremtőjéhez...

Életből el!

 Mindenki mesevilágokat kreál életébe, vagy beletemetkezik a realizmussal, ám az igazi boldogság keveseknek adatik meg. Ezt egyesek evéssel, szexel, pénzzel pótolnák, de csak kiéget hordókká válnak.
 S hogy mi a helyes, önámító illúziókba reménykedni, vagy szembe nézni az adott helyzettel, egyedi döntés, egyedi élet.
 De minek is moralizálni, ahogy kisiklott az életem a hamis medréből ráébredtem, ez nem ébrenlét, ez maga a mélység. Persze nem voltam sosem bölcs, és nem formázhatom meg, más képzelete és elképzelése sajátos univerzumát. Ám ahogy a kikapcsolt konvektorral szemezve, az életen tűnődtem. Nem volt sok mélázásra való, mikor összeomlott a kis és közepes üzemek zöme, és a szakemberek kénytelenek voltak, bérrabszolgaságba süllyedni.
 Magam is elmerültem, de nem tudtam a helyzetet feldolgozni, meg aztán milliónyi más sors "ajándék" nehezedve reám, úgy döntöttem, a számláimat úgy sem tudom fizetni, a magány pedig semmire nem ösztökélt, hát kiterítettem az ölembe helyezett kartonlapra a üvegcsébe tárolt bogyókat, csak száz darabról volt szó.
-Nem volt hányingerem, nem volt félelmem, annyira üres és szegény élet állt mögöttem, hogy már nem volt sok veszteni valóm. A tea a lábamnál pihent, egy litert készítettem, az volt a gyanúm, pont elég lesz a nyugtatókhoz.
 Valahol olvastam nem feltétlenül álomba merülve pusztulok el, de igazából nem nagyon számított, hiszen előttem a semmi és a befizetésre váró számlák...

 Csak pozitívan, csak a jót nézd! már az agyamra mentek az ilyen szövegek, miként a reklámokban agyon ismételt fájdalomcsillapító idétlensége. Persze majd jobb lesz, nem szabad feladni. -Nem, nem szabad e sok ökörséget befogadni! Nincs munka, nincs semmi fény az életbe, és bár mondhassák, hogy ezután, majd megfordul a történet, ám ezt egy húsz évesnek még be is lehet adni. De mikor a félidő letelt, hiába is fordulna az élet, már azt nem tudjuk átélni, amikről lemaradtunk, már csak fizikai korlátaink végett is.
-Már csak 99 tabletta volt hátra, az idő nekem dolgozott, nyugodtja békébe! 

Eredmény ( A Vonat történet folytatása ) tört verzió

 Vannak feltételezések, melyek a párhuzamos világokról beszélnek. S egyes elképzelések szerint átlépve plusz erővel gazdagodva térhetünk vissza. Hát ez elmélet, egy olyan elmélet, melyet Tom és Mark ki is próbált. Ám a túloldal, mindegy miként nevezzük, semmit nem ad ingyen, pláne ha e alternatív világot pokolnak is nevezik...

 Ez volt a kezdett, ez volt melyet az emberiség történelmében sokan megjátszottak. Sokan és magas árat fizettek, mert bár valóban megkapható a siker, de az a siker, szög a lélek koporsójának fedelébe...

" Kutathassuk a jövőt, de talán előbb a múltat sem árt ismerni"

 Mark szíve szerint, egy akkorát bemázolt volna barátjának, hogy még maga is megbánja. De nem tette, visszatértek az alternatív világból és bár Tom gazdagabb lett 5 kívánsággal, Mark viszont egy tapasztalattal. Még pedig azzal, hogy jobb nem belelépni egy olyan történetbe, melyről semmit de semmit nem tud!
-Na ugye mondtam, visszajöttünk. jelentette ki Tom, immár önelégülten, igyekezve felejteni amit a vonaton mondott az a öregúr. Végül is a lényeget megszerezte, és élve vissza is került a valóságba, Mark rinyálása pedig csak egy félős ember reakciója.
-Tudod, a büdös életbe nem fogok veled tárgyalni. emelte hangját a barna hajú Mark Zan, egyáltalán nem értette, barátja miért kockáztatott mindent, egy a csoda tuja működő dologé.
-Tudod, lehet, hogy jössz te hozzám, mi több büszkén fogod hangoztatni, hogy ismersz. nevetett fel Tom, szőke hajába a szál kapaszkodott, mint valami igazolás, vagy sötét ómen(?)
-Viszlát Tom. döntött a belül fortyogó Mark, és szó nélkül elindult a dombról lefelé, haza kívánkozott, és a felejtésre, igaz ez utóbbiba nem igen reménykedhetett.
-Majd hívj! kiáltott Mark után az elégedett fiatalember. Immár itthon volt és nem igen érdekelte, barátja hisztije. Már kibontakozott lelki szemei előtt, az általa megkívánt szép, új jövője.

" A kérdések azért vannak, hogy válaszokat kaphassunk"

 Mark nem tudott aludni, a gyomra éget, de egy falat sem csúszott le torkán, csak egy dobozos üdítőt sikerült leerőltetnie. S bár száműzni próbálta a túlvilági utazásuk képeit, nem igen sikerül, sőt, a jósnő szavai éledtek elméjébe: -Volt egy költő, öngyilkos lett, akadt egy nő, ki a leghíresebb pilóta volt, eltűnt.
 A költővel nem igen tudott mit kezdeni, de ahogy a híres pilótanőkön töprengett, Amelia Earhart jutott eszébe. Nem habozott, a pihenés nem igen jött volna össze és agya, amúgy is úgy pörgött mint egy üzemi villanyóra.
 A kinti délután már jó pék módjára, sorra nyújtotta az árnyakat, ám ez a barna tekintetűt nem érdekelte, bekapcsolva számítógépét a pilótanő életére kereset.
- Lehet, hogy róla beszélt a jósnő??? Mark számára, a sorokat olvasva, egyre biztosabbá vált. 1930-ba női sebesség rekordot állított fel, majd egy évre magasságit, majd pár év és a távolsági rekord is az ő nevével lett fémjelezve. Sikert sikerre halmozott, és megvolt benne a küzdeni, bizonyítani akarás, ám 1937.ben a Csendes-Óceán felett eltűnt, és bár számos kutatás indult, mind kudarcba fulladt, sem ő sem repülőjének maradványai soha nem kerültek elő.
 Az ifjú hátra dőlt, nem tudhatta, hogy Earhart volt e az a bizonyos hölgy amiről a cigány asszony beszélt, de az biztos, hogy híres volt, sikereket egyre csak halmozta és végül 40 évesen, nyom nélkül elveszett a kékség alatt vagy felett, két világ határán.

" Segíteni csak akkor tudsz, ha van aki szeretné is, hogy segíts"

 Egész éjjel nem aludt, egy álom nélküli fetrengéssel telt az éjjel, a tévé zúgott a feje fájt és a megvilágosodás messze nem érkezett.
 A reggel kint borúsan köszöntött, bent fáradtan. Kakaót készített és miközben a meleg italt kortyolta, azon töprengett, hogy beszélje le Tomot a álma megvalósításáról.
 Furcsa, nem feltételezhető, hogy el tudná téríteni barátját tervétől, mi több, elvben elfogadta az ajándékot, öt kívánsága lehet, miért ne játszhatná ki(?)
 Bár igazából nem is a kijátszással volt a baj, hanem ha túllépi a számára létkérdés ötös számot, elveszít mindent és irány a pokol vagy mindegy is, mi az a másik dimenzió, mert az biztos, ott sok jó dolog nem igen történhet.
 A mobiljával szemezett, a kérdés nagyon egyszerű volt, miként a cselekvéssor is. Ám Tom reakciója is kiszámítható volt, ez olyan patthelyzetnek tűnt.
 De csak elméletbe, ugyanis egy ismerős hang csendült fel a tévébe, Mark rögvest a szobába sietett és döbbenten látta barátját amint büszkén beszél valami felfedezéséről, a sikere tagadhatatlannak látszott, miként az elégedettség arcán, a története ezzel elkezdődött...

A Vonat ( tört verzió )

" Nem kell megfogalmazni ami történik, benne vagyunk, élni kell"

 Nehéz megfogalmazni, de ahogy Tom és Mark a domb tetején álltak, csodálkozva szemlélték a falujukat, azt a falut mely kicsit más volt, mint amilyennek ismerték. Tom mosolygott, egykor olvasott egy magazint és abban szó volt a párhuzamos síkokról. Sokáig kereste a lehetőséget és most meglelve a határt, barátját is bevonta a varázsba.
 Mark kicsit aggódott, a falu mellet gigászi hőerőmű kéménye magasodott, messze nem lehetne ez a látvány, délibáb(?)
-Tetszik?! firtatta Tom, nem kevés elégedettséggel hangjába.
-Semmit nem értek, mi az a bazi kémény? a kérdésbe nem rejtőzött válasz, és nem is akarta az ifjú tudni, barátja mi a fenébe hozta, vagy mi a rossz nyavalyát művelt a látképpel.
-Párhuzamos világ. nevette el magát Tom, s bár nem volt vicc, ő élvezte az átlépés eseményét, ami semmi extra effektussal nem történt, csak egy bizonyos ponton kellett lenni, egy bizonyos időbe, és ők így tettek.
 Mark nem szólt semmit, mert abban biztos volt, a falujuk nem az ami, azaz a csoda sem tudja, mi is ami elé tárult a délután kezdődő hanyatlásában. Ám azt sejtette, jót nem ígérhetett ez a jelen. Ódzkodott a spontán történésektől, és még inkább ha a véletlent megkreálják, messze nem töltötte el örömmel, Tom szép új világa.
-Mond, és hogy kerülhetünk vissza? tette fel a lényeges kérdést Mark, mert ugyan kedvelte a fantasztikus könyveket, de benne szerepelni, egyáltalán nem kívánt, pláne így, felkészületlenül. Igaz, az ismeretlenre nem lehetett felkészülni, de vajon mire is lehet...

" Van mikor nem mi irányítsuk a eseményeket, az események visznek minket "

 A nap hanyatlott, az idő kellemes és az enyhe szellő baráti társnak bizonyult.
-Ne idegeskedj, itt olyat kaphatunk amivel otthon hősök lehetünk. kacsintott Tom, és elindult, háttal a falujuknak.
-Ezt hogy érted?
-Az itt létünk erővel tölt fel, ami, igaz itt semmit nem ér, de visszakerülve, meglásd "istenek" lehetünk.
-Istenek(?) én inkább csak haza szeretnék kerülni. jegyezte meg Mark, s mert nem volt terve, követte Tomot, remélve haverja tudja mit csinál.
-Hazajutunk. nevetett fel a szőke Tom Brenner, léptei alatt a fűszálak meghajoltak és a dombról lefelé, a léptek sietőssé váltak, miközben a távolba egy vasúti töltés látszott és egy a síneken veszteglő vonat.
-Ránk vár a gőzös, minden oké. jegyezte meg, jó útikalauzként Mark barátja, már lelki szemeivel elképzelte, hogy az itt szerzett képesség által, csodás felfedezéseket fog tenni a számítástechnika világába, mi több, ebből adódóan milliomos is lesz.
 A vonat gyorsabban közeledett, vagy is a távolság másként viszonyult, mint a valóvilágba, így mire leértek a dombról, és már a szerelvény mellet által.
-Beszállás. szólt Tom és jó példával, már lépet is fel a 40-es éveket idéző vagon lépcsőjén, itt nem volt gombnyomásos ajtónyitás, mi több a mozdony füttyöt eregetve az indulást jelezte.

" Nem a kívánság hozza  el a valóságot, a valóság hozza a kívánságot"

 Beléptek a vagonba, az ülések szépek és igényesek voltak, miközben a vonat megrázkódva lassan mozgásba lendült. Mark nem számolta hány vagont mentek előre, de amit, pontosabban akit Tom kereset meglelték. Egy jósszobának tűnt a kocsi, melynek középtáján egy cigány nő üldögélt, előtte kiterített tarot kártyával.
-A legújabbak?! kérdezte a nő, bár ez megállapításnak jobban beillet volna, sőt, vélhetőn az is volt.
-A lényeg, itt vagyunk. mondta Tom és leülve a jósnő asztalához, úgy tetszett Mark számára, barátja tudja mit csinál és vélhetőn azt is miért.
-Itt vagytok, de még mielőtt felfedem a lapotokat, tudnotok kell, nincs visszaút, ha elfogadod a lap ajándékát a következményt is.
-Értsük, mutasd a lapom. sürgette a nőt Tom, nem is nézve a fekete pillantású középkorú látóra, már őt a jövő érdekelte. Mark másként látva közbe szólt.
-Mi az, hogy nincs visszaút? és mond, milyen következmény?
-Szóval Te nem tudod?! fintorodott el a nő, majd Tom rosszalló tekintetével nem törődve beszélni kezdett.
-Átléptetek, a vonat a ti világotok egy kapujánál enged csak leszállni. Persze ki is ugorhatsz, de nézz ki, a raptorok nem füvet legelnek. Itt a nő szünetet tartott és mind két fiatal az ablak felé fordulva kitekintett. -Döbbenet, a sík terepen, ahol a vonat szelte a métereket ragadozó dinoszauruszok flangáltak, véres tekintette lesvén a síneken gördülő vonatott.
-Nem szállunk le. döntött Tom, s bár erről nem tudott, a célja egy cseppet sem változott, hatalomra, elismerésre vágyott.
-Még valami, a lapon rajta van a szám, az mutassa hányszor használhatod gond nélkül az ajándékot. Ha túllépitek és a legtöbben túllépik, eljön értetek az őrület.
-Jó van, majd számoljuk. legyintett Tom, úgy képzelve, ha milliomos lesz, már is nem kell majd több kívánság.
-Volt egy költő, öngyilkos lett, akadt egy nő, ki a leghíresebb pilóta volt, eltűnt. intette a srácokat, utolsó lehetőség keretében a jósnő, majd Tom felé fordult.
-Hát lásd a jövőd! emelte kicsit a hangját az éj tekintetű, és a kiterített lapok közé nyúlva kiemelte az ötös számút, a FŐPAPOT.
-Remélem nem a pápa leszek. ironizált Tom, az ötös szám viszont nem dobta fel.
-Nem, de csak öt kívánságod teljesül, egy témakörbe, utána találkozunk itt.
-Ne aggódj néném, nem lépem túl a határt. vigyorodott el a huszonhárom éves.
-Én nem aggódok, nekem nincs miért, de most add át a helyet útitársadnak, hagy tudja ő is mennyi az annyi.
-Kösz nem, én csak haza akarok menni.
-Ne rinyálj már. buzdította Tom, Markot. Ám barátja nem engedett, a nő elégedettem mosolygott és csak ennyit mondott.
-Akkor keressetek helyet és élvezzétek az utazást.

" Van-e igazság(?) vagy létezik egyáltalán a valóság? "

Egy városon haladt a vonat keresztül, a két fiatal a házakat, járókelőket nézte, aztán valami mást. A várost szinte elhagyták, mikor egy szögesdróttal körülzárt terület bontakozott elő az egyre erősödő sötétedésbe, és bent megannyi ember, rabok voltak, egykori kívánságaik rabjai.
 A tábort őrtornyok határolták, a reflektorok már bekapcsolva pásztáztak a sok ezer bezárt embert és olykor egy-egy torony magasságából eldörrent egy lövés, és egy rab a földre rogyott, vélhetőn holtan.
-Mi a frász ez! pedzette Mark, immár félelem környékezte és felettébb erős haragot érzett Tom irányába.
-Akik kártyát húztak, szólt át a túloldalról egy magányos utas. A férfi idős volt és konzervatívan öltözködve egyetemi tanár benyomását keltett, amit csak erősített aranykeretes szemüvege.
-Ennyien túl sokat kívántak? tudakolta Tom, nem is érve, hogy lehetnek ennyire buták az emberek.
-Nem, mindenki aki kikéri a jövő zálogát, a halál után, nem a mennybe, hanem ide a pokolba kerül.
-Ez nem pokol. nevetett erőltetetten a szőke srác, újabb nem számított tényt tártak elé.
-Ez a pokol, és ahányszor megölnek, vagy ha kiszöksz a kijelölt városból, jön a tábor. Mellékesen a kiszökés mire is jó(?) ki akarja, hogy a raptorok zabálják fel, majd ugye itt nincs végleges halál, jön a tábor... a férfi elhallgatott, úgy tűnt megbánta, hogy beleszólt a fiatalok beszélgetésébe.
-Tom, mi ez a sok nem is tudom mit mondja. hebegte Mark, agyába csak úgy száguldottak a gondolatok.
-Szerintem, kérd ki  jövőt, és legalább boldog életet élhetsz. próbálta saját baljóslatú érzéseit más irányba terelni a megszólított, és talán még azt sem bánná, ha nem csak az ő feje lenne a guillotine alatt, már ha igazak amit az öregúr magyarázott.
 S az említett úriember ismét szót kért.
-Lassan készüljetek, a következő megállónál le kell szállnotok és irány az otthonotok. váltott témát a "tanár úr" nagyon is szerencsésnek tartván a Mark nevű utazót, a lelke ugyanis még szabad volt.

" Menny vagy Pokol, a döntéseink eredménye és nem a véletlen műve "

Pánikroham

 Mindig imádtam mikor olyanok mondták meg a tutit, kiknek halvány fogalmuk sem akad bizonyos dolgokról. Persze panaszkodni felesleges, hiszen ha esik a hó, akkor ha sírunk, ha nevetünk a folyamat zajlik a maga medrében.
 Hát így voltam magam is, írtam a novellámat és azon tűnődtem, milyen is a jó befejezés. Sok gondolat akadt, és bár tetszett a drámai vég, még is úgy döntöttem, kérdőjelesre teszem a történetet, találja ki mindenki, mi is lehet a végeredmény.
 Itt tartottam és marhára elégedetten dőltem hátra rozoga karosszékembe. A munkahelyem jutott eszembe, a szalagmunka, melyet utálok és meg sem fizetik igazán, de az élethez, ránk rakva a szolgáltatások nevű adókat, kénytelen az ember pénzhez jutni.
 Az írás hobbi, nem is lehet más, hisz a műfaj melyet magamévá tettem, nem kelendő, egy fantázia hiányos manipulált társadalomba. -Szóval töprengtem, és hirtelen úgy éreztem, homály nehezedik rám!
 Láttam a monitort, hallottam a tévé karattyolását és még a kint tova gördülő jármű robaját is, ám még is, fátyolként nehezedett rám egy láthatatlan lepedő és éreztem, szívem iszonyatosan dolgozik, ami csak tovább fokozta éledő félelmem.
 Kezdtem remegni, a gépet kikapcsoltam, a tévé is a gép sorsára jutott és elsötétellve a szobát az ágyamba menekültem, menekültem mert már biztos voltam itt halok meg!
 Remegtem mint a kocsonya, a légzés is nehezemre esett, a izmaim feszültsége még ezt is gátolni próbálta, tudtam mi történt, régen már volt pánikrohamom.
 Erre persze sokan mondják ezek nem valódi érzések, hát kívánom érezze az aki kételkedik valóságába és abban, hogy a tünetek illúziók, mert a vérnyomásmérő 190/90 és 139-es pulzust mutatott, ami messze nem volt hologram vagy szemfényvesztés, még agyvérzést is eredményezhet.
 Igaz ez a tudat tovább növelte a félelem láncolatát és az ember azt sem tudta, itt van még vagy félúton a másvilágra. A roham jött, majd ment és még mielőtt vége lett volna, ismét visszatért, még erősebb benyomásokkal. Ekkor már lenyeltem pár gyógyszert, és a hatására vártam, igyekezve légzésem koordinálni, bár elárulom, mocskosul nehéz remegve, szorító izmok rabságába koncentrálni. Annyira nehéz, hogy még legegyszerűbb imát is képtelen voltam elmondani, csak annyi volt, most halok meg.
 Azután jött a csoda, a gyógyszer feloldotta a feszültséget, a gyógyszer visszaszorította a felpörgött rendszer, messze nem normális reakcióit, de egyet nem tudott megtenni, végső csapást mérni a betegségre.
 A menyezettet néztem, immár megkönnyebbülve azon méláztam, miért is támadott sok év után e rejtőzködő szörnyeteg. Persze a választ nem a mennyezet repedéseiből igyekeztem kiolvasni, ott csak a káosz formálódhatott volna. De miközben ittam a vizet, mint Szaharából kikeveredett utazó, rájöttem, ha ezen agyalok csak erővel töltöm fel a belső démont, inkább azt kellene tudnom, van e valódi kiút. Már csak azért is mert az eddigi módszer kudarcba fulladt, s bár tudtam a statisztikát, hogy a teljes gyógyulás 20% alatti, hát én azért eldöntöttem, fölötti akarok lenni. 

Futár

 Fáradt voltam, a lábaim majd leszakadtak és egész testem követelte a pihenést, az idő az ő malmára hajtotta a szelet.
 Nem volt sok választásom, a romos város, toronyház vázak és kiálló vasbetoncsonkok brutális őszinteséggel néztek rám a kora délutánba, mikor a nap oly hülyén állva, az embert szinte elvakítsa.
 Persze a sisak szűrte a fényt, a vértezet súlytalanítása, majd tökéletes, de a folyamatos menetelés önmagában is gyötrelmes, figyelve, hol bújhat meg valami nyavalyás húsvadász banda, vagy a giga-cégek zsoldosai. Nehéz volt, az egyház hadban állt a betonfalak mögött rejtőző cégek által uralt városokkal, a kint rekedt, megfertőzött veszettekkel, és egyedüli, szervezet egységként, még hirdette az ÚR dicsőségét.
 Elvek, nos igen, a cégvárosok elvtelen pénzéhes urai és fogyasztói-tömegrabszolgái élték bálványimádatuk eretnek eredményét. Kint a globális népességcsökkentés keretében a veszettség és az influenza vírusát keresztezve zombikort zúdítottak a hatalmasok, a földre, kik egy idő után talán egymást is felfalva megoldják a túlnépesedés problémáját. Az egész előre, jól megtervezve történt. Kísérletek, még a hajdani Egyesült Államok területén kezdődtek. Állítólag, a 2020 évek környékén, jó pár zombitámadásos felvétel keringet a világhálón, azok voltak a előkészületek...
 -Egy jobb állapotú emeleteshez tűnt fel, talán még túlélők is lakhattak benne, bár ez mellékes volt, nekem kellett menedék, pár óra alvást kívánt a szervezetem, a szteroidok sem hatnak őrökké és a meditáció sem végtelen energiaforrás még egy inkvizítornak sem.
 Kezembe a karabély, s a  mozgásérzékelője jelzet, a házról volt szó. -Túlzottan nem reagáltam, nem volt túl sok pont, ha zombik ha húsvadászok, nem jelenthettek komoly veszélyt, a bíbor páncélzat a legtöbb kézifegyvernek ellenállt. Igaz nem voltunk legyőzhetetlenek, az ÚR annyi erővel áldott meg minket amennyit jónak látott, és ha a sorsunk úgy volt megíródva, hogy a halál les ránk a következő kapualjba, még a vértezet sem menthet meg.

 A törmelék hangosnak hatott a lépteim nyomán, de ha volt őrszem, nem eshetett nehezére kiszúrni egy páncélos katonát, egy a  bombáktól térré formált sík területen.
 Egy sokadik koffein injekciót aktiváltam, bár a szívem így is úgy vert, mint egy sorozatlövő, nem számított, egy zugra vágytam, és némi pihenést követőn, immár remélhetően elérhetem az északi kolostorerődöt és átadhatom terhem, egy bizalmas üzenetet.
 Gyalogfutár! hát igen, most ez voltam. A légteret a cégek ellenőrizték szinte száz százalékig. A távközlőeszközök messze nem voltak biztonságosak, végül is ezért döntött az egyház az írót forma mellet, már vagy 5 esztendeje , így hát minden fontos üzenetet egy futár továbbit, természetesen a levél azonnal megsemmisül ha a futár idegi parancsot add!
 Ez egyszerre volt előny és hátrány is, bár hozzá kell tenni használtuk a rádiót, erősítést másként nem lehetett kérni. De minden adat írott, nyomtatott formába létezett, hatalmas adminisztrációt igényelve, de titkosítás szempontjából előnyösnek bizonyult. Nem volt hálózati számítógép melyet fel lehetett törni. Az irattárak meg erősen védettek és ha úgy kívánja a helyzet, minden felrobban, a Bencés testvérek nem kockáztattak.

 Beléptem, a sisak korrigálta a fényviszonyokat, és mert nem akartam konfrontálni, csak reméltem feljutok az utolsó még elérhető emeletre és elbarikádozva magam pihenek. -Furcsa, egy pillanatra a lány jutott az eszembe, és az a szituáció, mikor együtt voltunk és én szerencsétlen alig tudtam valami épkézlábat kérdezni. -Na igen, mi is emberek vagyunk...
- Béna voltam mindig is az udvarlás terén, talán ezért lettem katona, majd egyházi fegyveres, parancsok és engedelmesség és ekként kerülve minden nehézséget. Mert egy parancs az parancs és ha hithű és elkötelezett az ember, nem is oly nehéz, még a legnehezebb küldetés sem, mint olykor megtalálni azt a szót, mely felragyogtat egy hölgyet. Mert bizony, van mikor a szót jónak gondoljuk, de az eredménye más...
 Mindegy, a házban élők úgy látszott nem akartak találkozni velem és egyre magasabbra jutva már kezdett apadni éberségem, pedig még barikád és riasztók felállítása háta volt. Hátra, miként a út előttem és a kockázat, út a halálba. -Hülyeség, a húsvadászok kik magányos utazókat vadásztak le és feldarabolva élelemként árulták áldozataik maradványait, nem hiszem, hogy komolyabb erő nélkül rám törnének... nem is értem, hogy ötlött fel bennem, ez már tényleg a fáradság.
 A hatodikig jutottam, ott  lelve egy megfelelő helyet az emeletre vezető járatokat, réseket nano-droidokkal feltérképezve elektromos sorompót vontam a színt köré, ezt ugyan a cégesek bemérhetik, ha a közelbe tévednek, ám ennyit be vállaltam, a testem az összerogyás határán támolygott, és én hagytam, hagy dőljön el, aludnom kellett...

Az Ölés Emléke

Lehetett regélni a részecskegyorsítóról, lehetett állítani nem üt a föld mélyén, egy a bolygót is megzabáló fekete lyukat. Lehetett, és valóban nem zabálta fel a planétát egy a fényt is bekebelező borzalom. Ám a regék egy pont után sötét mederbe terelődtek, ugyanis e Alpok takarásában létesített intézet, hasadékot szakított a ismert valóság és a démonok világai között.
 Gyors volt és drámai, a tudósok próbálkoztak, de a káosz elszabadult, és e katasztrofális helyzetben az egyház marad az egyetlen ütőképes erő, mely méltó ellenfélként rendelkezett erőforrásokkal, hogy harcoljon eredménnyel a mélység lidérceivel szemben...

 Az első embert egy sikátorba öltem meg. A világ ekkor már megváltozott és az egyház katonákat, kereszteseket toborzott, kikbe még volt némi hit, és akadt egy csepp bátorság, hogy harcba szálljanak a démoni hordákkal.
 Kadét voltam, és még nem viseltem a keresztesek egyenruháját, mi több, kint a templomerőd falán túl, civilként éltem az életem, már amennyire egy túlzsúfolt, húsz méter magas fallal védett városba, élni lehetett.
 Szóval egy este volt, egyedül mentem és bár ruhám alatt ott volt fegyverem, eszembe sem volt, hogy használnom kell, azon csillagtalan szürkeségbe. -Ősz volt, a szél hűvös és csak még hidegebbet ígérve rakoncátlankodott, mikor azt sem tudom honnan, egy három tagú banda zárta el utamat.
- Ácsi van. vigyorgott a vezetőjük, kezében nem volt semmi, de két társa pengékkel volt felszerelkezve. -Ember voltam és természetesen nem kockáztatva, még mielőtt tovább folyt volna a beszéd, pisztolyt rántottam és a vezető fejére célozva, fejemmel jeleztem tűnjenek, nem akarok gondot.
 Nem akartam, de a holo-videókon nevelkedett fickó akinek megfelelt e bűzlő város alvilági élete, miközben akik valamire tartották magukat, vagy a haderőbe vagy az egyház erőihez csatlakoztak a jövő megvédése érdekében.  -Persze patkányok mindig voltak, és mindig is lesznek. Hát ez a patkány azt hitte, hipp-hopp kinyúl és kikapja kezemből a pisztolyt, úgy ahogy a filmek és játékok mutatták.
 A filmen jó poén, de a valóság más volt, és erre a bajuszos, szőke pasas csak akkor azon nyomasztó csütörtökön jött rá, ugyanis a mozdulata csak egy dolog volt, a pisztoly nem került a kezébe és az én reflexem is működve a fegyver életre kelt.
 Másodpercekről beszélünk és a banda vezetője a földre terült, a lövedék a bal szemén hatolt be és hátul távozott magával húzva a koponya egy jelentős darabját.
 Ez volt az első! és bár remegve de sértetlenül értem haza...

-Az utolsó Kijev romjai között történt alig egy hete.Már nem kadét és nem is egyszerű keresztesként harcoltam a gonosz ellen, inkvizítor voltam. 
 Egy rohamcsapatot vezettem, Az Egyesült Földi Haderő hátrálásba volt, és az egyház tűzoltóegységként kereszteseket küldött és e keretbe voltam és csapatom, természetesen egy speciális megbízással. A démonok ugyanis sok millió embert csábítottak el és állították hadrendbe, ám egy területnek mindig volt egy főkoordinátora, egy ocsmány pokolfajzat, mélységi fenevad.
 Nos egy templom katakombáiba hatoltunk be, jóval a frontvonal mögött, az ellenség területén, ez a hely volt Kijev.
 Mocsok csorgott, a bűzt a sisak kiszűrte, de a látvány undorral töltött el. Szenny, emberi maradványok és a Jó Isten tudja mi minden csorgott a több ezeréves járatba. A falak nyálkásak voltak és pókok szaladgáltak, miközben a bíbor vértezetemre a szemét nehezedett, és lelkemen is éreztem a túlvilág súlyát.

 Egy nagyobb csarnokba keveredtünk ahol emberek, a gonosz szolgái törtek ránk, golyószorzókkal tüzelve több irányból. A páncélzaton csak úgy koppantak a lövedékek és erejük egyszerűen ledöntött lábamról, miközben, emberek ide vagy oda, a okádék folyamba feküdve viszonoztam, viszonoztuk a tüzet.
 Jól felszereltek voltunk, és ellenségeink vélhetőn nem inkvizítor egységre számítottak, hiszen akkor más fegyverekkel fogadtak volna, sőt démonok is ránk törtek volna, akár haláluk árán is letépni kívánva rólunk felszentelt páncéljainkat, nem törődve az erőmezővel és a szentek jeleivel.
 Nos itt, e átkozott helyen öltem utoljára, egy rövid időre utoljára embert, embereket.
 Az akivel plazma pengémmel végeztem, egy ápolatlan, mint valami ókori barbár harcos, hatalmas férfi volt és penge-karabélyával kelt ellenem, értelme nem igen lehetett, a vértem minimálisan sérült a golyózáportól, és a plazma kardomnak nem volt akadály a acél és az emberi test sem.
 -Vér nélkül halt meg, a plazma gigászi hője kettészelte fegyverestől, láncingestől gyors halált hozva számára. Egy ember volt, de megszállott és így végezni kellett vele. -Bevégeztetett, ő volt ember akit utoljára az Úr színe elé segítettem...egyenlőre...

A kiűzés

 Az inkvizítor a falnak támaszkodott, a vakolatmorzsák szívélyesen tapadtak izzadságos tenyeréhez. A férfi remegett, egész teste verejtékében úszott és a szoba puritán félhomálya, most semmi jót nem ígért.
 A gyógyszerét kereste szabad kezével, a szíve úgy vert, hogy már attól félt, már is leáll, nem volt választás, a nyugtató kellett, a béta-blokkoló kell!
 Szájába ejtette, mely kiszáradt és vízért kiáltott, a bogyót összerágva nyelte le, a hatására mielőbb szüksége volt, csak néhány perc haladék létezett.
 A két fegyveres távolabb állt, és a bíbor páncélzatú előjárójukat figyelték, persze csak lopva, egy inkvizítor még haldokolva is inkvizítor, s John V. Wood még távol állt a halálba lépéstől, legalábbis nagyon remélte.
 Lassan összeszedte magát, kiegyenesedett és már a falra sem volt szüksége, szemei az ágyhoz szíjazott megszállottra irányultak. A lény fiatal volt, fiatal, szép és naiv, kiváló áldozata egy vadászó démonnak.
 A lány is verejtékében fürdött, szemei a plafonra szegeződtek, pupillái tűként szűkülve össze, mindkét oldal az erőgyűjtésre koncentrált.
-John, érezve szíve némi megnyugvását túllépett az ágy körül, mint bura nehezedő, nyers, primitív és legyőzhetetlen atmoszférán, belépve ismét a démon birodalmába.
 A szoba eltávolodott, a katonák elmosódtak, a nagy szekrény csak egy szürkülő masszává változott és a gyertyák fényjátéka is csak halovány szentjánosbogár táncnak tűnt.
-Mi a neved! szólalt az inkvizítor, nem a lányhoz, kinek arcán a görcsök torz maszkja ült, a démonhoz beszélt, miközben szent jeleket rajzolt a levegőbe, melyek másodpercre fel villantak, mint valami varázslat, és a nehezedő félelem súlya, mint ha picit enyhült volna.
-A név semmi, most elűzöl, holnap visszajövők. kacagott a lány, a pokolbéli lény akaratából.
-Most elűzlek és nem térsz e testbe vissza, szent igékkel teszem lelkét számodra elérhetetlenné.
-Ostoba pap, nem a lelke kell, a teste. és a leszíjazott lány, barna és kék szemű, szinte hídba görnyed, félő volt, hogy a béklyók nem tartanak soká.
-Mi a neved! követelte John, és a görcsök ellen a keresztet nyomta a lány homlokához, a démon felüvöltött és engedett a szorításon.
-Mond SEMMI. vihogta a szörnyeteg, messze nem szabasd akaratából, a tűzzel játszott és a tűz a kereszt által nem csak a testre, de rá is drasztikusan hatott.
-Akkor hát SEMMI távozz! parancsolta az inkvizítor és latin szavakat kezdett kántálni. A test vergődött, még vér is kicsordult, ám a szavak nem szűntek és a démon kiemelkedett a meggyötört lány testéből. -Ekkor léptek a katonák, a felfelé emelkedő torz borzalomra nyitottak tűzet, a részecskefegyver pedig égetve, tépve atomjaira bomlasztotta még a gondolatfonalakat is, a finálé bár látványos volt, egy percig sem tartott. A démon még mielőtt elillanhatott volna szétbomlott, a gonosznak egy harcosa végleg elvérzett az öröké tartó időtlen háborúba.

A Küldetés: Első Fejezet ( A Megbízás )

A Bíboros csendesen figyelte az inkvizítor kapitányt, mindkettőjük színe azonos volt, csak a kapitány bíbora páncél. A magas rangú egyházfő az ablak előtt állt, háttal a kinti hóesésnek, a dermesztő Plútói mínusznak és a kapitány türelmes, talán kicsit erőltetett alázatát figyelte.
 Rá volt szüksége, az egyházi katona aki olykor saját feje után ment, és sok vezetőt zavart, ez eddig nem hibázott. Persze nem volt tökéletes, akadtak kudarcba fullad küldetései, de ezeket előre látták a nagyok, és csupán egy nagyobb cél érdekében, hagyták a vereségeket, igaz ezt a kapitány nem tudtak, hivatalosan nem. Ám Lucius Aven bíboros, jó emberismerőnek tartva magát, nem voltak kételye, hogy sok dolgot gyanít John Horten.
 Tudott dolgokat, híres katona volt jó kapcsolatokkal és vágott is az esze, de a vélelmezett rossz véleményeit megtartotta magának, hite arra sarkalta, ne az emberi gyarlósággal törődjön, hanem, hogy Istent minden erejéből szolgálja.
-Kapitány, ma a Föld a Naprendszer talán legpusztítóbb helye. A térgörbítéssel töltött évek, gyarló eredményeként rés nyílt a mély-űrbe, ahol millióéves álmukból felébresztettük a legpusztítóbb démonokat. Mint tudja keresztes háborúkat hirdettünk, már eleget, a Föld visszafoglalására, de csak kisebb eredmények léteznek, szigetek, melyek kezünkre kerültek, viszont a hordák még mindig özönlenek Svájc romjai között kirobbant hasadékból, s a démonok már felbukkantak a Hold és a Mars városaiba. Még meg tudjuk fékezni, de jól tudjuk az általunk birtokolt földi területek tele vannak alvóügynökökkel. Az egyetlen megoldás a rés bezárása! itt elhallgatott a bíboros, a szavak helyet az inkvizítorra koncentrált, hiszen tudta, parancsa mely a levegőben lebegett, egyenlő a halállal.
-S mert én vagyok ide rendelve, rám vár e nemes küldetés. jegyezte meg ironikusan a kapitány, el sem tudva képzelni, hogy a francba verekszi át magát a káosz világán, egész Svájcig a egykori részecskegyorsító maradványaiig. Az meg még külön kérdés, hogy lehet bezárni egy rést amit gépek nyitottak, és amely gépek immár nem működnek, a szörnyekről nem is beszélve.
-Kapitány, nem köntörfalazok, ez egy lehetetlen küldetés, mi több, ha eléri a célt, be kell lépnie a mély-űrbe és ott felrobbantani egy szent szerkezetet. Az ablaknál álló, kerülte a barna tekintetet, hiszen most küldött egy remek harcost a biztos halálba. Aztán ki tudja, lehet van jobb megoldás, de ez jött fentről, és neki ki kellet adni valakinek a parancsot.
 Hideg volt, nem csak kint a mínusz száz feletti, bent is éppen csak húsz fok lehetett és a oszlopok támasztotta kihallgatóterem dísztelen ridegségével csak tovább növelte az érzést.
 Az őrök távol magasodtak, nehéz páncélzatuk vélhetőn dacolt volna a kapitány fegyvereivel, csak a plazmakard nem ismert kegyelmet. -Furcsa, a őszülő bíboros nem félt, tudta személyes védelmét egy láthatatlan energiamező vigyázná, ha valami történne, ha...
-Szóval meghalok. fogalmazta meg velősen az inkvizítor, egy percre azokra az időkre gondolt, mikor ami most zajlik a Földön, csak a filmeken létezett.
-Ha az ÚR veled van, bár mi megtörténhet. vélte a vezető, maga sem igazán fogadva el szavai fancsali utópiáját.
-Tehát meghalok. állapította meg ismételten a katona és kicsit mosolyra húzva a száját, valahol legbelül, már meg is békélt sorsával, úgy vélvén, míg Isten útját járja, a lelke elkerüli a pokolt, még ha éppen oda küldik az egyház vezetői.
-A utad segíteni fogja egy nagyszabású offenzíva a Svéd területek felé, talán a démonok erőiket átcsoportosítva könnyebb utat biztosítanak számodra, akár tudtukon kívül is. A bíboros, a csupasz falakat nézte, és sosem értettek, miért nem ékesítik e helyet szentek mozaikjai, de most hirtelen rájött, e hely a halál otthona, innen küldik hőseiket a pusztulásba és itt hallgassák ki az elfogott férgeket a kínzómesterek, akárhogyan is nézzük, ez nem Isten kedvenc helye, jobb ha csupasz és rideg, azt szolgálva amire kitalálták, sötét szavak és tettek születésére. S bár gondolata elkalandozott, jól tudta nem válaszolt a kapitánynak, miként azt is, nincs is hozzá bátorsága, már jó pár éve ismerte az inkvizítor...

Gonosz Birodalma

 Volt sok álom, és még több, mely darabokra törve szerteszét hullott, már csak az ősz hiányzott. Persze az évszakok vásott kölykökként immár össze-vissza érkeztek, az ember le.zarta a tudósok véleményét, hazugságnak, titkos összeesküvésnek titulálva. Bár a tömeg mögött az a hatalom állt, mely a világra szabadította a járványt és a Pokol Borzalmas Démonait egy rohadt részecskegyorsító mellékhatásaként...

 A férfi csendben figyelt, a domb nem volt nagy, de a rajta emelkedő fenyők kellő rejtekhelyet biztosítottak. Nem a félelem miatt tette, a világ félelemből állt és egy idő után, már a félelem fásultsággá alakul, vagy bosszúvá. John Dren ez utóbbit birtokolta, és az egyház robusztus bíborvértjét.  Arca sérülésektől mentes, és az idő sem erőltette évei terheit, talán csak barna szemei tükrözték a megélt rémképeket, az időt és a bevésődött fájdalmat.
 Még figyelt, egy eretnek horda vet körül egy lerobbant buszt, és aki benne utazott, nem sok eséllyel voltak, igaz a városerődök között ingázó járműveket védték, már ha akadt zsoldos. Az állam katonái morzsáké dolgoztak, így ha lehetett, a saját életük volt a fontosabb, általában ha túlerő vagy démonok tűntek fel, hátrahagytak mindent és mindenkit, erős tiszt kellett, aki egységbe tartotta őket. Az egyház pedig külön úton járva, sokáig csak báb volt a multimilliárdosok markába, de mikor a hasadékokon a démonok beözönlöttek, csak az egyháznak volt tudása a sötétséggel szemben. Bár már a haderő is rendelkezett speciális eszközökkel, ám kevés volt az ilyen elit egység, s míg a haderők egységekbe gondolkoztak, az egyház egyénekbe, az inkvizítorok ugyanis magányos végrehajtok voltak.
 De betörték a lemezajtókat és kezdetét vette előbb a fosztogatás, majd a mészárlás. A pénzt Isten gyűlölte, az emberek még rabjai voltak. -Sikolyok, egy dörrenés, nyilván egy ellenkező az életével fizetett, pár perccel előbb, mint megíratott, már mint az eretnekek elképzelése szerint. 
 John keresztet rajzolt szíve fölé, majd lassan elindult, kardja oldalán kezében karabélya, páncélzatán a HIT jelképei. A fenyő ágai elhajlottak, a fű elfeküdt csizmái súlyától és az égen köröző varjak kíváncsin nézték az alsóbb tartományt, talán kajába reménykedtek, hát ez esetben nem tévedtek.
 A lejtő kicsit segítette, a karabélyt célra tartotta és még mielőtt a kint maradt vigyorgó őrszemek észrevehették volna egyes lövésekkel elkezdte osztani a halált.  A fej volt a lényeg, s bár a robbanótöltények szó szerint megsemmisítették a koponyát, volt ki kapott egy pluszt a szívébe, a mellkasból csak cafatok maradtak.
 Mondják Jézus elhozta a szeretett jóságát a világra, de a szeretett kudarcot vallót és maradt az ÚR igazsága, a Bűn Büntetést eredményez! Még nem tudta mi zajlik a buszba, de a lövések sorra csalták elő az eretnekeket és ők sorra vonultak az ÚR színe elé, hogy a pokolba végezzék.
 Leért, a lőfegyver elhallgatott, a repedezett, kátyús út torz kígyóként tekerget délről-északra, vagy éppen fordítva. Hát ez a perc nem fordítva pörgött, a elektromos penge pedig tökéletes vágásokat végzett, sem ruha, sem vért sem csont nem állt ellen, majdnem a plazmával volt hason erejű.
 Esteledett, a holtak gyűltek és a a csend hirtelen állt be, miként egykor jött a korai fagy, az eredmény hasonló volt. Persze a csend relatív volt, a túlélők, a jármű utasai még nem tudták az eretnekek után mi következhet, John Dren sem, mert az ő feladata itt bevégeztetett, nem marad őrként, míg előkerül egy kutatócsapat.
-Hé várj! kiáltott utána egy rövid, vörös hajú  nő, úgy tűnt nem eset bántódása és ráadást, talpraesett boszorkányként az inkvizítor után sietett.
-Nem hagyhat itt minket. mondta, szinte ellentmondást nemtűrőn, a férfi elmosolyodott.
-Talán valaki mondta néktek, hogy járjátok az utakat?! firtatta az egyházi katona.
-Talán igen, gondolkozz ember, a rokonok egymástól elszakadva. Nem mindenkinek akad pénze légi gépekre vagy páncélvonatokra.
-Senkit nem kényszerítenek(?) de ha még is, nem az én gondom.
-Barom! Azt hiszed jót cselekszel ha itt hagysz minket?!
-Azt tudom, hogy jót cselekedtem, mikor végeztem az eretnekekkel. Persze ki tudja, lehet kőzetetek is van, ki szívük zugába tagadják az ÚR tanait.
-Az ÚR?! túl véreskezű ahogy elnézem. fintorgott a nő, természetesen kerülve tekintetével a véres torzokat, néhány előmerészkedett utas a járműnek támaszkodva öklendezett.
-S az emberek? Talán az ÚR akarta megtámadni a buszt??? Nem ifjú hölgy, mi emberek lettünk szemetek, és még mielőtt bár mit is mondanál, az időm sürget, viszlát.

Alzheimer az Üresség Birodalma

Alois Alzheimer

"2005-ben világszerte több mint 24 millió ember szenvedett demenciában, ennek kb. 70 százalékát az Alzheimer-kór tette ki, gyakorisága azonban rohamosan emelkedik, 2010-ben már 35 millió demens beteg élt a Földön, ez a szám nagyjából 20 évente meg fog duplázódni, így 2030-ra előreláthatólag mintegy 65 millió ember szenved majd demenciában." ( Forrás Wikipédia )

 Sokan arról beszélnek, hogy kábszer és egyéb az oka, na ja, olvasni kellene utána először és nem az ilyen-olyan platformok hülyeségére figyelni.
 A legtöbb beteg nem drogos és egyéb baromság eredményeként került e szörnyeteg karmába, amely lépésről lépésre ellopja az emlékeket és minden emberi funkciót! -Nekem szembe kellet nézni e félelmetes, agyat elnyelő rettenettel és bár először nem értettem, aztán rájöttem ő az én édesanyám és szeretni kell!
 E kórság fő oka szubjektíve, az élelmiszereket teletömő nagyipar adalékai GMO mocskai. Természetesen ez a betegséget 1900 évekbe azonosította.
" Nevét a német Alois Alzheimerről kapta, aki ideggyógyászként 1907-ben elsőként írta le a betegség jellemzőit." ^{( Wikipédia az forrás )}

  Alzheimer-kór másik fő forrása maga a STRESSZ az életbemaradásért folytatott küzdelem, ahol teljesen kitéve a szolgáltatoknak, minden hónapba összekel kaparni a túléléshez nélkülözhetetlen pénzösszeget! Ez a túlpörgés felemészti az elmét és a rá felírt gyógyszerek, pláne a kezdeti típusok hosszútávon károsan léptek fel, kiváltani segítve e félelmetes betegséget.

S talán egy utolsó idézet a National Geographic Magyarország 2005-06-14. cikkéből: "
1901. november 26-án találkozott először Alzheimer doktor azzal a páciensével, aki világhíressé tette nevét az orvostudományban. A doktor Auguste Deter nevezetű betegén diagnosztizálta először az elváltozást. A nő férje azzal kereste fel az orvost, hogy egy éve feleségével súlyos bajok vannak: egyre furcsább dolgokat csinál, mindent elfelejt, és már a háztartást sem tudja ellátni.
Állítólag a következő párbeszéd zajlott le orvos és betege között:
– Hogy hívják?
– Auguste
– Családneve?
– Auguste
– Hogy hívják a férjét?
– Azt hiszem…Auguste.
Alzheimer a továbbiakban azt is megállapította, hogy az asszony sem térben sem pedig időben nem tud tájékozódni, alig emlékszik valamire az életéből, és gyakran összefüggéstelenül beszél. Mindez pedig azért volt megdöbbentő, mert a nő csak 51 éves volt és korábban szellemileg teljesen ép. Alzheimer az ő esetén keresztül írta le a „felejtés betegségét“.

 S a világon az egyetlen ország az Amerikai Egyesült Államok, ahol komolyan harcolnak a betegség ellen, speciális intézményekkel, míg Európa betudja öregkori elbutulásnak a betegséget, így söpörve a szőnyeg alá az egyre növekvő tendenciát, és ebben élenjáró Magyarország is, bár hazánkba az egész egészségügy mélyponton tengődik, az összeomlás szélén. S érthetetlen, hogy a nemzet engedi, aztán meg ők lesznek leginkább felháborodva, mikor összeomlik az egészségügy, hát ne legyenek, hisz inkább szidják azokat kik szót mernek emelni. Na és persze se orvos se nővér nincs elég, de ez olyan téma amiről nem illik beszélni..

Haldokló

 Nem tudok megfelelni mindenkinek, olykor még saját magamnak sem. Az életemben egy dolog biztos, hogy meg fogok halni. Persze számtalan tanításnak nevezett dolgot olvastam, de még olyan nem történt meg, hogy a történet vége, ne a halállal fejeződjön be.
 Belénk kódolt e sötét dolog, és bár folyamatosan kizárjuk e tényt, a dolog sosem végződik másként. Már születésünk előtt nyilvánvaló volt, meghalunk, a férgek megesznek, és marad a ahogy mondják, porból vétettünk és por leszünk.
 Visszapillantva a röpke élet folyamára, sok dolgot vélhetőn jobban csinálnék, bár akkor azt tettem mit mertem és mit a körülmények rám erőltettek. Igaz, sokan papolnak a szabad akaratról, de vajon ki akarja mindennap agyonveretni magát a külvárosi suliba az ebédpénz folytán, hát senki, és az, hogy szuper karatés leszel, a filmek világa, amit csak a kivételek erősítenek még inkább.
 De ezt tettük a munkahelyen, kinyaltuk a főnökünk seggét, miközben a pokolba kívántuk, vagy olyan munkatársnak hízelegtünk aki ki tudna rúgatni, mert vagy széttette a lábát a vezetőnek vagy ki tudja, de a lényeg közvetett hatalommal rendelkezett, miközben olyan hülye volt, mint a nagyágyú, ami felrobbant, de a hülye örökre maradt.
-Nem tetszik amit mondok, nekem se, de ez az igazság és mivel napjaim voltak orvosaim szerint hátra, ha ki nem mondom, mert már a beszéd készsége elszállt, mint az ifjúság, attól nyugodtan végig gondolhatom.
 Ez olyan mint a szerelem, az elején próbáltam megfelelni, nem volt működő, majd igyekeztem önmagam lenni, még inkább eredménytelenséggel ért véget, hiszen a világ csak a bálványokról és a pénzről, pozícióról szólt, bár most is, tehát mesebeli álommá vált a boldogság. Mert rájöttem, tökéletesen megfelelni, lehetetlen, önmagunk teljes léte bár mely jóindulat ellenére is pedig önző és olykor kicsinyes.
-Biztos van aki nem, biztos hiszi valaki magáról ő a világközepe, egy idő után már csak nevettem az ilyenen, s mikor elutasított csak megköszöntem, megköszöntem azt, hogy nem kellette vele egy hamis mesébe ringatózni, egy tök közhelyes vég kedvéért: -Takarodj!
 Szánalmasnak tűnni? lehet, de majd mikor hasonló helyre cseppensz, mert mindenki meghal és haldoklik, bár ez utóbbi van mikor könnyen lezajlik, a lényeg még is az, elmegyünk és mindent elveszítünk amiben itt kapaszkodtunk. S talán az értékrend ekkor lesz helyén az agyakba, az utolsó pillanatba.
-Egy biztos, kurvára idegesített a szívmonitor hangja. Arról nem is beszélve, hogy a napfény amely vígan beleskelődik, kíváncsi kismacska módjára, szúrta szemeim, de szólni nem tudva csak éjt várhattam, az éjt és a befejezést.

Leszámolás

 A férfi kint ált egy mezőn, a mező kicsit emelkedős, kicsit gaztól feltört volt, és az égen kíváncsi fellegek masíroztak, mint a menny katonái.
 A férfi David Perker volt, átlag magas, semmi extra, és még a pénz sem vetette fel. Bár, mint inkvizítor nem igen vette volna hasznát a birodalmi érméknek, az Egyház mindennel ellátta legerősebb szolgáit.
 Na igen erős, David jól emlékezett egykori mentora intésére: "Emlékezz, a régmúlt homályában, az Egyház hatalmas lovagi erővel rendelkezett, ők voltak a keresztes lovagok, pont úgy mint, most mi, ők is az igaz ügyért szálltak síkra és harcba.
 De volt egy pénzéhes király, talán Francia, nincs is jelentősége, és mellette volt egy gyenge egyházfő, már neki sem sok jelentősége van. -A lényeg fiam az, hogy felszámolták a rendet, több ezer lovag halt szörnyű halált, és erre a sorsra jutott a nagymester is. Ám ő kit kínoztak, gyötörtek és végül máglyára küldtek, átkot mondott, szent átkot a királyra és a pápának nevezett vallási vezetőre. A lovagok mestere meghalt, a tűz elhamvasztotta, ám átka megfogant és a mohó király és az egyház feje, még azon esztendőben a halál országába került.
-S ez hogy jön az inkvizícióhoz? firtatta az akkori David.
-Úgy, hogy most mi vagyunk az Egyház és a Birodalom legerősebb, harcos képviselői, és a pénz még mindig világok sorsát döntheti el..."
 A barna tekintetű inkvizítor, kinek bíbor vértezetén a régvolt harcos szentek képei ragyogtak, mint aranyló tűz, elhessegette a múltat. A mezőre figyelt, a mezőre ahol hét oszlop magasodott, hát oszlop, melyekre egy-egy üveget helyeztek, mert, hogy rá kellet kerülni ez kétségtelen.
 Az üveg törik, David kezében egy jó kis husáng, kőkor vagy kitudja, de a feladat egyszerű volt, a lehető legrövidebb időn belül széttörni az üvegeket, az idő lassan mozdulni készült, a férfi sóhajtott, tudta tennie kell, ez a küldetése.

 Villámként indult meg, a páncélja nem igen lassította, hiszen nagyrészt súlytalanított ötvözetből készült, hiába a 2222. esztendő sok új dolgot teremtett, na meg a dimenziókapuk behozott tudás.
 -Az első üveg csendet törve robbant száz meg száz darabra, ám mire földre hulltak volna csillámfények kíséretében, már a következő oszlopon trónoló társa is formáját veszítve csillagszóró fényeként eset minden irányba, s mire megmozdul a mező fűszálai a suhanó szellőtől, már a hét üveg darabokba hever, nagyrészt az aljnövényzetbe keresve menedéket...
 Inkvizítor mágia! A világ kifordult helyéből és a mezőt felváltotta egy romos épület rég magára hagyott földszinti csarnoka.
 David az ajtóval szemben ált, háta a kitört ablakkeretnek, kezében vértől csöpögő lánckardja, a portól terhes padlón pedig hét holtest hevert. -Eretnekek voltak, akadt ki negyven éves volt, de volt tizenhat is, viszont egy biztos, a kard mindenkivel végzet.
 Nem voltak fegyvertelenek, akadt pisztoly, ő a karját veszejtette el legelőbb, volt kinek feje gördült messzire miközben torzója mellet egy ritka jószág, egy mindent elhasító plazmapenge zizegett. Egy volt a tény, miközben kint nehezedve a felhők, esőt ígért, az épületben pusztult eretnekek, már nem tehetnek több kárt a világnak.
-Plazmapenge. tűnődött az inkvizítor, jól tudta, az ilyen fegyvert csak az Egyház és a Birodalom elit gárdistái használnak, de úgy tűnt ezt csak elvben igaz, valami gond van a rendszerbe jelentenie kell...

Depeche Mode - Enjoy The Silence ['04] (Remastered Video)

Pillanatnyi Csend

 Ha megakarnám fejteni Isten titkát, vagy halhatatlannak, vagy már is halottnak kellene lennem. Mindig két választás van, s előfordul, hogy mindkettő rossz, de mozdulni kell, így cselekszünk.
- Szerencse(?) már mint, hogy kevés időm volt töprengésre, és minden percért hálát adtam, mikor a bunker biztonságába lehettem. Ám, mint a mesékben, itt is létezik a gonosz, mert bár a telket sikerült fallal körülvenni, de a járványtól szenvedők, kik emberhúson élve, ránk, "normálisakra" vadásztak, és mindig találtak gyenge pontot, így mikor ki kellett lépni a több tíz méter mélyen húzódó bunkerból, hát leizzadtam.
 Voltak kamerák, volt amelyiket nem sikerült megrongálniuk, de nem volt garancia, hogy ahogy ki, úgy be is megyek a biztonságot jelentő mélységi erődbe.

-Igazából ezzel is szerencsém volt, egy flúgos milliomos hagyatéka volt, s mert a kritikus időkbe besoroztak és mert a pasasnak kellettek testőrök, hát elcsábított. Nem volt ez rossz hely, minden megvolt és a birtokot oltalmazó falon belül, minden alapvető élelmiszert megtermeltünk, a fehérjével volt gond, bár működött egy részleg ahol halakat szaporítottunk, igaz valahogy nem élvezték a földalatti életet. -Ők, már mint a halak nem, de mi emberek örültünk mikor lent lehettünk.
 
 Régen a falakon éjjel-nappal volt őrség, majd ahogy fogytunk a birtok közepén lévő géppuskás acéltoronyba szorultunk vissza. Ez biztonságos volt, mert egy függőleges aknán egyenest a kilenc méteres építmény csúcsára lehetett jutni, egész a bunker mélyéről. De ez kevés volt, kevés, mert a lőszer fogyatkozott és utánpótlásért elmenni kész halálos ítélet, nos egyet azért túléltem.

 A holnapi nap is erről szól, a holnap egy többnapos utazás kezdete, melynek vége vagy pusztulás, vagy sikeres küldetés. Csak remélhettük, hogy útközben a páncélozott jármű nem döglik be, mert bár Tom rendszeresen bütyköli, ez azért alkatrész utánpótlás híján egyre értelmetlenebb. Na igen, betérünk valami alkatrész telepre is...
 Kicsit féltem, már féltem, mert volt kit hátrahagynom, s bár talpraesett csaj volt, ez kevés, ha én meg a fűbe harapok. -Sóhajtoztam, és kicsit el is mosolyodtam, hogy annak idején milyen szőke nős vicceken élcelődtek az emberek. Hát az rég volt, az életem társa, párja akárhogy is de szőke volt. Ám a poénkodás egyetlen egyszer sem jutott eszembe, igaz okos volt és értelmes, számomra pedig ez tökéletesnek bizonyult.
 Tökéletes, de mi is az??? Ha holnap vagy egy másik nap szétszaggatnak a fertőzöttek, akkor teljesen mindegy mi lesz, mi volt és a jövő sem érdekel. A döbbenet, a rémálmom az, hogy valamelyik, itt lent élő bezakkanva kinyissa a páncélajtót és elárasztanak a dögök. Persze ott az őr a fal és egy tucat biztonsági kütyü, de sajnos a rémálmok általában beigazolódnak.
 Volt példa, egy labilis fickó gyerekeivel kiszökött,  még jó, hogy a bunkerajtókat becsukta, csak a kinti kapu maradt nyitva. Persze minden fegyveres utánuk eredt, de sosem találtuk meg őket, megették a szörnyek...