Temető

Halottaim száma rengeteg, nem tudom, hogy ez a saját vagy a világ hibája, de tény, ma már a temető az otthonom. -Ó nem szánalmas szellem, ostoba lidérc vagy riogató kísértetként tengetek "életem." A sors fintora, miközben az utolsó városok falai omladoznak az idő szorításába, az én kárhozatom az örök fogság egy megátalkodott temetőbe, ahol saját halottaim sírjai magasodnak, talán az idők végezetéig.
 Nem volt ez átok, legalábbis az elején nem! -Egykor régen úgy tűnt, ez a legjobb megoldás, békét keresni a megbékéltek között. Ám az élet nem ilyen egyszerű, még ha a szabályai könnyen lekövethetőek is. Mert míg a magányba menekültem, lezárva, kizárva magam a külvilágtól, az addig kint, elszabadult a pokol. Láttam a dúlást, láttam a jajveszékelést és a százak könyörgését, hogy engedjem be őket.
 -Bár tehettem volna, bár az én akaratom érvényesült volna, de a sors mindig tud fintort mutatni, s miközben rajtam nem fogott a tomboló halál lehelete, szemeim végig nézték ahogy az emberi civilizáció darabjaira hullva, minden ami volt, megszűnjön létezni.

 A kis faházam felé vettem az irányt, körülötte kert, és jószágok is akadtak, természetesen ügyelve, hogy ő nagyságuk nem lépjenek a sírok labirintusába. Nem a holtakat féltettem, és még az állatok se lettek volna veszélybe, inkább a tisztelet diktálta ezt, tisztelni a múltat és megőrizni az emléket, ha már más nem maradt, vagy ha maradt is, nem e környéken, az már biztos volt.
 -Rút, levelek nélküli erdők, repedezett, többször felégett talaj és csontvázak művészi összevisszaságba, ez volt a külső világ, tulajdonképpen egy másik, egy nagyobb temető. Azt meg, hogy a sorsom miért akarta így, már mint, hogy egyetlen túlélőként örök magányra kárhoztatva tengessem mindennapjaim, nem jöttem rá és nem is jött válasz. -S olykor megfogott a kísértés, hogy valahogy kitörjek és a világba kiáltsak, egy végsőt, egy utolsót, hogy én is meghalhassak, ám valami mindig visszatartott. -Persze már nem a félelem, egy pont után és annyi borzalom láttán, már a félelem klasszikus értelembe nem számított ellenségnek. A holtak sem marasztaltak igazán, és az alig látható erőmezőn is átsétálhattam volna, ha nagyon az lett volna a kívánságom.
 -Nem tettem, nem cselekedtem, így az utolsó napok hajnalán is csak néztem a túlpartot, mint annak idején a Neander-völgyi ember, néztem és vártam, csak remélve, hogy ennek a groteszk játéknak is egyszer csak vége szakad. -Már nem tudtam könnyezni, már az érzések sem egyértelműek voltak, minden zavaros, minden kaotikus, csak a temető rendje utalt valami értelemre, valami olyanra ami rég volt, régen lehetett, miként az eső a távol Mars bolygón.
 Valahogy úgy lehetne mondani, jégbe fagytam, kizökkentem a világomból, s miközben az elenyészett, nekem megadatott a pusztulást végig szemlélni, terheit magamra venni és várni azt ami még nem volt, ha csak ez az egész nem csupán egy szürreális álom...