R'ya az Istennő / Az első fejezet /

R'ya istennő az alkonnyal szembe megvetően szemlélte a körülötte összegyűlt démonok hordáját. -Utolsó patkányok, a nő nem is igen értette miféle ostobaságtól hajtva merték keresztezni útját ezen jószágok. -Igaz, emberi külsője kicsit megtévesztő lehet, miként éjszín öltözéke sem igazán emelte ki valódiságát, bár azért utalás volt, hogy a magányos nő esetleg mégis csak valami harcosszerűség is lehet. -Mindegy, a vörös hajú lassan kardjáért nyúlt, miközben a sziklás talajon a démonok gyűrűje egyre szűkült, halálos fogásba reménykedve. -Az istennő felnevetett és ugyan a démonok nagyok voltak, nagyok és tízen, akiknek ocsmány pofájukból véres nyál csöpögött, miként karmaik tépésre görbülve a pillanatra vártak, R'ya számára jelentéktelennek tűnt a készülő affér minden egyes mozzanata.

 Várhattak, a nő viszont előrántva pengéjét minden megmozdul. Az ég megdörrent a szürkület megremegett és a felhőpamacsok lángra lobbantak, igaz csak néhány lélegzetvételnyi időre, életük ugyanis ezzel az aktussal befejeződött. -A szörnyek sárga szemeikbe lassan felvillant a felismerés szikrája, de már késő volt, a kard táncolni kezdett és a szörnyetegek sorra holtan, darabokba estek a földre, fel sem fogván, mi is történt velük valójában.
 - A távolság még sok méter volt, elvben a penge nem tudott volna gyilkolni, ám mégis a penge láthatatlan nyelveivel végzetes csapásokat mért az idő egyetlen másodperce alatt az összegyűlt démonokra. Véres volt minden, igaz a köves talaj komótosan lefetyelni kezdte a kiömlött démoni vért, az istennő pedig elrakva halálhozó fegyverét eltűnődött ki volt azon vakmerő aki ezeket az állatokat rá merte uszítani.

 Dimenziót váltott, a föld ősi idejében jelent meg, ahol még csak néhány kontinensképződmény próbált viaskodott a szinte minden uraló lávatengerrel. R'ya nem lebegett, R'ya nem süllyedt el a fortyogó pokolba, egyszerűen rajta sétált, miközben egy távoli vulkán okádni kezdte fűst áradatát csepegő pernyeesőt ígérve.
 A nőt nem aggasztotta a tombolni készülő természet, soha nem létezett szörnyetegek csontjából kifaragott palotája pár száz méternyire magasodott, torz kreatúrái a falakon járőröztek esetleges behatolóra vadászva. -Ismét lépet és tért váltva a tróntermébe jelent meg ahol négyméteres tiszta vas óriástestőrei gigászi bárdjaikkal szoborként posztoltak az ibolyaszín kövekkel kirakott helységbe. Folyékony gyémántból alkotott trónusához sétált és elfoglalta méltó helyét, alakját még nem változtatta, úgy érezte a jövő az embereké, így jó időben hozzászokni formájukhoz, mert sok ezer év vagy milliók semmik egy halhatatlan istenség számára.

 Hívatlan vendék érkezett, a testőrség mozdult a nő felnevetett és ahogy egy sokkarú borzalom materializálódott a vészharangok is megszólaltak, hogy százak induljanak a trónterem felé, istennőjük védelme érdekében.
-R'ya istennő. fröcsögte a szavakat a testőrökön is túlmagasló csápok, karok és szemekből álló iszonyat.
-Söpredék, bátornak gondolod magad?! tudakolta a nő, miközben csupa fém harcosai rárontottak a jövevényre. A fegyverek lecsaptak, végtagok hullottak és miközben a hat testőrrel hadakozott a támadó, szabad csápjaival az istennőt igyekezett megragadni.
-Unalmas vagy! emelte jobbját R'ya és a betolakodó, puhatestű fél-idióta bérgyilkos, gőzként semmisült meg, szó szerint elpárolgott. -A katonák, sámánok mind kik a védelemért feleltek már a hatalmas csarnokba tolongtak, a testőrség ismét szoborként az árnyékba húzódtak, ők ellátták feladatukat.
-Egy nevet akarok! zengte az istennő tekintetét végighordozva a sokaságon, sok jelentőséggel ők sem bírtak számára. Viszont az már zavarta, hogy valaki, ki tudta játszani a palota védelmét, ez sajnos csak egyet jelenthetett, áruló van a közelében...      

Szétszaladó Emlékezés

Sok év eltelt, sok hiábavaló év csenget le, rohant el, csak azért, hogy újra találkozzanak. -Mark nem tudta biztosan, akarja e látni a nőt(?) Egykor együtt éltek, jó néhány gyötrelmes év volt, ám a múlton rágódni teljesen értelmetlen dolognak tűnt, még így is, hogy ismét találkoztak.
 -Az esemény nem a véletlen terméke volt, mint olcsó árucikk, a férfi sokat gondolkozott az egykori életén, és így Anita elkerülhetetlenül is felbukkant. Először csak úgy, hogy talán jó lenne találkozni, mert ugyan a kapcsolatuk alatt akadt bőven sérelem, ám a tehert immár teljességgel fölösleges volt cipelni, vagy kitudja. Mindegy, mert elkezdődött, aztán mert volt internet, a keresés nem tűnt bonyolultnak, amiből egy szimpla találkozás született, és a jelen kavargó pillanata.

 Lettek volna szavak, savanyúak, és jeges emlékektől zordak, de talán mert a vihar nem akart megszületni, csak álltak és egymás szemeibe nézve zavartak topogtak. Mark  végül egy kérdéssel törte az utca monoton morajlását, kíváncsiság születendő, tudni akarta, egykori párjának van e most pasija. A válasz kicsit mellbe vágta és ez meglepte, mert az IGEN hallatán zavar és talán valami féltékenység kerekedett.
-Másra gondoltál? firtatta a nő, hanga a közöny erőltetett függönyén át is, némi érzelmet rejtegetett.
-Nem tudom, azt sem tudom mire jó e pillanat. vallotta be a férfi és egy közeli kávézó felé mutatva mégis csak a beszélgetést akarván.
-Tudod te, miként én is, hiszen eljöttem.
-Igaz. ismerte el Mark és mivel az eseményeknek zajlani kellet, lassan elindultak a neonreklámos épület felé, miközben egy emeletes busz egy utazási irodát reklámozva nagy zajjal tova zúgott.
 Fent felhők nehezedtek, az ősz haragvó arcát mutatta, csípős szél keretében. A léptek hangja teljesen elveszett, a feltáruló ajtón túl viszont kellemes meleg érintette meg a jövevényeket, kellő alapot adva a beszélgetéshez...

 Furcsa volt, a beszélgetés most nem segített, az zsákmányra éhes fosztogatók sokan voltak, ők ketten és bár a karabélyaik ölésre készen várakoztak, miközben pernye eső hullt a romos városra és lakóira, Mark úgy érezte, nem ez a pillanat mikor a világvége utáni hordákkal tűzharcba kellene keveredni. Inkább vártak, fontos dolgokért merészkedtek be a városba, maguk mögött hagyva a bunker biztonságát és a kislányukat. -Lépésekre volt szükség, lépésekre és egy napra mely felért egy látogatással a halál birodalmába. Korom kavargott, az utcaszinten kiéget járművek, szétvert kirakatok és az a tíz fős csapat melynek tagjai primitív hangoskodásuk közepette a királyságukat hirdették.
-Haza kell érnünk. súgta a nő, az elmúlt egy esztendő alatt akadt bőven alkalma ölni, és bár utálta, a szükség természetessé tette e kegyetlen műveletet. Mark felmérte a lehetőségeiket, és úgy érezte az este előtt, még van idejük kivárni, hogy ezen horda tovább álljon és ők észrevétlen kikeveredjenek e horror városból, ahol bandák egymással harcoltak az erőforrásoké, az erőforrássá amit tulajdonképpen az ember jelentett, úgy mint rabszolga és úgy mint élelmiszer.

 Az idő nekik dolgozott, a KÉK KOPONYA bandájának tagjai eloldalogtak, már utolsó szavaikat is messzire vitte a szűnni nem akaró szél.
-Induljunk! döntött Mark és fedezékükből előmerészkedve nagyot sóhajtott, az alkony már a kapukat döngette és miközben az emberek barikádjaik mögé rejtőztek, a mutánsok ébredezni kezdtek miközben ő előttük még több mérföldnyi út várakozott.
 Ismerték a világot és ismerték lehetőségeiket is, miként jól tudták a bunker védelme csak akkor érvényesül, ha ők is ott vannak. Nem sokan éltek a több méter mélyen húzódó védelmi objektumba, anno szerencséjük volt, nem csak azért mert a világvégeként elnevetett eseménysorozat kezdetén önkéntesként majd végig a haderőnél szolgáltak, de azzal is, hogy az utolsó időkbe egy szállítmányt kísérve a bunkerhez, későbbi otthonukba, a történések úgy hozták megszűnt minden kapcsolat a külvilággal, így ott maradtak a védett helyen, miközben a pokol kikerekedett.

 Semmi köze nem volt a kávézói találkozásnak a jövőhöz, Mark a lépései közepette a múltba révedt és eltűnődött azon, hogy Anita még is miért ragaszkodott egy újabb "randevúhoz" mialatt a lezajlott eseményeket, messze nem lehetett visszatekerni. Így utólagosan, miközben szerelme mellette haladva a külvilágra koncentrált, úgy vélte a találkozóknak az volt a lényege, hogy megbocsájtsanak egymásnak és szabadon mindenki új utakra léphessen. S bár a férfi nem tudta, hogy mi lett Anitával a katasztrófák, anarchia közepette, valahogy legbelül úgy érezte az a nő, szintén él, és nem a vesztesek sorait gyarapítva

...         

Sötét Korszak ( A kelepce )

A hó nyomorultul érezhette magát, a léptek és nyomok foltokat, az olvadás és a városi kosz sötét sebeket teremtet, az kezdetkor angyali testén. Fentebb és rajta emberek álltak, a sínpályán villamos sietett, a reggel megszokott, ismétlődő rohanását a tél csak lassítani tudta, a megállítást csak isten tehette volna meg.
 Ketten álltak, egy lány és egy fiú, a lány új kesztyűjét mutatta, a hidegbe elkélt, ez ellen a fiú kabátja zsebeibe süllyesztette kezeit és bólogatott, miközben mindketten csak keresték az igazi szavakat, mivel társaikra vártak és az ilyen alkalmak ritkán adódtak.
-Már jön. örvendezett a srác, egyrészt a hideg az hideg volt, másrészt a közeledő járművön barátaik közeledtek.
-Tényleg. vont képzeletben vállat a göndör fürtű lány, még igazából nem tudta, hol jobb lenni, barátaikkal vagy bent a tanműhelybe... -Ez a múlt volt, és ugyan a villamos sínpárja még megvolt, sőt maga a jármű is, miként a házak és télen még a hó is. Ám az épületek egyre inkább a halálukon voltak, némelyik csak rom halom volt, a 2078-as bombázás eredményeként, és e sok pusztulás közepette ott masíroztak, tán céltalanul a zombik, azok a zombik melyek az egész planétát uralták.
 A férfi egy kivert ablakú lakásból szemlélte az éppen aktuális csorda vonulását, legalább ezren lehettek, és elég némi zaj, és az éhes dögök megtörve monoton lépteiket, felturbózva állkapcsaikat csattogtatva rohannának a hangforrás felé. -Szánalmas világ volt, szánalmas miként a küldetése is, egy rohadt adatkristályért sétált be a élő-halottaktól nyüzsgő városba, ráadást egy olyan adattartalomért, amelyről igazából a szakértők sem tudják biztosan, hasznos-e a zombik elleni háború megnyerése érdekében. Bár John az egész háborút vesztésre ítélte, miközben persze mindent megtett, hogy azon erődök, bunkerek melyek még az emberek kezén voltak és a túlélést szavatolták továbbra is emberi kézben maradjanak. Felemás a dolog volt ez, a zombik lassan de tanulnak, pontosabban a mesterséges vírus amit kiengedve a világra, elhozta az apokalipszist. A szörnyek tehát okosodtak, az emberelek erőforrásai meg egyre csappantak, valahogy a mérleg nyelve a vírus javára játszott, miként a vonuló zombik hitvány eszközökként tették amit tehettek csak-csak mozdítván az események vánszorgó és borzalmas kerekét.

 Már esteledett és a törekvő, tolakodó növények árnyékait immár nem törte a csorda, a zombik tovább álltak és az utca üressége valahogy kezdett rémisztővé változni, az ürességével rosszabb arcát mutatta, mint a vérre szomjazó élő-halottak vonulása. Nagyot nyelt, belegondolt a múltba, és savanyú mosollyal arcán, már visszasírta a pillanatot, mikor ifjúként egy osztálytársnőjével állva és várva nem találva a szavakat, a legnagyobb kihívás előttük az volt, hogy elvégezzék az iskolát, szakma kerülve a kezükbe, amúgy ez megtörtént, ám régen, egy felettébb messzi múltban. -Élet, egy olyan izgő-mozgó valami ami nem teljesen definiálja teljességgel az embert, mert íme a valóság groteszk világa, az élő-halottak is részei e dolognak, pedig 5 percig mindegyik a feltámadása előtt minden téren halottnak számított, és lám mászkálnak. Mindegy, a helikopter érkezésének lassan az ideje közeledett és neki, ildomos volt a tetőre vonulni, ha a kristályt és természetesen önmagát is ettől az átok várostól minél messzebb kívánta tudni.
-Elindult, a karabélya kibiztosítva, oldalán rövid rohampenge, egyenruhája mely erős anyagból készült kosztól maszatosan kezdett alapszínének köszönhetőn a sötétségbe. Lépés, lépést követett, emelet után emelet maradt el, és végül kilépve a terhes szürkeségbe nagyot szippantott a friss levegőből, melyet akaratlanul is hűtött a folyó irányából fel-fel támadó szél. -Jelzőfények! szükségesek voltak, hogy a helikopter felfedezze, így tette a dolgát aktiválta a lézeres helymeghatározót, mert hogy a járműnek lassan érkeznie kellet.

 Feltűnt, a helikopter méltóságteljesen közeledett, a megmentést ígérvén, egy további lehetőségeket, küldetéseket rajzolva meg a jövő tekintetében. Azután még sem,  Johnnak rossz érzése támadt, a halkan immár lebegő gép inkább egy harci eszköznek tűnt, mint a kimentésének tárgya. -Valami nem stimmel, valahol valaki .urvára bekeverhetett, mert ez a helikopter nem az a helikopter volt amire annyira várakozott. -S ekkor felvillant a torkolattűz, a légijármű gépágyúja milliónyi darabra törve a csendet a katonára okádta lövedékeit. A férfi ahogy tudott menekült vissza az épület vélt biztonsága felé, és ugyan még nem találta el egy a betont is feltépő lövedék, jól tudta a lárma, a harci zaj hamarosan zombik ezreit csalogatják az épülethez, egyértelművé téve, vagy a technika vagy a szörnyek szaggatják darabokra, testestől adatkristályostól, tudatván akaratlanul is valami nagy dologba tenyerelt, ami jelen pillanatba, elérve a lefelé vezető lépcső lejáratott, csak is .zarnak tűnhetett...     

Nehéz Áramlás

A zászlóshajó még mindig méltóságteljesnek tűnt, ám sebeit leplezni már nem tudta, és ha nem kezdik meg hamarosan a javításokat a Föld utolsó, Titáni bázisán, bizony az idegenek következő támadási hullámát, már nem vészelné át. S ha a Szent Mark elsüllyed, a Föld védtelen maradna, ugyanis a Szent Mark volt az utolsó, még bevethető hajó, a három birodalmi flotta mely évtizedekig uralta az emberi birodalmat, egy hét alatt felmorzsolódott, és már csak az uralkodó vezérhajója létezett, miközben a több naprendszert ellenőrző birodalom is a Titán holdig zsugorodott. -Persze a Mars és a Föld körüli pályán keringő gyárak teljes gőzzel igyekeztek pótolni az elveszített hajókat, ám ezek meddő kísérletek voltak. Meddőek már csak azért is mivel a  nyersanyag utánpótlások is beszűkültek, hiszen a gyarmatok elvesztése teljesen megroppantotta az emberi birodalmat és hamarosan az egész szabad emberi civilizációt is. A birodalmi vezérkar napokba számolta a birodalom meglétét, a császár még reménykedett, úgy vélekedvén, hogy az elveszített területeken az emberek lázadásokba kezdenek és ezzel jelentős erőket vonnak majd el az első vonalaktól. Ábránd volt, a titkosszolgálatok információi szerint, minden második emberlakta égitestet az idegenek sterilizáltak, milliárdokat küldvén a halálba, bár ezt az uralkodó nem akarta tudomásul venni.

 Egy százados a semmit nézte, belegondolt, most tök mindegy, hogy katona-e az ember vagy civil, mivel se a civil se a katona nem igen tudja megsebezni az ellenséget. Az egész emberiség legmodernebb hadihajója volt az első amely dacolni tudott egy-egy támadás erejével szembe, mi több, az ultraszonikus ágyúi még kárt is tettek a idegenek hajóiban. Ám ezen fegyverzet elvileg még kísérleti szinten voltak, de mikor sorra omlottak össze az erődök, és a flották egyre csak fogyatkoztak, a császár személyesen rendelte el, a Szent Mark átfegyverzését. Ám már ez késő volt, a Titán védelme felettébb gyengének számított, végül is senki nem számolt, hogy valaha is idáig szűkül a földi birodalom, meg aztán, lehetne egy ütőkepés katonai erőd a hold körül vagy a felszínen, semmit nem jelentene, hiszen a peremen kiépített védelem és a három főflotta pillanatok alatt megsemmisült.
 Fáradt volt, fejében béna gondolatok vánszorogtak, a teste pedig a lélegzetvételnyi pihenőt élvezte, azt a pihenőt ami megeshet, az utolsót jelentheti e világi életében. Százados volt, és ugyan életbe lépet a Titán evakuálása, a helyzetet ismerve, semmit nem jelentett, csak idő kérdése és Föld is elesve, mindennek vége lesz ami emberinek számított. -Nem volt felesége, és talán most először úgy gondolta, jobb is ez így, mert ha nincs kit félteni, nincs mitől félni. Ez nem azt jelentette, hogy a halál az üdvösítő, hanem azt, hogy kész megtenni mindent a faj megmaradása érdekében, még akkor is, ha nincs semmi eszköze ezen ügyben, csak a megtört, fáradt teste és a kimerült elméje.

 A szajha luxus fajta volt, az aranyaiból így igényeinek megfelelő körülmények között menekülhetett a Marsra készülő szállítóhajón, és bár érezte a világvége hangulatot, legbelül még is azt képzelte, hogy a hódítóknak is akadnak vágyaik, és ő hajlandó az életéért és némi honoráriumért cserébe bármilyen igényt kielégíteni.
-Valahogy nyugodt volt, tudott a császár ittlétéről és arról, hogy hamarosan újabb támadás éri a holdat, ám úgy gondolta, a hajó addigra elindulva, a nehézségek az itt maradó harcosokra hárulnak, akik pedig azért katonák, hogy szépen meghaljanak a császárukért és az emberiségért, ahogy a toborzó szlogenek hirdetik is: DICSŐSÉGBEN A HALÁL!
 Az L csarnokba várakozott, ruhája szolid, távolról sem kirívó, jól tudta, itt most az elvegyülés az előny, nem a magamutogatás, az a magamutogatás amit természetesen élvezett, és nem csak hivatása végett, de igazi nő is volt és kicsit talán több is. -A kinti mínuszt nézte, az eső komótos cseppekbe hullt alá, az az eső ami színtiszta metánlé volt, a Titán sajátja. S bár a nő nem igen foglalkozott a holdat uraló körülményekkel, időjárásával, hiszen egy kliense kedvéért utazott ide, aki valami befektetési figura és unatkozva társat keresett, magától érthetően igen csak jó pénzért. Ő ezért volt itt, de a butaság messze állt tőle, inkább volt én centrikus, mindamellett tisztába volt nagy vonalakba az adott hely, égitest adottságaival, miként aktuális ügyfelének anyagi helyzetével. - mert ez volt az élet, vagy éppen ilyen.

 Az idegenek, a világmindenség  vélhetően utolsó hatalmas faja, most az emberek legyőzésére készült. Nem a hódítás motiválta őket, a túlélésért küzdöttek, mert az általuk ismert univerzumokat egyszerűen elnyelte a sötétség. A napok nem kihunytak, hanem egyszerűen tehetetlenek voltak a tolakodó koromfekete végzettel szembe, és amely planétát felfalt a sötétség, az elveszett, beleolvadt a feketeségbe. -Először igyekeztek szembeszállni a tolakodó semmivel(?) ám a hajók eltűntek és sosem tértek vissza a mélységből. Így végül a Végzet Tanácsa úgy határozott, ahogy jön a sötétség, ők úgy távolodnak tőle. Igazából a világmindenség menekülő nomádjaivá váltak, aki pár évszázadig, jobb esetben évezredig birtokolva egy területet, ahogy felbukkant az éjszaka, megindulnak és továbbállnak. -Már több civilizációt legázoltak a kényszer hatására, évszázadról évszázadra törve utat a túlélés érdekében, a kérdés csak az volt, vajon van-e vége a végtelen világűrnek, mert ha van, a végén az ő sorsuk is megpecsételődik. Igaz, igyekeztek minden szabad kapacitást a sötétség megállítására fordítani, remélvén a remélhetetlent, miközben persze az is felmerült, nem egy hadjárat alatt, hogy mi van, ha egyszer egy erősebb faj határaihoz érnek...

          

Utolsó Megoldás

Rothadó istenek képét látom nap mint nap, rothad minden, és közben ezen istenek önzésüktől hajtva rágják, marcangolják az amúgy is haldokló világot.
-Utáltam őket! utáltam, pedig magam is közöttük járva tettem azt amit ők, pusztítottam a világot, az ÚR nevében és állitalagás áldásától kísérten. -Igazából köptem volna, de arra sem volt hangulatom, csak néztem a zuhogó esőt, a maszatos üvegen keresztül és csak reméltem, az éjszaka végre elérkezve, minden gondolatomat szünetelteti egy rövid időre.
 -Mint a patkányok, le-fel rohangáltak, de űrhajóink még csak a Marsig tudtak biztonsággal repíteni, ott meg a fellázadt kolónia nem kért az anyabolygó söpredékéből. Na mi ezért voltunk, a Egyesült Földi Kormányzat az Egyházra támaszkodva az inkvizíciót feltámadni engedve, ránk, inkvizítorokra bízták a Mars visszaszerzését, és a rendszer minden ellenségének megfékezését. -Az állam gyenge volt, a cégek hatalmasak és erre volt az alternatíva az Egyház megerősítése, és mi tagadás, az Úr jóvoltából mára a Vatikán megkerülhetetlen tényezővé növekedett. A cégek egymással rivalizáltak, az állam éppen csak a közrendet igyekezett fenntartani, így a gyarmatok és a belsőellenség okozta problémákra az egyetlen szabad kapacitású tényező, az Egyház maradt, és mi az elit elitje, az inkvizítorok!

 Les.artam mind elöljáróimat, mind pedig mindenki mást, a világ egyértelműen a vesztébe sietett, a robotok egy része fellázadt, a Föld-Mars háború még évekig eltarthat és ez a teljes gazdaság összeomlást eredményezheti, na és akkor még nem beszéltünk a külső űrből érkezett DÉMONOKRÓL, akiknek minden emberi lélekre szükségük volt. -Zabáltak a rohadékok, és ugyan az Egyház meglelte a megfelelő rituálékat ellenük, attól az emberiség helyzete messze nem volt rózsás, már csak azért sem, mert minden ellenséggel az inkvizíció sem tudott megküzdeni.
 -Persze már nem érdekelt, elegem volt az egész "játékból" kiléptem, azaz engedély nélkül elhagyva a rendem, már csak a világvégét vártam.

 Hülye világ volt, a pénzért gyilkolva  szereztem az életbemaradásomhoz szükséges erőforrásokat, miközben már kétszer elbeszélgettem a Mesterrel, vagy a sátán ahogy jobban ismeretes, de mindegy, hogy nevezzük, és ezenközben arra ügyeltem, hogy se rendtársaim, se fejvadászok ne találjanak meg, mert nem kérten az Egyház kínzásaiból. -Na igen, nem érdekelt a Mester ajánlata, hiszen ha ő létezik, nyilvánvaló, hogy Isten is. Viszont egyben teljesen igaza volt, az Úr hagyni fogja az emberiség kipusztulását, míg a Mester úgy képzelte, a totális rend keretében egy steril társadalommal mindent megváltoztathat. Nem tudom, azt sem mi is jobb, de egy biztos, a DÉMONOK felbukkanása mindenkinek a térképére rondított. Isten passzív, a Mester reménykedő és az emberiség csak a pillanatnak élve, a holnappal távolról sem törődött.

 A koffeines lötty a szutykos pohárba várakozott, koszos ablak, mosatlan edény, az egész .urvára nem érdekelt. A pohár tartalmába kortyoltam, az íz pocsék, a langyosság pedig semmivel nem tette jobbá, sem a italt sem az időjárást. -A tizedikről bámultam a a lenti jövés-menést, az enyhén savas esőcseppeket és a szemközti ház falán táncoló hologram reklám interaktív virtusát.
 -Nem tűnhet bonyolultnak és talán ostobaságnak is látszik, kilépésem a rendszerből, az életbe való belefáradás sem lehet magyarázat. Ám messze nem volt szándékom magyarázkodni, miként annak a szajhának sem velem jönni, aki nem is tartotta magát szajhának. -Nők(?) nem volt a múltnak igazi súlya, a léleknek adott némi nehezéket, ám egy pont után vagy beteg lesz a lélek, vagy kiégve élettelen-élő valami, modern zombi.

 Nem vártam megbízást, nem vártam semmit, csak a hűvös helység kicsit áporodott illatától fáradtan az elmúlást. Ez nem halálvágy volt, csak tisztánlátás, és a nem cselekvő isteni alkotás, az emberi világ iránti nyomasztó utálat. -Volt mikor elhittem, segíts magadon és Isten is megsegít. Aztán rájöttem, az idő pereg és a segítség csak illúzió. Természetesen még itt sem volt teljes a csalódásom, miként a szajha elveszett csókja sem ragasztotta össze a szívemet. A csalódás a démonokkal érkezett, valahogy bebizonyosodott, ha az Úr és a Mester is aggodalommal szemléli az új, testetlen ellenséget, akkor bizony a teremtés eddigi teóriái is csak fikciók vagy részigazságok. A részigazságokra, meg valljuk be nincs szükség, mert azok csak újabb díszletek, egy rossz kávé még rosszabb utánzatai.
 -Sóhajtottam, a löttyben feloldódott méreg már marta a belsőmet, a másodperceim csöpögtek, miként az esőcseppek az üvegen lefelé, elfelé. Meghalni készültem, mi több a halál már meg is érintett, igaz nem most, már évekkel ezelőtt eljegyeztük egymást, és most a finálé keretében a nászútra készültünk. Jó mérget használtam, jót, mert enyhe fájdalom és pár csepp vagyis perc és az éjszaka rám fog nehezedni, talán mindörökre...       

Mennyország

Forrtam a dühtől, és mivel már a betegség felemésztett és átküldött a túlvilágra, feltett szándékom volt, hogy beszélek Istennel. Nem olyan nagy kaland az, mint azt az élők képzelik, Isten ugyanis mindenhol jelen van tértől és időtől függetlenül, ráadást aki meghal, azzal az előnyel "élt", hogy egy lépcsősor csupán a távolság az Úr és ő közötte, imigyen én és Ő közötte.
 Nem álltak testőrök, nem repkedtek angyalok, mi több, egy egyszerű fafaragású, csak nagyon jó szándékkal nevezhető trónnak, üldögélt egy kortalan hölgy, mögüle vagy lényéből, ez tény, szinte vakító világosság sugárzott, ám akadály nem tornyosult közte és énköztem.

 Így megpusztulva, keserűségtől és iróniától feltöltötten, nem is igen lepet meg, hogy a teremtő női külsőben irányítja, vagy inkább csak szemléli a dolgok folyását. -Elindultam, a lépcsőfokok bizony régiek és repedezettek voltak, mondhatnám azt, a teremtés előtti időkből maradt hátra, de nem mondom, ez az a valami ami egyáltalán nem érdekelt. Igaz, az sem zavart volna, ha Isten férfi, ne tán gyermeki köntöst visel, a részemről az élet lezárult, meghaltam, szóval sok veszítenivalóm nem igen akadt. -Hűm, a lélek, nos ez sem valami vizuális csoda, pont úgy néztem ki, mostani lélekruhában, legalábbis véleményem szerint, mint életem középidőszakában, tehát ez sem valami mennyei, sem nem elragadó, már csak azért sem, mert életem nyomorának emléke felettébb zavart, már csak azért is, mert bebizonyosodott, valóban létezik Isten, és valóban hagyta, hogy végig kínlódjam az életem, míg más s.gfejek boldogan lubickoltak az anyagi világ pocsolyájában.

 Lassan lépkedtem, minden lépéssel fáradtabb lettem és haragom is illanófélbe kezdett. A dolog nem tetszett, nem szeretettem a trükköket, nem rajongtam az üres fejű lényekké, mert bizony, ha felérek mindent feledve, ott fogok állni ez a nő előtt és azt sem tudom majd, minek is másztam meg ezt a fránya lépcsősort. Nagyot sóhajtottam, nem mint ha jelentősége lenne, de hatásszünetnek éppen megfelelt.
-Rafinált egy játék, ez a lépcsőzés. szólaltam meg, elhatározva, nem közelítem meg a Teremtőt, míg meg nem válaszolja kérdéseimet.
-Ha valami fontos, megteszi a lélek a távolságot. zengte az Isten, meglepően szimpatikus hangon, miközben a fény ellenére is, mint ha mosolyt véltem volna felfedezni az arcán.
-Hogy felérve tök hülyén álljon a trónod előtt. vágtam vissza, kicsit magam is megijedtem vehemenciámtól, elvégre az Úr vagy Úrnőhöz beszéltem, még akkor is, ha már életem elveszítve, sok kincsem nem igen létezett.
-Akkor azt csak azt jelentheti, hogy az a bizonyos kérdés vagy kérdések távolról sem voltak olyan fontosak. csendült rögvest a válasz, és ha nem tudnám, hogy valami bűbájszerű dolog működik, még egyet is értettem volna a Teremtővel, ám így kétkedve fogadtam válaszát.

-Tudod mit, én innen kérdezlek, így a jelentéktelen kérdéseimre is választ kapok. döntöttem végül, és hogy nyomatékosítsam szándékom, letelepedtem az egyik lépcsőfokra, persze úgy, hogy a szemkontaktust megmaradjon, még ha így kicsit kényelmetlennek tűnik is, mert csak tűnik, ugyanis a léleknek semmi sem az.
-Ha ez boldogít. vont vállat a szép szőke, hosszú hajú szépség, kék szemeiben halványan parázslott valami.
-Nem boldogít, az boldogított volna, ha törődsz az élőkkel, törődsz azon emberekkel akik nem érdemelnének egy életen át tartó szenvedést.
-Ez a szabad akarat. közölte Isten tárgyszerűen, s bár kilógott az az bizonyos láb, egyenlőre úgy tettem, mint ha elfogadtam volna a válaszát.
-Az is, hogy valaki a nyakig tejfölbe születik és egy utolsó senki lesz, mi több, mellette minden megadatik neki???
-Szerinted, az olyan ember lelke, elindulna hozzám, számon kérni, kérdéseket feltenni?! 
-Nem tudom, nem én ülök ott ahol Te. válaszoltam, hirtelen azon kapva magam, hogy lám, nem sokan tolongnak az Úr színe előtt.
-A pokol az nem mese, a bűn mindig büntetés von maga után, a pokol nem tüzes katyvasz, a pokol ezerszer rosszabb annál, mint azt ti lent elképzelnétek.
-Magyarán? firtattam.
-Gondold végig hol vagy és ez mit is jelent valójában. az Isten ismét mosolygott, a szigor szertefoszlott és ebben a pillanatban megértettem, a mennyországba cseppentem...   

Isten és Ő

A felhők magason karistolták a kékséget, bár ők nem, de a két nagy hatalmú lény, mindezt jól tudta, már mint, hogy hiába próbálkoznak, sosem érik el a kékséget. A lények egy fűzfa tövében, egy rozsdálló vaskeretű padon ültek, és ugyan nem a fellegekkel törődtek, figyelmük a szúnyog döngésétől a Tibetet megrázó földrengésig, mindenre kiterjedtek.
-Tudod, úgy hiszem, az emberek alkalmatlanok, soha nem fogják fel a lényeget, viszont a lényegtelent a legfontosabbak közé sorolják. A megszólaló egy férfi volt, arcán az idő mély barázdákat szántott, és barna szemeiben a fáradság tagadhatatlanul dominált.
-Idő kell nekik. vélekedett a nyurga nőszemély, arcán remény és a kalandokra kész vágyakozással, valahogy úgy tűnt, mintha kimondottan ember lánya lenne, pedig ő volt a TEREMTŐ.
-Idő?! vonta fel szemöldökét a férfi, aki túl volt a negyvenen és éjszín öltözéke szinte ijesztőnek hatott a tavaszi környezetbe, és a lány virágmintás ruhája árnyékába.
-Van lehetőség, ha nem lenne nem lett volna értelme megteremtenünk a világot. érvelt a csengő hangú kék szemű, valódi kíváncsisággal várván a válasz.
-Nem bizony, én már akkor mondtam merő időpazarlás, mikor felvázoltad a tervedet. jött  a válasz, száraz és némileg iróniától színezetten.
-Ne legyél ennyire elutasító.
-Miért is lennék, csak egyet mondok néked, pusztítsd el az összes szajhát, mint annak idején, és nézd meg mennyi ember marad a planétán.
-A férfiak sem különbek. védekezett az Isten, nem akarta az igazságot tudomásul venni, és nem akarta a világvégét újra elhozni.
-Rájuk is vonatkozik amit mondtam, és nézd meg hány tiszta ember marad. Pénzért, kincsért vagy csak élvezetért, de aki megszegi a parancsolataidat, BŰNÖS, vagy tán tévednék!? a fekete ruhás mondata végén szinte már kacagott, igaz ez a nevetés nem a vidámságtól volt hangos és érces.
-Nem tévedsz. sóhajtott fel a lány, a minták a ruháján színüket vesztve megadták magukat a napot eltakaró felhők akaratának.

 A fűzfa eltűnt, a pad a múltba foszlott, csak a férfi és a lény voltak egy a sokadik teremtést megelőző sötétségbe. Nem voltak színek, a fényt is felfalta a mérhetetlen fekete mélység, ám a két lény még is látszott, még is léteztek, miként létezni is fognak a világokon túl és a világokon előtt is.
-Teremtesz megint? firtatta a mester, egy éles megjegyzés körvonalazódva elméjébe, s mert unta az ismétlődést, úgy határozott szembesíti is Istent a létezett, létező és létezni készülő világok klasszikus hibájára.
-Muszáj, elkezdtük, a lelkeknek esélyt kell adni a visszatérésre.
-Na ja, millióból egy, vajon megéri?! kezdte az ördög, ő már unta a ismétlődéseket és látván az eredményeket, az egész programot végérvényesen törülné.
-Minden lélek megéri a fáradságot.
-Gondold végig, teremtjük a világokat és alig-alig akad két világvége között akik valamit is elérnének, és Te a szabad akarat hülyeségeddel nyitott kaput adtál a rossznak, annyira megnyitottad, hogy nekem még csábítanom se kell. S a lényeg, a mocskos, gyarló férgeknek több esélyt adsz, mint akik kicsit is tisztességesen kívánnak, próbálnak élni, mire jó ez?!
-Ez az út az előrelépéshez. felelt a lány, bár értette a mester szavait, kezdett rájönni, a teremtményeit kezdi egyre inkább nem-érteni.
-Út, viszont akik megérdemelnék a kicsit jobb körülményeket hagyod gyötrődni, csak, hogy elérjenek minket, az aljas fajtának meg biztosítasz 50-60 év boldogságot, értelmes ez így?
-Emberi szemmel nem, de a cél szemszögéből igen. vágott vissza a Teremtő.
-Elmondok valamit, lehet mert többet vagyok a teremtményeid között, ám én úgy látom, mivel sokan nem értik miért is szenvednek egy emberöltőn keresztül, a lelkeik bele fognak fáradni, pláne, hogy az előrelépés pici kis megkönnyebbülés, míg gazembernek lenni, csupán egy újabb ismétlés. Ha rajtam múlna és nem tudnám a lényeget, szar, szemét alak lennék minden újjászületésemmel.
-Értem mit mondasz, értettem a kezdetektől, de ez akkor is így a jó.
-Jó??? nézd tízből kilencszer nem Neked kellet elhoznod a világvégét, szeretett teremtményeid a tudomány fejlődésével saját maguk irtották ki egymást, millió lelket viszont e katasztrófa által megfosztasz a esetleges fejlődéstől, és mind ez a Te passzív hozzáállásod és a szabad akarat eredménye. -A szar embereket enged, hogy elvigyem amint a rossz útra tér, a pokol tágas, ne kínozd a célért a érdemesebbeket és ne adj esélyt azoknak kik úgy sem élnek a lehetőségeddel.
-Valóban, kicsit emberszerűbb lettél. suttogta a lány, szemeit lehunyva azon gondolkodott, valóban hibás a teremtés(?) a tapasztalást, más módon kellet volna megtervezni(?) kérdések voltak, ám eljött az idő, hogy LEGYEN VILÁGOSSÁG!  

Utólagosság ( egy halott gondolatai )

-Mondták, legyen jó az ember, mert az élet meghálálja. Persze ezt csak mondták, és úgy visszatekintve egy nagy maszlagként lebegett az orrom előtt, egészen addig amíg meg nem haltam.
Jó voltam, ahol tudtam segítettem, ha megbántottak lenyeltem és igyekeztem a helyesnek titulált úton maradni. -A szerelem is szép lehetett volna, ha akit szerettem viszont szeretett volna. Mert ugye a szeretet, szeretetet szül...hülyeség. Immár elmondhatom, ha normális vagy, tulajdonképpen élő-halott életet élsz, igaz ezt csak akkor ismered fel teljesen, mikor végre sikerül eltávozni a valóvilág kirakatából. -Durván hangozhat, ám attól ez az igazság, és fájhat, mert az igazság már csak ilyen, rohadt durva és fájdalmas...

 Bamba, marha, vagy tökmindegy milyen jelzőt is használok magamra, hiszen már túl vagyok a ramatyon és a túloldalról nézvén, már csak foszladozó, szánalmas emlék, az amit egykor nagybetűs életnek véltem. -Nagy betűs, még kicsinek is túlzásnak látszik, így visszatekintve. Anno elhittem, hogy a szerelem az egy olyan varázslatos ízé, amely két embert összeköt és semmi nem választhatja el őket egymástól soha. Szóval olyan boldog-boldog valami lesz az élet, mint ahogy a romantikus vígjátékok igyekeznek is bemutatni. -De mi is valójában a szerelem(?) a szexért való küzdelem, ahol nincsenek szabályok és az érzelmek másodlagosak. -Na ezt nekem is sikerült mire meghaltam megérteni,  miként azt is, hogy az örök reménykedés a világ leghülyébb időpazarlása. Leszögezhetem ez már nem panasz, egy hullának nincsenek problémái, egy halott ugyanis egy jobb világba keveredve csak múló emlékként tekint vissza az életre. Visszatekintünk, hogy beprogramozzuk magunkat, hogy a múlt hibáit soha újra el ne kövessük, ez olyan fejlődéses marhaság, ahogy egy angyal megpróbálta elmagyarázni.

 -Beszélhetett, mert én rákérdeztem, na de akkor angyalka, hogy van az, hogy az erősebb kutya meg ... Őszintén, itt elakadtunk, mivel nem értette, mit jelent a pont-pont-pont, mi több, utána már magam se. Persze a lényeget eldarálta, mondván, más szavakkal, hogy a sok szívást, tulajdonképpen még a még előzőbb életünk után, mi terveztük be. -Besz.rás! bonyolult ez mint a tíz ismeretlenes egyenlet vagy mifene, de nem számít, egyszer úgy is mindenki ráfázik... Nem tudom, de láthatta rajtam az elégedetlenségemet válasza hallatán, mert kis szünet után, hozzátette, hogy az imádott csajom, pofára esik, hogy nem engem választott, osztályt fog ismételni. -Röhögnöm kellet, de elmagyarázta, mit is takar az osztályismétlés, hát én is ismételtem, már mint a röhögést, az osztályról meg majd később...-Na de azért, jó kaland volt, már mint az élet, annyira, hogy mikor meghalva eljött a temetésem ideje, vagy hatan el is jöttek, a koporsómat meg csak úgy lazán ledobták a gödörbe. Nem gond, már nem fájt és nem is fog, viszont ha újra kezdhetném, a képmutató szöveg helyet, az igazság az, messze nem lennék jó... Elárulom már csak azért sem törekednék a jóra, és itt a folytatás amit az angyalommal beszéltem: mert ha kicsit szarabb ember lettem volna, akit úgy szerettem, velem lett volna, baromi sok úgy látom ez a bizonyos volna. Ám a mondandó igaz, plusz innen már tudva, ha nem is vagyunk jó emberek, nem a pokolba jutunk, hanem csupán egy osztályismétlés a büntetés. S ugye akkor már miért ne ismételjük, élvezzük az élet habosabb részét, még ha más is a küldetés, ráérünk szenvedni, mi több, nem is kötelező, maximum mindig újra születünk egy hasonló szituációba, és akkor mi van, ott egye meg a fene az egész nagy tervet. -Le kellenék írni, mert bár ezt halottként tudom, élőként nem tudja az ember, vagy nem hisz a dologba, tehát tele van az egész olyan biztonsági baromságokkal. -Mindegy, csak abban reménykedhetek, hogy mikor az életem emléke is elillan, mint a tavasz illata, egy értelmesebb életbe kezdek, ezt a baromi .zart, bízok benne, nem ismétlem meg...

Angyal Szemszögéből

Nem neki mondta, az angyalt időn kívüliként emberi szem nem láthatta, de attól ott volt, és kicsiny fintort megengedve magának hallgatta  lány regéjét. -A fiút hülyítette, az meg elakarta hinni a hülyeséget, így csak bólogatott ahogy a szöszi elmesélte élete mind a három kapcsolatát. -Nyár volt, meleg is volt, a hülyeségnek is nyilván az ideje, mert ha az angyal, a hatalmas öreg fa tövéből figyelve, lelke szerint odavágta volna, az amúgy csinos lánynak : hogy sorold fel azt a tömérdek egy éjszakás kalandodat is, melyek felére már nem is emlékszel. furcsa pofák születhettek volna. -Persze nem szólt közbe, nem ez volt a dolga, hogy a erkölcsükből kivetkőzött embereknek felvilágosítást tartson az erkölcs nevű valamiről. Ma már, igaz ez is relatív egy angyal szemszögéből, de úgy az erkölcs, mint a becsület, nem hogy ritka kincs, de szinte nem is létezik, mi több egy szitokszó a vissza csökevényesedett embernek nevezett lények értékrendjébe.

 Egy madár telepedett fölé, a fa ága könnyedén elbírta, ő látta a sötét angyalt, látta az alvilág félelmetes erejű teremtményét, ám azt is érzékelte, a természet nem része a nagy játszmának, az állatok különbek a sakkfiguráknál, az állatok nem célpontjai a jó és a rossz harcának. Bár ez is nézőpont kérdése volt, hiszen a Mester gyűlölte a rendetlenséget, nem hitte a szabad akarat eszméjét, így nem viselte el a megcsalást, az erkölcstelenséget, a hazugságot és a többi rossz dolgot. Az alvilág ura nem, de Isten lenyelte, ő csupán tiltotta, de nem lépet fel ellene, viszont a Mester birodalmába, aki az életében paráználkodott, az egyesség szerint a Pokolba jutva, újabb lehetőséget kap, egy újabb élet keretében, még ha ez az alvilágba zajlik is ami természetesen észrevehetetlen, de ha itt is a bűn útjára lép az adott személy, hát Isten sem védi meg a Mester haragjától. -A pokol egy lehetőség, a bűnös emberek tárháza egy újabb lehetőséggel. A lehetőség adott, a kísértés itt is megadatik, azzal a kiegészítővel, hogy mindenhol ott a tiltó felíratok, a média folyamatosan közvetíti a vétkezők kínszenvedését, és hát aki ennyi segítség vagy figyelmeztetés ellenére is félrelép, bűnt követ el, az a leírhatatlan szenvedés labirintusába kerülve, lelke örök bolyongás és elképzelhetetlen gyötrelemre ítéltetik, és minden mítosz ellenére onnan nincs soha visszaút. Itt a vége a kálváriának csak egy lehet, a halhatatlan lélek végső halála, még akkor is ha biblia nem is ír erről.

 A felhők felé pillantott, az emberek nem érdekelték, a bűn teherként nyomasztva, már a valódi küldetésére koncentrált volna, egy renegát féllényt szállítana a Mester birodalmába, ugyanis a szerencsétlent, vesztére az égiek nem fogadták be, nem tartottak igényt hitvány szolgálataira, ki kívánták adni eredeti urának a pokol mérhetetlen uralkodójának. -Az alvilág örvendezett, nagy mulatságnak számított, mikor a "fehérek" visszatoloncolnak egy árulót. Az ilyen büntető ceremóniákon, még maga a Mester is meg szokott jelenni és a büdösön kívül mindenki önfeledten ünnepelhetett. -Sui'li nem az ünneplés miatt szeretett volna visszatérni az alvilág létsíkjaira, inkább a fenti mocsok orrfacsaró szaga késztette a vágyakozásra. -Már gyűltek, az emberek futó záporra gondolhattak, az ég már meg-meg dörrent, de ez csupán egy kapu feltárását jelentette, az égi angyalok közeledését, és a szökevény szenvedésének kezdetét... 

Végzet

Mennyire jó mindenhatónak lenni? ez nem igen foglalkoztatta a sötét angyalt, Sui'li közönnyel ült az antik romok árnyékában és a körülötte sürgölődő maroknyi embert szemlélte. Az utolsó túlélők, a dimenziókapu bezárult, vélhetőn hosszú időre, és a Földről érkezett gyarmatosítók az idegen világ túlerőjével szemben, hamar elfognak vérezni, miként ez eddig sok ezren közülük.
 -Az angyalt nem látták, s bár egy gyönyörű ázsiai nő külsejét viselte, valódi kinézete rémítő és halált ígérő volt, ám ez eddig csak láthatatlanul kísérte a kis csapatot, egyik arcát sem fedvén fel. -Az emberek, jövendő védencei(?) maguk mögött hagyták az elvileg biztonságos Alexander-erődöt és valami csodába reménykedve, az első kapu nyitásának helyszínére húzódtak vissza, valahol kicsit ironikus.

 A nap még nem készült aludni, a levegő forró és száraz volt, de az embereknek nem sok idejük volt a meleggel foglalkozni, a romok között fel kellet állítaniuk a védvonalukat, mert az ellenség percről-percre közelebb kerülve a végső összecsapásra készült, s így még egy lélegzetvételnyi idő is létkérdésnek számított az emberek számára. -Hosszú történet volt, öt esztendeje jelentek meg az emberek az MK-7 néven nevezett világba, és számos települést hozva létre nyersanyagot bányászva a Földre szállították a végtelennek mennyiségűnek gondolt erőforrást. De hiba történt, mint általában, és az őslakók, barbár hordák megelégelték az ember jelenlétét és támadásba lendültek. Elvben sok esélyük nem volt, a karabélyok, páncélozott járművek extra fölényt biztosítottak, míg nem, megjelentek az ŐSÖK, egy mágikus képességekkel rendelkező, még a törzsek szerint is rég letűnt kor teremtményei. -Ez volt a ZUNN-kultúra, a vésetek szerint egykor fejlettek voltak és elképesztő erők felett rendelkeztek, de miként minden civilizáció, elérve a csúcspontját a hanyatlás mezejére sodródva, szépen lassan a századok alatt az ősök egymást kiirtva lekerültek arról a bizonyos palettáról, egészen mostanáig. Az angyalt különösebben nem érdekelték az ősök, bár el kellet ismernie, mágikus képességeik még rá nézve is veszélyt jelenthettek. No nem az élete volt a tét, de komoly sérüléseket is beszerezhet egy összecsapás keretében. Igaz, Sui'li terve az volt, hogy az utolsó másodpercben kaput nyitva megmenti az embereket, legalábbis mostanáig.

 A tudomány csődöt mondott, pontosabban a Földön kitörve egy háború, a kapukat irányító központ megsemmisült, és ha be is érkezik a béke korszaka, sok év, míg újra ki tudják javítani a hibákat és a kaput feltárni. -Egy biztos, ennek a harminc embernek messze nem voltak évei hátra, az idejük veszettül pörgött, a kaszás pedig már kiélezve pengéjét a pillanatot várta. -Mindig így kezdődött, ugyanis Sui'li immár sok-sok küldetést teljesített a MESTER akaratából. -Ugyanis mindenki tudta, Isten a passzivitást választotta, míg a sötétség végtelen ura az aktivitást. S tény, ez a maroknyi ember megmentése senkinek a mérlegét nem lendíti semmilyen irányba, de még is, a Mester valamit láthatott a dologba, mert akkor nem küldte volna egyik angyalát e távoli dimenzióba.

 Feltűntek, hátasaikon közeledtek nagy porfelhőt kavarva, miközben kezeikbe az emberektől zsákmányolt kézi fegyverek, már akiknek jutott, illetve saját borotvaéles pengéik villogtak. Több ezren lehettek, de az igaz ellenséget a felhőtlen égen méltóságteljesen közeledő égi hajó jelentette. A napvitorlák kifeszülve repítették a járművet, és a fedélzetén legalább egy tucat ős tartózkodva, a hatalmas katapult pedig kegyetlen tűzáradatot tudva zúdítani a védekező emberekre, hamar a történet végét ígérvén. 
-A hajót lőjétek! vezényelt a csapat parancsnoka, és az emberek egyetlen nehézfegyvere, egy állványos gépágyú vadul felugatva golyózáport küldött a hajó felé, amely immár megelőzve a barbár harcosokat veszélyes közelségbe került. -A lövedékek elindultak, aztán sorra megtorpantak, a égi vitorlást mágikus pajzs oltalmazta, a gépágyú pusztító tüze ártalmatlanul pattant le a fel-fel izzó vörös energiamezőről.
-Katapult! kiáltott fel valaki, és tényleg a háromárbocos hadieszköze életre kelt, és miközben a pajzs elhárította az ágy lövedékeit, a katapult lángoló küldeményét nem akadályozta. Az eget egy üstökösszerű tűzcsóva festette alá, a közeledő alkonyba, és Sui'li minden tervezése ellenére nem tudta mit tegyen. Számára nem jelentett veszélyt a közeledő tűzvész, de az irányból ítélve a gépágyú hamarosan ki lesz iktatva kezelőivel együtt.
 -Döntött, még nem testesült meg, de elhajlítva a teret, a lángoló végzetet átlendítette a romok felet, hogy jóval az emberek mögött becsapódva tűztengert teremtsen. Senki nem értett semmit, ám már a pikkelyes hátasokon támadók is lőtávolba érve, nem volt idő a találgatásra, az emberek betudták csodának, az ősök meg valami másnak. -Már a karabélyok is csaholtak, a gépágyú is a hajó helyet a barbárokat kezdte tizedelni, néhány perc alatt megtörve a rohamot, a őslakók meghátráltak, ám a vitorlás még az égen volt és az ősök készülődni kezdtek.

 Bolond idők, bolond élet, valahogy a gyűlölet és az öldöklés a legtöbb intelligensnek deklarált fajnál szinte kötelező. s ugyan az angyal is az egyik pólust szolgálva, maga is részét képezte ezen ördögi világnak, a szituáció azért más. Emlékezett, mikor a Isten és a Mester megállapodtak, levezénylik a próbatételt, kiderítendő, vajon hajlandó-e a lélek a jó úton maradni, ha válogathat a lehetőségek között. -Hülye kísérlet volt, mert csak töredéknyi lény bizonyult méltónak, úgy, hogy a Mesternek még csábítania sem kellet embert és más lényt, önként választották a egyszerűbb ösvényt, a sötétség útvonalát.
 De nem volt idő merengeni, a távolban újabb hajók tűntek fel és a barbárok is igyekeztek soraikat rendezni. -Igazából csend volt, a fegyverek elhallgattak, az a bizonyos pillanatot várván, viszont az ősök, aprók, mint a törpék, még is vékony kis lények, sajátos rituáléjukba kezdtek.
 Sui'li nem törődött az érdes szavak jelentésével, előre tudta, hogy fojtogató ködöt idézve, megfullasztani akarták az emberek seregét. -Volt esélyük, ugyanis a túlélőknél nem volt gázálarc, a lilás fellegek meg a hajó irányából egyre növekedtek, alantas szörnyetegként kúszva a felszínt felé, majd a romok irányába. -Még várakozott, egy megérzés erősödött benne, egy megérzés amely azt sugallta, ne teljesítse megbízatását, ne mentse meg az emberek kicsiny csapatát. -Az óra ketyegett, tikk-takk, tikk-takk, és a sötét angyal megszüntetve láthatatlanságát a magasba emelkedett, csontszárnyain pókhallá töredékek kapaszkodtak, vörösen izzó szemeiben a pokol eleven tüze lángolt, miközben testét delejes fényű páncélzat fedte.

 Az ősök azonnal észrevették, a barbároknak is feltűnt a majd négyméteres jelenés akinek arcán cinikus mosoly rajzolódott ki, ujjai között elektromos kígyók sokasága tekergőzött, semmi jót nem ígérvén. Az emberek is zavarba voltak, néhány fegyver az angyalra szegeződött, de lőni senki nem próbálkozott. Eközben a gyilkos köd nem torpant meg, s bár a barbárok között riadalom ütötte fel a fejét, a hajón tartózkodó nagy hatalmú lények, tán rezdületlen arccal, hatalmas tűzlabdát elevenítettek meg hajójuk előtt, egyértelműn az angyalnak szánván az "ajándékot."
 -Sui'li az okok és okozatokon elmélkedett, megtehette, az idő nem volt kihívás számára, miként a tűzlabda sem, viszont az is nyilvánvaló volt, az ősök jóval többet tudtak, mint amit jelen esetben felmutattak, és mellékesen a vitorlásuk körül még mindig rendületlenül létezett a védőmező. Az angyal döntött, szelet kavart, hogy a mérgező ködöt messzire űzze, majd miközben megindult felé a ember méretű tűzgömb, ő dimenziót váltva, magára hagyta az embereket. Nem a harc elől tért ki, hanem a megbízását tagadta meg, ezt kellet tennie, így érezte helyénvalónak.... 

Visszatérő

-Az életem miről is szólt(?) semmi jóról, persze erre egyesek mondják, biztos volt valami derűs, hát nem tudom, de ha ők mondják biztos. Miként az is biztos, hogy végül egy üres életet hátrahagyva a ketyegőm kiakadva áthajított a túloldalra. Na most ha valaki azt mondja, hogy ez a könnyű út, majd akkor mondja, ha halálának pillanatait átéli, megéli. A dolog lehet órás, napokig tartó, de akár egy perces esemény is, de egy viszont mindig ugyanaz, az az átkozott vagy áldott másodperc olyan, mint ha örökké tartana és nem a fájdalom, hanem a félelem, szinte elemészti a test utolsó rezdüléseit, azután már vége is, a lélek kiszabadult.
 -Na ez szokott lenni általában, nekem ez viszont teljesen nem jött össze, mert bár meghaltam, egy isten, vagy az egyetlen, innen nézvén teljesen mindegy, nem küldött se tovább se vissza, hanem  köztes lényé változtatva végrehajtóvá tett, hogy vissza-vissza lépjek a maszatos valóságba, csak azért, hogy akire rámutatnak a nagyok, azt a halálba küldjem, vagy másként a pokol birodalmába.

 Nem egy szobába várakoztam, kiképzések és a gyilkolás fortélyainak minden formájának megtanulása volt a feladatom, miközben ezt emberi testbe végezve, a szívem ilyenkor újra rémképként kísértve, a rosszullét rám-rám kacsintott. -Igen, furcsa ez az állapot, a régi testem és régi kórságaim, azzal a különbséggel, hogy már meghalni nem tudok. A halál már nem fenyeget, viszont a rosszullét ki-ki tudott ütni akár percekre is. Természetesen nem sok jelentősége volt, mert ha el is menekül az áldozatom, az idő relatív, így bárhol az időbe újra kedvem szerint lecsaphattam, mert ilyenek vagyunk mi mind akik VISSZATÉRŐK. -Mondják minket is megölhetnek, ez igaz, bár pontatlan a fogalmazás, inkább csak egy a testre mért halálosnak számító sérülés által kiiktathatnak egy bizonyos időre, és a célpontra már mi nem vadászhatunk, ám vagyunk elegen, legalábbis a klérus ezt mondja, s nekem nincs semmi okom ezt megkérdőjelezni, miként munka is mindig akadni fog, még ha néha hibázunk is.

 Egy húgyszagú aluljáróban jelentem meg, egy beugró eltakart, ennél fogva az esti lézengőknek nem tűntem fel, így zavartalanul előlépve a közeledő percet vártam, mikor lesétál a villamostól az a bizonyos férfi, akire néhány tárnyi lövedék várakozott, alvilági leszámolásként demonstrálva a kivégzését. -Mindig minden alaposan meg volt tervezve, a kiválasztott célpont pedig nem földi bűnei alapján lett áldozat, a szelektálás egy általam nem ismert logika szerint történt. A klérus egy magas rangú embere megjelent "otthonomnál" és felvázolta, mikor fog kezdődni és miként fog lezajlani az esemény. Általában nem voltak hibák, tökéletes tervezés szinte kizárta, igazából minden csak az aktuális VISSZATÉRŐTŐL függőt. -A mostani áldozat, egy pitiáner maffiózó, a halálos ítéletét nem is ezért mondták ki, amennyire tudtam, egy ifjúkori durvasága miatt határoztak a haláláról. A mérleg odaát kicsit másként működött, mint a földi életbe, az ok és okozatot is más szemüvegen át nézték az illetékesek, nekünk végrehajtóknak pedig nem volt mit agyalni a dolgon, csak el kellet végezni a piszkos munkát, és mi el is végeztük.

 Későre járt, fent már az utcai lámpák javában harcoltak az éj sötétjével, és itt lent az utolsó árus bódéja is lehúzta a rolót, már csak a hazafelé igyekvők és az aludni készülő hajléktalanok ténykedtek. A magam részéről egy várakozó figurának tűntem, aki fiatalos öltözékben, kisebb virágcsokor a kézben, egy nő közeledésére utaltak. Természetesen nem nőre vártam, ám jelen esetben ez volt az álcám. -A divatos kabátom bő szabású volt és zsebeiben egy-egy pisztoly lapult, semmi cécó, egyszerű és gyors elintézést vártak tőlem, majd kimenekülni az aluljáróból és beleolvadni az éjszakába. A terv szerint nem kellet sokat menekülnöm, fellépve a nyugati kijáratom, két saroknyit kell majd futnom, majd az ott található bontási területre bemenekülni, ahol kapu nyílik és már is otthon leszek, és ez az idő minden lélegzetvétellel egyre közeledett.
 Nem rajongtam a visszatérésekért, nem a munka miatt, hanem mert anno mikor éltem az élet semmi extrát nem adva, távolról sem vágytam az emlékezésre, jobb volt nekem odaát.
-Jobb volt, ám a pillanat itt volt. A pasasom könnyed léptekkel sétált lefelé, arcán némi vidámság, gondolatai meg ki tudja merre járva. Hát a magam részéről a virágot kezemből kiejtve a pisztolyok után nyúltam. Még csak keveseknek tűnhettem fel, a virág a csikkektől, kosztol megviselt kövön landolt kezeim pedig rászorultak a hideg érintésű fegyverekre. - Célpontomnak nem igen voltak jó megérzései, mert tovább közeledve még mindig "távol" barangolt, viszont én a pillanatba élve a pisztolyokat előrántva hét méterről tüzelni kezdtem. A dörrenések démoni visszhangokat keltettek, a férfit a meglepetés és a tűzerő együttesen a földre döntötte, mellkasán megannyi bemeneti nyílás és születendő vörös foltok jelent meg. Ám itt még nem volt vége, mert ugyan gyanítottam immár halott volt a szerencsétlen, még is a testhez lépve az utolsó golyót a fejébe eresztettem. -A feladat teljesítve, az aluljáróba az események gyorsasága miatt, még csak éledezett a pánik, viszont mivel a munka elvégezve, fegyverek a zsebbe, rohanni kezdtem, immár nem kellet törődnöm semmivel, a hazaérkezésem maximum tizenöt perc, ennyit még kibírtam az élők világában...  
 

Szellemek ideje

A CERN megsemmisülésével kezdődött minden, az ütköztető pusztulásával ugyanis "dimenziókapu" nyílt és ártó szellemek százezrei kezdtek átömleni a mi világunkba. Kellet nekik a Föld dimenziója, az anyagi bőség igazi áldás volt számukra, a sűrű fizikai testek, formák, kövületek oly ritkák voltak odaát, hogy emberi szemmel nézvén a kietlen sivatag is maga a bőség paradicsoma a szellemek világához képest...
 Kitört a háború, és tét a Föld birtoklása, ám ez az esemény sosem fordulhatott volna elő, ha az emberi ostobaság, nem alkotta volna meg a nagy hadronütköztetőt. De megalkotta és ezáltal rés nyilván a világ a hanyatlás felé száguldott és csak a krio-fegyverek nyújtottak némi reményt, a szellemeket ugyanis csak ezen eszközök tudták likvidálni. de míg megölt az emberiség száz idegent, az addig a világukból hatszor annyian érkeztek, testeket megszállva, új uralkodó fajként titulálván magukat...

 John egy küldetés keretében igyekezett, immár visszajutni a Bostoni erődbe, New York ugyanis elpusztult. A szellemek haragja iszonyatos volt, a megszállt testeket szétszaggatták belűről, és mivel a gépeket is tudták irányítani, már mint amelyekben számítógép ketyegett, a város gépezeteivel amit csak tudtak leromboltak, ez volt a bosszújuk amiért ideglenesen, de sikerült bezárni néhány tudósnak a dimenziókaput, amely hatalmas érvágás volt az idegenek számára.
  -John Nort tudott a sikerről, és igazából az volt a feladata, hogy egy értékes szellemet eljuttasson Bostonba, ahogy a szakemberek mondják, feldolgozásra kerülhet. -Ő tette a dolgát, ember volt és nyilvánvalón fűtötte a harag a New Yorkot ért támadás miatt, szíve szerint, a transzport-tartályba zárt állítólag fontos lényt egyszerűen megölné, de persze nem tette, hiszen egyenlőre több hasznot jelentett ez a féreg élve, mint megfagyasztva-szétrobbantva, természetesen csak is egyenlőre. -Furcsa volt az egész, az egyik nap, még tette a dolgát egy hatalmas élelmiszerüzembe, a másikba már rendkívüli állapotot hirdettek, és akinek volt katonai tapasztalata riadoztatták, pechére neki volt. Persze a halál bár hol megtalálhatta, a szellemek gyorsak, szemmel alig észrevehetők, és ha be kerül az emberbe, akkor annak annyi, legalábbis ez volt a idegenek megszokott forgatókönyve. Ha jobban belegondolt, az alkonnyal nézvén farkasszemet, egy tízemeletes hát tetejéről, így, hogy besorozták, legalább esélye volt védekezni. A sisak optikai része felfedte a szellemeket, a krio-fegyver pedig megdermeszti a lényt, majd egy-két másodperc és szétrobbantja, kell ennél jobb?!

 Már nem kívánta folytatni az útját, a szellemek éjjel aktívabbaknak számítottak, bár az az igazság, mindig aktívak voltak, tomboltak, hódítottak és pusztították a civilizációt. -Johnnak csak be kellet hunynia a szemeit és már látta i a szelleminváziót Boston ellen, ott volt és harcolt. A szerencse az volt, hogy a város már rendelkezett több száz krio-ágyúval, és a kézifegyverek, már mind az új típusú szellemölők voltak, de valójában a lézerrács volt a legfontosabb védelmi rendszer, ha az nincs, akkor nem 70 ezer ember veszett volna oda, hanem lehet a fél város, rég volt. -Igaz a rég ebben az elmezavaros világba relatív volt, a tegnap már múlt volt, és nem volt idő mélázni, mert a jelen teljes erővel támadt, és ha nem történik valami csoda, az emberiség elveszíti a háborút. Mert hiába a modern fegyverek, a szellemek megszállva embert és állatott, bár hová szinte zavartalanul be tudtak jutni, nem véletlen, hogy egyre másra estek el az erődök, bunkerek, a dögök egy patkány testébe költözve, már is nyitott kapu a legzártabb is. S ugyan voltak ellenintézkedések, mert még az embereket lehetett ellenőrizni, az úgy nevezett Thomas-tesztel, de az állatokat...nem volt a szellemeknek semmi akadály, akár egy bolha, vagy egy dongó teste is jó volt, bejutván pedig egy-egy bázisra, kegyetlen pusztítást tudtak véghez vinni.
 Nagyot sóhajtott, és azon tűnődött, Mary vajon valaha is igen mond neki. Hülyeség volt, jó pár éve szerette a nőt, ám az, mindig talált egy másik idiótát, akiben ugyan csalódott, viszont sosem próbált Johnra nézni, csupán csak, mint barát. A világvége határán viszont a férfi többre vágyott a barátságnál, ha legalább extrákkal lenne...elmosolyodott, a nap egy utolsót kacsintva elveszett a távolabbi épületek sziluettje mögött, az este nagyon közeledett és a katonának be kellet húzódnia az épületbe, kint szabad préda volt, még az optikai rendszer mellet is.

 A tartályt nézte amelybe egy kék amorf valami kavargott, egy jelentős befolyással rendelkező szellem. Jelentős, bár bezárva nem tűnt sem veszélyesnek, sem pedig hatalmasnak. A helység ahová behúzódott egy koszos szoba volt, ahol kihelyezve a lézervédelmet csak remélte, ezt az éjjelt is túléli, elvben Mary várja. -Önámítás volt, a nő mondott valamit, a férfi meg el akarta hinni, mert minden pokol ellenére a reményre és a hitre szükség volt. -A konzerv kajáért nyúlt, és azon gondolkozott, hogy állít a fegyvere hatásfokán, csak, hogy bénítson, és kiengedi ezt a szellemet, a lézer visszatartaná, legalábbis addig míg a fegyverrel leteríti és visszakényszeríti a mobil börtönbe.
 Hülye ötlet volt, egyrészt a lézer erejét pazarolná, ami egy esetleges támadásnál létkérdés, meddig tudja távol tartani az idegeneket, a másik, akár még őt is megszállhatná a fogoly, és akkor az egész küldetés elbukott. -Nem tudta miért forogtak ilyetén elképzelések a fejébe, talán tudni szeretné, a miérteket, talán többet tudnak ezek a lények, mint azt a legtöbben gondolnák, bár az kétséges, hogy pont neki nyílna meg egy rab, mikor a kínzómesterek is többször vallanak kudarcot, mint eredményt, a lények inkább belepusztulnak a szenvedésbe, mint sem valami érdemit elárulnának. -Lét kérdés volt ez, lét kérdés az emberiségnek és létkérdés a szellemeknek, akik fizikai formát, világot akarnak, és hát a régi és az új együtt nem tud működni(?)
 A konzerv maradt, a kódokat ütötte be és mindent kockára téve, felnyitotta a börtönt, a szellem pedig egy pillanatig sem habozva, kitört és ide-oda cikázva felmérte a helyzetet. A lézerrács nem engedte volna ki, legalábbis az első rohamokat vélhetőn visszaverné, viszont John egy újabb ötlettől vezérelten, nem ragadta meg a fegyverét, vára a váratlant. S tényleg az következett be amire végkép nem gondolt, a kéklő amorf lassan formálódni kezdett, azután hirtelen egy meztelen nő állt a hadnagy előtt, egy meztelen nő, aki nem volt más mint Mary...

   

Nehéz Pillanatok

Fáradt voltam, az álmosság, mint tonnás liszteszsákok nehezedtek a szemeimre, ám nem volt idő a pihenésre, a házat meg kellet erősíteni, bár szerintem nem sok értelme volt. Tettük a dolgunkat, kint az élő-halottak üvöltöztek, túlharsogva a vihar égzenéseit, őket nem zavarta a tomboló természet, tán ők is ennek részeit képezték, az emberiség, meg már egy másik kérdés volt.
-Hadnagy, akár évekig is kibírjuk. lelkendezett egy önkéntes, civil volt, nem tartozott a különítményemhez, igaz, már a különítmény is csak árnyéka volt, régi valójához viszonyítva, és a négyemeletes ház, csak illúzió, hogy örökre védelmezhet minket. Felrobbantottuk a lépcsőházat, feljutni elvileg nem tudtak, utánpótlás olykor érkezett helikopteren, de tény a zombik előbb vagy utóbb meglelik a módját, hogy elérjenek és felzabáljanak minket. -A lényeg figyelni kellet őket, mert egymást agyontiporva, egymáson felkapaszkodva igyekeztek, nekik nem számított a reccsenő csontok, a felszakadó bőr, a kitüremkedő belsőségek. Természetesen résen voltunk, a lángszóró vagy egy gránát mindig rendet vágott közöttük, és a tetőn felállított két aknavető is nagy segítség volt, mikor az éhség elfogta a dögöket és totális rohamra indultak.

 Esteledett, a vihar csak tépte a száját, rideg lehelete be-be tört az épület résein, igaz nem volt idő fázni és nem volt idő élni, ha úgy néztük, mi sem voltunk különbek a zombiknál. Tettük a mit muszáj volt, a cél a túlélés, a élő-halottak is tették ami az ő túlélésük záloga volt, a vírustól hajtott, késztetett emberevés. -Leültem, szám ki volt száradva és ugyan a konzervvacsora illata meg-meg ütötte orromat, a "szakács" felmelegítve tálalta, nem érdekelt az étel. Az ember eltud úgy fáradni, hogy már inkább a halál, mint sem egy két lépés, és be kell vallani, a magam részéről közel álltam e pillanathoz.
-Villámlott! a fénye lidércvilágot tárt elénk, ha kilestünk az ablakon. Az utcán százával az üvöltöző szörnyetegek, a város összességében a halál arcát mutatta, betört ablakok, kiéget épület, romok, dúlás és pusztulás, utcától-utcáig, míg végül a város megszűnt létezni.
 Nem voltak nagy terveim, a tervek a halál árnyékában omladozó, de romlott keksznek tűntek, utolsó öklendéssel ajándékozva meg a szerencsétlen hülyéket, olyanokat, mint én is voltam. -Persze parancsra érkeztem, egy előretolt megfigyelési pont létrehozása céljából. De a zombik kiszagolják vagy mi, hogy hol gyűlik össze több ember, mert éppen csak kiépítettük a helyet, már is tucatjával, majd százasával érkeztek, pedig meghívót nem kaptak. S a túlélők, a civilek, hát ők is jöttek, azt képzelték a katonaság megoldja a gondokat, de egy húsz fős egység semmit nem tud megoldani, pláne ha a húsz mára tizenegyre fogyatkozott. Igaz akadt utánpótlás, sok túlélő kért az elejében bebocsájtást, és mi megadtuk. Akkor még megtehettük, ám mára az ház ostrom alatt állt, és épeszű ember inkább kerülte, mint megközelítette, ez volt, nem volt mit tenni.
 -Igazából a megfigyelőpont létében sem voltam biztos, hogy pont itt és és ennyire kiszolgáltatottan. Ráadást ezerszer jobb helyek is léteztek, még a kisvároson belül is, ám a stratégák így látták jól. S ugye a parancs az parancs, nem volt ellenvetés, mi több jó diák módjára  nap mint nap leadtuk az aktuális jelentést, koordinátákat küldtünk, vagy éppen a kért utasítást követve tájékoztattuk a vezetést a tapasztalatunkról, bár értelmét nem igen láttam, de reméljük, valami fontos részesei vagyunk, különben minek is lennénk itt(?)

 Arra riadtam, hogy enyhén megremegett az épület, miként földrengés idején. A fáradság ideglenesen elillant és az elszaladt idő a reggel csalfa fényeivel köszöntött, úgy tetszett a vacsora kimaradt az életemből.
-Mi történt?! kérdeztem, a legrosszabbra gondolva, és mintha kint a nap vakítóbb lenne, mint valaha.
-Nem tudom uram. felelte az egyik emberem, szemeiből ítélve őt is az álomból ragadta ki a hullámzó másodperc.
-Figyelem, mindent ellenőrizni! rendelkeztem, csak néhányan voltak a közelembe, de ők legalább katonák voltak, a civilek a legfelső emeleten éjszakáztak, a miénk volt a harmadik, és innentől lefelé nem létezett lépcső. -Egy furcsa érzés hajtott, az ablakhoz léptem és kelet felé pillantva, túl a városon, talán az azt követő erdőn is, és egy pokolian misztikus gombafelhőt pillantottam meg, amely fenségesen kifogyhatatlan lendülettel, egyre csak emelkedett.
 Még mindig a  felhőnek nevezett valamit néztem, és miközben a ház feléledt, miként a megzavart kaptár, többen is ösztönösen az egyre növekvő szörnyetegre meredtek, zagyva kis gondolataikkal szembesülve.
-Nem működik a rádió! kiáltott a híradósunk, nem volt jelentősége, semmi nem működött, egy nukleáris robbanás történt ez elég nyilvánvalónak tűnt, s ha jól sejtettem nem is oly messze, azt hiszem a küldetésünk innentől számolva percek kérdése, jó esetben és befejeződött.
 Nem tudtam mit csinálni, nem tudtunk a bomba ledobásáról, azt sem, hogy miért, miként az sem volt világos, miért nem  evakuáltak minket. -De már nem volt értelme, sem kérdéseknek sem a válaszoknak, a fény, hő, a lökéshullám mindent eldönt, azt is, hogy túl közel vagy túl távol voltunk az epicentrumtól, csak néhány lélegzet és megvilágosodunk, kiderülve, hogy elpárolgunk, esetleg sugárfertőzöttek leszünk, hogy aztán fájdalomtól gyötörten pár nap, hét vagy hónap és elpusztuljunk...az én véleményem, szerint most meghalunk...
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Egy Hirosima-típusú, 20 kilotonnás atombomba robbanásának következményei

A felszabadult energia három formában jelentkezik: mintegy 50%
lökéshullámként, 35% hősugárzásként, 10% radioaktív kiszóródásként és 5%
kezdeti sugárzásként.
A lökéshullám 30 mp-ig hat, és mintegy 3 km sugarú övezetben okoz
pusztításokat.
A hősugárzás elsősorban optikai jelenségből (fényfelvillanás) keletkezik, és
csak mintegy 10 mp-ig tart. Ezalatt közel 1000 m sugarú körzetben szinte
minden anyagot szétolvaszt, 2500 m-es övezetben pedig elpusztítja az éghető
anyagokat.
Az atomsugárzás az azonnal felszabadult sugárzásra és a radioaktívan
szennyezett anyagok másodlagos sugárzására oszlik. A kezdeti sugárzás
mintegy egy percig tart, és alfa-, béta- és gammasugárzásokból, valamint
neutronsugárzásokból tevődik össze. A másodlagos sugárzás évtizedeken
keresztül hat, a neutronsugárzás által kiváltott alfa-, béta- és
gammasugárzásból áll, elpusztítja az élő szervezeteket."
 

                                                      [A technika krónikája]

forrás: Kisokos-az atombomba      

Angyal és a Nő

-Mi van veled? a kérdés csak szimbolikus volt és ezt a nő is érezte, értette, egy milliomostól az ilyen kérdés, mindenre jó, csak segítségre nem.
-Köszönöm kérdésed, semmi különös. felelte az éjszínhajú, aki ha a szívéből beszélhetett volna, kikiabálta volna a világnak: éheznek a gyerekeim! -Persze nem mondta és a gondolatot is elnyomta, nem akart szánalmasnak tűnni, még  ha a szegénység nem szánalmas, hanem a társadalom, amely milliós szegénységgel büszkélkedik, mint korona, ami valójában csak tövis, miként az élet is, rémes fogaskereke.
 A perc tovább szaladt, a gyorsvonat sem állt meg mindenhol, a milliomos is folytatta útját és a nő is, el sem tudva képzelni, miként teremt pár falatott estére az asztalra. -Nyelt, Isten képe is bevillant, miként vakú rezdülésnyi  fényrobbanása, aztán lelki csend, a megoldás éppen úgy nem érkezett, mint a reggel új reményekkel, dél volt, hitvány és átkozottul meleg.

 Az angyal a világot nézte, óriások táncának eszközeként. Játékszer volt, játékszer miként az ember, az állat és akár az angyalok is. Az istenek uraltak mindent, és ahol léteztek extra hatalommal rendelkező lények, ott a többiek csak bábuk lehettek. Igaz, sokan harsogják az egy isten/ek kultuszát, ám egyet elfelejtenek, a sok-sok teremtő lény együttesen képviselik a tökéletes egyet, a legnagyobbat, a főistent, még ha ez, első olvasatra furcsának hangozhat is. -Embernek furcsa, állatnak természetes, az angyalnak egyértelmű és logikus következmény, a látszólag idióta, istenek háborúja közepette is.
 Nem akart időt robbantani és megbízása sem volt, hogy segítsen bárkin is. Ám miközben az angyalok tökéletes végrehajtok, a sötét testvéreik az öntörvényű lázadok, és Zih egy sötét angyal volt, még kaszton kívüli, azaz egyetlen istent mellet sem kötelezte el magát, még független volt. Ez nagy lehetőség a bizonyításra és hatalmas veszély a vádászok miatt, mert egy magányos angyal remek célpont a hatalmasok üzelmei közepette, edzésbe tartván szolgáikat.

" Egykor csak az angyalok rendje létezett, majd jött az ébredés ereje és megszülettek az első sötét angyalok. Az istenek nagy haragra gerjedtek, hiszen minden hatalmas angyalokkal végeztette ügyeit, s ha lázadás történik, a történet is másként történhetik. Lett aztán a pecsét, az igaz angyalok pecsétje homlokukon, és voltak ők, kik sötéteknek nevezték magukat. Sokan lettek, és jött a kérelem, az élet meghosszabbításáért cserébe szolgálnak álltak, mert bizony a halhatatlanság az istenek kiváltsága, de a lehetőség sok ciklust megélni megnyílt, az ébredésnek köszönhetőn. Mert egykor mikor csak angyalok léteztek, a halál éppen úgy része volt az angyalok rendjének, miként a lónak vagy az emberek sokaságának..."

( részlet, hetvennegyedik átdolgozott változata az Eredetek Könyvéből )

 -A hétköznapi gondok, a nő néhol őszülő tincseibe simított és elképzelte, MI LENNE HA... persze jól tudta, a lenne egy olyan szó ami nem a jelen, és csak parányi esélye van, hogy köze legyen a jövőhöz, igaz ő már vélhetőn nem fog létezni, abban a bizonyos lehetséges jövőben. -Egy tévhit, a szegénység még nem egyenlő a butasággal, a nő több, sok iskolát végzett embert ismert, aki mindennek lehetett mondani, de igazán okosnak, pláne tisztelettudónak nem. -Megfordult a fejében az öngyilkosság, kinek nem(?) ám ott lebegett szemei előtt a gyermekei, és ha mást nem is, szeretetet igen is tud nekik adni, meg egy-egy szelet zsíros kenyérrel.
 -Már otthon volt, annyit sikerült összekaparnia, hogy ne korgó gyomorral feküdjenek le, és ugyan a gyerekek sok kérdést szoktak feltenni, néha hisztizni, hogy nekik is olyan ruha, táska, vagy csak egy hamburger kellene amit a tévébe láttak, Amy mindig kitalált valamit, ami nem hazugság volt, inkább történetbe foglalva a szegénységet és természetesen a gazdagságot, ami utóbbi ugyan csak egyesek osztályrésze, viszont ha létezik isten, az igazságosság jegyében jó dolgok is történhetnek, még a szegényekkel is.

-Jó dolgok? csendült egy hang a nő fejében, nem tudta mit tegyen, nem tudta mi történt vele, talán csak nem megbolondult, átok mentális betegség???
-Nyugi, még nem vagy tébolyult. szólt határozottan egy másik nő hangja a koponyán belül. Még jó, hogy a gyerekek a túlsó szobába nézték a macis sorozatukat, még jó, mert leverte a víz és a szíve is vad táncba kezdett, miközben egyre jobban tudatosult, hogy egy idegen akarat lépet be elméjébe.
-Mit akarsz?! suttogta remegve, kezei önálló életet élve a nadrágját kaparászták, öntudatlan reakció gyanánt.
-Semmit, csak úgy gondolom, jobb ha tudod, van négy éved, négy év múlva ki fog alakulni egy végzetes betegség, ez a sors, szóval ne keres kibúvót. Mindezt csak azért mondom el, hogy a gyerekeidet felkészítsd, négy év ne felejtsd! s a hang, gazdájának jelenlétével együtt eltűnt, miként a remegés is, ám a mondatok acéltövisekként éltek, vad zakatolásra késztetve agyát, az elme túlélési módba váltott, a négy év ezennel elkezdett visszafelé pörögni lelki szemei előtt. Már csak a MIÉRT volt a kérdés, vagy csak éber álmodás volt az egész...

 Az angyal elégedett volt, ezt a lépését nem kellet volna megtennie, nem volt megbízása, nem tartozott senkinek, de mivel sötét angyal volt, saját akarattal, kihasználta azt a lehetőséget, hogy az idő csak illúzió, és a jelen-múlt-jövő szövedéke csak egy tologatós játék, ízlés szerint alakíthatón. Kihasználta, igazából megsajnálta az a szegény asszonyt, és bár milliárdnyi sajnálatraméltó lény lakja a dimenziókat, Zih, most és itt érezte úgy, hogy cselekedjen. -Picit elmosolyodott, tudta, hogy Amy el fog menni pszichiáterhez, majd összekapar annyi pénzt, hogy kivizsgáltassa magát, de végül rá fog jönni, az idő nem csak pénz, de gyorsan lepergő homokszem is egyben. -Nem kívánt az ügyel tovább foglalkozni, ott volt Amy temetésén, na nem emberi formába, és látta mikor meg fog születni. Minden relatív, és ez a sugallat szükségszerűn meg fogja acélozni a nőt, és ha a nő acélos mint a búza, az érme más irányba fordulhat, istenek beavatkozása nélkül is. -Egy tükröt idézet és elégedetten nézte a vörös tekintetű nőstényt aki visszamosolygott rá, elégedett volt, egy gyönyörű éjszín fürtű, cseppnyit telt szépségként, még mindig valódi angyal volt és e pillanatban úgy gondolta, istenek nélkül is boldogulni tud, remélve azért majd ő is kap egy inspiráló sugallatot... azután lépet és a tükör magába fogadta a sötét angyalt, eltűnt egy messzi valóságba, ahol a cseppek felfelé hullanak és a születés a halállal kezdődik.  

Ügynök

Mindig úgy kezdődött, hogy egy buszon ültem és mikor megállt, leszálltam, már egy alternatív valóságba csöppentem, némi extra képességekkel és az ÚR ügynökeként, a gonosz elleni harcra készen. -Na jó ez túlzás, mert az ember sosem lehet eléggé felkészülve, hogy biztosra menve, nyugodt szívvel vívja meg harcát a sötétség aktuális képviselőjével. Természetesen nem én voltam az egyetlen, és ebből fakadón a gonosznak is mindig voltak újabb harcosai, olykor olyanok mint én, emberek kik áldást viseltek, máskor viszont pokoli teremtmények, kinevezett nagyurak. -Az alternatív valóságok gyakran nagyban hasonlítottak a mi valóságunkra, máskor viszont teljesen kificamodott világok kacsintottak az érkezőkre, ezektől a frász tört rám, be kell ismerni, gyűlöltem az ilyen dimenziókat, ám a küldetések nem voltak kívánságműsor jellegűek, ja és egy apróság, ha itt meghalunk, hát otthon nagy valószínűséggel agyhalott szerencsétlenekké válhatunk, s ha ezt is belevesszük, az az áldás megeshet, nem is oly csodás, még akkor sem ha Istent szolgáljuk.

 Egy tűrhetőnek mutatkozó világba érkeztem, és miközben a busz tovább gördült, én öltönybe állva, éppen nyomozó-ügynök karakterben tetszelegve.egy konténer előtt álltam. -Ez volt a helyszín,  egy csomó rendőrtől megszállt peremvárosi utcafront. A konténer egy ház udvarán magasodott fák árnyékától takartan, miközben a nap lassan felfelé emelkedett a délutáni horizonton. Sokan voltak egyenruhások és civilbe rohangászó kollégák, miközben tudtam, nekem adatott a vezetői pozíció.
 Nem tudtam mit kezdeni még a helyzettel, a lemezszerkezet nyitott ajtajának köszönhetően egy luxus autó körvonalai rajzolódtak ki, ez biztos volt, egyet viszont tudni illet e világról, tilos volt a luxus járművek birtoklása, itt eretnekségnek számított.
 A jövés-menés közepette szemeim egy alacsony hölgyön akadtak meg, aki jegyzetelt és kérdezett, miközben kedves barna szemei felém kalandoztak. A nőt ismertem a valódi világból, iskolatársam volt, most meg úgy tűnt a "munkatársam" amiből fakadón csak egy kérdés volt, ő is ide érkezett, vagy eleve ezen alternatív valóság teremtménye, igaz ez percek kérdése és ki fog derülni, legalábbis nagyon reméltem.

 Tudták, tudtuk ki tulajdonolta a járművet amit persze megsemmisítésre el szállították és valahogy úgy éreztem, nem az a nagy pékség-üzemlánc tulajdonosa az ellenség akihez tartozott az ingatlan és a papírok szerint a konténer és tartalma. -A kocsimba ültem, a kocsimba ami csak volt, ez is illeszkedve a küldetéshez,aminek kellékei és szereplői lassan kirajzolódtak elmémbe, ez már csak így szokott lenni. -Egy viszont biztos volt, ha a megérzésem igaz és nem a milliomos fickót kell lekapcsolni, akkor ott lebegett a nagy kérdőjel, ki az aki miatt az ÚR ide rendelt(?) -Sóhajtottam, és ugyan ez nem sokat segített, miközben természetesen már a rend kedvéért a gazdag pasashoz is elindult néhány kolléga, így még is mondhattam az, a történet lassan de gördülgetett. -Igen, eszement fickó lenne az aki jólétben élve a kevés tabuk egyikét megdöntve beszerezz egy luxus gépjárművet, mert bizony a büntetés a teljes vagyonelkobzás mellet, ha szerencsés, golyó általi halál is jelentett.
 A nő jutott ismételten az eszembe, aki a házban élők kihallgatását bonyolította, velem még egy szót sem váltva, úgy véltem, ha ő is otthonról érkezett volna, már jött volna, sajnos nem jött.
-Mondd, ti most összevesztettek? lépett a kocsimhoz egy ügynök, elvileg régi cimborám volt vagy mifene. Megrázkódtam és a férfi felé tekintettem, immár azt is tudva, a hölgyemény az életem párja is volt ezen helyen, hát sajnos a valóságban ettől messze álltunk, hülye egy fintor mindenképpen.
-Nem, csak most munka van. blöfföltem, jobb dolog nem jutva eszembe.
-Furcsák vagytok. csóválta fejét Tom Kellenhern baljával megcsapkodva kocsim tetejét olyan köszönésszerűen, majd lépett tovább, nem firtatta a dolgot, a magam részéről meg nem volt mit mondanom, már csak azért sem, mivel csak pislákoltak a tények, valahogy lassan rázódtam bele ezen világba.

 Már azon voltam, bemegyek a házba, mikor megszólalt a telefonom, s mert nyomóz lennék, kénytelen voltam felvenni, nem is nézvén kitől érkezik a hívás.
-John Grenn. vágtam a szöveget, igazából a központra számítottam, de ez csak álom volt, mert egy reszelős hang köszönt a készülékbe, ismeretem a hangot, egy "őrgróf" volt, már többször összeütközésbe kerültem szolgálóival.
-Mit akarsz? pedzettem  semmi jóra nem spekulálva, túl sok teremtményét likvidáltam és ha jók voltak az információim vérdíjat is kitűzött a fejemre.
-Hűm, csak egy kérdés, mit szólsz a feleségedhez?
-Semmit, egy itteni halandó, nincs dolgom vele, és ha szerencsés napod van, veled sem. erősnek mutattam magam, és ugyan le is tehettem volna a telefont, de egy érzésre hallgatva a beszélgetés mellet szavaztam.
-Az oks, viszont az itteni éned akinek testét bitorlod, még akkor is ha kiköpött te vagy, már nagyon unja a csajt, semmi extra, a szex lapos és unalmas és minap elcsípett egy pletykát, miszerint sok pasija volt előtted és senkinek nem jött be, érted ugye?! az őrgróf a dolgát tette, indulatot igyekezett generálni, érzelmeket teremteni, melyek megzavarhatnak és tévútra sodorhatnak, akár még csapdába is vezethetnek, így hát igyekeztem valóban külső szereplőként hallgatni ellenségemet, reménykedve, hogy elkotyog valami fontosat.
-Semmi közöm ehhez, szóval ezért kár volt hívnod. válaszoltam miközben Anna kilépett az épületből és kocsim felé indult, úgy látszott az idő ma nem nekem dolgozott.
-Meglepsz ügynök, úgy emlékszem a számodra a valóságnak nevezett világba te szerelmes voltál a nőbe, igaz szokásod szerint elcseszted, nem jótettek össze, itt viszont együtt vagytok, és te szinte utálod, ugye milyen ironikus?
-Tudod, az az ironikusa, hogy mocskosul nem érdekel az itteni énem tettei, nem tettei, és jelen időben az sem számít, anno 20 éve mit éreztem egy egészen másik világba.
-Biztos(?) na mindegy jó nyomozás, majd jelentkezem, látom jön az asszony. ezzel a túlvilági lény letette a telefont, már ha egyáltalán telefont használt. -Leizzadtam, az információ a küldetést vélhetőn nem érintette, de ahogy most tapasztalom, érzéseimet igen, a ráadás pedig, hogy az az átok lát engem, vagy valamely praktikája által, egyik lehetőség sem volt túl vigasztaló.

-Szia, elkapták Klandent? ült mellém a feleségem, a pékségek tulajdonosára gondolva.
-Nem tudom. vallottam be, még mindig a telefonbeszélgetésen agyalva, amit igen csak nehezített, hogy egy csinos szépség volt a közelembe, kellemes illata, tán jázmin tudatomig hatolt.
-Mit csináltál eddig, körül sem néztél?! vonta fel szép ívű szemöldökét kedvesem, hangjába nem kevés nemtetszéssel.
-Igazából nem tudom. adtam meg magam, csak derengve, hogy néhány fényképet bedobtam a kocsi kesztyűtartójába amit az egyik helyszínelő nyújtott át, de valójában nyomozásom egyenlő volt a nullával, az események az itteni medrükbe sodródtak, a magam részéről passzív szereplője voltam a történéseknek.
-Nagyon más vagy. állapította meg Anna a tényt, a saját tehetetlenségem viszont tényleg felettébb zavaró volt, már csak azért is, mert nem ez volt az első küldetésem.
-Tudod mit, bemegyünk a központba, gyanítom már megtalálták Klandent. igyekeztem valami tervszerűséggel kirukkolni, még akkor is, ha szerintem nekem semmi közöm a gazdag pasihoz, nem azért küldtek. Ám szerepet játszottam és okkal kaptam ezt a karaktert, így ezen lehetőségek keretében illet mozognom, és rájönnöm, miért ez az ügy és kit is kellene semlegesítenem.
-Akkor induljunk, lassan középállásba kerül a nap, szeretnék időbe hazaérni.
-Én is. nyögtem és becsukva ez eddig mind végi nyitott ajtómat, indítottam és reméltem mire a központunkba kerülünk, kirajzolódik valami értelmes dolog.
-Nem is kérdezed mit derítettem ki? törte a néhány pillanatnyi csendet a feleségem, tovább süllyesztvén a kellemetlenség érzetébe.
-Gondolom, a bentiek nem tudtak semmit, csak bérelték a házat a kocsiról pedig semmit nem tudtak. hadartam csak úgy ösztönből.
-Azok a bentiek, Betty és Paul, házasok és valóban nem tudták, hogy mit rejt a konténer, állításuk szerint már itt volt mikor két hete kivették a házat, a konténert kiszállító cég adatai őket igazolják, három hete hozták ki.
-Bocsi, de valami nem stimmel az egész ügyel, túl egyértelmű minden és felettébb ostobaság. Ki az a hülye aki nem egy titkos helyen tárolná az ilyen tiltott dolgot, miért kockáztat és miért ne vigyáztatta, hiszen attól, hogy tabu hatalmas értéke van a feketepiacon, és Klandentől nagyobb halaknál már kihívás szembeszegülni a törvényekkel, de nem egy Klanden szintű fazonnak.
-Hű, még is csak valami csináltál. mosolyodott el Anna, pedig ha tudná, hogy csak találgatok lehet kitérne a hitéből, és nem csak rideg lenne a magánéletünk, hanem annál is rosszabb.

 A központ egy állablakokkal ellátott igazi vasbeton erődítmény volt, még ha a látvány egészen mást is sugallt. Az épület mélyén található parkolóban civil és vörös-fehér járőrkocsik, két csapatszállító és még egy páncélozott harcjármű is pihent, kicsit eltöprengtem, kezdtem úgy érezni valami nem stimmel ezzel a világgal, valamit még nem tudok amiről pedig tudnom kellene.
-Jól vagy, utálom ezt kérdezni, de ma egészen másmilyen vagy. firtatta a nő miközben ajtaját nyitva, nyilván már a milliomos pasinak feltenni kívánt kérdéseken mélázott. Nem volt mit válaszolnom, magam is leállítva a járgányt a kiszállásra készültem, mikor Anna kilépve nagyot nyújtózott, majd ugyanezen minutumba egy hatalmas detonáció remegtette meg a garázst iszonyatos visszhangot és fényt, lángot és lökéshullámot teremtve. -Semmit nem értettem, az autóm szélvédője pókhálóformát vett fel, ezer repedés jelent meg rajta, valami eltalálhatta. A félelemtől kis híján majd kiszakadt a szívem, miközben megszólalt a tűzjelző és a víz is ömleni kezdett a mennyezetből.
-Anna! eszméltem az ijedelemből, tudatosulva páromat a detonáció ereje több méterre elrepítette, csak remélni tudtam nem sebesítette meg a robbanás, legalábbis végzetesen nem. -Kikecmeregtem, remegtem, miközben felmérve a helyzetet észrevettem egy járőrautót robbantottak fel, darabjai mint eső nagy területet beterítettek, egy ülésdarab, négy lépésnyire tőlem füstölgött. Már többen is előkerültek, oltani igyekeztek miközben a tűzoltórendszer is igyekezett, engem már teljesen eláztatott, bár ez semmit nem jelentett. Annához siettem, lélegzett és első ránézésre nem láttam rajta életveszélyes sérülést, egy pillanatra igénybe véve képességem, megérintettem a nőt, és kicsit megnyugodtam, nem érzékeltem komoly bajt.
-Anna, Anna. ismételgettem párom  nevét, miközben a mesterséges eső nem adta fel de a nő sem, mert lassan kinyitva szemeit nagy köhögésbe tört ki.
-Megvagyok. nyögte és belém kapaszkodott, egy lélegzetvételnyi időre túl közel kerültünk egymáshoz, csak mi léteztünk, és egy időtlen a rémségektől távoli édes pillanat...  

folyt.köv.