Hullazsák

 Eltűnődtem, így megpusztulva milyen nyugodt is a test, nem rakoncátlankodik, nem csinál semmit, csak fekszik. Nem akartak újraéleszteni, talán a három lövés mely testemet érte, mely egy pingpongasztalon  fekszik, kiterített trófeaként, nem igen lehetett életet lehelni, tán még Istennek sem jönne össze.
 Az első pillanatok gyötrelmesek voltak, de így már 10 földi perc után, a terem magasából alátekintve csak szemlélőnek érzem magam, a testemtől kénytelen-kelletlen, de elköszöntem.
 S hogy miért és kik, már annyira jelentéktelen, hogy nem is követem nyomon gyilkosom, elvagyok itt lebegve, békét érezve és a közeledő szabadság első hullámait, ez egy közönyös búcsú, egy múltbéli kaland végleges lezárása, elzárása, hogy jöjjön egy új, egy új ha én is majd úgy kívánom!
 Sokan halnak meg, majd minden percbe és ahogy jön az újabb generációk, türelmetlenül megszületésre vágyva, még nem tudják, a rohanás nem életet, hanem csak sebességet teremt.
 Gondolom, most sokan megkérdeznék, de ugye van mennyország és a többi közhelyet, de elárulom, halálom utáni második földi órába, még csak azt érzem, hogy közeledik valami jobb és azt, nem akarok mostanság újra a földre kerülni. S megelőzve a buta kérdéseket, NEM, az ember soha nem születik újra, állatok testébe. A növény és állatvilág a tündérek asztalan! -Igaz ezt nem tapasztaltam, de érzem, vagy talán tudom is.
 Aztán gondolom sokan kíváncsiak, bosszút e lehet állni, a gyilkosunkon. A válasz egy kis igen, de nincs értelme, mert a halállal egy időben megnyílik a jövő sokágú útvesztője, és bár rengeteg az alternatíva, a sors igen alattomos módon tesz igazságot, mert a láthatatlan mérlegnek mindig egyensúlyba kell lennie. Persze lehet olyan verzió, hogy a pasas végig éli az életét vígan és elégedettem, ám ideát még mindig nem tudva, hogy létezik e Isten, de a törvényszerűségek igen. S ezen törvényszerűségek, emberi szemmel nézve igen csak kegyetlenek, s mert zajlanak, nem tudom Ördög vagy Isten áldásával zajlik e pokoli színjáték. -De legyek őszinte, tulajdonképpen számomra mindegy, a lehetőségeim empatikus úton érkezvén, messze nincs okom aggodalomra, tegyék azok kik vétettek.
-Na, hála az Istennek! megjöttek a rendőrök és ez annyi tesz, már nincs sok időm, mert mikor behúzzák a hullazsák cipzárját, a lélek és a test köteléke befejeződött, én jobbra, a testem a krematóriumba. 

Óla-la

 -Szívem, ébresztő. duruzsolt egy kellemes női hang, de mert az álom még vissza akart húzni, nem méláztam, véltem az álmom része. Ám mikor ez már másodszor is megismétlődött, rá kellet jönnöm, itt ébredés van és ráadást valami nincs is rendben.
 Kezdjük ott, hogy egyedül tértem haza, és mert dög fáradt voltam, ruhástól borultam az ágyba. Másodszor nem emlékszem, hogy felhívtam volna bár kit is a lakásomba, és még arra sem foghatom a szituációt, hogy be voltam rúgva, mivel nem iszok alkoholt.
 Szóval egy biztosnak tűnt, valami nagyon nem volt a helyén, s ahogy kinyitottam a szemeim, egy ismerős csaj mosolygott rám, ismerős, de nem a barátnőm!!!
-Kérsz kávét? tudakolta kedvesen, és mert azt sem tudtam mit csináljak, hát bólintottam és ő kiviharzott a szobámból. -Elvben tehát én jó helyen voltam, és az emlékezetem szerint, nem hívtam meg és fel a festett hajú vörös hölgyeményt, aki most úgy mozog nálam, mint ha ezer éve együtt élnénk.
 Nos volt kérdésem, nem is egy, és még az is megfordult a fejembe, hogy hívom a segélyközpontot, bár ezt azonnal el is vetettem, még a végén kiderül én vagyok a hülye.
-Tom, a fiad még alszik, felkeltenéd. kiáltott be, "életem párja" egy újabb hideg zuhanyként, végkép felébresztve.
-De hiszen, nincs is fiam?! döbbentem, inkább csak magamnak mondva, s most először igazán nem bántam, hogy ruhástól terültem el az ágyon, mert feltápászkodva, immár kicsit sem álmosan, nem a fiam szobája felé, hanem a kijárat irányába osontam. Egyrészt, azt sem tudtam, hol a fiam szobája, más részt ez ami rám köszöntött az ébredéssel egy rémálomnak tűnt.
 Asszony, gyerek és miniautó, hol ott még tegnap egyik sem létezett. Most vagy bediliztem, vagy még alszom, és reméltem ezen utóbbi a helytállóbb megállapítás, mert ha nem, nagy bajban lehetek.
-Szóltál neki? tudakolta kedvesem, miközben a kijáratnál tartottam, irataimat, pénzt magamhoz véve, nehogy már mindenem elvesszen.
-Persze. válaszoltam és közben nyitva az ajtót kiléptem a lakásból, és nem törődve semmivel rohanni kezdtem csak úgy a semmibe, veszteni sokat nem veszíthetek, hisz van egy fiam és egy feleségem???
 A fejem hiába tisztult és hiába ziháltam a megvilágosodás nem igyekezett, és mert nem igen figyeltem a zöld és a piros lámpákra egy kocsi csapott el, még érezve, hogy ez nagyon fáj, majd jött a megnyugtató sötétség.

 Kórházba tértem magamhoz, a nővérke közölte szerencsém volt, néhány bordám tört és volt egy kis agyrázkódás, a horzsolásokkal meg ne is törődjek.  Hát nem törődtem, volt bennem jócskán fájdalomcsillapító, így csak tompán éreztem a fájdalmakat.
- Mi történt?! firtattam alig tudva beszélni, úgy tűnt nem volt jó hatással a baleset rám nézve.
-Állítólag figyelmetlenül egy jármű elé szaladt, elnézés majd elfelejtettem a felesége kint várakozik, bejöhet? na ez volt az a mondat amit nem igen akartam hallani, hiszen nincs is feleségem!
-Talán később, még nagyon fáradtnak érzem magam. nyögtem, nem a fájdalomtól, inkább a rideg, megbolondult valóságtól.
-Ez nem meglepő, akkor majd közlöm vele, hogy várnia kell.
-Köszönöm nővérke. nyögtem, és Istenhez könyörögtem, mentsen ki innen, mert az a vörös csaj nem a feleségem...

Rejtély Mindhalálig / Rejtély ciklus része /

 Egy szánalmas másodpercig Mark a ragyogó égi óriásra tekintet, érezni kívánta a nap égető erejét, mert ez a illúzió világ már kezdte szétszedni elméjét. -Semmit nem értett, pár órája még üres volt minden, élet sehol, most zajlik az élet zakatol az üzem, de akik működtetik, kísértetek, mert a tárgyak érinthetők, az élők meg szellemképek, furcsa víziók.
 Ironikus, a kormány egy francos találkozóra küldte, egy Istenháta mögötti faluba, és még a találkozó meg sem történt és a világ, vagy is az idő kifordulva normál medréből eszelős dolgokat produkált.
-Szép remények. sóhajtotta a férfi, miközben a teherautó oldalán lévő tolózárakat a sofőr ki pontosan a garat széléhez tolatott, kalapáccsal sorra nyitotta. A gabona ömleni kezdett, a szilárdsága ellenére folyni kezdett, miközben lent a lábuk alatt a behordócsiga szorgalmasan vonszolta utasait.
 Természetesen a sofőr is káprázat volt, ám a por nem és Mark a folyó gabonát érintve, az sem tűnt hamisságnak. -Ösztönösen cselekedett, végül is molnár volt egykor, így a pár szem gabonát a szájába ejtett és ráharapva a szemekre, konstatálta a búza acélos. Ez persze most semmit nem jelentett, a férfi ugyan tudta ez bő darakihozatalt jelent, ám számára az volt a legfontosabb, hogy kikeveredjen e tébolyult helyzetből és végre találkozzon azzal a valakivel, akiről csak annyit tudott, Kitti néven fog bemutatkozni, ami az ügynök világba, még férfit is takarhatott. -S miért ezen elhagyott, azaz most élő malom(?) mert ez lett volna a találkozás helye, talán pontosan azért mert a faluvégén magasodott és a kutya sem járt a gaztól felvert épülethez, megfelelőnek bizonyulva egy titkos találkozóra.
 Bár így belegondolva a férfi egyszerűbb módot is talált volna, de ez volt az utasítás, és a parancs az parancs, nem csak a hadseregben.
 
 Nem tudta mitévő legyen, a garattól eltávolodott, a por kellemetlen volt és talán valamit tennie kellene, igaz messze nem volt elképzelése mit is tehetne egy össze-vissza csapongó időviharba.
 A feje még fájt, és hülye gondolat, de úgy festet, most is ingyen "vásárolhatna" a boltba, de ez nem boldogította. A kijárat, a nyitott kapu felé indult, a cselekvés csak pótlék volt, a megoldás nagyon is ismeretlen. Már csak tíz lépés volt és elhagyhatta a malmot és újra besétálhat a közeli faluba, mikor egy kép, egy kétdimenziós női alak bontakozott ki a semmiből, majd, mintha széthullott volna, immár egy három dimenziójában teljes nő jelent meg és lépett Mark elé.
-Késtem? tudakolta a kék szemű hölgyemény, ruhája elegáns volt, de még is sportos, nem volt kétség a laza öltözék fegyvert is tartogatott.
-Kitti?! csodálkozott az ügynök, a belépés is megdöbbentette, ám az, hogy előkerül az a személy, aki miatt ide vezényelték, már fel sem merült a férfiban, túl sok volt már, túl sok mindenből.
-Hívhatsz így is. mosolyodott el a jövevény, és még mielőtt Mark előhozakodhatott volna kérdésáradatával, Kitti megelőzve a lényegre tért.
-Hallottál már a a nagy hadronütköztetőről?
-Ki nem, már jó ideje üzemel, és bár születtek fekete lyukak dögével, a pokoli ízék szinte azonnal elpárologtak.
-Ja, mondhatni, de ez a részecskegyorsító, ami már 2008-tól teremti az aggodalmat bekrepált, de nem egy földet elnyelő fekete lyukat hozott létre, hanem, gondolom tapasztaltad kicsavarta az idő, relatív egységét.
- Szóval, világvége? firtatta Mark, rohadtul átkozta azt a húsz évvel ezelőtti időt, mikor az a szar beüzemelt. „- Egy fekete lyuk drámai hatást gyakorolhat az időre, jobban lelassítja, mint bármi más a galaxisban, ezáltal egy természetes időgéppé válik.” / Hawking Professzor./

 Még nem állt össze a kép, de ahogy beugrott a híres elméleti fizikus megjegyzése, kezdett egy forma alakot ölteni.
-Van egy terv, és van egy feladat, visszamegyünk a beindítás évébe és szabotáljuk a programot, felrobbantsuk a létesítményt és minden adatott megsemmisítünk, ha kell a tudósokkal együtt.
- Ezért rendeltek ide???
-Nem, ezért is késtem, vagy nem. A baj bekövetkezett és módosult minden.
-Jó, már csak az a kérdés hogyan?
-Mint látod, az idő furcsán de hátrafelé mozog, el kell jutnunk Svájcba és ha szerencsénk van, be csöppenünk a 2008. esztendöbe. S mint láthattad, van néhány kütyüm, ezek által a távolság nem gond, és még az időbe is bele tudunk nyúlni, kihasználva e új és katasztrofális folyamat sajátos mechanizmusát.
-Időgép az időzavar ellene. fintorodott el a férfi, de a tapasztalatai alapján, nem kételkedett a nő által felvázolt helyzet valódiságába, -szóval mentsük meg a világot mindhalálig...
"Stephen William Hawking (Oxford, 1942. január 8. –) vezető angol elméleti fizikus. Nem csupán kiemelkedő szakmai sikerei által ismert, hanem a laikusoknak szóló ismeretterjesztési munkássága révén is azon kevés tudós közé sorolható, akik részei lettek a populáris kultúrának is"

"Stephen Hawking munkásságának célja röviden; az einsteini fizika nehéz testek által létrejött gravitáció szabályainak összeegyeztetése az - attól markánsan eltérő szabályokkal működő - részecskefizikával. Ha ezt a két területet sikerülne egy közös elmélettel összevonni az lehetne a „Mindenség elmélete” Forrás: Wikipédia  

Rejtély Folytatódik

Mark rohant a vihar elől, az égett és földet hatalmas dörejek remegtették és mikor a férfi elérte az elhagyott malmot, a feketén kavargó felhőkből, borsónyi mérettük cseppek kezdtek hullani.
 Mark Wood, a ki a kormánynak dolgozva, az utóbbi évekbe sok dolgot látott, most saját bőrén is tapasztalhatta a megmagyarázhatatlant. -Nem igen értette, hogy tűnt el mindenki, és aztán jelent újra meg, viszont azt tudta, hogy mikor az egész vélhetőn a kezdetét vette, pont ebben a rozzant malomba keresett menedéket egy előzőbb vihar tombolásával szembe.

 Kicsit kíváncsi volt, ismét jön e a sötét és újra a kihaltság vagy immár marad minden a normális kerékvágásba. Sok kérdés akadt, a szomorú, a válaszok nagyon nem óhajtottak érkezni, ellentétben a viharral.
 A vihar, a férfi szerint a legvalószínűbb az, hogy mindegy is mi zajlott/zajlik a fodrozódó felhődömpingnek kulcs szerepe lehet, oly annyira, hogy ahogy immár a fedezékből szemlélte a villámokat okádó szörnyűséget, a félépítése, nagyon arra engedett következtetni, hogy ami fent tombolt egy szupercella.
-Már csak egy tornádó hiányzik. morogta Mark, egy a bejárat közelében őrködő oszlopnak támaszkodva. Az oszlop hűvös és biztonságot ígérő volt, valamikor egy nyüzsgő üzem büszke tartópilléreként szolgálhatott. Igaz, ma is tart, még tart, de az idő egy olyan tényező mely bár labilis, de még is előbb vagy később, de elemészti a magányos helyeket.
 Mark nagyot sóhajtott, a nyári melegbe tett rohanása leizzasztatta, és még a vihar hozta enyhülés sem volt elég, meleg volt, melege és elege. Bár ahogy a múltjába pillantott, itt a malomba nem volt nehéz, jól emlékezett a nyarakra, mikor kint, harminc fok hőség, bent az üzembe legalább volt vagy tízzel több, a malmok nyári átkai.
 A férfi elmosolyodott, az emlék kellemesen hatott rá, bár akkor a csiriz ragadt a molnárra és nem győzték lemosni letörölni magukat, mert a makacs anyag hamar megkérgesedett az ember bőrén. S ahogy a malomvilág kitárulkozott az egykori molnár lelkivilága előtt, beugrottak a tanuló idők és a lányok, a molnárnak tanuló lányok. -Ironikus, de még mindig megdobbant Mark szíve, mikor arra a lányra gondolt akibe évekig szerelmes volt...
-Szerelmes(?) mint utóbb kiderült, mert barátok voltak, a lány nem is tudta, hogy mit is érezz Mark. Az élet sok rohadt fintort tartogat az embernek, míg eléri azt a pillanatot, mikor már minden mindegy. A férfi ezt először akkor érezte meg, mikor pályát kényszerült módosítani, beállva a bérrabszolgaság átokverte sorába. Ám szerencséje volt, a meddő világ megszűnt, mikor egy kapcsolat által a kormány kötelékébe kerülhetett. -Előbb egy senki, ma egy megbízott ügynök, aki küldetéstudattal végezve munkáját hitte van miért, s e lehetőség kiemelte testét-lelkét az üres lét terméketlen állapotából.
-Újabb giga dörrenés, a régi transzmissziós malom szó szerint megremegett, az ügynök rosszat sejtett, az ismétlés a tudás anyja, mondják, ám Mark nem kívánta, ezen esetben az ismétlést. De nem kívánságműsor volt, a dörrenést dörrenés követte és egy "másodpercnyi" sötétség.

Semmit nem értett, azaz hasonlott már megélt, ám most a kihaltság helyet egy élő üzembe állt! A malom dübörgőt, az ajtó nyitva és kint hét ágra sütött a nap. -A feje rendesen szaggatott, s mert az alsó szinten tartózkodott ahol a hengerszékek roppantották a gabonaszemeket a zajszint itt volt a legmagasabb. -Anno imádta szakmáját, de most a gépek üvöltése ijesztőn hatott, pláne úgy, hogy nem volt átmenet, ha a sötétség villanását eleresztjük.
-Nem tudta mit csináljon, a molnár az egyik őrlőgépet szabályozta, még nem vette észre a férfit, s mert Markot most zavarta a hangerő kibotorkált, igen csak fáradtan érezve magát. Kint a vihart váltva a  napsütésbe, ahol még nem oly rég, gaztól felvert udvaron ásítozott, most egy teherautó tolatott a garat irányába, búzát hozott, le kívánta billenteni Egy munkás, vélhetőn a silós ügyesen irányította, mivel a hely szűk volt és nem egy 50 tonnát szállító monstrumnak tervezték, a malom az 1910-es évekbe épülhetett, akkor még nem léteztek efféle hatalmas batárok.
-Beszélni kell. döntötte a férfi és lassan leugorva a rámpáról a tolatást irányító felé lépdelve.  
-Helló. szólt Mark, de a figura vagy süket volt, vagy nem hallotta vagy nem érdekelte, így Mark a borostás pasashoz lépve ismét ráköszönt, ám az nem reagált, mintha az ügynök nem is létezett volna.
-Na ne már, mi van magával?! kezdte Mark kicsit ingerülten és a munkás vállát érintve nyomatékosítani kívánta jelenlétét. De ez csak kívánság volt, a jobbja átszaladta a testen, a levegőt érintette, az ember illúzió volt.
 A teherautó már a döbbent ügynök mellet haladt és egy érzéstől vezérelve Mark a jármű felé nyúlt, fémet érintett, a búzát szállító jármű valóság volt, a tolatást segítő káprázat, a világ úgy tűnt teljesen megbolondult, és az egykori molnár is úgy érezte, az ő elméje is a feldolgozóképessége határa felé közeledett...       

Rejtély

 A nap valahogy nem mozdult, a levegő rezzenéstelen meleg falként nehezedett az üres gyárcsarnokra, komiszul és málladozó vakolatával mulandón.
 A férfi, ki inkább tűnt kortalannak, mit konkrétan megállapíthatónak , talán éppen a szemei miatt. Egy biztos, sokat nem értett és még kevesebbre emlékezett, csak azt tudta, hogy a vihar ellen, és ő az elhagyott malomba keresett menedéket, majd jött egy fültépő dörrenés és a sötétség.
 Elájult vagy nem, nem tudta meghatározni, csak azt tudta a vihar érkezett, majd elvonult, és most temetői csend honolt, nem csak a gazzal benőtt malomra, de a kis településre is, melynek szélén magasodott elijesztő példaként az üzem, mely már sok éve nem üzemelt.
 De a malom csak egy groteszk óriás volt, ám a falu kihalt és néma, még a kutyák sem csaholtak, sőt kutyák sem voltak, miként egyetlen élőlény sem. -Mark kezdett félni, bár nem tudta mi is az ami történhetett, de még egy biológiai támadást is eltudott képzelni, bár akkor a testnek, testeknek létezniük kellene. Lassan haladt az aszfaltút szélén és ugye, forgalom nem volt, a megszokás nagyúrnak bizonyult.
 Talány, egy olyan rejtély zúdult a barna szemű férfi vállaira, melyet nem volt biztos benne, hogy meg tud oldani, már csak azért sem, mert ahogy a házak csendben bámulták haladását, értelem nem igen született a tekintetbe, hogy valójába mi is történhetett. -egy rég látott film jutott az eszébe, az is az időről szól és valamikről melyek az egészet felzabálják.
 A fák nem rezdültek, a levegő átokfalként állt és még a sétát is fárasztóvá tette. A férfi, aki egy megbízást teljesített volna érkezett, a térképen egy apró pontként jelölt faluba, egykor más munkát végzett, egykor ismerete a malmot, ma meg a fegyvereket. -Igaz, a jelen szituációban, nem igen kell a pisztolyához nyúlnia, még egy árva lepkét sem látott, és egy árva madár eltévedt csicsergését sem hallotta. Úgy látszott halott világba cseppent, vagy a világa halt ki, neki azt a kárhozatot határozva meg, hogy egyedüli túlélőként a magány és az idegesítő csend falja fel tudatát, és kergesse idővel az őrületbe.
 A kis közérthez ért, töprengett egy pillanatot, majd belépett a kissé félhomályos élelmiszerboltba. Természetesen itt sem volt senki, és furcsaságként az ajtó igen csak makacskodva engedett.
 Villany nem volt, az üdítős hűtő, nem világítva, az olvadás stádiumába járhatott. A férfi kivett egy szénsavas üdítőt és bontva jót kortyolt a még hűs nedűből, a cola új erővel töltötte fel, már csak az volt a kérdés, felpakoljon e élelmiszerkészletet vagy lévén mindenütt  ez van, akadni fog egy jó ideig utánpótlás. 
 Nem akart dönteni, nem akart egyedül lenni, ám ezt nem ő határozta meg, kicsit úgy érezte magát, mint a világűrben lebegő asztronauta, bár ez a lenti szabadság nehezedő és félelmetesnek tűnve, sok jót nem tartogathatott.
 Evett és ívott, ez sokat nem változtatott ugyan a helyzeten, de a hangulatán igen. S mivel úgy vélte ez valami globális fene/világvége lehet, nem vitt magával semmit, egy kocsi elkötését döntve, mikor kilépve a semmit nem változott utcára, egy rándulás szerű érzés és minden megelevenedett. A semmiből emberek, lárma, járművek és a még nagyobb ijedelem, Marknak ez már sok volt, a közért falának támaszkodva hányingerrel küzdött, a milliónyi impulzus ami rázúdult kegyetlen csapásnak bizonyult, és néhány másodperc múlva úrrá lett a rosszulléten, a helyzet csak bonyolultabbnak mutatkozott, s még mielőtt bár mi új történhetne, Mark az égre pillantva megoldást remélt, ám nem megoldást, hanem egy csúnya, dühös fellegekből álló vihart fedezett fel, a vihart és azt, hogy így kezdődött minden.
 Szaladni kezdett, egy ösztöntől vezérelve még mielőtt lecsapna az égi veszedelem, el kívánta érni a malmot, talán ott megszületik a megvilágosodás...   

A Küldetés ( Még csak Gondolkozva )

Elgondolkodtam az életen, volt időm, New York romjai nem szaladnak el, és az alkonyra való tekintettel, én sem megyek be a több méter vastag törmelékmezőbe, ahol csonka toronyházak lidérces kísértetként vetették rút árnyaikat.
 Lebombázták, úgy rendesen. De az üregekbe, újra kreált hulladékbarlangokba nem túl szívélyes lények éltek, s mert sok minden nincs, patkányokon és embertársaikon vegetálnak, tombolt a kannibalizmus.
-Világvége?! talán igen, talán nem. Volt nagy háború, de vagyunk bőven túlélők, kik elkorcsosulva élve, kik magányos farkasokként tengődve, néhányan újra próbálják alkotni a múltat, és voltunk mi, a Mars kolóniák lakói. -Minket kihagyott a háború, és most a Mars képviseli az emberiséget. Képviseli és egyben gyarmatosítani is igyekezve, nekünk megvoltak a tartalékaink és a modern fegyverrendszereink. A magam részéről, egy ilyen Marsi gyarmaterődből léptem ki, már jó egy hónapja, egy elmebeteg küldetést sózva rám, New York maradványai között leljek meg egy lány, testébe nyomkövető, de ugyanakkor ő nem is ember és még is azt a célt tűzte ki nemlétező zászlajára, hogy egyesítve a civilizációra vágyó, csoportokat, visszaállítja a régi világot. Nos ez ránk nézve nem túl biztató, így enyém a megtiszteltetés, hogy megleljem és megöljem, ennyi.
 De mert csak holnap lépek be a városnak már nem nevezhető horrorisztikus területre, a gondolatomra visszatérve, azon tűnődtem, mi a fenének egy élet munkája, mikor eljön a vég és minden elhalványul, idővel még emlékünk is. -Igaz, mostanság az emlékezés fogyatkozó szellemi táplálék, itt a Földön a túlélés a legtöbb embernek az egyetlen motivációja.
 Ám előtte, illetve fent a Marson, minek is vásároljuk a könyveket, infólapokat, mikor hiába a kiadott pénz, a halálunkkal mi is felejtsük és az idő is felzabálja összegyűjtött emlékeinket, pláne, ha nincs senki, ki vigye tovább a vérvonalunkat. Mert még ha van Isten, akkor is, a könyveim, holografikus adattárolóim, mind-mind elporladnak, miként a testem, ha eljő a végzet ideje.
 Igazából, így a nagy víz közelében, egy kilátó vagy mifene tetejéről szemlélve a lenyugvó vörös óriást, arra kellet rádöbbennem, minden csak van, de csak időlegesen, és egy élet munkája úgy hullik apró darabokra, mit a kővel bedobott ablak üveglapja.
 Persze nem igen, ilyenen kellenék agyalnom, hiszen holnappal kemény napok veszik kezdetét számomra. -Viszont ahogy a kihelyezett érzékelőket élesítettem, a meglepetést ugyanis nem komáltam, csak visszaterelődött a gondolatom, és feltettem magamnak a néma kérdést: MI A FRANCÉRT IS VAGYUNK A VILÁGON TULAJDONKÉP? -Na azért annyira nem mentem el, hogy kimondjam a választ, SEMMIÉRT, de nagyon is féltem, itt az igazság. Rovarok vagyunk, élünk és meghalunk, s minden ami voltunk néhány év vagy csak hét az is elmúlik és egy másik rovar bukkan fel, és talán felteszi az enyémhez hasonlatos kérdéseit, már ha meri, vagy ha gondolkodik...  

Sötét Vihar

 Valamikor más volt, valamikor léteztek célok és értelmek és nem csak a pénz. Az angyal szomorúan nézte a hanyatló emberiséget, szomorúan és szánakozva, mert tudta nincs számukra megváltás. Nincs számukra semmi, csak az örök jégtől tüzes pokol.
 A sátán nem tett semmit, az ember hagyta a gonosz oldalát élni és eltávolodva az érzésektől, az empátiától, behódolt a tárgyak imádatának, újra és mindig. -A bálványimádat iszonnyal töltötte el az URAT és borzadállyal a MESTERT.
 Ők egy tervet képviseltek és bár az Isten újra és újra adott esélyt, az emberiség a technikával a kezébe magának követelte az isteni címet. Követelhette, de egy augusztusi napon, az év teljesen mindegy, hiszen párhuzamos idők milliárdjai tekeregtek egy hajszállal választva, az ÚR feladta, a MESTER még a kezdett első fényénél megmondta, s a sok ezer esztendő meggyőzte  a MINDENHATÓT, hogy be kell fejezni a lehetőséget, mert már a planéta vérzett, már sok ezer fajt pusztított ki az ember és a vizeket, melyek ételt kínáltak, bemérgezte, a föld gyomrát kivájta és fáit legyalulta...
 Az irgalom mese, az reménykedik ki nem akart és nem is próbált változni. Az kért könyörületet ki még egy jó szót sem tett és az rebeg szavakat a tisztítótűzről aki megtagadva az igazat, hamisságokkal szórta tele a világot és az egyház alapjait átformálta, könnyítette a szabályokat, pedig a szabályok nem kényszerből íródtak, a szabályok feladatok lettek volna, hogy bizonyságot lássék az ÚR arra, hogy az ember, igenis fejlődni képes.
 Ám mert eljött augusztus és a könnyek éjszakája, az ÚR megparancsolta anyalainak, a MESTER a szolgálóinak, hogy aki vétket követ el, bűntelen ne maradjon, elkezdődve ezzel a végső pillanatok. S az angyal, egy elhagyott templom tornyán magasodva a gyilkost figyelte, a gyilkost ki megölt egy anyát és két gyermekét. A lény, mert nem érdemli az emberi megnevezést sok milliárd egyeddel egyetembe elégedett volt és úgy gondolta szarvas vadászattal ünnepli meg gaztettét.
 A szárnyas lény aki ezüst vértezettet viselve, baljával halálbuzogánnyal, jól tudta, bár fog nyomozni a rendőrség, de a fickó megúszná, de csak úszná, mert az égi harcos elrugaszkodva, az emberi szem által nem érzékelhetőn a a szakállas, negyven körüli férfi nyomába eredt, miközben, az beülve kocsijába megindult a városka utcáink, az angyal a gázra lépet, a kocsi fölpörgött és eszelős tempóval száguldott. A Bobnak keresztelt szörnyeteg semmit nem értve ordított és bevizelt, ám ez senkit nem érdekelt, az angyal a kormányt rántotta és a gépjármű egy falnak csapódót, fény, üveg és műanyagesőt teremtve néhány másodperc elejéig, azután az autó felrobbant.
 Az angyal már távolt, Bob több csontját törve lángolt és az ÚR befejezte a megbocsájtást: " Amit adsz, azt kapsz, és nem létezik mennyország! "

 A buzogány időkön át szelte a képlékeny elegyet és sorra rombolta a formálódó alternatívákat, Bobnak nem adatott meg egyetlen síkon vagy másvilágon sem az újrakezdés lehetősége, az ÚR döntött, nincs körforgás, nincs karma és semmilyen kibújás és megbocsájtás, a bűnösök életvonalait, mind bezúzzák, és kitörlődik, még az emlék lenyomatok  is kivesznek az univerzumokból. A türelem elfogyva, csak az igazak maradnak, a bűnös pedig eltűnik mindörökre.           

POKOL / Az Első Lépések /

Bolti lopás miatt menekült, a férfinak semmi esélye nem volt, teleportációval érkeztek a VÉGREHAJTÓK a pokol ítészei. -A város szürke volt az ég izzó vörös és a legközelebbi sikátor felé szaladó, alig 15 éves, már kezdett reménykedni, végül is akadtak szóbeszédek mely szerint akadtak kik le tudtak lépni a Sátán birodalmának kérlelhetetlen rendészeitől. S bár azt a fiú nem tudta, hogy utána minden sikeres túlélőt egy sötét angyal látogatva meg a pokol egy mélyebb bugyrába, a verembe taszította, ott volt idő a gondolkodásra.
 Őt lépés és befordulhat, még mosoly is megjelent arcán, mikor egy dörrenés és a nehéz rohamkarabély lövedéke beérte és léket ütve a mellkasán, végett vetett minden reménynek.
 Persze a pokolba nincs halál, a pokol a szenvedésről szólt és szól egész addig, míg az ÚR és a SÖTÉT ISTEN a sátán ki nem egyeznek. Így hát a fiú, aki nem fogadta el az első szint totális rendjét, ideglenesen testét vesztette és miközben teteméhez léptek a VÉGREHAJTÓK már bánta lelke, hogy nem tanult a földön és tovább folytatta piti bűnöző életét, miután fent egy busz elgázolta, és ide a lent világába került, ahol újra élhetett és újra csak a tolvajlást a balhét választotta.
 A rangidős egy érmét vett elő és a testre ejtette, majd övének egy paneljára csapva már el is tűnt, társa követte, csak a vérébe ázó fiú maradt és az a néhány járókelő aki kint tartózkodva szemtanúja volt az ítéletnek.
 Az érmén mely ezüstből készült és a MESTER egyik megtestesülését tükrözte, füstölni kezdett, majd belepve e misztikus képződmény a holttestet, a srác eltűnt, még kicsorgott vére sem maradt hátra, a test és a lélek újra kovácsolódva, a Bob nevű fiú a jégbarlangba került.
 Forróság volt, és mindent a világoskék uralt. Jégből faragott oszlopok melyekhez bűnös lelkek voltak láncolva testük terhével, Bob is itt eszmélt, a lövés nyoma már rég eltűnt, csak ő került lejjebb. -Hatalmas kígyótestű démonok csúszkáltak az áldozatok között, volt kit csak megnyaltak, savas fájdalmat teremtve, akadt kinek végtagját tépték le, a kínzás az ő privilégiumuk volt, s ezzel a joggal éltek is, végül is ezért alkották meg őket.
A fiú remegett, már amennyire láncai engedték, és látta a jajgatok hadát a földre cseppenő vért és az újra begyógyuló sebeket, melyeket újabbak követtek, éppen mikor fellélegezhetett volna az elítélt, ez már nem a rend dimenziója volt, itt már csak a fájdalom létezett és az iszonyat, pedig ez még mindig csak a pokol könnyedebb síkja, a mélység még éhes szörnyként ásítozott, Bob már mindent akart, csak itt lenni nem, de ez az ő választása volt, szabályt szegett és a pokolba nem létezik kivételezés.    

Jövő

nyolc rakéta indítására alkalmas brit Rapier FSC (Field Standard C)

Gibraltár hatalmas ágyúi zárótűtett zúdítottak az Afrikai kontinens, Marokkói részére, ugye az állami monarchia  megbukott és a népvándorlás hullámai a Hispániai területeket is célba vették. S miközben az ágyuk tüze végigtarolta a túloldali partszakaszt, egy 600 nehézbombázóból álló kötelék készült a felszállásra, Európa erőd volt, és az egyesített véderőnek egy feladata volt Isztambultól egész Gibraltárig, az özönlő klímamenekülteket és az új hazára vágyókat távol tartani. Hatalmas összegek szálltak a megelőző csapások költségvetésébe, de még így is megérte, mert a cél, a vén kontinens megóvása, Európa nem kívánt a Római Birodalom sorsára jutni, így minden erőforrás a véderő élvezett...

-Felüvöltöttek a szirénák Paul Zann hadnagy elnézte a Catania-i kis ívó vendégeit, kik kapva amit tudtak rohanni kezdtek a közeli légvédelmi bunker felé, rettegve az arab szabad csapatok bombázásaitól, Paul nem, tovább kortyolta a jéghideg üdítőjét.
 Nem szólt hozzá senki, a szirénák ordításával a csapossal az élen, pillanatok alatt kiürült a helység, csak a mennyezett nagy forgólapátjai kavarták zúgásukkal  a levegőt, melyet szint teljesen háttérbe szorítottak a város légiriadót jelző kürtjei.
 Csak néhány perc és a kiürülő pohárral egyidősben betársultak a lármához a város köré telepített légvédelmi ágyúk és az őket kisegítő rakéták hangjai, -Na ennyit a támadásról" gondolta a férfi, aki kimenőjét élvezte volna, ha hagyták volna.
 Líbia, Algéria, Marokkó, ezek voltak a frontterületek, és mögöttük fél belső Afrika. Egyiptom és a Szaúdiak még kitartanak, persze a folyamatos utánpótlás a létük alapja, még jó, hogy az utolsó órákba az Európai vezetők és Oroszország stratégiai megállapodást kötött, ha a paktum nincs, hát már, lehet a Német határ körül zajlanának a harcok. Bár az igazat megvallva Amerika húzza a legnagyobb hasznot ebből a kimondható, világháborúból, gazdasága olyan csúcson jár, mint anno a második világháború idején, dübörgött a gazdaságuk, ám valamiért katonailag nem kívánt beavatkozni, talán Európa és Oroszország elvérzésére számít, hogy mint megmentő lépjen a háború porondjára, igazából nem lehetett tudni.
 Az üres pohár táncot járt az asztalom és az üvegekkel teli polc is, ízelítőt mutatott az üvegtáncból, egy éppen most unva meg a padlót választotta, minőségi vörösbor volt.
 Vörös mint a vér, vörös mint az alkonyi égbolt, mely megmártózva a tengerbe köszön el, illedelmes vendég gyanánt.
 A hadnagy felállt, pohara üres, a szirénák harsogtak és a légvédelem is tette a dolgát, ideje volt tovább állni, de előtte fizetett, pénzt hagyott a táncoló asztalon és miközben kint a meleg és a kihaltság várta, családjára gondolt, a családra amely miatt önként lépet be a véderőhöz és az egyik legjobb ászpilótává küzdötte fel magát, 57 lelőtt ellenséges repülő. ötvenhét, így számszerűen nem is sok, de pont elég az elismerésekhez, és a túléléshez, ha szerencséje van rövidesen Bécs alá vezénylik kiképző oktatónak, ott már nincs légiriadó.
 S a nukleáris fegyverek(?) Európa csak a végső esetbe veti be, és szerencsére még piszkos bombájuk sem akad a hódítani szándékozó klánoknak, csoportoknak, így maradt a hagyományos háború, de talán rá is fért az elkényeztetett fiatalságra és a külvárosok bandáira, ezen útobiaknak, nem volt választásuk, vagy az első vonal vagy kivégzés, az Európai vezérkar maximálisra növelte az államokba a közrendet, igaz rá is fért a világra és a maffiavezetők rögtönitélőszék általi kivégzése egész kontinens szerte. Ez volt 2026 júniusába, s mi lesz egy év múlva, a hadnagy nem gondolkodott, nem igen számított a gondolata, mert míg meg nem törik a népvándorlási hullám, a háború nem fog befejeződni...         

Leishmania

 KÓRKÉP 2039
 Az időjárás drasztikus változásával kezdődött, Európa erőddé vált az Afrika felől érkező klímamenekültek végtelen hada ellen. A falak és automata ágyúk és a Földközi-Tenger totális aknásítása fékezte meg az inváziót.
 Ám ebben sok nemzet beleroppant, többek között Magyarország, ahol feudális viszonyok, kiskirályok kormányozták a klímaváltozástól drasztikusan megváltozott országot. A Duna-Tisza köze félsivatagos kietlenség, a Magyar tenger felére zsugorodott és a Lucfenyők eltűntek az ország területéről. Az Európai véderő vasbeton erődöket telepített az országba, cél a népvándorlás megállítása. A helyi kormányzat tehetetlen tagoltsága miatt, a végvárak Németországból kapják az utánpótlást, mikét Magyarország is, hiszen a Kis-Alföld, Alföld és a Duna-Tisza köze elsivatagosodva az ország elveszítette éléstárát. A betegségek sorra jelentek meg, trópus nyavalyát tomboltak és a helyi egészségügy csak nevében létezett. A megoldást a Tisza és a Duna összekötésében látják néhányan, ezzel az öntözéssel gátat lehetne szabni a sivatagosodásnak és jelentős termőterületek kerülnének vissza, a sivatag ellenében...

 John Plenn hadnagy egy büntető expedícióról vonult századával a Makó melleit erődítmény felé. A nyitott teherautótokon verejtékükbe úszó katonák várták a bázis hűvösét. -John is várta a pillanatot, Martin őrmester a páncélautót vezetve magába káromkodott, borostás arcán fáradság, kimerültség. Az egység Tiranától vonult, annak közelében hiúsítottak meg egy partraszállást, több napi heves tűzharc közepette. Foglyokat nem ejtettek, hajókat mindet elsüllyesztették. S mint kiderült egy Olasz korrupt admirális adta ki az aknazár kiskapuinak adatait, őt is kivégezték.
-Mindjárt megérkezünk. csitította a hadnagy az őrmestert, akinek karján egy méretes fekély éktelenkedett, az egészségügyi tiszt szerint Leishmania fertőzte meg, nyilván szúnyog vagy légy által, persze a makacs férfi nem kért ellátást, váltig állítva ez csak egy seb. -Hát seb volt az kétségtelen, de mikor nem volt lefedve, mint a szennyvíz olyan szagot árasztott és a sárgás nedvedzés szinte megszűnni nemakarón folyamatosan szivárgott.
 Igaz ugyan, hogy az őrmester makacs volt, de John az orvosnak szavait hitte és ha beérnek az erődbe, parancsba adja a morgolódó férfinak a kórház meglátogatását, s csak most, így töprengve vette észre a 35 éves férfinak a száján is megjelent, még kicsi de a karjához hasonlatos fekély.
 John nem tudta, hogy összefügg-e  a karon lévő tályoggal, de gyanította igen. S bár a hadnagy nem igen ismerte a betegséget, úgy vélte, ennek jó vége nem lehet.
-Martin a járművet vezetve kimerültnek érezte magát, mint a legtöbb csatából visszatérő katona, és legbelül aggasztotta a nedvedző rút sebtől ékes karja, bár még mindig sérülésnek véltek, csak biztos elfertőződött, a hülye orvos talán lejárt tetanuszt adott be neki és ezért nincs pozitív változás. - Mindegy, majd az erődbe kikezelik, ő nem fogadta el, hogy valami Leishmania támadta meg testét, hülyeségnek tartotta...
----------------------------------------------------------------"A bőrt és a nyálkahártyát érintő megjelenési formájában évente 1-1.5 millióan, a zsigeri elváltozásokat okozóban, pedig félmillióan betegednek meg. A fertőzöttek száma 12 millióra becsülhető. A kórkép mintegy 90 országban előfordul, és fertőzött területnek számít az egész földközi-tengeri térség is.

Visceralis leishmaniasis (kala – azar)

A beteg állapota idővel fokozatosan romlik, étvágytalan lesz és sápadt. Jellemző továbbá a száraz, hámló bőr és az egyre ritkuló testszőrzet. A sápadt-szürkés bőrszínről kapta a betegség a kala-azar elnevezését, ami fekete lázat jelent. Vezető tünetek közé tartozik a vérzékenység.
A fokozatos testi leromlás miatt, a beteg halálát, az egymást követő bakteriális fertőzések okozzák. A kezeletlen betegség csaknem mindig halálos. "  Forrás: Dr. Nagy László, infektológus

         

Negyedik Nap

 A víz üresen nézet vissza, de már a nap fényt árasztott és csillámló varázst teremtett. Látszólag minden mozdulatlan volt, de valójába még se, mert a nap járta útját, hogy mikor lebukik a víz mélyére, teret adjon a sápatag holdnak az éj igazi urának.
 Az állatok nem voltak, a szó sem létezett, hiszen a növényeken kívül nem volt a szárazon hely, az Isten, még csak a negyedik napnál tartott.
 A sötét angyal, ki nem ismerte Istent, nem ismerte ezen dimenziókat, csak lépdelt és nyomai után csak hamu maradt. Egy gyümölcsöktől roskadó fa előtt állt meg, az ágak majd a földig hajoltak, s a termések más-más arcot mutattak, az egyik piros volt, míg a másik, sárga nyálcsorgató, de szél nem volt, az egész egy festménynek tűnt, egy festménynek, melynek a tökéletessége még odébb volt, akár napokban is mérve.
 Egy fodros levelű gyümölcs mozdult meg, majd engedve a láthatatlan húzásnak, lassan a fűvel borított talajra esett. Az angyal balját kinyújtva, a termés dacolva a szabállyal, a zöld szemű, fekete páncélzatot  viselő nőnemű lány tenyerébe lebegett, hogy aztán feladva érezze, miként az angyal birtokba veszi.
 Nem kóstolta meg, nem azért mert az angyalok nem esznek, hanem azért mert túllátva a hamvas bőrű gyümölcsön, még nem volt kész. Teremtés szempontjából igen, hiszen tökéletes volt, nyilván az íze is, ám az eszencia még hiányzott belőle.
 Nem félt a teremtő erőtől, nem félt az akarattól, mely a semmiből valamit a sötétből fényt teremtett. Nem e világ lénye volt, és bár az itteni alkotó mindenható, csupán csak egy a sok közül, és végtelensége, csak felszántott világai határáig volt töretlen. Persze lehet el tudta volna tiporni, lehet, ám a sötét angyal úgy tudta e fiatal Isten, jó, e fiatal isten idealista és e fiatal Isten meg fogja tapasztalni a teremtés terheit és zsákutcáit.

 S akkor miért érkezett a vizek a zöldek és a csend, még csak formálódó planétájára(?) csak szólni kívánt, szólni a némaság szakaszába, hogy ne kívánjon többet a tükörképektől, mert a primitív lények intelligensebbek, mint akiket majdan a csúcsra helyez az Isten, ezt majd minden Isten elköveti, igaz nem hiba, mert egy legyintés és mindent lehet újra kezdeni, de felesleges kör.
 A tükörkép csak kép, de a belső sosem lesz Isten, mert minden dimenziórendszerben egy Isten létezik és sok kisebb, de a tükörkép képtelen istenné válni, mert csak máz, nem több és nem kevesebb, a majdani állatok többek, mint a teremtés koronái, a kiválasztott lények.
-Tehát szólt volna, de némaság volt az úr és az itteni ÚR nem kívánt megjelenni. Nem űzte, nem tett semmit, de a semmiből lesz a valami és az angyal kezébe tartott termésből az alma fog lenni. Az alma, a bűn jelképe és egy mozzanat, ahogy a semmiből ki tud kerekedni a valami, a valami is képes semmivé foszlani.
-Elmosolyodott, tovább lépet és kilépett ezen dimenziókból, az almát elvitte, és nyomait hamarost felváltotta a zöldellő fű és jött az este, feltárván a lehetőséget, hogy holnap már az Ötödik Nap vegye kezdetét, a teremtés folytatódott tovább...   

Túlélve

"Az agyevőamőba-fertőzések ritkák, de nagyon súlyosak. Az Egyesült Államokban 2003 és 2012 között 31 embert támadott meg a kórokozó, és senki sem élte túl."

-Már csak két katona lépdelt a 26 fős különítményből. Az égen egy gramm felhő sem tanyázott, a repedezett talaj vízért szomjazott. -Küldetésbe voltak, egy a körzetet fosztogató elfajzott hordával kellet felszámolniuk, ami meg is történt, ám az ár túl nagy volt.
 A páncélozott szállító kiégve, több katona holtteste temetetlenül a visszaút poklának útjelzőikén és a dögevőknek csemegeként.
 De ez volt, túl mélyre hatoltak be az ellenséges területre és kifogyva  élelemből és vízből, az egyik társuknak, úgy két napja egy pihenő alkalmával a kannibalizmus ötlete tolódott elméjébe, John Long parancsnoknak nem volt mit tennie, golyót eresztett az az éhségtől elvakult Paul Harwen fejébe, valamit tennie kellet.
 S bár nehéz döntés volt, de John úgy érezte, nem süllyedhetnek a mélység ily embertelen közegébe, Paul ugyanis már tőrével az utolsó perceit élő káplárnak esett. -Ölt! ölnie kellet és ma már csak ketten szelték Texas istenverte vidékét, csak halványan remélve, elérik az első erődöt, mely az Északi Zónát védte az újra és újra fosztogatni és területet szerezni kívánó elfajzottaktól.
-Elfajzottak, nem is biztos, hogy ez a jó szó, igaz ma már azt sem lehet tudni, hogy egy genetikai bomba vagy vírus vagy az ördög kreálta e emberevésre specializálódott egykori embereket, ma szörnyetegeket. Igaz már alig él első generációs úgy mond mutáns. Ezek már az utódaik és még megátalkodottabbak, mint szüleik.
-Víz! kiáltott fel, Tom Alwood és bár a távolba valóba csillanó víztükör egy kisebb tóra utalt, a parancsnok nem osztozott az örömbe, már nem egy délibábot rohamoztak meg, hogy aztán a látomás eltűnjön és csak a kemény földet tárva fel, elvont játék módjára.
-Talán. jegyezte meg John, de azért követve a szaladni próbáló bajtársát, legbelül a sivatagnál is szárazabb ajkakkal, maga is reménykedett, hogy ez most a valóság és nem egy otromba vízió.
 Nem tudni mennyi idő telt el, az sem, hogy mikor csúszott a delelőről a vörös óriás egy lejebbi szögbe, de egy biztos a víz, víz volt. Egy a fene tudja honnan érkező patak torkollott e állóvízbe, mely meleg volt és zavaros, algáktól hemzsegő, de ez egyik férfit sem zavarva a vizet taposták és hűtve magukat, kis-kis szünetekkel de nyelték az életet jelentő folyadékot. -A túlélésük, im egy kis időre biztosítottnak látszott, innivaló volt és remélték halat is lelnek e nem túl nagy de még is csodás kis tavacskába...

Az erőd forgótornyairól a nap vakítón tükröződött, de John ezt egyáltalán nem bánta, a tónál feltankoltak vízzel és mert élőlényeket is találtak, több nap után teleették magukat, igaz utána a java ki is jött, de újra fogtak és ettek. -Szóval túl voltak a krízisen, immár a biztonság, az 5000 ezer fős erőd és ágyúi a tökéletességet jelentették számukra. A kapu nyílt és egy gyors homokszelő közeledett, a túlélők összenéztek, győztek!
-Győztek(?) Tom a közeledő jármű irányába próbált lépni, de nem ment, elterült és furcsa arccal, szavakat próbált formálni, szavakat, de azok nem születtek meg.

Öt nap telt el a tótól való távozásuktól, öt rövid nap és Tom Alwood halott volt. A doki szerint egy amőba végzett vele. Amőba, az a egysejtű mikroszkopikus lény, amit egykor még John tanult futólag biológia órákon. Bár akkor a tanító mesze nem mesélt agyra specializálódott szörnyről. Nem beszélt, de mint kiderült, a meleg vizű tavakba folyókba gyakran előfordul és az orrba jutva az idegvégződéseken át furakszik az agyba, mohó  étvágyát ott elégítve ki.
 Bizarr dolog, a parancsnok ki elvesztette teljes osztagát Tom sírjánál magasodott, az erődön kívül, de fallal jól oltalmazott parcellába, itt voltak az elesettek, a szám sok száz, de Johnnak most 25 ember elvesztése fájt és az irónia, hogy egy amőba végez utolsó katonájával.