Enyészet ködében

Egy hatalmas monstrum közeledett, lánctalpai mindent letaroltak, egyféle  aratógépként funkcionálva. -A fene se tudja mikor kezdődött, de egy biztos, amikor összeomlott az emberi civilizáció, némely gép életre kelt és ugyan céltalanul de megkezdték örökös küldetésüket, mely nyilván akkor fejeződik be, mikor egy roncsvadász csapat le nem gyűri, vagy energiaforrásai ki nem merülnek. Igazából mindegy volt, ezek a félig élő félig rideg fém szerkezetek senkinek sem ártottak, csak mentek nyílegyenesen, mintha hívná őket valaki vagy valami, igazából a nagy kérdés az, valaha is oda érnek e ahová elindultak tudatra ébredésük pillanataiba.  Persze az ember sem különb, már akik még életbe vannak ezen elkorrodált felszínű, egykor kék bolygón. Az ember is születik, és ha van is eredendő célja, csak akkor tudhatja meg, ha meghal, mert addig minden bizonytalan. S ugye meghalni nem nehéz ahol , víz, élelem már luxusnak számít és ha még védelem is akar, az maga a Kánaán. 
- A gép tova gördült, természetesen ő nem próbált semmit és senkit kikerülni, a jóérzésű ember, ha élni kívánkozik inkább megtartsa a három méter távolságot, és ez a három méter csak filozofikusan értendő, mert bizony némelyik szerkezet brutális fegyverzettet is kreált önmagának, na ők már királyok voltak. Aki mellettem haladt el nem volt király, a királyok falkában jártak megnehezítve a fémre vadászok dolgát, mi több, hallani lehetett olyat, hogy egy-egy templomnyi monstrum kimondottan vadászta a fémre vágyakozó kalandorokat. -Nem érdekelt, császári felderítőként csak annyi volt a dolgom, hogy ha olyan kolóniát találok, mely elért egy bizonyos fejeltségi szintet, azt intrikával, cselvetéssel, végső esetben egy bombázás kieszközölésével semmisítsem meg. 

 Furcsán tűnhet, de még mindig érvényes az a mondás, hogy ember az embernek farkasa. A Marsi hegemónia stratégiája, hogy a Föld maradjon egy mindenre szinte alkalmatlan világ, ne kerekedjen felül az a szemlélet, hogy a technika által istenek vagyunk. Ez persze ironikus, hiszen a Mars is egy technológiailag erős emberi civilizációnak adva otthont, most ő dominálva a naprendszerben. Négy holdon van marsi település, négy holdon uralkodik bizonyos korlátok között az ember, és akkor itt az egykori anyabolygónk amit karantén és káoszba tartva nem vagyunk hajlandók újra benépesíteni. -Na jó, benépesítve úgy ahogy be van, az emberek élet-halál harcot vívnak egymással, a mutánsokkal, olykor még a gépek ellen is, miközben a természet lassan erősödve egyre veszélyesebb állatokat kreál, visszahódítani kívánva a planétát. Ez jó, jó lenne a bolygónak és jó lenne a Marsi vezetés számára, ha az utolsó ember is eltűnne a földről. Természetesen ezt a mars katonai ereje is megoldhatná, de valamiért a császár nem engedélyezte ez eddig a totális bombázást, vagy egy sokadik, emberre végzetes vírus elengedését. -Politika(?) talán, de igazából senki nem lát a lapokba, senki nem tudja mi cél vezérli a vezetékek által életbe tartott és mégis mindent ellenőrző császárt. 

 Sosem láttam az uralkodót, a palotát igen, a hologramját igen, de személyesen sosem nézhettem a berendezésektől járni is képtelen kék szempárba amely életről és halálról dönt, kínja vagy kedve szerint. A pletykák szerint az uralkodó halhatatlan, védtelen testét a világ leghűségesebb ember-robot keverékei vigyázzák, még a bizalmas beszélgetéseknél is jelen vannak e szinte legyőzhetetlen harcosok. Nem számított, számomra egy dolog volt fontos, hogy le teljen a hat hónapos küldetés és visszatérhessek a Marsra egy kicsit kikapcsolódni. Mert ugyan ami lehetséges álcázva és rejtve felszerelés rendelkezésemre áll, miként számos társam számára, tudvalévőn, nem egy rejtekhely várakozik a Marsi technológia minden vívmányát szolgáltatva. Ám ezek is kevesek, nem egy felderítő halt meg, mert bár eszköztárunk jelentős, a császárral ellentétben, mi nem vagyunk halhatatlanok. Igaz ha azok lennénk, nem mi lennénk itt, hiszen alkalmazkodni, beilleszkedni, beolvadni, ezen szabályok mentén tesszük amit teszünk, kockáztatva a halált is, ami vajuk be, minden percbe az ember körül ólálkodik, csak is a pillanatra várva...

Hullaházban első rész

Hullaház volt, bent a hűtőbe a temetésre váró holttestek, kint az életre szomjazó élő-halottak, ironikusan éppen a hullaházba kívánkozva bejutni.  -Pocsék nap volt, Mark tisztába volt, hogy az épület elbarikádozott ajtaja csak ideig óráig fog ellenállni a egyre több és egyre erőszakosabb zombik rohamának. -Már nem félt, még a hullaházhoz vezető úton, folyvást imádkozott, hogy élve, élve és ne holtan megússza. Ám most itt, a kinti hőség ellentétében valahogy letisztultak a gondolatok és a kintről behangzó üvöltések sem tettek rá immár semmilyen hatást. Persze ez nem bátorság volt, mert hiába volt katona és hiába tudott maga mögött számos küldetést, a félelem egy olyan szörnyeteg amely minduntalan fel tud bukkanni, összetörve az egot, az önbizalmat, magát az életet. -Természetesen, most nem a félelem kerekedett felül, most nem. -Ha az ember megkapja az utolsó rádióüzenetet, hogy a maradék ember ellenőrizte világnak vége, a főerőd védelme összeomlott, egy hatalmas üresség költözik a szívbe. -Küldetésbe volt, a portyák és akciók tartották életbe a központot és a helikopterek voltak a kapcsok. Nos lehet helikopterek még voltak, vélhetően azokkal menekültek akik tudtak, de az erőd a szervezett civilizáció utolsó zászlóshajója találatot kapva, immár minden feleslegesnek mutatkozik, mint lidérc a nemlétező mocsárba.

 Jó, a bázisnak vége, elméletileg még van számos kisebb bunkerváros, a túlélés záloga nincs teljesen elveszve. Ám a túlélés valódi kulcsa egy erős központi irányítás. -Úgy mellesleg fel sem fogható, miként tudták a föld mélyén több szinten létező főerődöt sikeresen megostromolni, hiszen már egy egész éve dacoltak a talaj feletti leszállótornyok a milliós ostromló hordákkal.  Meg aztán, ha el is esnének a sok tíz méter magas tornyok, a páncélkapuk akkor se engednék, hogy a zombik a földalatti városba behatoljanak, itt valami egészen váratlan dolognak kellet történnie, másként ez megtörténhetetlen lenne. -Mark Zenn hadnagy a gondolataival viaskodott, miközben nagyon jól tudta, az élő-halottak hamarosan bekopogva, pontot tesznek az életére, még akkor is, ha ez, nem az a történet amire szíve mélyén számított. Bár el kell ismerni, egy portyázó katona leginkább csak a halálra számíthat és most ez a hely a maga módján ideális a meghalásra. -Lett volna jobb döntés, tulajdonképpen nem volt szükségszerű a temető közepén magasodó épületbe keresni a menedéket. Nem volt szükségszerű, de mikor a vészhelyzeti frekvencián minden kint tartózkodó egységgel közlik, nincs hová visszatérni, az ember agya kicsit leblokkol, még az ilyen elcseszett világban is.

 Felállt és újra megnézte a fagyasztott hullákat és igazából nem is értette miként működhete ez a épület energiaellátása, bár ez volt a világ sokadik rejtélye amire talán senki nem volt kíváncsi. -Egy nő és három férfi, érdekes, hogy ők nem akartak feltámadni és az is érdekes, hogy a bomlás egyáltalán nem mutatkozott rajtuk, mintha csak tegnap hozták volna őket, aztán meglehet tényleg tegnap érkeztek... Minden olyan irracionális volt ezekbe a pillanatokba, még maga a járvány is ami romba döntötte a modern emberi civilizációt, úgy hogy egy kozmetikai szer kísérletének sikeres eredményeként jelent meg, mint utólagos mellékhatás.
 Elfordult, se étel se ital a készletei meg a nullával egyenlők, tehát idő kérdése, hogy vagy befekszik a hullák közé szépen meghalni, vagy ha addigra bejutnak a kinti bestiák önkéntes zombivá válva, vélhetően egyáltalán nem fog semmiféle dolgon elmélkedni. Na jó, ott volt a harmadik variáció a kitörés, de ez egy kard és egy pisztollyal szinte kivitelezhetetlen, a felszerelése java ugyanis a küldetése alatt elkopott, mint a szőnyeg a főnök irodájába, mikor még a főnök ember volt és nem egy élő-halott...