A Ragnarök úgy közeledett, mint a futótűz, és Odin most először
érezte, közeleg a végzete. Nem félt, az idő kezdetétől tudta, hogy elfog
jönni a világvége pillanata, mikor egy végső csata keretében, a régi
megszűnve, átadja helyét egy újnak.Persze emberi szemmel nézve még akadtak évek, de ez egy isten számára egy lélegzetvételnél is kevesebbnek számított. -Meg kellet történnie, és miközben sajnálkozva nézte a hitevesztett emberi világot, ahol a szívekért istenek tolongtak, és most a vég közeledtével úgy tetszett, egy halhatatlan sem marad győztesen, hiszen az emberek kinőtték teremtőiket, és, új, gonoszabb világot kívántak maguk körül látni.
Az isten, fáradtnak érezte magát, nem kívánt letekinteni és nem kívánta felmérni sem a régi sem az újabb istenek híveinek erejét, nem volt értelme. A közeledő tél egy olyan esemény, mely minden isten tanaiban benne foglaltatik, már mint, hogy eljön a világvége, lehet nevezni bár minek is...
Nova csendben ült egy szírt tetején, lentebb egy keresztes harcolt, hátát egy kiégett épület falának támasztva, négy muszlim harcos ellenében. Az épület maradványaiból még fűst emelkedett, de már csak haldoklón, a kereszteslovag saját verejtékében úszva, kardjával védte magát, a túlerő számszerűen elsöprőnek tűnhetett, de egy lovag számára e csatlósok még nem feltétlenül jelentették a végzetét. A lovagot páncél védte, baljába pajzs, melyen ékesen ragyogott a kereszt, míg ellenfelei páncélt nem viselve, egyszerű banditáknak tetszettek, kik leszakadva egy seregtől, saját fejük után menve, a fosztogatást favorizálták.
Ők még nem találkoztak igazi kereszteslovaggal, és azt is előnynek vélték, hogy a férfi gyalogosan szelte a Jeruzsálem felé vezető utat, amit még a keresztények messze nem biztosítottak, a kihaltságot is saját lehetőségeik oldalára írták.
Igaz, mikor harcba bocsátkoztak már látták, hogy a kiégett fogadó árnyékába húzódó hitetlen fegyverzete komolyabb, mint amit ők birtokoltak, de ebből az fakadt, hogy ha megölik a lovagot, minőségi felszereléshez juthatnak, újabb motívumként jelentkezett.
Nova csak szemlélt, tudta, hogy Odinnak Einherjarokra van szüksége a végső harchoz, ám még nem döntötte el, hogy egy keresztényt felvihet-e megrovás és ellenszenv nélkül a Valhallába. Egy muszlimot már is vihetett volna, az egyenes kard a bekötött fejű férfi torkán szaladt keresztül, a íves penge kibukott kezéből, s mikor a kard elhagyta testét, immár bugyborékoló halálhangon ő is a porba hullt, a négyből már is három kerekedett és a félelem nyomasztó madárként tornyosult a lovagra támadok fölé.
Nova farkasai felvonyítottak, az asztrál téren remegés futott keresztül, egy halott már született, de a lelkére Odinnak nem volt szüksége, mehetett saját hite poklába, bűnei ugyanis hosszú sorokat alkotnának egy papírlapon.
- A Valkűr hollófekete haját egy frissen támadt fuvallat lengette meg egy pillanatra, az érzés kellemes volt a harminc-fokhoz közeli hőségbe, Nova nem irigyelte a lovagot, ha túléli rendesen innia kell, különben elhalálozik. -Ez van a közel-keleten, milyen jó is a messzi észak, kalandozott el a gondolata a szépséges jelenésnek, akit most emberi szem nem láthatott, csak a halál fényénél tárulkozik fel, már ha méltó valaki egy Valkűr figyelmére.
A keresztes iparkodott, újabb tarka öltözetű fickó terült társa mellé, neki még a haldoklás percei sem jutottak, a vágás kegyetlenül végzetesre sikerült. A lovaknál is hatalmasabb farkasok ismét hangjukat hallatták, ám nem gyűltek a tetemek köré, nem érezték ami miatt mozdulniuk kellenék, így Nova is csak szemlélt.
Percek teltek és két halott az eredmény, a muzulmánok szörnyű átkokat harsogtak, igaz, a lovag nem értette és nem is igen érdekelte, ő még az életéért harcolt. Ám a küzdelem hirtelen megszakadt, a még életben lévő támadok összenéztek és hátrálásba kezdtek, a keresztes nem mozdult, nem tudta, csapda e készül, vagy e küzdelmet immár diadalnak könyvelheti el. A Valkűr is figyelt, de ahogy a muszlimok egyre távolodtak, felismerte, most nem lesz a lovag útitársa a Valhallába, talán majd legközelebb...
Einherjarok: Csatamezőn elhunyt hősök, kik Odin mellet harcolnak a végső ütközetben...
II.
Egy elejtett gyufa utolsó leheletével lobbantotta lángra az avart. A tűz úgy növekedett és forgott, táncolt, mint egy démon, a cseppnyi lángocskából párperc alatt tomboló tűzvihar kerekedett, s miközben a tűz sikoltott, emésztve a fenyvest, egy kacaj is felcsendült legmélyén, Loki nevetés, az elfajzott tűzdémon elszabadult.
Nova megrettent, messzi szelte a magasságot holló képébe, de a távolság relatív volt, mikor a káosz istene valami úton-módon kiszabadult. Csak remélte, hogy Odin tud az eseményről, miközben az is nyilvánvalóvá vált, immár elkerülhetetlenül megérkezett a Ragnarök(?)
Most, hogy az istenek és emberek ellensége erejét fitogtatván tombolt a tűz közepén, a Valkűrbe felmerült a kérdés, vajon, hogy győzhette le Loki a mérgét csepegtető kígyót mely a gonosz isten fejére volt helyezve, szörnyű kínokat okozva az átkozottnak. -Sigyn-i nem lehetett, a démonhoz hű feleségnek nem volt ereje, hogy eloldja az isten kötelékeit és a kígyót is legyőzze, már csak azért sem, mert minden erejét lekötötte, hogy férjét védje egy tál segítségével a csepegő méregtől.
-Tehát a világvége. nyögte Nova és még mielőtt szemet szúrna az őrjöngő istennek, menekülésre fogta, jelenti, ennyi amit tehet, egy isten ellenében.
Igaz, még messze nincs ereje csúcsán a kiszabadult, de ami késik, az még nem azt jelenti, hogy nem következik be. Bár, egy intrika gondolata is felmerül Nova elméjébe, mert Odin nem küldte volna toborzásra, ha a vég elkezdődött volna...
Odin tudta az idő relatív, a múlt és jelen csak egy lépés kérdése, de a hír, melyet egy Valkűr hozott, haraggal töltötte el. A végzetétől nem félt, hisz a kezdetektől ismerte, de azt is, hogy Loki csak a Ragnarök előtt szabadulhat, és az a pillanat még váratott egy keveset, tehát árulás lehetett, árulás, a kérdés csak az, e gyalázatot ki követte el!
-Szkádi biztos nem lehetett, a halál szakadékáról hozták vissza, a döbbenetes az, hogy az óriásnő nem emlékezett semmire, bár vicsorgott és átkozta Lokit, most még nem volt ereje, a szörnyeteg nyomába eredni.
Viszont a főistennek volt egy ötlete, Tyr, a félkarú hadisten, a csaták jó ismerője, és ha Loki valóban idő előtt szabadult/szabadították, akkor Tyr az aki ismét láncra veri és visszahelyezi bűnhődése helyszínére. Persze a kiszabadult démon feleségére is lesz gondja, Odin dühe határtalan volt. Eldöntötte, a nő immár nem fogja férjét oltalmazni, legyen a kínoktól földrengés, a kígyó mérge eméssze csak Lokit a világvégéig, de könyörület nem lészen, ezen a gyalázat elégtételt követelt...
Nova nem akart gondolni Loki kiszabadulására, remélte a főisten kézbe tartja a dolgok folyását, és mert a küldetése nem ért végett, keresnie kellet a hősöket, a nagy háborúhoz szükség volt a harcosokra, Odin igényelte az elitsereget, így nem tehetett mást, tette a dolgát cselekedet.
-Az Iraki háború első napján volt túl a világ, a katonai fölény elsöprő volt a szövetséges erők részéről, és a kiválónak tartott köztársasági gárda úgy omlott össze, mint szellőtől a kártyavár.
Nem tudta van-e értelme itt valódi hősöket keresni, ez egy robotszerű háború, sem erény, sem erkölcs nem igen dominált. Tankok gördültek, bombázok repkedtek és a sivatag egét kormos felhők sötétítették.
A Valkűr döntött, bevillant a lovag, ki két muzulmánnal végzet és kettőt megfutamított
, úgy vélte, a hősök nem a 21. századba tolonganak kiváltságra vágyva. Itt a zsold dominál és a vágy, hogy ölhessenek, elvek és hit nélkül. -Vázakra pedig Odinnak nem volt szüksége. Az Einherjar egy olyan harcos, ki rászolgált a hősi megnevezésre, küzdelmével, bátorságával, eltökéltségével, és igen, olykor könyörületével. Nos ez egy technokrata világba kihalt fogalom, a Valkűr hamar belátva, tovább is lépet az idő és tér lépcsőjén...
III.
-Nova fáradt volt, persze egy Valkűr gyakorlatilag nem fárad és nem is halhat meg, de ahogy a szökőárat figyelte a magasból, még is elcsüggedtnek érezte magát. A víz húszméteres falként zúdult a világra, percről percre közelebb került Lisszabon nyüzsgő városához. A tombolás Portugáliát fogja megrengetni, több másik országgal egyetembe, de nem lehetett megállítani, ez a Ragnarök részét képezte, még Odin sem kívánt közbelépni.
-Lentről ha egy hajó a nyugodt tengeren haladva, és valamely matróza az ég felé pillantana, csak egy fekete foltot egy köröző madarat látna, talán egy varjúnak azonosítva. Persze most a dühöngő vízhullám, mely mögött még egy és még egy közeledett, nem adott teret a hajóknak, és Nova nem is értette, miért megint a vég idején tekereg, mikor neki a hősök felkutatása lenne a feladata.
Nem értette saját szándékait sem, de mivel Odin még nem adta jelét nemtetszésének, kockáztatott. Igaz, az Ő kockázata eltörpült a szökőár haragjával szemben álló tudatlan milliókhoz képest. S ahogy a másodperc közeledett, a Valkűr még is, úgy érezte, jobb, nem látni, miként dönti le a felkorbácsolt természet, emberek otthonait, emlékeit és reményeit...
Tovább lépet, elhagyta a Ragnarök idejét és az ókornak nevezett időt célozta meg, ruhát és formát öltve, és az antik világ Rómájába jelent meg, egy gazdag patrícius család tagjaként. A gyaloghintó függönye mögött jelent meg, egy testbe költözve. A lány először öklendezett, de hamar feladta, gömbbe zárva a lelkét, nem küzdött, így Nova a vártnál gyorsabban lett, egy illatozó nemes hölgy, kit óvatosan lépkedő rabszolgák cipeltek, nem is sejtvén, gazdájuk, most pihen egy belső világba, legalábbis amíg a Valkűr másként nem határoz.
Nem volt még kíváncsi mi van a függöny mögött, még pihent élvezte a testet, bár nem a sajátja, de test, és próbálta a lány gondolatait, céljait és egyáltalán hova is készült kifürkészni. Ez most kikapcsolódásnak tűnt, már csak azért is, mert ha úgy akarta volna, saját testébe is megérkezhetett volna. No igen, de az a volna ott volt, és ez a módszer ezerszer gyorsabb és praktikusabb, hiszen ismerték, és nem kell semmit tenni, hisz egyből ott van ahol lenni szeretne, ez is a célja a megszállásoknak. Ne démon volt, istenség, és nincs szándéka ártani az élőknek, hiszen neki holtak kellettek, kik bátran halva, kiérdemlik a hősi seregbe való belépést...
Nova, tűnődve nézte festet körmét, azaz Olívia körmeit, és bár nyilván egy szolga munkája, de kiválónak mutatkozott, mondhatni, tetszett a fakó bíbor, és ez a szín teljesen illet ruházatához, csak nem randi(?)
-Még nem járta be a lány teljes gondolatvilágát, még akadtak kisebb kérdések, és azokon az embereken mosolyodott el, kik, a mitológiát, leírt paragrafusként fogadták el, nem értvén, hogy az idő és a tér annyira relatív, hogy lehetne azt is mondani, valójában, nem is létezik. -Mindegy, egy dolog biztosnak tűnt, a víz illatából ítélve, hogy igen csak közel járhatnak a Tiberis-hez, még majd csónakázás lesz. mosolyodott el a Valkűr, mikor a szolgák megálltak és a függönyt széttépve egy dühtől forgó tekintetű férfi meredt rá, majd még mielőtt szó születhetett volna, Olívia testébe egy tőr szaladt, halálos pontossággal, az életet darabokra tépve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése