Miért?

 -Lapjaim maradványai között állok, már nincs mit elvennetek. dobta el a birodalmi karabélyát a katona. Persze nem várt választ, az élő-holtak nem kommunikáltak az élőkkel, csak felzabálták őket. -John Riw hadnagy immár elfáradt, és bár volt még néhány tár a fegyveréhez, úgy érezte az egész kevésnek bizonyul a több száz mocsokkal szemben, így inkább letette fegyverét, bár nem kívánta az eleven szétmarcangolást, a pillanat ezt diktálta.
 Az egykori irodaház tetején álltak, a távolság úgy tűnt, csak múlni akaró illúzió, miként a felhőkarcolók egykor nyüzsgő élete. -A korlátig hátrált, a karabély elmaradt és bár oldalán még ott pihent a plazmapengéje, ám e minutumba a katona úgy érezte ott is kell maradnia, nincs miért küzdenie.
 A császár bízta meg, a császár személyes kérését volt hívatott teljesíteni, ám küldetése elbukott, a védelmére szoruló, alig tíz éves kislányt elveszítette, a zombik elragadták és ma már csak emlék. Ám az a lányka, Amy, több volt mint sok ember a falakon túlról, akik még küzdöttek az életbemaradásért, és akik nem is remélhették, hogy a falakkal körülölelt metropoliszok valaha is befogadják őket, a világ ma nem a szeretetről szólt!

 A szörnyetegek, aki egykor anyák, apák, leányok és fiak voltak, ma falánk borzalmakként hörögtek, vicsorogtak és húsra éheztek, egy rohadt üstökös okozta járványnak köszönhetően. Persze immár mindegy volt, a lány aki számított elveszett, a császár bizalmát ezzel nyilvánvalón elveszítette és azt is, hogy újra tükörbe nézhessen. Nem is csak maga Amy halála volt a lelki megfeneklés okozója. Igaz nem is értette, miért csak egy katonát küldött be az uralkodó a halálzónába, ha a lány ennyire fontos az emberiség fennmaradását  tekintve, mert ugye akkor akár egy egész ezred vagy még több elit egységet is bevethetett volna...
- Egy sokadik kérdés, válasz nélkül. De jelen pillanatában sem válaszokra nem vágyott sem az életére. Igaz, túl könnyű megoldás a halál, de a kínhalál már messze nem ideális még a bomlott elmék számára sem.
 Nehéz volt, a horda közeledett a másodpercek viszont ficánkolva hol megálltak, hol felpörögve a halál szagát hozták. Hülye hasonlat, de a csók jutott a férfi eszébe, a csók mely olyan varázslatos volt, mikor megadatott, hogy az idő kifolyt a tudatából és csak azt érezte, már akkor hiányzott, mikor még tartott. -Hát ez nem fog sokáig tartani, állapította meg a hadnagy, vértől vöröslő vértezetén a birodalmi sas nézet vissza a zombikra, talán ő még nem adta volna fel. Ám a szél, hiába a magasság beszűnt létezni és a nap heves tűzet zúdítva, még utoljára megizzasztotta a katonát.

-Lapjaid...Maradványai között állsz? törte a szörnyarmada hörgését egy hang, egy az első vonalba álló, málló bőrű, rongyaiból ítélve férfi. A zombik megtorpantak, mint ha társuk emberi szavai varázsütésnek köve dermesztették volna az egész hordát. -Most minden állt, a csók emlékétől a levegő mozgásáig, csak a holtak vezérének szavai visszhangoztak.
 A férfi nem tudta mire vélni a dolgot, eddig soha nem fordult elő, hogy ezen iszonyatok tudnak még kommunikálni emberi módon.  Persze egykor emberek voltak, a madarak meg dinoszauruszok.
-Te beszélsz?! nyögte John, a fáradságtól már így is remegett, ám most ez csak tovább erősödött, még az is felmerült benne, ez a halálfélelem végső őrülete, és agya játszik még egy utolsót vele.
-Te vagy Én, nem az a lényeg ki mondja, hanem az, MIT IS MOND! zengte a lény, barna tekintetébe valamiféle fény villant.
-Nem értelek, mit akarsz?!
-Ember, vagy aki vagy, én és a többiek mások vagyunk, de hidd el, a legnehezebb pillanatba is történhetnek csodák.
-Baromság, nincs értelme.
-Persze hogy nincs...röhögött fel a lény a kimerevített másodpercbe, alig tíz lépésnyire a katonától.
...a viharba sétálni talán van, vagy szerelembe esni?
-Nem értelek, öljetek már meg és legyen vége! kiáltotta a hadnagy, nem akarva gondolkozni és nem akarva megérteni a megérthetetlent, az eddig megérthetetlent.
-Vége lesz katona, vége de nem most! s a pillanat beindult a zombik sora szétnyílt és bár megtépázva, kisebb sebektől véresen, de még emberként Amy lépet a férfi elé. Az eddig beszélő zombi lassan megfordul, társai követték példáját és támadás helyet elkezdtek visszavonulni miközben a merev hőséget egy hirtelen támadt fuvallat bolygatta meg.
 A kérdése tucatjai megállíthatatlanul törtek elő, miközben ismét feltűnt az elejtett karabély és ahogy a rezdülések percekké növekedtek, immár ketten maradtak a tetőn, talán csak azt tapasztalva, hogy mindketten élnek, hol ott már holtaknak kellet volna lenniük.

Válaszút?

 A Földért folytatott küzdelmet az élők elveszítették, a planéta az élő-halottak kezére került. Az emberiség töredéke még bunkerekbe rejtőzve vívta mindennapi harcát, ám a többség dimenzió kapukon ált, egy második földre menekült. -De hiába voltak a dimenziók közötti határok, a zombik e áttörhetetlennek vélt határon is átlépve, az emberiség háborúja, itt a második földön tovább folytatódott...

 A városokat már elkezdték falakkal oltalmazni, az összeköttetést magasba futó vasutak és repülésre alkalmas gépekkel oldották meg. De míg az összes fal nem áll, városok és termőterületek körül, az addig a véderőnek kellet folyamatos járőrözéssel a holtakra vadászni. -Furcsa világ rajzolódót ki, annyi előnyel, hogy most az emberiségnek meg volt az esélye, hogy sikeresen elszigetelje magát a csoda tudja honnan felbukkanó zombikkal szemben. Igaz a világ így a falak világává válik, és a rendszeres  bombázások mindig szükségesekké válnak, hogy valamilyen szinten, kordába lehessen tartani az élő-holtakat létszámát.
 Atombomba! elvben jó ötletnek is tűnhetett, de már kipróbált volt, a dögök ugyan a lökéshullámoktól és a hőtől elpusztultak, de kikre csak a sugárzás átka nehezedett, tovább sétáltak, természetesen élőkre vadászva. Persze volt kezdett, volt kiváltó ok. Sokan máig a hadsereget okolják, hogy mert alkalmaztak egy különleges vírusfegyvert, de nem ez volt az igazság. A járvány vagy kórság a napból érkezett! Nehéz megmagyarázni miként égette ki valamilyen sugárzás az elméket és tette az emberek egy jelentős részét élő-halottá, viszont téves összeesküvés elméletekkel szemben, ez volt az igazság. Pontosan még ma sem tudni a teljes eseménytörténés minden morzsáját, de azt igen, hogy mikor egy kisebb üstökös becsapódott a Merkúrba, a nap közelsége miatt nem tudni mi, a Merkúron lapult-e vagy az üstökös hozta, viszont a lényeg valami párologni kezdet, de nem megsemmisült hanem , a fénnyel a Földre érkezett...
 Ez volt, ezt lehetett letagadni, fikciókat kreálni, sőt még az ufókra is fogni, viszont a lényegen,  nem változtatott semmi  a tényeken, a Föld haláltusáját vívta, vagy is inkább az emberei civilizáció és maga az ismert világ, és egy új faj kezdte uralni a bolygót, csak ösztönöktől vezérelten.

 Ilyen korban sokan fordultak Istenhez, de lekéstek könyörületéről, a apokalipszis egyik lovasa ugyanis benyargalta a Földet, és sok élőt nem hagyott maga után. S most az emberiség második esélye is veszélybe forgott, hiába a dimenziók közötti korlát, a szörnyek valahogy utat leltek. - Viszont akadt egy elmélet, mely talán vissza fordíthatja az idő kerekét, vissza egészen a Merkúron történtekig, sőt azt megelőzendőn, azzal a céllal, hogy minden lehetséges módon megakadályozzák azt a bizonyos becspodást. Az ötlet jó, ám akadt egy hátulütője, akik a második földre menekültek, a szó szoros értelmében kitörlődnek az időből, megszűnik számukra a jelen-múlt és jövő, semmivé válnak, mint ha sosem léteztek volna. Az elmélet szerint csak azon emberek maradnak, mint élők, akik most a Földön rejtőzve élnek. Az emberiségnek egy új remény, túlnépesedés és egyéb civilizációs gondok nélkül...igaz ez csak  feltételezés. Ugyanakkor viszont valóság, hogy az emberiség nagyobbik része, már a második földön él. Miként lebeg egy kérdés is, mindent figyelembe véve, mégpedig az hogy , MEG E SZABAD EZT CSELEKEDNI?!

Az Utolsó Gondolatok

 Nem vagyunk jók! nem kell aggódni, Istent nem hisszük, mi több, hamisságnak, népbutításnak tartjuk, hol ott egy cseppet tévedünk, mert valami mindenképpen van! Persze a gondolatok és a világ egy vágott sebként vért spriccelve egy vöröslő maszlagot teremtve, mindent eltakart.
 Volt idő, mikor megmagyarázni próbáltam, lett idő, mikor felrobbant az új háború első atombombája, és mindent az entrópia kebelezett be, ocsmány egysejtűként. Ekkor már én is kerestem valami utolsó ösztönzőt, tán csak egy csókot, egy végső mozdulatot, de még egy elkésett szónak is örültem volna...
 -Isten annak idején azt mondta Vagyok aki Vagyok! Nem azt mondta ő a mindenható, a keretet megadta, de tartalommal mi emberek töltöttük fel. Azután, már minden ment a maga sötét útján, nem Isten, hanem a mi akaratunkból. -Egyszer megkérdezték, miért kell meghalnia egy ártatlan kisgyereknek. Sok válaszom lett volna, de végül semmit nem mondtam. Bár mondhattam volna, miért kell annak a kis bogárnak pusztulnia akire rálépünk, hiszen ő sem ártott senkinek. De az ilyen válaszok nem kellettek, ma meg már nem gondolkozik szinte senki, így már a kérdések sem születnek.
 -S minek is születünk(?) minek kell úgy élni, akit megszeretünk, ő viszont nem szeret. Miért kell, azt látni, hogy a jó emberek könnyei áztatják a földet, mint az őszi eső szűnni nem szándékozó áradata. -Ezek is kérdések voltak és minden kérdésre nézőpont szerint, számtalan válasz létezik, és még több illúzió vagy egyenesen hazugság. Ahogy mondani szokták, előbb döntsük el, a tükör mely oldalán is állunk, mert bizony nem mindegy.
 Bár ma már hülyeség az elmélkedés, az utolsó emberek ketyegő óráikat élik, a négy lovas átkától ugyan már távol, de a halál kapujához túlontúl közel. -Elvont gondolatok?! minden elvont, hiszen neked ez a romlott reál világ a valóság, nekem más és a harmadiknak elképzelései sem akadnak kongó agyának visszhangzó csarnokaiban.

 -A szelet néztem, mondják nem lehet látni, pedig ruhát visel, az általa  felkapó falevelek, por és világi szemét formájában, ez is egy fajta visz kép, olykor pofon, máskor csak egy pillanat. Persze lehet kérdezni, ez a vénember mit károg még, miért nem dobja fel a bakancsát, immár lista kitöltése nélkül. -Sors fintor, vagy csak Isteni irónia, a halál nem keres, és talán az Úr még mutatni szeretne valamit.  Az egyik nap ezer év súlya nehezedve, még a szívverés is nehézkes, ám jön a másik nap, ott a fény és a test erőtől telített és a szerelemre áhítozik, ám az átkot az érzés nem tudva, hogy a hegyről nem mehetek le, ezt csak az ész kapta büntetéssül, kínlódunk.

" Zöldellő macskaszemek, elkésett könnyek az estében, mint koldus vacsorája a gyakori napok hanyatlásában"

- Láttam a vég kezdetét, láttam az emberiség anyagi utáni bálványimádatát, a kapcsolatok szertefoszlását és a szerelem halálát, amit felváltott a brutálisan nyers szex. Mi választotta világunk, a szabad akaratunk vívmánya, ami persze hazugság volt, mert embertársaink, a kevés 1 százalék okított és manipulált mindennel, mindenkit. De nem létezett mentség a gyenge akaratra, mert az ősi alku nem erről szólt.
 -Voltaképpen nagyon fáradt voltam, a lentről ásítozó füstölgő romváros, a hegyre felhangzó ocsmány szavak, mind-mind a vég jelei voltak. Az ember embertelenné válásának óráiban, nincs bűnbocsánat, hiszen Isten megmondta Vagyok aki Vagyok és az ember is megtette jog, erkölcs és morális alapok nélkül, már csak Noé hiányzik, és talán indulok a világvégén túlra, már ha eldöntöttem igazából, hogy a tükör melyik oldalán magasodok, és ki az ki a másik oldalam, ki az kit a kezdettől hozzám és engem hozzá rendelt az Úr.

"Aztán rájöttem én vagyok ki rajzolja a történéseket, és minden csak rémálom. Fel kellene ébrednem és megjelenne a szivárványhíd, mert igen, még azért minden lehetséges, csak szív szükséges hozzá."

Tópart

Egy percig próbáltam a lélegzetem visszatartani, nem túl pörgetve, de nem sikerült. Nem sikerült, mint oly sok minden ezen elcseszett világba, de már nem is érdekelt. -Csak ültem az élettelen tó partján és a pisztolyomat a kézben tartva, azon méláztam, hogy a túlparton gyülekező zombikra tartogassam a lőszert, vagy lőjem fejbe magam, véget vetne az élet nevű pokoljárásnak, még nem döntöttem.
 Sóhajtottam, az élet szar volt az egyszerű embernek , ha volt egy kis gondolata és átlátott a világ mocskán a káosz beállta előtt is, ám most, hogy lett egy tudatos világvége, semmivel nem lett könnyebb, sőt... -Mindegy, a járkáló hullák ráébredtek, hogy a vicsorgás a túlparton nem hoz eredményt, így a kicsinek mondható tó megkerülésébe kezdtek, az idő ketyegett.
 Nem számított, minek is tőrném magam a folytonos meneküléssel, minek is küzdeni, ha az ember e romokba hullott világba teljesen egyedül, csak a nyomorult pillanatnak volt kénytelen élni. Pedig szerettem volna szeretni, egyszerű emberi érzésektől boldognak lenni, ám ezek álmok, talán az utolsók.

-Régen volt, beleszerettem egy teljesen egyszerű nőbe, nem hiszem, hogy a tanulás volt akkor a feladatunk, mert én csak szerettem. Tetszett talán naiv világszemlélete, tetszett, hogy rám mosolygott és élveztem mikor pillantásaink össze-össze kavarogtak, egy időhurkot teremtvén egy-egy rozsdás minutum elejéig. Persze most mindennek a vége volt, a holtak közeledtek, hangjuk undorító és lelket remegtető, miként éhségtől csattogó állkapcsaik, sűrű nyáltól habzón. Nem volt mit szépíteni, és nem volt kedvem még mindig felállni, mi több harcolni sem, úgy éreztem elég volt!
 Az agyam megdermedt, és csak az a rég ismert csaj körül forogtak gondolataim, mint planétánk a nap körül. -Na igen, ő számomra nap volt, nap volt az akkor is nyomasztóan sivár életembe, és reméltem, az a napocska beragyogja az egész életem. -Múltidő, ő nem volt mellettem, ő elveszett, és csak kívánni tudtam éljen szerencsésebb gondolatoktól vezérelten, úgy hiszem, még most is őt szeretem. Igaz, a szeretet és a szerelem, egy maradi dolog, az idő nem adott utat az udvarlásra, egy édes érintésre, mert azt képzelték sokan, holnap már jön a halál, az érzelmek, meg rohadjanak meg.
 Száz lépés! az első foszladozó rongyokba közeledő borzalom már szinte az arcomba lihegett, hát ráemeltem a fegyver és lőttem! A nőnemű eldőlt, de jött helyette tíz, még dühösebb hangokat keltvén, nyilván érezték a veszteséget, én viszont mindennap, minden percében attól szenvedek, szeretem az a rég volt szépséget.
 Felálltam, a nádvágókést jobbomba a pisztoly az övbe és hülye túlélési ösztön, harcolni kezdtem. Nem volt szép, nem volt jó, a vörös vér mindent átszínezett, és testem csak cselekedett, precíz, ezerszer megtett mozdulatokkal osztottam a halált a holtak számára, szörnyű egy irónia...
 A kezem fáradt, a hátrálás vitathatatlanul szükséges volt, s ekkor dörrent egy fegyver, egy újabb zombi dőlt ki, szétrepülő koponyája, jelezte nincs új esély. A hang irányába tekintettem, csak egy rezdülésre, a helyzet többet nem biztosított, de pont elég volt.
-Ő volt, nekem harcolnom kellett, és talán még is csak jól tettem, hogy nem adtam fel, talán még is van értelme az életnek még e hanyatló világban is?

Pokoli Hajnal

 " Ha hinni akartok Istenbe, rajtatok áll, ha nem az is, a világvége meg nem kérdés, csak idő függvénye"

 Az alvás lett volna jó, persze egy jó adag sült hús sem ment volna a kárba. De sült hús és sülő hús szaga között is van bőven különbség. Nem voltam kemény, nem volt erősségem, de az élet, vagy is az élni akarás nem adott más választást, így tettem amit tenni kellett.
 Az árok felé indultam, a lángszóró tartálya húzta a hátam, a őrláng táncolt a léptem kavart sajátos szélbe, és a hangok, a pokolt idézték, a fertőzöttek, mind az erődöt körülvevő árokba, túlvilági hörgéseket keltve, további borzalmakat vonzhatnak a mi kis "szigetünk" közelébe.
 -Utálatos munka volt, mikor már túl sok fertőzött zuhant az árokba, felperzseltük őket, ez nem kívánságműsor volt, ez kulcs a túléléshez. Nem kellett lángésznek lenni senkinek, hogy ha megtelik az árok, a szörnyetegek akár pillanatok alatt lerohanhatják az erőd külső részét, ahol a fal és a mélység között jószágokat tartottunk, bevállalva, hogy az állatok lármája esetenként egy nagyobb hordát is bázisunk közelébe csalhat.
 Sötét világ volt, ez a mostani, a világvége javába tombolt, és még nem dőlt el, az ember túl-e éli a katasztrófát, vagy egy új faj veszi birtokba a planétát. -Egy viszont számított, amíg bírjuk oltalmazzuk amink és akink van. -Negyvennégyen éltünk az erődbe, akadt néhány páncélos jármű, a falakon géppuskaállások és mindenre készen savas folyadékok, ha már a köveken kúsznának felfelé a bestiák, amit csak lehetséges, be illet vetni, miként az udvar egy része is be volt vetve kultúrnövényekkel. Voltaképpen nem is egy vár volt, hanem egy oázis a pokol tengerében.

 Útjára engedtem az eleven tűzet, a lent őrjöngő, valaha emberekre zúdítván az elolthatatlan lángokat, rövid de kegyetlen pusztulást hozván rájuk. Ezt muszáj volt, segíteni nem lehetett, ezen veszteség és influenza kereszteződéséből kikreált vírustól megfertőzötteken, nekünk meg érdekünk volt, hogy az árok mély és végzetes csapda maradjon, ha lehet mindörökre.
 Nem volt állandó lángszórós, undorító munka volt, így a vezetőnk úgy döntött, minden alkalommal egy másik emberre hárul e ocsmány feladat. Talán jó, talán felemás döntés volt, én nem tudtam megítélni, de azt igen, hogy ezt mindenképpen meg kellett tenni. -Ő katona volt, ott volt New York napalm  bombázásánál, és állítólag egy időre a város nagyobbik részét vissza is vette a hadsereg a szörnyektől. Persze csak ideglenesen, mert bár a tűz hatásos, ha a fertőzöttek aránya több milliárd, nem túl kedvező a végkifejlet.
 A tűz tombolt, démoni táncot járt a hajnal fényével rivalizálva, pár perc és már akiket befogott a lángtenger már mozogni sem mozgott, füstölgő múmiák, porladó valamikké változtak. -Ez van, se jobb se rosszabb. Az életben régen is voltak árak, most az emberélet a legnagyobb tét, a túlélés pedig a remény...

Lélekhorgász 1

 A lélekhorgász ladikja lassan csorgott a lagúnába, egyenest a királynő palotája felé, melynek ikertornyai az éjt és a világosságot szimbolizálták groteszk istenek képében. -Sötét idők voltak, Akarana királynő a halhatatlanságot választva, lelkekkel táplálkozva félelmet hozott a világra.
 A horgász nem félt, neki jó üzlet volt a lélekvadászat, vidáman megélt és a félévente való érkezése, sosem hozott csalódást a pompásan tündöklő királynő szívébe, sőt, a lelkek finom falatoknak bizonyultak.
 A ladik a száz sziget városának központi részéhez közeledett, a vízen a testőrság bárkái ringatóztak, hatalmas tűzköpőikkel a hívatlan vendégek üdvözlésére készen várakoztak, Akarana szent és sérthetetlen volt. A város is félt, nem csak a királyság, hiszen a lelkek utáni vágy olyan volt, mint a mákgubójából  készült bódító kivonat, mohó éhséget gerjesztett. A királynő pedig szeszélyesként, sokszor gondolt egyet és bérenceit portyára küldte a leereszkedő éjszakába és ártatlanokat raboltatva, csúf rituálék keretében elvette a szerencsétlenek életét és a lelkét is. -Ez volt, de ahogy a havat a tavasz idővel megtörte, a horgász úgy vélte, az idő nem a halhatatlannak kedvezett. Persze voltak lázadások, de a vasosztagok hamar szétvertek minden ellenállást. Bren, bár nem volt még túl idős, igaz viszont, hogy már túl sokat is látott az élet igazi és mélységi arcából, úgy gondolta, Akarana  királynő végzete a palotájában rejtőzik. Igaz, semmi köze nem volt és eszébe sem volt, belekeveredni a hatalmasok mocskos intrikáiba, volt gondja ilyen problémák nélkül is.
 Elég volt azt néznie, hogy a nép utálta és rettegett a hozzá hasonlatos lélekrabló papoktól, ráadást az ő fajtájának a sorsa szorosan összefonódott a lélekéhes királynőével. Hiszen az uralkodónő bukása, a magafajta árnyakat szolgáló papok alkonyát is eredményezi.
 A ladik megérkezett, segítő kezek siettek és bár a szolgák sokat próbált emberek voltak, a csontokból kirakott ládát félelembe úszva emelték ki. -A nap döcögősre fogva húzta az idejét, a szolgák viszont sietősen vitték a lelkekkel megrakott ládát, tizenkét ember lelke kavargott a mágikus rúnák fogságába, nekik az óra már nem létezett, sőt, hamarost csak múltidők, majd felfalva kitörlődött pontokká válnak a nagy igazság tábláján.
 Bren is kiszállt, mély levegőt vett a palotát övező liget virág illattengeréből és lassan követni kezdte a ezüstös öltözékű kopaszra borotvált fejű férfiakat. -A szolgák mindenfele ténykedtek, ám felettük Őrök voltak mindenhol, volt kik csak talpig páncélba hatalmas bárdokkal, akadtak gyilkos fenevadakat láncon tartó izomkolosszusok, a lényeg az volt, hogy az idilli sziget zord katonák sokasága vigyázta, rendbontásnak helye itt nem lehetett. A pap szerette a szabályokat, szerette a vélt biztonságot, és remélte a királynő még sokáig él... 

A Hatalmas

 "Mindenkiben benne lakik a szörnyeteg! Mindenki egy potenciális démon, nem áldozat, hanem maga a borzalom. Egy biztos csak, a döntésünk, semmi több."

 Nem tudom kinek is mondhatnám magam, halálnak, ördögnek, istennek, vagy magának a konok végzetnek(?) teljesen mindegy, a lényeg vannak a démoni oldalt elfogadók, és vagyok én, akinek annyi a dolga, hogy a végzetet beteljesítse, úgy hogy az természetesnek tűnjön.
 Egyszer egy drogos ficsúrt értem utol, a kölyök mindent megúszott, a pénz beszélt, az általa halálra gázolt kislányért, csak néhány ima szólt. Kevés? -Talán, de valójában éppen elégségesnek bizonyult, hogy tegyem azt amit kell, és az ítéletet gyorsan beteljesítsem.
 -Akkor is vedelt és port szívott, és ahogy várható volt, mert a törvények, az emberi törvények felett magasodott, lesz.rta a szabályokat, tehette. Ám miközben a korrupt és felszínes emberi világban az ilyeneknek akadt kiskapu, hát elárulom, a túlvilágot nem lehet lepénzelni, a pénz nem, csak a lélek a fizetőeszköz.
- Száguldott az ember külsejű borzadály, aztán a semmiből a legmegfelelőbb helyen kivágódtam mint bamba motoros, s mert átgázolt rajtam ahogy kellett, a kocsija megpördült és egy betonoszlopnak csapódva, egy megálljt kapott. A figura kirepült a szélvédőn, természetesen nem volt bekötve, a motorom roncs, a testem ezer helyen megtörve, de csak egy pillanatra. Ki kellett szállni a testből, a haldokló porhüvelyem hátra hagyva szépen oda sétáltam a betört koponyájú levegőért kapkodó úrfihoz és asztráltestem letérdelve, a síkon túli világ nyelvén, elmeséltem neki, hogy hány perce van, míg elvérzik és azt is közöltem, a mentő ugyan megmenthetné, mely hozzá igyekezett, de az utolsó kilométerné a motor le fog fulladni, pont öt percre, az a öt perc pedig elég lesz, hogy a pokolba süllyedjen.
 Nem vitatkozott, a hangja, emberi ugyan átkozódott, de az asztrál világi énje, már rettegett, nem is a haláltól, hanem magától a jeges pokoltól...

" Olyan nincs, hogy örökös királyság, olyan van, hogy örökké tartó kínszenvedés."

 Sokan úgy képzelik, bűneiket megúszva, ha meghalnak és azt mondják, megbánták gonosz tetteiket, feloldozást nyernek. -Mocskos nagy tévedés! Mindegy mit mond az egyház, a sámán, vagy a kristálygömb, a bűn mindig is büntetést von maga után, legen az a miniszter vagy az utolsó behajtó. Akadnak kikért én jövök el, hamarabb a mélységbe segítvén az embernek nevezett, formába rejtett démonját , van, hogy kivárom haláluk, a pokol maradandó, a test porból való. -Nem szabályok szerint játszok, érzések motiválnak és az érzéseim teszik azt amit megcselekedek. Lent is élek és fent is. -Látom a szivárványos mennyországot, a jégtől kéklő pokolig az összes emberi agyal fel nem fogható aspektust. Van hogy istenként hallgatom a hazug ember mentségeit, miközben az is előfordul, hogy a sátán öltözékét viselvén, vezetem újonnan érkezett barátaimat, a saját, számukra megkreált poklukba.

" Téved az, ki azt képzeli a pokolból van kiút. Adtunk egy lehetőséget, adtunk szabad akaratot!"

Megálló

- A fene se tudja, mi rossz és mi jó. nem kívántam elméleteket gyártani, csak az alkonyt néztem a kivert ablak üvegszilánkjain keresztül. -Az évszakok nem igen számítottak, a járvány a népesség többségét élő-halott gyilkológéppé változtatta, a percek meg szerettek sietősen haladni.

 A szél enyhén fújt, a kiégett szélmalom torzója őrként magasodott a domb tetején, mozgás nem volt, talán csak a szomszéd helységben neszeztek az egerek. Az élet ilyen, hol mocskos, hol még annál is alantasabb. Régen ezért szerettem a telet, amit az emberek szétdobáltak szemetet, a hó elfedte és néhány napig legalább tisztának tűnt a szép, mocskos világ.
 -Elmúlt, mint a jövő lehetősége, és csak a múlt maradt, mint életben tartás egyéni misztériuma. A most az életbemaradásról szólt, és a járvány előtt sem volt különb, csak voltak a díszletek, hát most ledőlve durvább minden, de semmi nem változott.
-Bár a csoda tudja, most a nagymenők is könnyen a dögök martalékává váltak, de attól az elv változatlan, mert miről is szólt régen az élet? -A túlélésről, kifizetni a rezsit, robotolni, hogy aztán azt néztük a naptáron, mikor lesz újra fizetés. Tehát semmi extra, csak pár parazitával kevesebb magasodik fölénk, de akkor is, most is mindennap az életbemaradásról szólt és szól.
 Az meg, hogy a katonai vírus szörnyekké változtatta az emberiség zömét, csak brutálisabbá tették e őröké zakatoló játékot, mert míg emberiség létezik, a többség rabszolgaként vergődik. Igaz az idővel a díszletek módosultak, de a lényeg változatlan, az irónia az, hogy még is a többség elhitte előre jutott, pedig nem, rabok voltak, a fogyasztói társadalom remek példányai. Azután jött a világvége és természetesen semmi nem változott, most is minden perc az életért folytatott harcról szólt.

-Egy zombi, a malom árnyékából lépet ki, léptei gyorsak, határozottak voltak, még embernek is vélhettem volna, ám puskám távcsövén keresztöl jól kivehető volt a fickó arcán az őrjítő betegség torz grimaszai, nem sokat latolgattam, a homlokára céloztam, és meghúztam a ravaszt. A harmincasnak tűnő férfi még kettőt lépet, homlokán egy vörös, végzetes pont jelent meg, a bemeneti nyílás, majd összeesett, neki vége volt, a túlélése is befejeződött és talán a benne működött vírusnak is befellegzett.

 -Még a terepet figyeltem, a nőre csak egy minutumig tekintettem, aki mellettem aludt, szép, szeplős arcán halovány mosoly rajzolódott ki, álmában, messze járhatott, távol e fertőzött káosztól.  -Hülye kis történet volt a miénk, az esküvőnk napján tőrt ki a járvány, és néhány hét ráébresztett minket, hogy bár otthon édes otthon, az csodás dolog, ám a életben maradáshoz kevés. Nekem volt egy elképzelésem, és meggyőzvén kedvesem, egy elhagyott várhoz utaztunk, vagy inkább menekültünk és ott húztuk meg magunkat jó pár hétig. Csak 18 nap volt és a falak körül már nyüzsögtek a fertőzöttek, de mivel várról volt szó  és a védmű jónak bizonyult, a dögök nem tudtak bejutni, igaz mi se ki. De mert a készleteink kimerültek, a tovább lépés mellett döntöttünk, feláldozva a erődöt. Mert míg feltárva a kaput a borzalmak zöme beözönlött, nekünk esélyünk nyílt az elmenekülésre, most már bántam.
 -Döntés, döntések, egy elhibázott döntés, de megtörtént és most az életünkért harcoltunk a nap majd minden órájában. De az adott pillanatba a túlélésünk ezt az utólag vitatható megoldást diktálta. Pedig ott kellett volna maradni, csak egy biztonságos kijutási mód kellett volna, de ott volt az a bizonyos volna... Elmúlt, és az alkony is foszladozóban, talán egy újabb éjjel kezdete.

2120

 Rossz nap volt, a hőhullám a városra nehezedett, a földalatti épületekben elviselhető volt a hőmérséklet, de fent maga a halál. Persze már a nyarak erről szóltak, és mióta összeomlottak a központi vezetések, az anarchia csak hab volt a tortán. Minden lakóház egy erőd, minden pillanat maga a halál. Igaz, az erődök olykor elestek, és bizony gyakran utánpótlásra szorultak, a piacok és toborzócsarnokok pont ezeket a célokat szolgálták. Csak volt egy kis baj, a vidék is leállt és az infrastruktúra is, így az élelmiszer és muníció a raktárak kifosztásából pótlódott, de már nem sokáig, ráadást a városok egymással is hadban álltak, az utolsó csepp erőforrásig tart majd ez a vonagló háború, és az emberiség végéig.
 Ez volt a jelen, a természet teljes erejéből támadt, mára az élősködői túlszaporodva, csak kárt jelentettek, a planéta pedig úgy döntött, eltörli kártevőit, és ebben sokat segített az a tény, hogy az ember az összefogás helyet a gyűlöletet választva, egymás torkát tépkedték, képletesen és valóságosan is.
 Akadtak itt-ott próbálkozások egy központi rendszer újra élesztésére, de még ha sikerülne is, mire olyan szerephez jutna, addigra kihal az emberiség, és jöhetnek a patkányok rövid tündöklése. A mi világunk, a mi szeméthegyeink és a mi tépázott zászlóink, lélektelen világa. Nekem könnyű volt, ha lehet ezt mondani. Mikor elkezdődött a baj, a hadseregbe jelentkeztem, idealistakén még elképzelve, hogy helyreállítható a rend. Persze pofára esés, de még is, a haderő foszlányai, még mindig domináns szerepet játszottak, és bár nem egy kormányzatot szolgáltak, szolgáltunk, hanem akik többet fizettek, a kiképzés több esélyt jelentett és erőforrás mindig hozzánk érkezett legelőbb, mert a piszkos munkát profikra kívánták bízni a helyi kiskirályok. Mert voltak nekik is csatlósaik, de más egy kocsmai leszámolás, és más egy éles tűzharc, még e összeomlott világban is.
 -Múlt, minden múltidőnek számított, a jelen csak egy töredéke a múltnak, a jövő pedig egyenes következménye a régebbi eseményeknek.

- Egy toronyház tetején posztoltam, a nap égetett, bár a klímaöltözék kellemes belső érzést teremtett a páncélzat alatt, nos ez is a kevés jó, amit egy katona elérhet. Persze ez szerencse is volt, hiszen ha nem egy fontos alakulat része lettünk volna, aki mindenre és mindennel el voltak anno látva, most nem lenne ilyen elviselhető az 50 fokos hőségbe a ház tetején a lenti szórványos mozgolódást figyelni.
 Igen, járókelők mindig akadtak, velük nem volt gond, inkább a bandákra kellett koncentrálni, már csak azért is mert az őrnagy négy katonával akarta a 234-es jelzésű erőd , valójában egy elbarikádozott harminc emeletes ház védelmét megoldani. Az ő részéről érthető, minél több megbízás annál több bevétel, viszont a mi részünkről irdatlan, főleg idegi feszültséggel járó meló. A tűzharctól túlzottan nem tartottunk a páncél megvédett a lőfegyverek zömétől, de azt azért mi is tudtuk, sok lúd disznót is győzhet, és mert a tét a túlélés kulcsai, víz, élelem, lőszer, mindenki, mindent megtett a célja érdekében, mi is...

Csak Néhány Perc

  A öreg fát néztem, az arcomon a verejték árvízként szaladt végig, a levegő nehéz volt és az élet is. Már nem kellent megfelelnem az elvárásoknak, már csak az életbemaradás volt a tét. -Persze féltem, ki nem fél, mikor fertőzött emberek, emberekre vadásznak, és a kevés túlélő, nem az összefogásról beszél, hanem az uralkodásról, halálra voltunk ítélve.
-Kérdezném Isteni, MIÉRT?! -De úgy gondolom teljesen felesleges, mert nem isten és nem is az ördög zúdította a poklot a világra, hanem mi a világ urának képzelt emberi faj.

 Megbuktunk az kétségtelen volt, és lehet, még egy két évszázadig dacolunk a fertőzött hordákkal és vívjuk egymással külön bejáratú háborúinkat, ám a vége egy lesz, hogy semmi nem lészen, tán csak az emlékünk, melyet, miként a vasat a rozsda, hamar felemészt az idő titáni őrlőgépezete, és marad egy ámen.

-Bűzlöttem, fürdésre vágytam! A testem izzadt és mocskos, ruháim a fertőzöttek vérétől ocsmány és kéregként kemény. Rothadó világ volt ez a mai Föld, és az emberiség még mindig nem értette meg a szeretet üzenetét, így hát maradt a gyűlölet és maradt a napi szinten reánk kacsintó piszkos és brutális halál. -Ha az ördög feljönne, de eszébe se jut, hát elborzadna a mindennel megáldott emberek láttán, kik saját magukat ítélték pusztulásra, megelőzvén az alvilág urának végső tervezetét. Bár ki tudja, a pecsétek attól még felszakadhatnak, és a végítélet talán bekövetkezhet, még ha nem is egészen úgy ahogy eltervezték, ha egyáltalán tervezték.

- A kardom a száradó fűcsomók közé szúrva, karabélyom a hátamat fedező egykori ház falmaradványának támasztva és előttem az öreg fa, mely körül gyerekként szaladgálva tündérországba vezető átjárót reméltünk. Nos a remény meghalt, tündérország elveszett és a kulacsomba meleg víznek nevezett lé, ez maradt a régi időkből a most pillanatának. Igaz relatív minden, van hol több az esély, van hogy háborúskodás a jövő lehetősége, de én nem hiszem. Ma már semmit és semmiben nem hiszek, még igazából túlélni sem kívántam sokig és most is kérdéses, talán pont ezért nem pusztulok el, mint a gyökerétől fosztott fa. Talán, de csak talán az egyetlen dolog amiért élek a mellettem álmodó nő, aki kemény múlttal, keményen küzdött az életbemaradásért, és nekem nem volt más választásom, mint vigyázzak reá, mert ő is vigyázz minden pillanatban rám.

 Az első, egy magányos zombi, vagy kiszagolt minket, vagy ide ette a fene, de a fán túli erdőből vánszorgott  elő, és ő célt követve felénk közeledett.  Hátunknak a fal, mögöttünk egy kanyargó méregzöld folyadékkal teli patak, mely veszélyes, de egyben, mint nedvesség taszította a fertőzötteket, így hát a közvetlen veszély szemből érkezhet, vagy ki tudja...
-Tűnődtem, nem Istenről, inkább azon, hogy a lőfegyvert használjam, esetleg több bajt sodorva, vagy maradjon a kard. -Persze feltápászkodva a pengét választottam, és mivel a dög magányos utazóként közeledett, hát üdvözlésére indultam, Maryt hagytam pihenni, ő létévvel többet tett értem, mint ezer kívánság a nagy terem falán. Egykor, nem reméltem, hogy megtörténhet, de összejöttünk. Bár hazudok, reméltem, csak nem hittem benne. Nem tudom hogy történt igazából, mert az eleje inkább művi volt, mint valódi, én meg mondtam neki, tudom mikor szerelmes egy nő igazán, és azután, szerelmes lett az a bizonyos nő...

 Követ dobáltam volna a vízbe, álmodtam volna, hogy gyerek vagyok és anyu, apu megoldják a mindennapokat, elmúlt! Már nem volt anyu és apu, nem volt igazán jó vagy rossz, csak volt az adott pillanat és a cselekvés, semmi több.
 -A rongyokat viselő ocsmány, még nálam is büdösebb lényhez értem és nem kínozva, nem lopva az időt és nem pazarolva az erőm, egy suhintás és a fej, a földre hullt. A test még nyomult a karmok vaktában marcangolták a levegőt, de végül a vírus is megértette a gazdatest immár hasznavehetetlen és a torzó eldőlt.
 Visszafordultam, a "hölgyem" ha még e szónak akad értelme, már nem aludt, megérezte távollétem, vagy a éber pihenés riadóval ért végett, e nyomasztó és átkozott vélhetőn péntek délutánon...

 Ahogy közeledtem szemeink találkoztak, úgy mint annak idején, a lelkünk üzengetett, akkor világvége háttér nélkül, de ugyan úgy sokat mondtak és azt, hogy nem cserélne le, na és ez egy férfinak mindent jelentett, még okot is az élethez. -Nem volt egyszerű, mikor kitört a járvány és már minden hanyatlásba fordult, számomra már a haderő adta a napi parancsokat, igyekezvén féken tartani az elszabadult iszonyatot, a mi kis világvége napjainkba.
 Azután egy falu tisztogatása közepette találkoztam újra Maryvel, és valahogy nem volt kérdés merre is vegyem az irányt és a kiégett tudattal és szívvel, egy újabb infúziót kaptam a sorstól, hogy talán még is csak éljek?!

 Hülye dolog megindokolni az életet, miként a halált is. Hülye dolog másnak mutatni magunkat, mint akik vagyunk, én rom voltam, mikor Maryvel újra találkoztam. Nem volt semmi csak ölni, mondván így mentjük meg az emberiség jobbik oldalát, hazugság! - Anno egy osztagunkon egészséges és ép emberek ütöttek rajta és nem csak lefegyverezték bajtársainkat, de sorra meg is ölték! -Ember embernek farkasa, és ritka a kivétel!
-Szeretlek. mondta a kedves, mikor már majdnem előtte álltam, elmosolyodtam, és azt a nőt láttam, akit a világvége előtt megismertem és akit egykor a parton ülve, megcsókolni vágytam, akkor még nem tettem, azt akartam szeressen. S ritka, de megszeretett, és azután volt csók is.