Üres Világ

Tom elgondolkozott, rájött, az élet mindig tudott nehezebb dolgokat produkálni. Emlékezett, egykor még a távolság is nagy kihívásnak számított, most viszont, valahol áldás.
 A férfi a szikla tetejéről nézte az alant elterülő vidéket, bokros, cserjés síkság volt, tökéletes, akár termelésre, de főként a beláthatóság végett, a védelem tekintetében is. -Nem a fertőzöttektől tartott, csekély számba keveredtek a hegyek közelébe, inkább az ember volt a legfőbb veszélyforrás, az ember, mely felemelkedését a csoportnak köszönhette, most ez a csoport, a falkaszellemmel halálos tényezőnek számított az olyanoknak, kik nem kívántak valamely "törzs" rabszolgája lenni, és Tom nem szándékozott egy ilyen funkciót betölteni. Persze az ember mindig rabszolga volt, teljesen mindegy milyen korszakról beszélünk, a díszlet volt csupán a különbség. A modern világ mely belebukott az örök élet keresésébe, a fogyasztói társadalom keretében viselte rabigáját, majd a káosz kitörtével, mikor az utolsó erőd is elesett, visszatért a farkastörvény és a zsarnokok, félkegyelműek, örültek uralma, igaz, a háttérbe talán most is meghúzódott az a réteg, amely mindig is az igazi urak voltak a többségnek, a világnak.

 Mindegy, a szél lenyugodott, a bokrok levelei, éppen csak meg-meg libbentek és az ég, felettébb tisztának bizonyult, a férfi viharra gyanakodott. -Természetesen vihar mindig is volt és mindig is lesz, tán még az ember után is. De a természet tombolásán túl, a férfi valami mást is érzett, hiába, túl rég volt már egy helyen, megeshet, valamelyik banda, horda, teljesen mindegy a megnevezése, a közelbe járhatva feltűnt a kukorica táblácska, és bár nem nyúltak hozzá, ez a történés elkerülhetetlennek látszott.
 -Az erősebbé minden, a többiek meg rabszolgák vagy dögöljenek meg!  -Erről szólt ez a rohadt világ, és bár a metropoliszok elnéptelenedtek, falaik kiégve groteszk emlékként meredeztek, az ember nem, hogy összefogott volna a járvány és a vele járó civilizációs összeomlás okán, ó nem, inkább még borzalmasabb lényé válva, immár levedlette a társadalom és a vallás által rája helyezett szabályokat és őrjöngött, véres táncot járva a gonoszság tüzei körül.
 A férfi felállt, karabélyát vállára helyezve, immár kimagasodva rejtekéből, egy utolsó pillantást vetett a tájra, majd azzal a gondolattal, hogy tovább kell lépnie megindult a közeli menedéke felé, csak remélve van még idő, legalább a kukorica beéréséig.

 Félni nem félt, a világvége sok mindennel szembesítette, megtanította, ha nem öl, hát akkor őt ölik meg, miként arra is, hogy a bizalom drága kincs, de nem érdemes érte nyúlni, mert a végén, pont a bizalom teszi az embert sebezhetővé.
 Kicsit keserű, a magány csak egy dolog, túl lehet élni a mindennapokat, ráadást Tomnak szerencséje is volt, egy kutya csapódott hozzá, éberségének köszönhetőn, nem egyszer jó előre fel tudott készülni a véletlen erre keveredett fertőzőt érkezésére, sőt, egyszer egy háromfős csoportot is sikerül semlegesítenie, a sírjaik nincsenek is túl mesze. -Igen gyilkolt! nem volt sok választás, az élelmére pályáztak és a megegyezés az ilyen komisz világba nem létezett. -Jól tudta, ha akkor enged, ma ő feküdne egy gödörbe, jó esetbe, rosszabba meg az állatok falták volna fel tetemét, s ebből Tom nem kért.
 Persze volt mikor segített egy-egy rászorulton, de csak akkor ha menedéke nem volt veszélybe, azt nem engedhette meg, hogy megpillantsák otthonát, az felért egy fél vereséggel. A segítséget általában akkor nyújtotta, mikor távolabbi járőrözésre indulva, belebotlott egy másik magányos vándorba, a társaságokat magától érthetődön mindig kerülte. Lehet hülye felfogás, lehet lenne más lehetőség, lehet. Igaz ez a lehet, pont olyan, mint a volna, szóval csupán csak egy fikció, attól pedig az ember még felfordulhat...