Elveszve(?)

" Nem tudsz megfelelni(?) talán adj időt a történetnek."

  A fáradtság gyötrő szomorúság, és ahogy a másodpercek, némán vánszorogtak, és a mutató kérlelhetetlenül jelezte az idő múlását, rá kellet jönnöm, a múlt szertefoszlott, képeket megtarthatunk, de már csak illúzió, még ha nyomasztó bélyegét lelkünkbe is sütötte egykor.
 A kudarcról beszélek, nem arról, hogy kirúgtak, vagy átvert a sarki fűszeres, ezek csak momentumok, miként az ő emlékeik is, hiszen a járvány átírta a szabályokat, az egészségesek a túlélésért küzdöttek, ha kell, másik, egészséges embertársuk feláldozása árán is. Az egész értékrend eltolódott, az erkölcs és morál minden eddiginél mélyebbre süllyedt, és akkor még ott volt az egyén saját elfuserált gondolatai is.
 -K.rva irónia! pusztul a világ, a bomlás sorra zabálja az embereket, az utcák bűzlenek a holtaktól, és nekem a gondom, hogy miért vergődik a kapcsolatom. -Igaz, az egész bolygó vergődik, s talán mindenki örülne, hogy ha csak a saját személyes problémám lenne a világ számára a kihívás.

 Mindegy, az élet sosem volt habos torta, és gondolom ez után még annyira sem fog lenni. Hogy is lehetne, ha pisztollyal a kézben alszik el az ember, és az utcán a természetes kelléktárgyunk a husángok, kések, kardok. -Rohadt egy járvány, a veszettség és az influenza keresztezéséből született borzalom, egy ragadozóvá változott, új ember-állati faj tombolásába tetőzve. Komisz az élet, a kedvesem ki egyszer a fejemhez vágta, nem a szex miatt marad mellettem, mert az kevés lenne mint ok, kimondva, az amiért velem van, az a szeret, most az ablakon túli cseppektől tépázott várost nézte.
 Na persze ez aztán volt az önbizalom erősítő, s ugye mit tesz az ember ilyenkor, szeretőre gyanakszik. Gyanakodhattam, nem volt, de ott bent messze nem voltam a csúcson, így szinte örömmel fogadtam mikor a betegség olyan méretett öltött, hogy önkéntes katonákat toboroztak a fontosabb épületek védelmében. -Tartott vagy két hétig, utána a rendszer összeomlott, néhány jól megerősített objektumot leszámitva. S bár fegyverrel nem kevés készlettel értem haza, a rossz érzések kísértetekként köröztek.
 Nem tudtam mit akarok, a világ régi rendjét biztos hogy nem tudtam visszaállítani, saját életemet próbáltam, egy toronyház legtetején rejtőzve, a felfelé vezető lépcsőt pár emelettel lejjebb berobbantva, helyre hozni. -Elvben biztonságba voltunk, mi is és vagy hat család. Elvben, mert ugyan a víz kérdést megoldottuk a természet közreműködése és kifeszített nejlon jóvoltából, az élelem már egy másik kérdés volt. Az elején a emeletek lakásait fosztottuk, majd belátva a dolog nem örök életű, utat csináltunk, a házból kifelé, minden egyes akcióval kockáztatva az életünket. Pokoli napok, a portyázási napokon az ember kicsit meg kell hogy haljon, maga mögött hagyva a biztonságot és a szeretet szikráit. De a legrázósabb napok is csak azért vannak, hogy életbe maradjak, hogy rájöjjek, ha nem is az életért érdemes élni, de a szeretettért mindenképpen.

 Eső volt és fejfájdító fronthatás, már csak az kellet volna, ha valahogy ránk törne egy falka fertőzőt, vagy néhány egészségesekből összeállt banda. Ez most rémálom volt, igaz saját elképzelésem szerint mielőbb ki kellene jutni a városból, és találni egy védett de önfenntartásra is egyben megfelelő helyet. Szinte rögeszmém volt, egy falakkal körülvett vár, a középkorba működött, mi zárná ki, hogy most ne lenne lehetséges. Amy támogatta az ötletem, de a házban élők többsége ellenállt, viszont minekünk szükségünk volt egy másik helyre, egy újabb lehetőségre. Nem akartuk elhagyni egymást, és nem csak a praktikusság oka végett, így egyértelmű volt számunkra, hogy egy sokadik lehetőség a mi egyéni jövőn. Az idő szótlanul telt, falta az ember alkotta perceket, és jól tudván, kint és az utazás során bármikor elérhet a halál, ha belevágunk, mégis az egyéni okok erősebbnek bizonyultak, mint maga a leskelődő borzadály.

" Nem a hely teszi a pillanatot, hanem a pillanat teszi a helyet"      

Tetőn, az utolsó pillantás

 Van aki hiszi a csodákat, nekem ez nem jött össze, az élő-holtak áttörve az utolsó barikádunkat a tetőre értek. -Maryre néztem, és egy pillanatra nem tudtam hová tenni a tekintetében látottakat, de nem voltak pillanataink, a zombik az ajtón át rohamra indultak, a karabélyom eszelős hangon felugatott, igyekezvén minél több szörnyeteget az ajtónyílásba likvidálni, egy gondolat elejéig úgy képzeltem, saját hulláik lesznek a mi védvonalunk. Ám jött a tár csere, csak néhány másodperc, de ilyenkor az idő nem úgy folyik ahogy mi szeretnénk, minden tótágast állva, az őrület uralkodott.

 Mary vörös tincseit a csapongó szél táncoltatta, és egy rezdülésnyi időre, nem a tetőn voltunk, nem a világvége poklában és nem is a városok zsivajába. -Csak voltunk, talán egy tisztás vagy rét, esetleg egy kiszáradt patak partja, villanás volt, nem megtekintés. A lényeg a szél volt, a haját borzolta, kócolta, de édes képet nyújtva, és magam pár lépésre állva, őt néztem és szó hoz sem jutottam, oly természetesen nagyszerű volt, én meg szerelmes.
 Nem számoltam, sem az időt sem a elejtett, erejétől fosztott tárakat, csak azt vettem észre, a fegyverem immár többet nem tudott halált osztani, Mary már pisztolyával lőtt, nekem más szándékom volt a sajátoméval, így maradt a kard, és most nagyon örültem, hogy fel tudtam venni a páncélom, a karmok végzetesek voltak. Persze ha belegondoltam, vagy inkább ne(?) az életünk, mindegy mi volt, a mi van, csak képkockák, átkozott halálvíziók vöröslő tenger, és a kaszás nyilván lecsapni készült, hiszen a szél egyre komiszabbá változott. 
-Mögém! kiáltottam, Mary fegyveréből kirepült az utolsó lövedék, egy könyököt roncsolva, igaz, a zombinak ez meg sem kottyant. Már hátráltunk és mert a túlerő, a horda nem veszített lendületéből, mi voltunk kénytelenek egyre hamarabb a tető széléhez szorulni, s egy kard oly kevés és egy kar oly gyenge, miközben két ember perceit számolta az a bizonyos nagy óra, remélve ott fent a mennyekbe, ha már mi itt a pokolba jártunk vériszapos arccal és elhaló lélegzettel.
 Vége volt, már a vég közeledett, és a szélt sem éreztem, a nő, akire egész életembe vágytam mögöttem az ő kezében is vértől piroslott a penge, de tudtam, már csak a pisztolyom maradt hátra, neki volt a feladata... -Tért kellet nyernem, teret és időt, mert fejlövés nélkül az életünk nem érhet véget, mert vagy teljes vacsorává válunk, élve nézvén ahogy felfalnak minket, vagy csonkított járkáló hullákká válva egymás kísértetei leszünk.
 Egy fej legördült, a mélység felé vette útját, és most az idő ismét torzult, vagy csak nekem volt szerencsém, mert lelassulva érezve mindent, idő született, hogy a pisztolyom elővegyem és fellépve Mary mellé a tető szegélyére a kardom elejtettem, a kezét megfogva a szemeibe néztem, és egy igent reméltem. Rohadt egy pillanat volt, bűzlöttem, a levegőt alig tudtam venni, és láttam, ő is fizikai teherbírása határán állva, egy aprót bólintót és ajkát az ajkamhoz érintette.
 Mit mondhattam volna, a halál kapujában, hörgő, vonyító, üvöltő szörnyetegek gyűrűjében az utolsó édes pillanat született...

Küldetés

Gland nagyúr a Homokvár néven ismert elhagyott erőd földalatti labirintusába lépdelt. Egykor a féregisten fellegvárának számított, míg nem Tauran a Birodalomépítő, hatalmas sereggel lerohanta a démoni isten otthonát, mely a Sawani sivatag közepén magasodott, talán az idők kezdete óta. A leírások szerint gigászi csata volt, az isteni lény papja sötét mágiájukkal hatalmas pusztítást vittek végre az ostromlok seregébe, de még a papi mágia és az isten hatalma is kevésnek bizonyult a Tauran által megnyert hatalmakkal szemben. Ezen isteni vagy démoni lények lyukakat téptek a valóság szövetébe, és egész bástyákat ragadtak el, egy egészen másik dimenzióba. De még így is hetekig tartott a harc, s végül a féregisten teljes kimerülésekor törtek be a varázspecsétek által egybetartott kapuk és rohanták le a várat a támadók, a vad roham elsöpörte a védők minden kétségbe eset próbálkozását. S bár a féregisten erejétől fosztottan, alig állt a lábán, megölni, még ekkor sem tudták, így hát egy mágikus szarkofákba zárták a Homokvár legmélyén, Gland Aruin a Rémiszony rend lovagmágusa pont ezen szarkofág miatt szelte keresztül a fél sivatagot, megküzdve nomádokkal, bandákkal és a éjszaka hideg végtelenség minden ocsmány teremtményével, csak is azért, hogy itt a vár tövénél, ősi igékkel átjusson a várat ez eddig oltalmazó erőburkolaton, és lehatolva a mélységbe, meglelje a még mindig élő féregistent, egy egyszerű üzleti ajánlattal kívánván érdeklődését felkelteni. 
 Merész ötlet volt, és a vár körül még itt ott előtűnő, egykori ostrom emlékei intő jelként a meggondolásra ösztönözték, de akinek nincs sok veszteni valója, és Gland nagyúrnak nem igen volt, az ilyen lehetőségek messze nem térítették el szándékától. Persze az egész rizikós dolog volt, nem tudhatta, ha a isten elfogadja az alkut, azt be is fogja tartani, viszont ennyit kockáztatnia kellet, innen már nem volt visszaút.

 Igaz, lehetett volna ezer terve, ha egy pokolbéli teremtmény nem kínálja fel az ereklyét, mely megtörte a vár körüli védelmet, míg ő belépet, és elvben a szarkofágot is szét fogja törni, bizony tervezhetett volna bár mit, a dolog nem sikerülhetett volna. S itt volt a kutya elásva, mert a túlvilági lény ugyan semmit nem kért az ereklyéért cserébe, de mivel Gland Aruin is a fekete mágia világában mozgott, jól tudta, nincs ingyen lakoma, az árát mindig mindennek elkérik, ha nem most, hát később. Gland persze átgondolta sokszor, és bőven akadt kérdőjel, még is úgy érezte, ha a féregistent rá tudja venni, hogy támogatva öt, akkor megérte az egész életveszélyes küldetés, ha meg esetleg kategorikus nem lesz a válasz, akkor is elmondhatja, ő megpróbálta.
 Nehéz helyzet, rendjét a Küloniai inkvizítorok tizedelik, a oltalmat eddig szolgáló Varron király hatalma vészesen meggyengül, ez is vezetett oda, hogy Mély-völgy királyságába a sötétség ereje meginogott, pedig évszázadokig Mély-völgy volt a mágia földje, ahol halott-támasztóktól kezdve a démoni lények imádatáig minden lehetséges volt. Ám eljött a REND ereje e távoli világra is, és mert a király hatalmára sokan pályáztak, nem röstelkedtek még az Északi birodalmak zsoldosait, és félelmetes inkvizítorait is igénybe venni a politikai megerősödés érdekében.  Na persze Észak uralkodóinak, Mély-völgy rég egy fekélyes daganatként látszott térképeiken, és kapva kaptak a belharc nyújtotta lehetőség  után. -Tény, nyíltan, beinvitálás nélkül, észak hívei soha nem jutottak volna be az országba, mi több, ha nyílt háború robbant volna ki, a sötét mágia összes ura a királyság védelme mellet sorakozott volna fel.

 Mindegy, már bejutott a szarkofágot őrző helységbe, és lebegő fáklyái körtáncot kezdtek járni az áttetsző börtönébe fekvő féregisten felett. Gland kicsit izgatottan, kicsit félve az isten börtönéhez lépve, lepillantott az egykor rettegett féregistenre, és egy pillanatra semmit nem értett. -Egy gyönyörű nőt látott, akinek testét míves páncélzat fedte, ragyogó kék szemeibe a türelem tüze éget.
- Eljöttél Gland Aruin! állapította meg a istennő? nem kérdezve, sőt némi elégedettséggel hangjában kijelentette. A férfi nyelni sem tudott, szája kiszáradt miközben teste pillanatok alatt leizzadva saját verejtékébe úszott és bűzlött.
- El. nyögte a mágia ismerője, immár inkább félve, mert bár csodaszép volt a féregistennek tartott nőszemély, Gland teljesen biztos volt, elképzelhetetlen hatalom birtokosára néz le, remegő lábain alig tudva állni.
- Szabadíts ki, és elhozzuk a világra az igazi sötétséget, mert ugye ezt szeretnéd. mosolyodott el a vörös fürtű szépség, és a rémiszony rend első embere ismét az ereklyéért nyúlt, csak annyit tudva, reggelre a világ egy egészen más arcát fogja mutatni, minden egyes ébredő számára...

Szent Gábriel Küldetése I

 A hatalmas monstrum a képbe nem illőn szelte a kék ég alatt a levegőt, utat törve a felhőerdők között. Ágyúi automatikusan életjelekre állítva célpontot kerestek, az emberhez hasonló élet minden jelére tüzet nyitottak. -Lázadókra vadásztak, az egyház csatahajója Szent Gábrielt hirdetve, fel akart számolni a Gamma 20 nevű kis bolygón rejtőzködő ellenálló csoporttal, ugyanis a belső világokat innen bombázták az állam elleni propagandával, ez volt az utolsó pont ahonnét még a nagy teljesítményű rádióadások időben nem sokat késve bejuthattak a mag világokba.
 Az Atya parancsa egyértelmű volt, felszámolni az ellenséges erőkkel, ha más mód nincs, akár az egész planéta elpusztítása árán is. Gazdaságilag nem volt jelentős, kis mezőgazdasági bolygóként nem osztott, szorzott, igazából csak stratégiai elhelyezkedése tette ennyire fontossá, hogy egy város méretű hadi monstrumot mozgósított az egyház. Persze  a felszín megtisztítása nem jelentett teljes sikert, erre az több ezer kereszteslovag várakozott, földalatti bunkerek felkutatására és felszámolására.
 A lovagok hitték az URAT és hitték a küldetés szentségét, miként mindenki tisztába volt, hogy az amúgy is ingatag egyházi csillagbirodalom teljesen felbomolhat. A peremeken háborúk zajlottak, nem csak ateisták, de királynak kinevező önjelölt diktátorok ellen is, manapság csupán a belső rendszerekre lehetett mondani, hogy a viszonylagos béke szigete. S valóban csak sziget, ugyanis a birodalom nagyobbik része túl terült el, túl a mag világok határán. A mag világok így még jobban felértékelődtek, és a távoli Földről határozott parancs érkezett, a béke szigetének, mindenáron a béke szigetének kell maradnia! -Ez éppen úgy gazdasági, mint politikai kérdés volt, sőt maga a jövőt jelentette.

 Még a városokat nem támadták, az admirális úgy vélte, néhány település elpusztítása elég ösztönző lehet a helyi besúgóvilágnak, hogy jelentsen, így tulajdonképpen mindenki jól járhat. A bolygó is megmarad, a mészárlás is elmarad, és a lovagok is egyszerűbben oldhatják meg az adott problémát. -Idő, minden idő kérdése, miként az ember lét fennmaradása is, már csak azért is, mert az idő felettébb relatív.
 A Szent Gábriel egy belsőtenger fölé ért, a célzórendszer már be is mért néhány halászhajót és három utasszállító kompot, a tüzérparancsnok a szikár admirális jelére várt, az automatikát kikapcsolta, ha az admirális dönt a plazmaágyúk poklot okádva bevégzik amire rendeltetésük szerint küldetésük volt.
 Sian Tonn  még várt, a csatahajója nyugodtan szelte a felhőktől egyre fogyatkozó eget, és azt latolgatta, élet vagy halál. A döntés az övé volt, és azt is jól tudta, ha feladatát nem teljesíti, vagy csak részben lesz sikeres ő meghal. Igaz, ha erről az oldalról közelítette volna meg a dolgot, már rég talált volna ürügyet az egész planéta felperzselésére. Ám ember volt, és hívatása ellenére soha nem volt híve az esztelen öldöklésnek, még így sem, hogy a karrierjét kockáztatta.
 Volt döntésszabadsága, és bár nem számíthatott a Gamma 20 korrupt és alkalmatlan hatóságára, az alvilágra viszont annál inkább. -Tehát várt, és úgy döntött, hat földi óra elejéig tűzszünetet rendel el, ez elég idő, hogy mindenki átgondolja mitévő legyen, a hajók megúszták ezt az útjukat, viszont a menekülni szándékozó csillaghajókra a monstrum azonnal tűzet nyitott, feladatát több tucat cirkáló segítette, a planétáról nem volt kiút....

Tetőn, a folytatás

 Nem az volt a lényeg, mi zajlott, zajlok körülöttünk. A magam részéről, hiszem, hogy embernek kell maradni, még ha olykor nagyon nehéz is. -Pillanatnyi szösszenet, miként a feltámadott légáramlat is.
 A tetőn voltunk, és igazából nem tudtuk miként keveredhetünk le. A ház nyüzsgött az élő-halottaktól, a csatatér képét mutató utca, most ugyan alkalmas lenne a tovább jutásra, de a tetőről való lejutás, egy óriási problémaként nehezedett a vállunkra.
 Nem tudom miért, de az alkonyatra vártam, persze erről a szóról az a régi rosszul, szubjektíve, szerintem rosszul sikerült mozi jutott mindig az eszembe, mely még a járvány előtt szaladt végig a világon. Ez is egy járvány, ha úgy nézzük minden egyféle betegség, még a szerelem is. -Mindegy, az ember az érzelmei felett nem igen uralkodhat, az érzések jönnek, ha szerencsénk van, viszonzást is kapnak, és a még tűrhető módi, ha az érzelem hamar tova szalad, mert ha marad és a dolog viszonzatlan, ott ette meg a fene.
 Hülye helyzet, hülye gondolatokkal. A leghülyébb dolog, hogy itt állt mellettem az a nő, akiért majd megszakad a szívem, az övé persze kérdéses, még így is, hogy ebben a csapdahelyzetbe hozzám bújt. A kényszer, a dolgok kilátástalansága olykor furcsán megkavarja vagy az agyat, vagy a hormonokat, a szív kérdése kérdéses.
 De nem csak ez volt a kérdéses, hanem a túlélésünk. Fegyverünk ugyan volt még, de ha feljutnak a zombik a tetőre, egyszer az utolsó golyó is távozva a tárból, a kard csak ideig, néhány percig biztosít esélyt egy éhes hordával szemben.
 Mondják mindig van kiút, mindig van megoldás. Nem tudom, a helyzet olykor minden tekintetben elbizonytalanítja az embert. Persze ez nem azt jelenti feladom, feladjuk, de ez csak egy másodpercnyi tűz, és ezt is csak Mary által lobog. Aztán végül is mi lenne(?) kijutunk, és ő már is a parancsnok nyakába borulna, igaz, az meg ravasz pókerjátékos, csak játszik vele, amit egyszer meg is mondtam neki. Az érdekes, nem tudott rá mit mondani, de attól a mi lehetőségeink, messze nem bővültek.

-Mi lesz velünk? tudakolta a vörös hajú, mely fürtök csak még csodásabbá váltak a lassan megenyhülő, és nyugodni készülő nap fényében. Bizarr, már napok óta itt vagyunk a körülzárt városba fürdés és szinte pihenés nélkül, és még is a haját nézve az jut eszembe, milyen szép.
-Velünk? kérdeztem vissza, valahogy a szavai nem voltak egyértelműek.
-Igen, mit gondolsz? hát sok dologra gondoltam, de a helyzetünk is komoly volt és a hangsúly is, éreztem, most van alkalom egy esélyt adni, többre mint túlélő barátság. Persze több is volt, ismerni ismertük egymás a pusztulás előttről, ráadást ezer éve ez volt a szitu.
-Szerintem az tudod.
-Még mindig úgy gondolod? sok volt a kérdés, és a kezeim immár nem csak a fáradságtól remegtek, egy ponthoz jutottunk, egy fontos ponthoz.
-Miért, változott valami?!
-Nem! a válasz rövid volt, a csend viszont hosszúnak ígérkezett. Igaz, ez a csend csak belül létezett, a dögök a tetőre vezető vasajtót kaparták, az zár és a torlasztól függött mennyi idő adatott itt most nekünk.
-Tudod hogy szeretlek! törtem végül e egyéni némaságot, a szemeit kerestem, mert az sok mindent elárulhatott.
-Tudom...  próbáljuk meg. döntött, ez volt amire annyit vártam és annyiszor kértem, ez eddig hiába.
-Csak egy kérdés, miért itt és miért most!
-Pont azért mert itt vagyunk, mindig velem voltál, pedig talán nem szolgáltam rá, végül is tudtam mit érzel, és azt hiszem, megértettem amit egyszer a szeretetről mondtál.
-Akkor szeretsz? a kérdésem automatikusan jött, de hát valahol jogosnak éreztem. S bár én éreztem mit érzek, az ő érzéseit nem, miként a fém erejét sem.
 -Az ajtó tolózárja pattant, a nyomásnak engedve immár résnyire nyílt, és csak a rögtönzött barikádok voltak még a halál és a közöttünk az egyetlen akadályok.
-A fegyverekhez! kiáltottam, itt már a csend nem számított, és most mér arra is imát kellet fordítanom, hogy a vértezetem visszavehessem, rohadt egy helyzet volt.
-Igen, szeretlek! mondta Mary, a nők agya másként járt, nem felejtett el válaszolni, miközben a pillanatokkal futottunk versenyt, már csak a kérdés az volt, nem-e volt túl későn ez a bizonyos beszélgetés...

Tetőn

 Megkérdezhettem volna, az időt húzva, hogy szeret-e, de nem volt értelme, hiszen a szemei mindent elárultak. -Nyeltem, az élet általában szeret féltéglákkal dobálózni, és bár ketten voltunk egymás mellet ülve a fal tövében, egy többemeletes hát tetején, az alkonyi enyhülésbe reménykedve, az élni akarás, mint kedv messzire szalad.
 A házat élő-halottak uralták, a tetőre vezető ajtót sikerült lezárnunk, de igazából így csapdába kerülve, csak reménykedhettünk, a kérdés már csak az volt miben vagy kiben. Persze mi voltunk a hibásak, egy baromi utasítást szó szerint követtünk. Ő rajongott a parancsnokért, én meg rajongtam érte, marha egy történet. De a lényeg, behatoltunk a falakkal körölzárt városba és miközben megszereztük a kívánt adatokat egy földalatti rejtekhelyről, nem kevés tűzharc árán, mert ugye szükséges áldozat, nem kevés egészséges embert zárt be az egészségügyi haderő, ebben a szebb napokat is látott városba.

 A páncél leoldó pántjával babráltam, mert bár életmentő a talpig vértezett, ám itt fent a harminc fok melegben a halált is jelentheti, utáltam a meleget. Ha Mary nem vállalta volna a küldetést, én biztos hagytam volna másra, fiatal titánokra, és azért már a rang végett meg is tehettem volna. Igaz, mint az életben gyakran, ott az a fránya volna, és mert akkor is ott volt, most ezért én is a tetőn szenvedtek, még pontosan magam se tudva, hogyan jussunk el a keleti kapuhoz.
 -Mindegy, sóhajtottam és felállva ledobtam a mellvértet és megkönnyebbülve nagyot lélegeztem, élvezve a némi könnyebbséget. -A tető széle felé lépdeltem, karabélyom a fal tövében hevert, kardom az oldalamon, szóval túl nagy veszélybe nem lehettem, viszont kíváncsi voltam, lent, az utcán mekkora a mozgás.
 Lepillantottam, egy busz az oldalára dőlve, egy kirakatban egy egykor talán kék ford tollászkodott, kiégve, bizarr árucikként hirdetve a pusztulást. -Hullák nem voltak, a zombik akit értek felzabáltak, és mivel a fal célja, hogy kiéhezve elpusztuljanak a fertőzöttek, talán egy idő után eredményt is fog szülni. Bár az az igazság, egyre több város van karantén alatt, és ráadást ez idáig, nincs gyógymód a kórsággal szemben. Persze volt, hiszen a járványt tudatosan robbantották ki egy Szenegáli kisvárost szemelve ki, a kiindulási pontnak. Csak ahogy a betegség egyre terjedt, majd világjárvánnyá fajult, kitört egy háború, a betegség elől mindenki menekülni szándékozott. A lényeg, állítólag a zűrzavart leküzdő orvosi kormányzat, valami malőr közepette megsemmisítette az ellenszert.

-Mit látsz? kérdezte a nő, gondolataimat rendesen összezavarván, bár nem nehéz egy egy nőnek, aki tudja, szerelmes belé a mellette lévő pasi.
-Semmi értelmeset. vallottam be, igaz, úgy tűnt a minket üldöző horda a házba tódulva, az utca úgy mond biztonságosnak mutatkozott. Az a néhány dög nem jelentett akadályt, akik össze-vissza tekingetve, látszólag céltalanul vánszorogtak.
-S akkor hogyan tovább. emelkedett fel a vörös fürtű szépség, kinek arcán az elmúlt napok eseményei rányomták bélyegüket. -Kétségtelen, egy fertőzöttektől nyüzsgő városba az alvás luxus, ráadást ha az itteni túlélőket is magunkra haragítva igyekeztünk élni, életben maradni csak még jobban kikészíti az embert.
- Le kellene jutnunk az utcára, de a házon keresztül kizárva, nem tudom, de ez a megoldás, mert mire feladják a keresésünket ezek a dögök, szomjan halunk.
-Az biztos. értett egyet a mellém lépő nő, és igazából erre nem számítottam, keze megérintve az enyémet, fejét a vállamra hajtotta.
 Megkérdezhettem volna az időt húzva, hogy mire véljem a dolgot, megkérdezhettem volna, de nem tettem, inkább átkaroltam és belehazudva a napfénybe, azt mondtam túléljük...

Sötétség

 Égő házak, málladozó vakolat és a jajkiáltások. A pusztulás egész armadája tőrt az emberi világra, és az angyalok nem léptek, a szürke fellegek mögül nézték a HALÁLT!
-Nincs Isten! kiáltották sokan, miközben a templom hajója megroggyanva bedőlt. -Fűst és szikrákat hányó por tenger, ez a történet, nem egy összkomfortos álomként ér véget, csak a kaszás aratott, és a pokol fenevadjai, a mutáns zsoldosok,  lángvetőikkel osztották a kegyetlen végzetet.
A Nemzeti Gárda egy ezrede próbálta megállítani a háromméteri magas talpig csont és acél élő-gépezeteket. A harc elkeseredett volt, a hátérzajok borzasztó, nyomasztó hányadékként okádták az elmúlást. -Nem volt megváltás, a géppuskák ugatása, a lángok sziszegése és a nem e világi borzalmak fájdalmas üvöltése, maga volt az eleven pokol, az égő város hátterében.

 -Egy hadnagy páncéltörővel tüzelt, s miközben megsemmisített egy mutánst, egy másik túlvilági szörnyeteg lángtengerré változtatta, a tisztnek másodpercei voltak, mint egy ötemeletes háznak, melyet, mint ha földrengés rázott volna meg, romba dől!
 Eközben, látván a borzalmakat az  angyalok még vártak, a kürt még nem szólalt meg, miközben, az ég fellegeiből csepegni kezdett az eső, visszamosva a felfelé igyekvő füstkígyókat, mocskot és sárt keverve a holtest szigetek partjaira.
 Ekkor már nem volt megváltás, az áldozatok már üveges tekintettel meredtek a mennyország felé, a rideg szemekben a csalatkozás a félelem és a gyűlölet keveréke szilárdult meg kőszikla formába, nem volt jelentősége.
 -A sereg tovább hátrált, az ezred lassan felmorzsolódott, foszladozott tépet zászlók árnyékában, miközben a sátán kifogyhatatlan hadereje lassan leőrölte a dombok között ez eddig békében megbújt kisváros!
-Tüzérségi tűzet! adta ki az ezred még élő rangidőse a kegyetlen parancsot, jól tudván, a sátáni erőket nem tudják feltartoztatni, de legalább a haláluk árán, az emberiség is egy aprót visszarúg, igaz ez nagyon apró. -A Föld volt immár a tét, a kontinensek külön-külön vívták élethalál harcukat a mélységből felbukkant, csak pusztítani szándékozó szörnyetegekkel. De már csak az ember alkotta időtől függőt, mikor bukik el az utolsó erőd, az utolsó katona és az utolsó ember.
 Isten már nem válaszolt, az ember még néhány éve kikiáltva magát mindenhatónak, a kőtáblákat darabokra törte, az Úr csak annyit mondott, VAGYOK AKI VAGYOK, és akkor  elkezdődött a hanyatlás korszak.

Végzetes Este

 Egy halvány reményt sem adtak maguknak Káin tagjai, a korcs, csodás nőnek álcázva magát, egy démoni lebuj felé vezetett. -Tettem a hülyét, nem igazán volt választásom, ő akaszkodott rám, a kullancs alattomosságával, hát ebből fakadón úgy döntöttem, legyen kedve szerint.
 Már este volt, lépteink furcsán visszhangoztak a kihalt utcán, ahol a zordságot a sorházak előtt magasodó fák enyhítették, és valahogy a kihaltság is tompa nyomként sejlett csupán. - Okos keverék volt, nem beszélt sokat, de mindig tudta mikor kell megszólalni, miről is kérdezzen, meg egy-egy puszival incselegve, tudassa jó esténk lesz. - Komisz az élet, én tudtam ő kicsoda, nem személyét, fajtáját, és azt is, hogy egy kisebb klánhoz tartozva, vacsorára vagyok hivatalos, ahol vélhetőn az egyik fogás én lennék.
 Ő csak vezetett, éberséget alttaton, miközben kilépve a lakóövezetből egy ipari vágányon átlépdelve, egy gyár területére cseppentünk, egy olyan gyár területére, amely sok éve üzemen kívül, bandák, nyomorultak, kivert kutyák törzshelyének számíthatott.  
-Mindjárt megérkeztünk. mosolygott rám az éjfekete hajú és szemű szépség, színes ruhái, melyek eddig csábítónak hatottak, most a épületek árnyékában, inkább halovány félelmet ébresztettek. Mikor a fekete-fehér világba a szín keveredik.
 Már hallottam a zene dübörgését, a hely is egyértelművé vált, a falon egy vérdémon pecsétje ragyogott, no nem az átlag ember számára érzékelhető tartományba. Bár az is igaz, ha látnák is a halandók, sokra nem mennének, a számok és a torz latin betűk, bizarr vonalrendezések, olyan gótikus benyomást kölcsönözve, csak még kíváncsibbá tennék a laikust.

 A bejárat előtt két hústorony állt, bérelt fickók, akik a pénzért dolgozva, szemet hunytak a bent zajló események felett, nyomorult alja. -Lizi nem mondott semmit, csak a tenyerét mutatta az őrök felé akik szó nélkül utat engedtek, igazi nászmenet.
-Jó lesz. súgta a fülembe a nő, egy folyóson, melynek fényét a direkt pislogósra állított neon, olyan alternatív, elvontaknak talán trendi helyé varázsolta, egy valójában alternatív rémálommá.
-Rendben. erőltettem egy mosolyt, miközben egyre közeledtünk a zene forrásához, majd egy csapóajtón be, már is egy tágas helységbe kerültünk. A távoli sarokba bárpult a mennyezetről fények villództak és minden oldalról tombolt a gépi zene. -A hosszúkás, egykor ipari csarnokba, a mennyezeten még meg voltak a sínpályák, melyeken nehéz súlyokat vontattak egyik pontról a másikra. A helyet édeskés illat uralkodott, miközben húsz megszállott járta a maga őrjítő vonaglását, rajtam kívül még négy áldozatjelölttel.
-Táncolunk? firtatta partnerem, mire én a pult felé mutattam, jelezvén előbb innék egy kedvcsinálót, hogy a buli hangulat rám is rám ragadjon.
-Nem néztem senki elméjébe, mi több nem is igen ismertem az ilyen összejövetel pontos forgatókönyvét, általában az ilyen korcsok kerültek, ez az amúgy szexi és talán bájos nő viszont nem gondolkozva választott, pedig nem is volt akkor még álcám, igaz mikor belementem a játékba, jobbnak láttam alkalmazni...

 Nem tudom pontosan, mert nem igen érdekel, meddig táncoltunk, azt sem, hogy mennyi droggal vegyített löttyöt ittam, nem bírtak befolyással, csak azt tudom, mikor Lizi eltűnve mellőlem és három ismeretlen korcs vett körül, majd a zene megszakadásával rám vetették magukat.
 Azaz csak szerették volna, miként a karmokká nyúló körmeiket belém mélyeszteni. De nem ment, egy őst érinteni ilyen alsóbb rendű férgeknek egyszerűen lehetetlen. A szerencsétlenek úgy pattantak le rólam, hogy tért teremtve tarolták társaikat.
 A csönd isteni volt, illetve lett volna, mert a többi áldozat nem volt ilyen szerencsés, ők emberek voltak, kik gyarlóságaikra hallgatva, most életükkel fizetnek, ezt mondják a szabad akarat következményének. Nem volt dolgom közbelépni, nem azért mentem bele a játékba, a célom, ha már ennyire balga lányka a démonom, hogy elvisz a bulijukra, hát legyen, maximum a klánt a kihalás szintjére helyezem.

 A többiek is felfigyeltek, és a korcsok között feltűnt egy alsóbb démon, ő nem embernek született, sőt nem is született. A fajtája nem bírt jelentőséggel, sosem érdekeltek ezen dolgok. -A jajgatások lassan elmaradtak, ketten halottak voltak, ketten miattam, még megúszták a pusztulásukat. -Szóval szép este volt, a mocsok pedig nem e világin felüvöltött.
 A korcsok körülöttem, de tisztes távolságból fújtattak, némi démoni erejükkel próbáltak kacérkodni, igaz a megoldást a démontól várták.
 A lila tekintetű jószág csak méregetett, vélhetően ő sejtette, ez az áldozat nem is áldozat, hanem maga a vadász, de valójában nem volt visszaút! Lépnie kellet és lépet is, támadott, elég gyorsan emberi mértékkel, de mert az idő relatív könnyedén fogadtam érkezését, mellkasa szilánkokra tört a tenyeremtől. Vonaglott, sok esélye nem volt a talpra állásra, így hozzá lépve megadtam a végzetes rúgást, és mert nem akartam, hogy nyakamba zúduljon a horda, leállítottam az időt és megszüntettem az életerő jelenlétét, mindenki holtan terült el, Lizi is.
 Kerültem a tetemeket, a fények még táncoltak a testek a pokol felé száguldottak, aztán az egyik halott ember, egy lány, vörös hajjal, valahogy megfogott. -Belepillantottam, és úgy gondoltam, még mielőtt a lélek eléri azt a bizonyos pontot megálljt  parancsolok.
 Tudtam e mit miért teszek(?) filozofikus kérdés, inkább az érzéseknek engedelmeskedtem. Ki a csarnokból, át a folyóson belépni az estébe, és átlépni az örök tetemein, most csettintettem, a vörös lánynak esélyt teremtettem. Nem fogja látni a holtakat, nem fogja tudni mi is történt, de adok neki egy érzést, ha él vele, még boldog lehet...