Lezárás

Rohadtul jónak tartottak, pedig csak egyszerűen nem érdekelt ha meghalok. Ó, nem voltam én hős, csupán fogtam magam és szembenéztem azzal amire régtől várakozok, a halállal. Persze mint lenni szokott, a halál ráérős jószágként, nem siette el a dolgot, viszont számomra a bekövetkezett világvégesszerűség egyáltalán nem keresett hírnevet teremtett, oly annyira, hogy a leglehetetlenebb küldetések leginkább rám várakoztak. 
 -Hülye egy világ volt, élőhalottak és alja csürhék tartották uralmul alatt a romok és a lakható területek nagyobbik részét, és mi aki valami rendre vágyakozó szervezetet szolgáltunk, hát nem panaszkodhattunk a munka terén. -Elárulom, igazából se nem a szebb új jövő ideája nem érdekelt, miként a zombik áradata sem zavart. Egy érdekelt, kiadni a szívemet nyomasztó düh, harag, gyűlölet hullámait, ám ez eddig még nem volt annyi ellenség, hogy végre azt mondhassam, jó, én már szabad vagyok és élni akarok. Nem akartam élni, de nem is bújtam el az öngyilkosság egyszerű függönye mögé, helyette egy végrehajtó lettem, akinek nem kellet az élet titkain elmélkednie, igazából az élet kiontásáért alkalmaztak, moralizálás és mindenféle agyalást mellőzőn. 

 Mindig mindennek volt és van eleje, mindig minden embernek megvan a saját személyes tragédiája és ugye maga a kezdete. Nekem is volt, de inkább kimentem a falakon túlra és ha kell karddal, ha kell sorozatvetővel a bennem tomboló vihart igyekeztem enyhíteni, azt a lehetőséget sem feledve, hogy magam is ott maradhatok. Nos igazából az egészben ennyi lett volna az értelem, megpusztulni és mindent elfelejteni. -Szép gondolat és azt képzelné az ember, kurva könnyű a halált elérni egy totálisan elvadult világba, ahol ezrével halnak naponta.  Kurva könnyű akiknek van vesztenivalójuk, akik még a leghitványabb élethez is ragaszkodnak, valami szikrát látva benne. Ám egy kiéget, csak a mélységtől hajtott embernek távolról sem oly egyszerű. Még az élőhalottak is feladják a náluknál is eltökéltebb és érzelmileg üresebb ember láttán az őrjöngésüket és csendben visszahúzódnak zugaikba. -Voltam olyan kelepcébe ahonnét senki sem remélte, hogy kijutok, magam pedig nem is szándékoztam, elég volt a tombolás és a remény, hogy itt aztán vége lesz mindennek. -Itt azért tudni kell, a remény egy rohadt hamis jószág, csak eteti az embert, aztán jól átvágja. E fogalom, már mint a remény tartott tök fölöslegesen életbe számtalan szerelmet, aminek ugye a vége kudarc volt. E remény nevű gonosz állat hülyíti a sokaságokat, hogy van cél és van valami istenszerűség ami majd megoldja a gondokat. Hát én mondok valamit, minden gondot egy jól irányzott pisztolylövés tud csak igazából megoldani, ugyanis a remény csak egy gonosztevő, a lövedék viszont nem ad illúziókat, pontot tesz minden mondat végére.

 Szóval volt a világ és volt egy átokverte keddi nap, mikor egy megbízás keretében egy tetőre ereszkedtünk le, néhány túlélő kimentése céljából. Nem volt nagy kaland, egészen addig a másodpercig, míg nem a helikopterünk a leszállást követőn megadva magát, le nem fulladt.
 -Mondanám ilyen nincs, de volt, annyira, hogy rádión vészjelzést adott le a pilótánk. -Remek egy nap, gondoltam, és hát mivel úgy tűnt egy időre a tetőn ragadtunk, egy húszemeletes épület rabjaként, két társammal a éppen csak elbarikádozott feljáratok megerősítésébe kezdtünk, magamba nem is bánva a dolgot, meghalunk legalább, nagy kaland, mikor a megmentendő tíz ember között megpillantottam, azt a nőt, akinek arca lidércként kísért minden egyes alkalommal, ha lehunyom kicsit a szemeim. Démon volt ő, az én gonosz démonom, és ha van pokol, hát ő biztos bebocsájtást fog nyerni.

-Nem mentem hozzá, tettem a dolgom és azon gondolkoztam, nem, hogy megerősíteni kellene a torlaszt, hanem szétszedni, zabáljanak csak az élőhalottak. -Nehéz volt, nehéz volt jónak lenni, nehéz volt magam visszatartani, hogy oda ne mennyek hozzá és kardomat álnok szívébe ne mártsam. Még nem tettem meg, és nem csak azért mert a társaimra és a többi túlélőre gondoltam, mert be kell vallani, nagyon úgy éreztem, ami késik nem múlik. -Piszkos egy történet volt a miénk, piszkos és egyikünk ez miatt elsüllyed a sötétség tengerében. Megtörtént, s talán okkal, pont egybeesett a mi kis személyes históriánk a emberi civilizáció gyors összeomlásával. Talán mindezek okkal zajlottak közel azonos idővallómba, talán mindennek célja volt és bár hülyén hangozna, ha azt mondanám, a mi szétválásunk eredményezte a világvégét, még is mindig az a bizonyos pillangó jut ilyenkor eszembe, aki megrebegtetve szárnyait, a föld túloldalán vihart idéz elő. -Túl bonyolult volt ez így, de a közeledő alkony is bonyolította az így is kényes helyzetet, hiszen a zombik az alkonyt kedvelték, az éjszaka volt az amely igazán elevenné tette őket.

 A lebukó napot néztem, amit lehetett megtettünk, a pilótánk pedig, hol a segítségért ordított a rádióba, hol egy szerszámmal püfölte a jó pár esztendős, most dögöltnek tűnő vasszitakötő gépterét. Nem mondhatnám, hogy élelem és víz nélkül sokáig kitartunk a ház tetején, abban reménykedve, hogy majd csak ideér a segítség. Általában szokott, de általában túl későn, hiszen a helikopterek korlátozott száma alapból kizárta a gyors reagálás lehetőségét. -A lőszerről meg kár is volt beszélni hiszen abból sem volt túl sok, csak hogy teljes legyen a kép, és ugyan még a város halottnak mutatkozott, gyanítható volt, hogy sötét odúk és pincék mélyén már éledeztek az élőhalottak. -Be kellet vallanom, valahol mosolyt csalt az arcomra ez a végzetes szituáció. Úgy látszott, pláne, hogy a rádióba csak annyit mondtak TARTSATOK KI! hogy nyakunkon a halálunk, és mivel már ezt kerestem jó ideje, kicsit elégedettnek éreztem magam, pláne mert itt volt az a személy is, aki végett egy rossz emberré váltam. Persze a rossz relatív volt, hiszen ártatlanokat nem öltem, viszont tény és való, már csak a vérontás adott némi enyhülést a lelkemet gyötrő kinn ellenében. 
-Köptem! a nyál mint bomba zuhant a mélységbe, miközben lent az utca repedezett kövezetén már a gyomok törtek elő, diadalmuk visszafordíthatatlannak látszott. -Győzelem volt ez tagadhatatlanul, a természet vissza kívánta hódítani, ami egykor az öve volt és a jelek szerint ez elkerülhetetlenül összejött neki.

-Mit nézel? lépet hozzám a némber, a hangjából elégedettséget vettem ki. Úgy tűnt, nem csak én vettem észre, de ő is felismert, és valamiért még beszélgetést is provokált.
-A múltat. fintorogtam, kezeim ökölbe szorulva, szinte folyamatosan önmagam nyugtatgatva csak számolgattam, hogy ne zúzzam szét azonnal a koponyáját.
-Nincs abban már semmi látnivaló, az idő megette.
-Meg?! firtattam, messze nem kedvelve, hogy az időre fogja a saját hibáját, talán hibánkat.
-Miért, ami elmúlt annak vége. jelentette ki, miközben igyekezett a szemeimbe nézni, tettem róla ne jöjjön össze.
-Kétféle múlt létezik, az egyik amire emlékeznünk és egy másik, amiről azt kívánjuk, bár csak meg se történt volna. Nos te számomra az útobiba tartozol, azzal a ki.aszott vasárnappal együtt.
-Gyűlölsz még mindig. konstatálta szomorúan, talán a szomorúsága még őszinte is lehetett, viszont kurvára nem érdekelt.
-Igen, és magamat is, mert voltam olyan hülye, hogy hittem neked! köptem a szavakat, a több éves seb, amely eddig is gennyedzett, most felszakadt és meglehet ez a pillanat kellet hozzá, de pisztolyomért nyúltam és a halántékomhoz szorítva elsütöttem, végül is a pisztoly volt ebben a világban az egyetlen dolog ami minden mondat végére pontot teremtet...

Visszfény

Koszos, istentől távoli világ volt ez, nem léteztek ultramodern berendezések, sőt, mint egy időutazás, benzinnel gördülő járművek voltak túlnyomórészben. Ez kicsit furcsa volt John számára, furcsa, hiszen a galaxis belsejéből érkezve, messze nem számított ilyen lemaradásra. Persze ennek oka lehetett az elképesztő űrvihar amely elzárta e távoli peremvilágot a civilizációtól, és ki tudja miért, a modern, az akkor modern dolgokat leváltotta a múlt eszköztára.
 A városokat dízelmozdonnyal vontatott vonatok kötötték össze, a településeken buszok okádták a kipufogófüstöt, az utcákon pedig sok esetben kétütemű járgányok döcögtek. A helyzet a némi bizarr arculata ellenére érdekes, üde színfoltként szolgált, miként a hajdani űrkikötők, amelyek most kerozinnal dolgozó repülőgépek bázisává váltak. -Múltba lépés, még szerencse, hogy az Egyetemes Birodalom rendtartójaként, térgörbítő hajójával történt, és óvatosságból, távol a várostól érkezve meg, elrejtette járművét. Ez normál eljárásnak számított egy régóta "elfelejtett rendszer" esetében, már csak azért is, mert feledve a régi felállást, új kiskirályok, immár nem követve a császári irányvonalat, esetleg gyilkosságig is elmerészkednek.
 Nem volt ebben semmi megdöbbentő, példának okáért ez a planéta pontosan 240 évig volt elzárva a birodalomtól, sőt minden külső világtól. S ugyan a vihar nem csitult, de egy polgárháborút követőn a tudósoknak volt idejük és módjuk, hogy megoldják a gigászi viharon való átjutást, és ez a matematikán alapuló térgörbítés volt. -Küldhettek volna egész apparátust, katonákat, hogy a birodalmi ellenőrzés mielőbb helyreálljon, ám az illetékes tanácsnok, e körültekintő eljárást javasolta, Johnra bízva, hogy fölmérje a helyzetet és annak megfelelően érkezzék majd a megfelelő létszámú katonai különítmények...

 Hosszú, szúrás és lövésálló kabátot viselt, mint ha csak egy világvégi bányásztelepről csöppent volna a nagyvárosba. Ugyan nem volt túl feltűnő, de azért azt sem lehetett mondani tökéletesen beleolvad a tömegbe. -Mindegy, ez volt, és igazából nem a trendre készült. A legfontosabb feladata az volt, hogy keres egy nyilvános adatbázist és megtudjon mindent a bolygót irányító konklávéról és természetesen felméri lenne-e és mekkora az ellenállás, ha megérkeznek a birodalmi hivatalnokok.
  -Lépkedett és egy sokadik kirakat előtt ment el, ami még is felhívta magára figyelmet, talán a bentről friss pékáruk hívogató illata. A járókelőket még egy felírat is csábította ami  így szólt egyféle reklámként is: ITT NEM LESZELSZ ÉHES.
 Pillanat volt, a férfinak nem adatott meg, hogy elidőzzön egy-egy kirakatnál, miként azt sem engedhette meg, hogy a helyi hatóságok a kelleténél előbb felfigyeljenek rá. Nehézkes helyzet volt ez, és nem csak azért mert a gravitáció a földétől némiképp komiszabb volt, az egészet nem túl ésszerűnek gondolta. Mi a francnak ilyen elavult kémes dolog, mikor helyette küldhettek volna egy kémrobotot és az pillanatok alatt megoldotta volna amivel ő napokig fog kínlódni. Na jó, mivel a Földön a hagyományőrzők voltak fölénybe akik kimondottan a gépek ellen voltak, hol ott őket is a gépek szolgálták ki, az ilyen elvont küldetések nem voltak mostanság egyediek. Túl a polgárháborún, a újra életre kelt tudomány árnyékában tudománytalanok mondják meg, mik is a játékszabályok, a birodalom ura a császár meg bábként tetszelgek a különböző szövetségek rivalizálása közepette. -Igen, volt rá esély, hogy újabb polgárháború fogja megrázni az emberi civilizációhoz tartozó planétákat, talán ez az elveszett bolygók visszaszerzési láza sem más, mint a készülődő háborúhoz az erőforrások megszerzése. Persze ez már politika, és egy Johnhoz hasonló ügynök, nem igen kavarhatott bele a nagyok játszmájába, talán csak maga a császár, ha végre felállna és lerázná a tehetetlenség láncait, mert egy ilyen galaxisokon át ívelő birodalomnak erős központi vezetésre van szüksége és nem különböző szekciók, érdekközösségek kicsinyes vitáira.

 Már tovább állt, az illat elenyészett, az emberi massza hömpölygött, az idő vélhetően a munkakezdésre való készülés lehetett. Nem gondolkozott ilyenen, nem érdekelte az ITTENI IDŐ, neki feladata volt és a lehető leggyorsabban meg kívánta oldani, inkább már harcolt volna az érkező osztagok oldalán, mint sem James Bond szerepében lavírozzon.
-Uram, kérem! szólította meg egy ismeretlen, ami alapvetően nem hangzott túl jól, de mit volt mit tenni, az ismeretlen valami egyenruhát viselt egy jármű mellet állva, két másik fickóval, talpig vasban és komoly mordályokkal felszerelve, eleve nem illettek bele az eddigi városképbe, ami semmi jót nem jelentett.
-Igen? állt meg John és mivel a "rendőr" intett, hogy lépjen közelebb, hát engedelmeskedett, már csak azért is mert a járókelők, valahogy a bajt érezvén egyre nagyobb távolságot vettek volna fel, tehát még fedezéknek sem lehetett volna őket száz százalék biztonsággal felhasználni.
-Ő John Horv, az egyetemes birodalom megbízott ügynöke?! tette fel az első és ledöbbentő kérdést a zsaru, ez annyira meglepő volt, hogy egy másodpercig John sem tudta mit is mondjon, majd az érthetetlenséget és meglepetést színlelve a semmit nem értek tekintetével a nála lévő pszicho-kártyát adott át a rendőrnek, ami érintésre kontaktust teremtve az adott személlyel kimásolva az agyból olyan képeket amik alapján a szimpla kártya személyazonosító panellá változik. -A fickó nézegette a lapot, elvben tökéletesen működött, a kérdés a marcona, zöld uniformisos miért csóválja a fejét és forgatja a kártyát(?)
-Jó, kezdjük elölről, ön John Horv? firtatta a rendőr, immár elég világossá vált, valami rohadtul nem stimmelt.
-Nem, láthatja, a nevem és az adataim, miért csinálja. védekezett John, nyilvánvalóvá válva, itt pillanatok kérdése és erőszakba torkolnak az események.
-Jó,fintorgott a hatalmas férfi és a két ugrásra kész társára sandítva, így folytatta: - Sirv Arvan tanácsnokot letartoztatták, a császár feloszlatta a birodalmi irányító nagygyűlést, a frakciókat megszüntette, minden küldetést leállított, ennek tudatába kérdezem utoljára, ön John Horv rendtartó aki titkos küldetésre érkezett ide?!!!
-Na jó, ez sok volt John számára, csak éppen azt nem tudta, hogy ez egy hatalmas kelepce, vagy valóban ilyen gyors változások álltak volna be a birodalom életében. Bár ha ezek meg is történtek, elég lett volna egy visszahívó parancs, valami még mindig nem volt kerek.
-A válaszom mindezen dolgok tudatában...kezdte John és tudati paranccsal aktiválta a vész-teleportot, a világ azonnal kifordult és a zavaros képek világán átlibbenve ismét a valóságba lépve, pontosan ott találta magát ahonnét elindult, csak immár a hatalmas karabélyok rá voltak irányulva.
-Isten hozta John Horv ügynők. vigyorgott a főrendőr és az egyik fegyver már is elsült.