Egy Pillanatnyi Pillantás

Szomorúan néztem a felhőktől tűzdelt eget, szomorú voltam, és sok kérdés közepette az elmúláson töprengtem. -Csak kérdések voltak, csak egy lélegzetvételnyi rezdülés, nem akartam beletemetkezni, nem akartam egy sokadik keresztet magamra venni.
 Persze fájt és hazudnék ha azt mondanám már minden rendben, de el kellet fogadnom, hogy anyukám, nem anyám, nem függ a koromtól, ő az én anyukám volt és marad, meghalt. Sokáig száműztem a gondolatokat, lenyelni, vagy eltaszítani kívántam az emlékezést, de emberek vagyunk, ember vagyok, és igen, ki kell mutatni az érzéseket, így a bánatot is.
 -Kansasra pillantottam, a lány elmélyedt régi könyveibe és igyekeztet frissíteni tudását. Nagy ágyú volt, pörgött egykor vele a világ és közben a világ rázúdult. Most már nem száguldozott, most egy másik úton járva haladt egy ösvényen. De én úgy érzetem, igen is a saját tempónkba azt kell csinálnunk ami a szívünkbe dobog, különben belebetegedünk, s minek betegedni, ha van kiút, mert minden labirintusból létezik kijárat, ez tény.
 Elfordultam, se ablak se kedvesem és még a nyomasztó terheket is hátrahagyva csak néztem kifelé fejemből és minden, még lélegző nyomasztó atmoszférát hátrahagyva, igyekeztem, arra gondoltam amim van. -Van egy ház, nem kastély, van munka, az egyik olyan dolog amit szeretek csinálni és itt van nekem Kansas és én neki, kívánhatunk többet(?) -Persze lehetünk vágyakozok, lehetünk mindenséget felsoroló igény birtokosai, de minek?! -Minek ha az adott pillanat örömet és boldogságot szolgáltat.
 -Először is élek, van mellettem egy olyan hölgy akire rápillantva soha nem gondoltam volna, hogy velem tart az élet nevű utazásba, és ez csodálatot és boldogságot teremtet. S ami igazán örömteli, az az, hogy ez a boldogság mindkettőnket körülölelve egy ragyogó csodát teremtet...

 Meseország(?) -Nem, a valóság immár egyetlen városra korlátozódott és tulajdonképpen senki nem tudta mi rejtőzik a falon túli örökös ködtengerbe. Éhség és nyomor ugyan nem volt, de az emberiségből immár csak ennyi létezett, egy városnyi polgár akiket egy maroknyi katona védelmezett az ismeretlentől. -Furcsa hogy ilyen elveszett világban az ember moralizál, a jóról és emlékekről, de a vélt biztonság és a lelki egészség érdekében ez szinte a muszáj képében jelentkezett, vélhetőn minden épp ember elméjében.
 -Esteledett, a helikopterek lassan felemelkedve a ködbe merészkedve napalm rakétákkal világították meg a külvilágot, vagy is inkább felégettek mindent ami esetleg közeledhetett a város ellenében. - Érdekes, ez a Föld és se műholdak sem bátor pilóták nem tudták feltérképezni a planétát, mi több, pár mérföld után, már a dronok sem láttak semmit, majd egyszerűen megsemmisültek. A városnyi túlélőnek talán egy szerencséje volt, és ez a vörös bolygó. Tulajdonképpen a Mars kolóniái tartották el a várost, onnan jött az utánpótlás, az volt az utolsó remény. Ha megszakadna a Marssal a kapcsolat, pár hónap és a város éhen és szomjan halva, az utolsó emberi település is megszűnne a Föld nevű bolygón.  - A lényeg, emberként élünk, emberi munkákat végezve, legbelül abban reménykedve, hogy vagy a technika vagy a Jó Isten által a kék bolygó újra kék lesz és egy végső esélyt kap az emberiség, hogy megcáfolja azt a trendet, hogy az ember csak pusztít maga körül, mindent és mindenkit felemésztve...reménykedjünk. 

VÉGZETES ÚT

Az űrhajó  irányíthatatlanul szelte a végtelen űrt, a mikrometeorok százával ostromolták az intelligens fémmel burkolt járművet, igaz, igazából nem tudtak végzetes sérülést okozni, ők nem, de az ásítozó, hatalmas fekete lyuk, az elkerülhetetlen végzetet jelentette.
 Mark tudta, talán napjaik vannak hátra, talán csak napjuk, de nem tudott mit tenni, hiszen a mentőtutajok már rég kirajzottak, és valami idétlen sorsolás keretében neki kellet a hajón maradni, neki és Amynek, talán mert ők voltak egyedül az uralkodóházhoz lojálisak, és mint kiderült a KÉK ÁLOM utasszállító valójában egy rebellis fegyvercsempész hajónak bizonyult. -Ez volt, Mark számított mindenre, így a halálra is, csak azt nem, hogy egy ártatlan embert is magával sodor a komisz végzetbe.
 Amy egy kedves nő volt, nem is igen politizált, csak ragaszkodott hozzá, és ez most vélhetőn élete legrosszabb döntésének bizonyult. -Mark próbált alkudozni a kalmárokkal, de mivel a lány nem kívánt élni a túlélés lehetőségével, a KÉK ÁLMON marad. A KÉK ÁLMON ahol valójában csak neki kellet volna.

 Furcsa történet volt, már mint a kezdett. -Mark Zoden ugyanis a császári házhoz közeli körökbe mozogva egy kényes megbízásra kérték fel, s ő elfogadta. Sejtette, hogy semmi nem lesz az, mint ahogy a hírszerzés, elé tálalta, sőt legbelül volt egy olyan érzése, hogy bizonyos köröket immár zavart jelenléte, állítólag túl  nagy befolyással rendelkezett. Persze ez csak rossz pletyka volt, a császár messze nem vette javaslatait komolyan, viszont tény, szeretett csevegni vele, de ez csak emberi mércében jelentkezett, se törvény, se befolyás nem járt a bizalommal.
 Mindegy, már nem volt visszaút, és ez a lázadókhoz közeli hajó tulajdonképpen csak egy csapda volt, néhány arisztokrata összejátszva ezekkel a minden hájjal megkent kalmárokkal, legalábbis a férfi így vélte. Már csak a sorsolásra elég volt visszagondolni, meg aztán ki az a hülye aki elhiszi, hogy pont egy, azaz két embernek nincs hely a mentőtutajokon. -Végül is Mark elismerte, diszkrét és nem brutális leszámolás részese lett, a hajósok nem támadták, nem igen céloztak kilétére, egy tapintatos likvidálásnak lehetett így részese, bár a férfi drága bulinak vélte, hogy ő miatta feláldoznak egy teljes hajót rakománnyal és minden értékkel amit képviselt.

 -Amy félrevonult, nem akarta, hogy Mark lássa könnyeit, nem akarta, hogy egy gyenge nőnek tűnjön, pedig az volt, ám úgy érezte talán, most neki is erősnek illik lenni. -Igaz, hogy mi illik és mi nem a halál torkába, felettébb relatív.
 -Nagyot sóhajtott, igyekezett erőt venni magán, és ugyan a halál felé utaztak, némi büszkeség töltötte el, hogy nem vállalva a túlélést, a számára fontos férfival maradt, minden logikus érvet félrelökve. Már csak azért is, mert még nem volt szerelmes, érzett valamit és ez olyan láthatatlan köteléket képezett, amelyet a kaszás közelsége sem tudott elvágni. Nem tudott, de majd a fekete örvénylés mindent cafatokra tépve egy pontot rak egy meg sem született történet végére. -Mert hogy is volt(?) itt a hajón ismerkedtek össze, és beszélgetést beszélgetés követve kerültek egyre közelebb egymáshoz, mikor is az idillt a kapitány törte, közölve a hajó irányíthatatlanná vált, és el kellene kezdeni az evakuálást. Persze a menekülés zökkenői közepette valahogy kiderült pont egy ember már nem fér fel az utolsó mentőtutajra, és hát pont Mark volt az az egy.
 Azt azért el kellet ismerni a hajó nem az utasszállításba utazott, de mert volt engedélye korlátozott létszám szállítására a KÉK ÁLOM élt a lehetőséggel, és úgy tűnt valamilyen malőr végett elszámolták magunkat, vagy a személyzet vagy a komputer hibájából.-Egy biztos volt, ebből a slamasztikából nem volt kiút, és még a férfi sem kezdett illúziókat regélni, már mint hogy túlélik a rájuk váró végzetet. Pláne mikor kiderül Mark Zoden egy felettébb fontosnak tartott személy volt az uralkodóház szemszögéből nézvén, talán semmi de semmi sem véletlen, még az elmúlás sem, a lány legalábbis így vélte...

Távoli Tél

Amikor a felhőkből kihullik az utolsó hópihe, és a szürke, nehezedő massza lassan betakarja az egész környéket, Zoleni vadászok ilyenkor teszik le a karabélyt és felkészülnek a hosszú, dermesztő télre. Az élet nagy vonalakban mindenütt egyforma, az életben a törések a legtöbb esetben, rejtett repedésekkel kezdődnek, és általában túl későn ismerjük fel, hogy a jég mindjárt beszakad, és mi a jeges mélységbe süllyedünk, csak egy apró reménybe kapaszkodva.
- Dan, egy monitoron keresztül nézte a fákra nehezedő hideg nyomását, szinte hallva a ágak kiszenvedő haláltusáját. Ő már biztonságba volt,  föld alatt tíz méterre a jeges pokol nem tudott utána nyúlni, meg aztán a nukleáris generátor tette a dolgát, biztosította a mélységi lakásba a megfelelő hőfokot. -Hiába öt hónap kínzó tél, és mikor felenyhül mínusz húsz fokra már örvendezni lehet. Természetesen ilyenkor a NOR elrejtőzött gyarmatosítói és az itteni állatvilág friss levegő és napfény reményében előmerészkednek. Persze mint az élet törvénye, ezen ritka napok a vadászatra is alkalmasak, úgy az állatok, mint az emberek számára. Bár a bolygót meghódító ember, inkább a szabadságot a természetben való néhány órát többre értékelte. Az igazi vadászat számukra tavasszal zajlott.

 S a karácsony(?) a távoli Földről hozott ünnepek java része a NORON is aktuális, mi több, az emberek ilyenkor elnosztalgiáznak és a virtuális térben örömmel hallgatják az öregek szavait, azokét  a telepesekét akik még látták a kék planétát, az emberiség bölcsőjét. -A távolság hatalmas és a térgörbítés ellenére iszonyatos összegbe kerülne rendszeresen az anyabolygóra látogatni, így maradnak a mesék és a holofilmek.
 Igaz voltak városok, és ott minden közvetlenebből zajlott, ám kint a déli végeken Zolen hegyes-völgyes zord területein ritka számba mentek a kisebb falvak is. Erre praktikusabb a föld alatti otthonok, magányos farmok, és valahogy a vadászok és az érckeresők akik leginkább lakták a környéket, szűk családi kötelékbe éltek, a társasági életet, eseményeket a rövid tavaszra és a még rövidebb nyárra hagyva. A kapcsolattartást erre a videórádiók oldották meg, és e mocskosul kemény időben csupán a járőrök kopogtak időnként be, hogy ellenőrizzék minden rendbe, és nincs-e szükség segítségre. -Általában nem volt, a Zoleniek maguknak való, de sokoldalú emberek lévén, szinte minden gondjukat maguk, vagy a szomszédjuk segedelmével oldottak meg. Egy ridegségtől uralt világban az emberek is zártabbakká váltak, egyrészt a kényszer, másrészt összekapcsolódtak valamely láthatatlan szál jóvoltából a táj hangulatával. -Nem volt depresszió, nem őrlődtek fel az emberek, ahogy egy tudós le is jegyezte, " az itteniek egyekké váltak a környezetükkel, hiába a csúcstechnológia, erre az embert még embert próbáló környezet fogadja, és ez valójában igazi embert teremt e modern világban, ritkaságként számítva."

 Dan egy lekváros fánkot kezdett el enni és mert a ködlő massza egyre csak erősödött, kikapcsolta a kinti kamerákat és egy zöldellő erdőt varázsolt a északi falat szinte teljesen beborító monitor, kivetítő képernyőjére. A háromdimenziós vízió tökéletesnek tetszett, még az erdő zaja is átjött, és még azzal is tökéletes volt, hogy a férfi jól tudta, ilyen erdők nem léteznek a NOR gigászi, elnyúló, egyetlen kontinensén. Az enyhébb területeken inkább páfrányok nőttek az ég magasába, erre délen pedig a Földi fenyőkhöz hasonlatos masszív faóriások dacoltak a hó és a jég súlyával, túl kívánván élni a hosszú telet. S miközben a lakáson túl a félhomály és a fagy tornyosodott, bent a képhez aktualizálódott a helység klímája, sőt még az illatok is megjelentek, errefelé így zajlott a tél...

Pillanatkép

A hadnagyot két katona kísérte, s így a téli estébe a tisztnek volt alkalma végignézni a csodás főváros roskatag épületeit. -Kijárási tilalom volt, s bár az ablakokból kik-ki lestek a lámpások fényei, emberi tekintet csak felettébb óvatosan merte.
 -A házak álltak, sokuk már egykor díszes vakolatuktól fosztottan ásított az estébe, a kormánynak nem volt pénz a nagyváros rendbehozatalára, meg aztán zárt körben sokan úgy vélték, ha a lázadók ne adják az istenek elérik a várost, akkor úgyis romokká bombázzák, tehát kár az erőfeszítés.

 A hadnagy véleménye szerint, tény, valós veszély a lázadók megérkezése, de hát jelen pillanatba még is csak a fővárosról beszélünk(?) -Hát igen, nem hivatalosan mindenki tudta, hogy mindegy mit hoz a háború, a főváros már sok éve csak névleg a főváros. A valódi funkcióját a kormányzó szülővárosa töltötte be, olyan hivatkozással, hogy ez messzebb van a frontvonaltól. Persze ez is relatív, 60km a mai világba nem távolság, de hát nem is erről szólt a történet.
 Elhessegette a gondolatait, a lépteik kopogását hallgatta, a repedezett járda csúf "tükrét" nézvén, miközben a távolról egy villamos jellegzetes zaja törte a csendet, vélhetőn kik rajta utaztak engedéllyel cselekedték, gyaníthatón munkások lehetnek kik végeztek a délutános műszakjukkal.

- Ezt nem ők fogják leellenőrizni, az ő feladatuk a járőrözés és az esetleges gyalogosok igazoltatása, szabotázsok megakadályozása. A feladat rutinszerűnek tűnhetett, mint a jelzőlámpa állandó sárga villogása. A metró már nem járt, ilyenkor a katonai szállítmányokat mozgatta, mindenki kíváncsi szeme elől elrejtve, végül is ez katonailag titkos, mi több, taktikai jelentőséggel rendelkezett.
 A tiszt megállt, egy golyóállóüveg kirakat előtt, ahol rutintalan kirakatrendező zavaros koncepciója szerint sorakoztak a téli ruhák és az akciós élelmiszerek. Hiába, ma már nem igen akad szakember, mindent a Tömegek Minisztériuma irányít, oktatás minimális és mindenkit éppen oda küldenek ahol emberhiány volt, és majd ott megtanulja, vagy éppen nem a rája kiszabott feladatott. Sajnos nincs alkalmassági, nem nézik kinek mihez van képessége, inditatása, csak úgy sorozatba pecsételik a munka kiutalásokat, mondjuk ezért is van ott az ország ahol, gazdaságilag a szemét alján.
 Mark Gold hadnagy elfordult a kaotikus kirakattól és tovább lépett, katonái, hűséges kutyák, szó nélkül követték, ők is a közből toborzott, gyatrán kiképzett Nemzetmentő alakulathoz tartoztak, ezek előbb voltak pártkatonák, mint valódi tűzharcra edzett fegyveresek, nem is véletlen, hogy a lázadók egyre közelebb kerülnek a fővároshoz. De hát a hivatásos állomány jelentős része átállt és a lázadók így egyre erősebbek. Igazából csak a médiába a propaganda által erős a hatalom, ott aztán győzelmet győzelemre halmoznak a új hadsereg gerincét képező Nemzetmentő alakulatok. Persze a valóság más, de a lebutított, agy mosott sokaságnak pont ennyi kell, ráadást így megértik hogy minden egyre drágább, végül is hős fiainknak kell minden az első vonalaknál...

Egyféle Karma

Nem istenről beszélünk, Isten beszél rólunk! -Ő megteheti és meg is szakíthatja eszement ámokfutásunkat, miközben önhit elszálltságunkba leromboltuk a planétánkat, embertársainkat és mindent mi igazi lehetőség lehetett volna számunkra a mennyország irányában.

 Nem kell elvont víziókra gondolni, a mennyország nincs messze, nagyon is közel van, közel azokhoz akiknek igazán van szíve! Mert a mennyország a szívben létezik, csodás rezgéseit a lelken át mi is megérezhetnénk, már ha éppen ezt szernénk érezni...

Megremegett a föld, csak egy pillanatig tartott és nagy kárt nem is okozott. A toronyház könnyedén dacolt az enyhe rengéssel, sőt igazából a naptól volt félnivalója az emberiségnek, a vöröslő óriástól, mely felkívánta perzselni az egész planétát, cafatokra tépve azt az élet nevű dolgot mindörökre. -Furcsa, az élet szimbóluma a meleget és fényt ajándékozó égi csillag döntött úgy, megdönti az emberek uralmát, még ha ennek az összes többi élet pusztulásai is az ára.
 Biztos volt oka, már mint a napnak, miként az embereknek is, ablaktalan beton-acél erődökbe vagy mélyben húzódó bunkerekbe rejtőzni, miközben kínt a növény és állatvilág az utolsókat rúgták, jó néhány, milliárdba mérhető emberrel egyetembe. Mert hát a biztos helyeket drágán mérték, és minden nap kész vagyont igényelt, arról nem beszélve, hogy a nap mellet a kint rekedt emberek is a bebocsájtást követelték, gyakran szabályos ostromokat élvén meg az ilyen védett épületek, mint a földmozgással dacolt toronyház.
 Persze mint minden sötét éjszakában, most is volt egy halovány fény, akadt egy terv, egy pajzs felhúzása a nap és a föld közé, ami elméletben működhetett is volna, csak épen az űrhajósok hiányoztak akiknek csak oda szólna a jegyük, visszaútra nem lenne mód, több okból is kifolyólag. Ám miközben megvolt a terv, nem voltak meg a hősök. A nagyszájú bátrak valahogy eltűntek és még a valóban eltökéltek is, inkább bevállalták a katonáskodást, a bunkervédelmet, mint sem egy tuti halálba vezető utazásra jelentkeznének.  -Igazából érthető, és sok pesszimista ráadást rávilágítva a lényegre, ha fel is állna a pajzs, sok-sok évbe kerülne mire a bolygó regenerálódni tudna, és addig tovább tartana az erőforrásokért az élet-halál harc. Mi több az élelem java ma már a védett épületekbe vannak elraktározva, és az ilyen helyek mikrobiológusai kreálják az utánpótlást ehető  élelmiszerek formájában, ami továbbra is az ilyen helyeken tartaná az embereket, mi több a véges készlet és kapacitás miatt, nem léphetne fel a nyitott kapu elv, mert az a teljes pusztulást jelenthetné.

 Egyes vezetők szerint a pajzs felállítása ráérne akkor, mikor a kint rekedtek vagy a naptól, mutációktól vagy az éhezéstől elpusztulnának, addig jobb ha minden marad a régibe. Igaz az is kérdés, vajon addigra marad-e egy űrjármű és kapacitás, hogy a tervet kivitelezzék. Most még fen áll a technika jó része és a titkos objektumok viszonylag biztonságba, létező infrastruktúrával a jelen készen van a nagy küldetésre, a jövő viszont képlékeny, hisz a felszín pusztul, a kintiek menedéket és élelmiszereket keresve, előbb-utóbb fellelik a még rejtve, biztonságba létező ilyen célt szolgáló bázisokat is, és akkor már a lehetőség is megszűnik a világ megmentése érdekében.  

Dermesztő Világ II

Konstantinápoly 1299

Nikétás a Hagia Sophia alatt húzódó kazamatarendszeren keresztül a pátriárka parancsára, a kínzómesterek kezére adták. Nem maga a jövendölés zavarta az egyház vezetőjét, sőt nem is XII. János volt aki képviselte az egyházat. -A férfi álarcot viselt és még öltözéke sem jelezte milyen pozícióba is szolgál, de hatalma kétségtelen volt, hiszen a két hóhér minden mozdulatuk előtt az ismeretlenre tekintettek, és cselekedeteik az ő óhaja szerint alakultak.
 -Már nem fájt semmije, illetve mindenét olyan szinten meggyötörték a tagbaszakadt fekete ruhás végrehajtók, hogy már nem tudta megkülönböztetni, mely porcikája is sajog jobban. -Már könnyezni sem tudott, az idő férfi úgy érezte, immár kisírta fájdalmába minden egyes sós cseppét, a jövője meg már megpecsételődött. Zsongott az agya, de azzal tisztába volt, hogy a csatornákon keresztül tetemét majd a szenny a Márvány-tengerbe juttatja és a testét a halak zabálják fel, minden tudásával együtt földi porhüvelyét is végérvényesen eltüntetve.
-Mond öreg, hányan tudnak zagyva elképzeléseidről, mond hányan tudnak eretnek gondolataidról, és mond, honnan veszed, hogy már nincs 200 esztendeje szent városunknak?! követelte a maszkos nagyúr, hangja erőteljes, nem utalt eunuchokra, mi több, Nikétás úgy vélte a rejtélyes kihallgatója katonaember lehet, valamely nagyon befolyásos család képviseletében, ami egy pillanatra azt sugallta a megtört férfinak kinek teste egy kínzópadhoz kötözve vértől és verejtéktől bűzlött, hogy ez az ismeretlen hisz a jóslatba, hiszi amit leírt, mi több, talán éppen annak bekövetkeztén munkálkodhat, ijesztő felismerés volt.
-Mond te rejtelmes alak, ki csak szenvedést hoztál rám, mi érdeked elárulni hazád, mi érdeked a pogányok kezére szolgáltatni Bizánc hatalmas birodalmát! vágott vissza a meggyötört férfi, úgy érezte megérzése igaz és helyénvaló kimondani, hiszen később már semmit sem fog tudni kimondani.
-Ostoba! mindig minden birodalom elbukik, mindig minden birodalom belűről bomlik, a külső hatás csak az utolsó csepp. 
-Nem válaszoltál, haza árulója! köpte a szavakat a vénség, ő már tudta az igazságot, tisztába volt, hogy a gonosz munkálkodik, és már abban is, hogy 1453 lesz a igaz keresztény birodalom utolsó éve, egész a kővé vált király felébredéséig.
-Öljétek meg! parancsolta az álarcos, és a csatlósok tették amihez értettek, kémélet és könyörület nélkül...

...Az inkvizítor cellájában a gondolataiba mélyedt és csak reménykedett, az Úr add számára kellő időt, hogy megértse a miérteket. Megértse azt, hogy az emberi eredendő gonoszság miért is dominál általában, és egyáltalán, miért szégyen kimutatni az emberi érzéseket. Persze ezek elveszett dolgok, filozófia csupán, egy vérrel írt világba, ahol a legfőbb hatalom a gonosz. -A férfi nagyot nyelt és a durva falakra tekintett, sok tíz méter mélyen voltak egy hegybe rejtőző erődbe, amely elég távol volt a gonoszok városaitól, de még is ahhoz közel, hogy le-le tudjanak csapni egy-egy ocsmány karavánra, vagy gyalázatos menetre.
 Még nem tűntek fel a kárhozottaknak, végül is ügyeltek és minden akciót körültekintően hajtottak végre, ügyelve, hogy egy műhold se lesse a kiszemelt területet, a dronokra pedig külön vadászegységük volt. -A középkorú férfi azért azzal tisztába volt, előbb vagy utóbb itt fognak a folyósokat védelmezve elvérezni, hiszen az Úr nem fog közbeavatkozni. Illetve fog! mikor az utolsó igaz ember is elesik és a lelke az ég felé indul, az Úr akkor le fogja küldeni angyalait és a sátán nem állva útjukat, a bűnös milliárdokat eltörlik a föld felszínéről örökkön örökre...

Temető

Halottaim száma rengeteg, nem tudom, hogy ez a saját vagy a világ hibája, de tény, ma már a temető az otthonom. -Ó nem szánalmas szellem, ostoba lidérc vagy riogató kísértetként tengetek "életem." A sors fintora, miközben az utolsó városok falai omladoznak az idő szorításába, az én kárhozatom az örök fogság egy megátalkodott temetőbe, ahol saját halottaim sírjai magasodnak, talán az idők végezetéig.
 Nem volt ez átok, legalábbis az elején nem! -Egykor régen úgy tűnt, ez a legjobb megoldás, békét keresni a megbékéltek között. Ám az élet nem ilyen egyszerű, még ha a szabályai könnyen lekövethetőek is. Mert míg a magányba menekültem, lezárva, kizárva magam a külvilágtól, az addig kint, elszabadult a pokol. Láttam a dúlást, láttam a jajveszékelést és a százak könyörgését, hogy engedjem be őket.
 -Bár tehettem volna, bár az én akaratom érvényesült volna, de a sors mindig tud fintort mutatni, s miközben rajtam nem fogott a tomboló halál lehelete, szemeim végig nézték ahogy az emberi civilizáció darabjaira hullva, minden ami volt, megszűnjön létezni.

 A kis faházam felé vettem az irányt, körülötte kert, és jószágok is akadtak, természetesen ügyelve, hogy ő nagyságuk nem lépjenek a sírok labirintusába. Nem a holtakat féltettem, és még az állatok se lettek volna veszélybe, inkább a tisztelet diktálta ezt, tisztelni a múltat és megőrizni az emléket, ha már más nem maradt, vagy ha maradt is, nem e környéken, az már biztos volt.
 -Rút, levelek nélküli erdők, repedezett, többször felégett talaj és csontvázak művészi összevisszaságba, ez volt a külső világ, tulajdonképpen egy másik, egy nagyobb temető. Azt meg, hogy a sorsom miért akarta így, már mint, hogy egyetlen túlélőként örök magányra kárhoztatva tengessem mindennapjaim, nem jöttem rá és nem is jött válasz. -S olykor megfogott a kísértés, hogy valahogy kitörjek és a világba kiáltsak, egy végsőt, egy utolsót, hogy én is meghalhassak, ám valami mindig visszatartott. -Persze már nem a félelem, egy pont után és annyi borzalom láttán, már a félelem klasszikus értelembe nem számított ellenségnek. A holtak sem marasztaltak igazán, és az alig látható erőmezőn is átsétálhattam volna, ha nagyon az lett volna a kívánságom.
 -Nem tettem, nem cselekedtem, így az utolsó napok hajnalán is csak néztem a túlpartot, mint annak idején a Neander-völgyi ember, néztem és vártam, csak remélve, hogy ennek a groteszk játéknak is egyszer csak vége szakad. -Már nem tudtam könnyezni, már az érzések sem egyértelműek voltak, minden zavaros, minden kaotikus, csak a temető rendje utalt valami értelemre, valami olyanra ami rég volt, régen lehetett, miként az eső a távol Mars bolygón.
 Valahogy úgy lehetne mondani, jégbe fagytam, kizökkentem a világomból, s miközben az elenyészett, nekem megadatott a pusztulást végig szemlélni, terheit magamra venni és várni azt ami még nem volt, ha csak ez az egész nem csupán egy szürreális álom...

Dermesztő Világ I.

1299 Konstantinápoly, Bizánc

 A megszokottól eltérően a Márvány-tenger irányából rendkívül hideg szél ostromolta a várost. Nikétás, az idős jövőbelátó sietősen hajtotta be szerény otthona ablakát, orrába jól érezvén a tenger semmivel össze nem téveszthető illatát. -Rosszat sejtet, valahogy a bajt érezte csak remélte nem a gyenge kezű császár  II. Andronikosz pribékei közelednek. Persze az uralkodó lenézése nem volt különleges, hiszen ez az alkalmatlan császár tette tönkre, oszlatta fel Bizánc ütőkepés flottáját, ráadást a földesurak bábjának tartotta a többség. Igaz, Nikétást nem politikai véleménye miatt kereshették, inkább a jövendölése zavarhatott bizonyos köröket. Tény, az idős férfi sorokba szedte mikor is jön el a világnak végezete.

" Lészen mikor olajba tárolják vizeiket az emberek,
olajból gyártott ruháikba járják útjuk.
hazugságokat öklendezve, Isten tagadják,
a ként, hogy közben állítják, ők a keresztények igazán.

Eljönni fog a bálványok újbóli imádata,
a bálvány neve pénz, és az ellenség újra azok lesznek,
kik, ki mondják az igazat, mert képekkel manipulálnak,
röpiratokkal befolyásolják a gyenge többséget."

...a helikopter Isztambul romjai felett, óriási madárként szelte az eget, a füstölgő épületek még frissként mutatják a romlás remekművét, a kárhozottak dúlását. Persze ezzel nem lehetett mit tenni, a többség eladta lelkét az ördögnek, és az ördög sereget kovácsolva elvakult követőiből, és mindent a totális pusztításnak rendeltek alá, miközben vezéreik, helytartóik fellegvárakból szórják a hamis igéket.
 Isten nem harcolt, a szabad akarattal rendelkezők eldönthették miként cselekednek, s mivel a többség engedett az állatnak, hát ők elkárhoztak, a kevés maradék még küzdött és bár tudták egytől egyig meg fognak halni, még is hittek Istenbe és abban amit az egész jelentett. Mert bár a kárhozottak is imádtak, igaz nem Istent és Ördögöt, de ezen utóbbi ajándékát a pénzt és a hatalomvágyat mindinkább. Bár a  sátánnak nem voltak igényei, hogy imádják, ő jót mulatott a disznók elé szórt pár szem makkon civakodó rabszolgákon. Az ördög egy küldetést követett és sajnálkozva bár de közölhette megbízójával a mindenek teremtőjével, hogy tulajdonképpen sikerrel járt, mi több, a kezdettektől övé volt a siker záloga, csak a remény volt amit Isten választott és ami által látszólag el is bukott. De persze nem ő hanyatlott a porba hanem a remény, az a remény, hogy az ember kinek minden megadatott, emberként tud e élni és cselekedni.
 -A helikopter az Aranyszarv-öböl felé fordult, a inkvizítoroknak itt már nem volt dolguk, a gonosz hordája messze járhatott, csak a Hagia Sophia  beszakad kupolája hordozott még valami fennköltséget e totális rombolás közepette is. S miközben az álcázó remekül működött, az inkvizítorok úgy érezték, jobb lent a földön, mert az ég a gonosz fölénye. A merészség csupán annak szólt, hogy talán van túlélője a mészárlásnak, talán felébredt a kővé dermedt király, de ez nem történt meg, még nem...