Kapcsok

-Egyszerű mesének tűnhet, és mit tagadni, valóban csak egy egyszerű mese volt, úgy mint a Hófehérke, igaz törpék és Hófehérke nélkül. Persze ha minden ilyen egyszerű lenne mindennek hamar vége is lenne, de szerencsére mi emberek tudunk bonyolítjuk. Igaz az a fránya portündér aki a kanyargos kocsiúton táncolva fűszálakat, homokot és kis bogarakat vadított meg, pörögve, forogva táncával, szintén hajlamos volt a dolgokat kicsit megfűszerezni, messze nem tetszetős végkifejletet eredményezve pimasz kis művével.
 -Itt megállhattam volna, az alig méteres leányzó úgy el volt foglalva sajátos parádézásával, hogy akkor se vett volna észre, ha remekbe rögtönzött művét hangos tapssal értékelem. De nem tettem, inkább letérve az útról megkerültem a szeleburdi tündért, jobb az ilyenből kimaradni, mert bizony mikor egy tündér megpillant egy halandót aki éppen kileste sajátos huncutságait, félelmetesé tudott válni, még most is, mikor az új isten papjait, megáldva kellő erővel, templomaik hatalommal, egyre inkább eltörölték a múlt lábnyomait, az embert helyezve a legmagasabb pozícióba.

 Nem kerestem kapcsolódási pontokat, sem a múlt sem a jelen nem nagyon érdekelt, ugyanis egy pont után, már semmit nem tud meghatározni semmilyen törvényszerűség, még az isteneké sem. Lehet furcsán hangzik, lehet, hogy olyan mint egy szerelmes fohász, de mindegy hová katalogizáljuk, a lényeg ebben a mesében mert ugyan a felhők tudnak kékek is lenni, de az igazi lényeg az zakatoló komputer, mert testet és gondolatot kreálva, tulajdonképpen életbetartott.

"...egy mese istenről aki nem akarta beismerni tévedését, egy mese az életünk ahol a rossz a jó és a megváltás nem egy újabb élet, hanem maga a megsemmisülés..."

 Egy falu kezdett előbontakozni, mint ködlő tengereken a partmenti világitótornyok. A tündér már messze járt, a nap átlépte a delelő vonalát és a immár az utat szegélyző mezőket, bokros síkot felváltotta a kukoricaültetvények zöldellő hullámverése. Megamra néztem, egy tipikus szerencsevadász külső, hosszú csizma, oldalamon kard és pisztoly amelyeket jótékonyan homályba rejtett a hosszú fekete köpenyem melynek drótból szőr szálai sok alattosom üzérkedéstől megvédtek. -Furcsa lehetett, de hangsúlyozottan ez egy mese, és hát a mesékbe életre kelhet egy program, testtel és öntudattal. De hogy bonyolultabb legyen a történetem, nem egy mesterséges intelligencia vagyok egy tündérektől, papoktól és istenektől színesített világba, hanem John Brinn hadnagy a X-23-as kísérleti űrhajó berepülő pilótája aki hajótörést szenvedve egy alternatív világba kötött ki. Jó, ez még így is bonyolult, de a lényeg az űrhajó rakott össze fel nem foghatom milyen vegyületekből, elemekből és még mielőtt megkérdezné valaki, nem tudom hogyan, csak azt elvben halhatatlan vagyok... Sokszor megöltek, de ugyanannyiszor fel is ébredtem teljesen regenerálódva és egy átkozott gondolat motivál, megtalálni a MODULT. Nos ez nyilvánvalón nem az én gondolatom, ez az újjászületésem ára, ez a gép szeretné elinalhatatlanul hajszolva egy elveszett dolgot, mely ha meglesz a sejtésem szerint vissza csinálódik minden, és egész itteni életem olyan lesz, mint ha nem is lett volna. -Egyre zavarosabb? -Nem tagadom, számomra is sok évtízed kellet míg viszonylag a helyére tudtam illeszteni a dolgokat, mert ugyan a hajóm valahogy összerakott és szinte megsemmisíthetetlenné tett, az információk csak töredékesen érkeztek meg tudatomba. A legnagyobb gond tán csak az, így félig-meddig istenként ténferegve, sok városba szobrokat emelve tiszteletemre, nem igazán akarom megtalálni azt a fránya modult.

 Bizony sok dolgot nem akar az ember, de vannak amik megkerülhetetlenek, miként ez a párszáz lelkes falucska. Na nem azért mert nincs más út, inkább azért mert isteneket meghazudtoló képességeim ellenére vannak feladatok amiket meg kell tennem, és SZÁLFALVA ezek közé tatozott. A pontos okát nem tudom, a komputer csak annyi információval látott el, hogy itt találni fogok egy értékes relikviát, és a relikvia jó, a relikvia kell. -Igazából az űrhajóm követel bizonyos dolgokat és egyértelműen nem kapok elég adatott ahhoz, hogy kikövetkeztessen e hatalmas kirakósba egy-egy darabka mire is való valójában. -Emlékszem, egyszer egy csavarhúzó volt a tét, azért kellet többször egy sárkánytól tűzhalált szenvednem hogy megkaparintsak egy nyomorult csavarhúzót. Ha belegondolok az egész örültség, hisz el is tudhattam volna készíteni egy hasonlatos darabot. De nem, neki az kellet és számomra nem volt választás, ki kellet találnom a tűzokásó gyenge pontját, részről részre gazdagodva, végül legyőzve a bestiát, megadatott, hogy elvihetem a szerszámot az űrhajó jól álcázott roncsaihoz(?) -Igen, csak koordinátákat kapok és körülbelül egy mindig azonosnak tetsző helyszínen átadom az aktuális ereklyét...aztán ennyi, újra úton vagyok élményekkel gazdagon, egy sokadik küldetést teljesítve, egy távoli ígéret reményében, hogy egyszer hazajutok, csak hát én nem alkarok!

 Éreztem hogy jóhelyen járok, szinte biztos voltam hogy ami kell nekünk a templomba rejtőzik, mint bolha a kutya bundájába, kiszámíthatatlanul egy fránya csípésre készülve. Nem voltam feltűnő, már amennyiben egy idegen nem szúr szemet egy apró faluba. Bevallom nem érdekelt, hogy figyelnek e vagy hogy mit is gondolhat az a néhány ember akik a falu utcáján elhaladtak, vagy inkább én elhaladtam mellettük. Álomszerű volt, ezerszer lejátszott jelenet, vagy hős vagy a halál a pusztulás képviselőjeként végig nyargalok egy helyen és véghez viszem amit a hajóm követel. Persze furcsa szimbiózis ez, van hogy évekig azt csinálhatok amit akarok, nem kapok instrukciót és ez olykor elfelejtetti azt is hogy küldetésbe vagyok és azt is, hogy valójában ki is vagyok és hol lenne a helyem. -Benyitottam, a kinti élénk fényt egyből eloszlatta a színes üvegek biztosította majdnem félhomály, miként a kellemes tavaszt a hűvös ősz váltotta fel. A hely látszólag üres volt, a padok hívőkért áhítoztak és a brutális négyes kereszt az ősi elemeket hirdették, találd ki alapon csak remélve nem rontást hoznak hanem áldást.

 Az oltárhoz léptem, nem igen kerestem semmit, a kacatok nem bírtak jelentőséggel számomra, immár csak a feladat létezett, az irányitás csak részleges szabadságot jelentet. Levertem minden, a kehely csörrenve ért földet, a gyertya fagyút öklendezve elveszítette fényét, miként az oltártakaró is a nyolcszögletű kövekkel kirakott padolón végezte, csak a pálca kellet. Nem a szokványos volt, ez fémből készült és mindkét végére menetet vágtak, középtáján pedig egy számsor éktelenkedett jól kivehetőn, némiképpen foszforeszkálva a szűrt homályos fényben.
-Hát te! törte a pillanatot egy hang, a gazdája egy oldalajtón léphetett be, ő volt a hely gazdája, csak reméltem az ő érdekében, nem volt bűbája, mert akkor biztos hogy végeznem kell vele.
-Már megyek is. fordultam a hang irányába, hogy egy megtermet harcosnak is beillő férfi kék tekintetével találkozzék az enyém.
-Tedd le és még távozhatsz. zengte a hegyomlás, és hogy teljes legyen a finálé, a főbejárat is feltárult és négy villákkal felfegyverzett alak türemkedett a fénnyel együtt a templom mélyébe.
-Kár. mondtam és nem vártam csodákra a pisztolyom övemből kirántva a papra lőttem, ő tűnt a legveszélyesebnek, a parasztok a kardomtól is megriadnak véltem magamba. Hihetetlen, láttam a lövedéket, láttam a fegyverem torkolattűzét, mintha az idő kificamodott volna és láttam, hogy a golyó egyre lassulva egyáltalán nem kívánt célba érni. Újra lőttem, rohadt lassan történt minden, a parasztok pedig rohadt gyorsan közeledtek, a kardom után nyúltam...azaz csak próbáltam, a mozdulat megvolt, de a sebességem szertefoszlott. 

"-ILEGÁLLIS BEAVATKOZÁS" zengte valami az elmémbe, ez nem mágia volt, sem a hang, sem a lassulásom. Ha csak az lett volna a hajóm nem szólal meg, nem volt szokása, az instrukciói is álmokba érkeztek, álmokon keresztül, itt valami nagyon komoly dolog volt, egy másik komputer is belépett a játékba...                

Mennyország, alternatíva a túléléshez / kezdet(?) /

"Nem felébredni kellet, hanem megérteni amibe beleébredtünk"

 Egy faház volt, igazából ép csak sejtéseim voltak, hogyan kerülhettem ide, de még ezek a sejtések is homályosak, inkább illúziók, mint sem valós emlékek. Persze az egésznek nem sok jelentősége volt, vagy ha volt is, az adott pillanatba nem sokat értettem meg az egészből. -Nem voltam kiváltságos vagy legalábbis nem éreztem annak magam még ezen esemény következte által sem. Tény, kijutottam a fertőzött városból, miként az is, valaki valahogyan ide hozott, egy szerény komfortossággal berendezett épületbe, az asztalon egy üres papír és ceruza ennyi volt a fogadtatás.

 Az ember mindig formálja gondolatait miként a gondolatai is formálnak az embert, ördögi kör. Lassan állatam fel, nem azért mintha szédültem volna, vagy mert a mögöttem álló napok nyomasztó bélyegéit még nem mostam volna le. Már lemostam, már negyedik napja vendégeskedek ezen, egy erdő közepén található faházba, ahol minden megtalálható egy kényelmes élethez, a fegyvereket amiket talán a legelsők  között megleltek, külön bonusznak tekintettem. Ajándék az édenbe, csak azért, hogy tudja az ember, a pohár ugyan félig üres, de megeshet, inkább már félig teli, ennyi. Persze az ember óvhatatlanul is elmélkedik az idő direkt arra való, pláne mikor a madárdal köszön rád, és nem egy fenevad ocsmány hörgése.

 -Igazából az a  érdekes az egészbe, hogy nem a válaszokat kerestem és nem is a menekülés lehetséges útvonalát, hiszen valahogy, megmagyarázhatatlan módon, biztonságba éreztem magam. S bár e varázslatos idillt némiképpen megtörte az erdőt átszelő  patak, melynek túloldalán minden a zöldellő rengetek ellentétje volt.  Kiszáradt fák, eltorzult állatok és olykor, rút ébresztő gyanánt felbukkanó élőhalottak. Az érdekes az volt, a vízen egyetlen szörnyeteg sem merészelt átjutni. Hörögtek, ocsmány hangokat adtak ki mikor a parthoz merészkedtem, de mint láthatatlan fal, a víz áttörhetetlen korlátnak bizonyult, legalábbis egyenlőre. Jó, ebben semmi misztérium nem volt, mikor kitört a járvány, fertőzés vagy csak szimplán a világvége, a tudósok hamar rájöttek a víz taszítja a dögöket. Rájöttek, de az eltorzult szörnyetegek is, hamar kifundálták, hogy kerüljék meg, hogy hidalják át sajátos problémájukat. Ők megtették, mi meg időt nyerve le lövöldöztük a bestiákat, ilyetén közjátékokkal teltek a mindennapjaink és iszonyatosan hálásak voltunk mikor szakadt az eső, ugyanis ekkor legalább olyan biztonságba voltunk, mintha egy bunkerba várnánk a csodát.

"Istent megtalálni nem túl egyszerű, mert olykor nem kint, hanem bent kell felkeresnünk."

Hétköznapi istenek

Istennek lenni annyit jelent, hogy irányítod a pillanatot. Messze nem a múlt vagy a jövő az eszköz, hiszen a csaták ma zajlanak, itt és most. Természetesen nem hiszem, hogy ezzel nagy dolgokat mondanék, de ha mégis, bízva bízz, mert ez a lényege mindennek.
 
...nem feltétlen küldetésem része minden perc ellenőrzése, ám ha az a perc értékes, igenis közbeavatkozok. Nos így volt ez azon júliusában is mikor emberi külsőmet használva, egyféle avatárom, a sorsom által szembe találtam magam az Ékek boszorkányával. Hatalmas erővel rendelkezett, ám volt egy gyengéje, ő nem tudta ki vagyok én valójába, számomra viszont nem létezett olyan álca amin ne láttam volna át, szóval egy bizonyos előny már is az én oldalamra került, csak úgy kezdésként. Természetesen a banya szintén emberi külső mögé rejtőzve manipulálta környezetét megfélemlítés és titkok ismerete által. Gonosz volt, mint a pokol hiénái, és bizony mondom, ha nem az lettem volna aki vagyok, megeshet kitértem volna útjából. De nem tértem ki, és meg volt a kiváltságom, hogy valódi létem titokba maradt, így csak egy mitugrász halandónak vélt, ami által részben már ekkor megpecsételte kettőnk találkozásának végkimenetelét. Persze hazudnék ha azt mondanám, minden le volt úgymond papírozva, be kell vallani, engem is kötöttek és kötnek bizonyos szabályok és a boszorkánnyal ellentétben, nekem nem volt több száz rabszolgám és hűbéresem, viszont tény és való, istennek isten voltam, még ha emberi testbe rejtőzve is. -Bevallom nem érdekelt mit konspirált, manipulált ez eddig, mindenki saját poklának megalkotója, ám amikor keresztezik utam és terveimet megbolygatni kívánják, hát be kell vallani, nem a toleráns típushoz tartozok. -A legfurcsább az egész később kibontakozó történetbe, hogy eszembe se volt, okkult háborúba bocsátkozni, de a események úgy hozták, hogy egy bizonyos személy túl közel került hozzám, és a sors fintora, ez a személy éppen a banya kötelezettje volt.

Kezdet:
...nehezen néztem a szemeibe. igazából nem számítottam semmi ilyen fordulatra. Már számtalanszor találkoztunk, gyakran egy irányba utaztunk és túl voltunk bizonyos szabályok lefektetésén. Nos túl voltunk, ám e szimpla kitudja hányadik találkozás ismét megmozdított ott bent bennem valamit, naná, pont az ő irányába. Tegyük hozzá soha nem randiztunk, és bár tudtuk egymás lapjait és fel is vázoltuk merre meddig, még sem lett ez köbe vésett szentírás, és az emberi részemnek pont ennyire volt szüksége, hogy az a szikra újfent életre keljen. -Persze ez a mi dolgunk volt, a mi dolgunk holott egy olyan helyzetet tartottunk fenn amely egyikünknek sem ideális. Igaz, minden nézőpont kérdése, ő számomra minden tekintetbe fontos volt, én számára már nem minden szinten értem el azt ami kulcsa lehetne egy jövőbeli nagy kaland nyitányához. Mindegy, az irónia az volt, hogy miközben istenlétem által, egy csettintés és szívét elhódíthatom, emberi természetem ezt megtiltotta és csak szenvedtem a saját kis kőrjeimet járva, talán abban reménykedve, egyszer ő is érez irányomba hasonlatost, mint én feléje, léte, lénye egésze iránt. -Furcsa szituáció volt, amikor egymás mellet álltunk sokan úgy vélték egy párt alkotunk, annyira összeillettünk vizuális tekintetbe is. Bár ez így hülyeség, hiszen ha összeillenénk össze is jöttünk volna a sok sok időbe elveszett pillanat egyikébe, ám ez nem történt meg, a magam részéről hiábavalón reménykedtem, a tiszteletem jeleként, az ő elméjébe ugyan bepillanthattam volna, de magától érthetődön nem tettem meg.  

 Vannak küldetések, vannak okai hogy egy isten emberi formát ölt, és ismerjük el, ez nem a szerelem. Ám mikor a végtelen énünk össze van zárva egy korlátok közé kényszerített emberi akarattal, olykor érdekes dolgok szülhetnek, szerelmes lettem. Valahol önmarcangolás a küldetésünkkel szembeszegülni és megküzdeni egy lehetetlen dologgal, mert az istenek nem hóbortból járják a világokat, mint ahogy egyes mitológiák sugallják. ezzel nem mondom, hogy minden hiábavaló, hiszen magam is belevágtam emberi érzéseimnek engedelmeskedve, ám ott egy viszonylag friss történet, Jézus Krisztus története, ő sem azért hordta emberi külsőjét, hogy boldogan éljen míg meg nem hal, pont a feladat volt neki is a cél, ugyan a kísértés őt is elérte, de ő más ügyet képviselet, egy új vallásét ott a tét, a lét vagy nem lét volt. Számomra viszont eredetemből kifolyólag mivel a keletkezéstől létezve nem kötöttek templomok és hívek, nem ők táplálták létemet és így nem volt érdekembe vallást, egyházat alapítani. -Hűm, magyarázgatok, okoskodok, közben még mindig zavartan, szép szemeibe nézve arról álmodtam, hogy de jó lenne hozzá tartozni, átölelni, arcára mosolyt csalni, makacs kis elképzeléseibe, már mint az életet tekintve belekerülni, és mikor kel a nap, együtt, egymás mellet ébredni. Sok álom létezik, és még mi istenek is megengedjük ezt a luxust magunknak, mert az hogy mindent tudunk még nem azt jelenti, hogy mindent meg is tapasztaltunk. Mindegy a lényeg lassan elindultunk apró gondolatainknak hangot adva, természetesen a lényeget jó messzire kerülve...