Koszos eső I.

-Lehet-e robot és ember között szerelem? a kérdés sokáig nevetségesnek számított, ám mikor megszületett az M.I. a Rotec corp. jóvoltából, a nevetséges immár valósággá változott. Sőt, igazából egy szintetikus ember a kért program alapján hűséges és odaadó marad mindörökre, míg egy ember a vére és a hanyatló erkölcsnek köszönhetően, minden tud lenni, csak hűséges nem. Persze erről a világ is tehetett, hiszen beszüntetve az egyházakat, szabad a gazda elvet érvényesítette. Ha úgy nézzük a messzi ókor vélt erkölcstelensége kutyafüle volt a jelen, állatnál is állatiasabb emberi oly "dicső" motívumaihoz képest. -Nem számított, a vélemények elvesztek mint esőcseppek a szeméttől duzzadó óceánokba.

 John a mocskos utcán az alkony és a ipari fűst katyvaszától körülölelve a nyomorzóna felé igyekezett, akadt küldetése, a kormány halálra ítélte a Rotec volt főmérnökét, aki egy egész szériányi robotemberbe kiiktatta a a robotika három törvényét:

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
   

-A mérnöknek egyetlen célja volt, ha az ember gátlástalanul cselekedhet, miért ne tehetné meg egy mesterségesen alkotott, de teljesen saját egyéniséggel rendelkező intelligens emberiszerű vagy még tán emberibb lény. -Az ügynök ezen nem töprengett, ezt is csak a házkutatás alapján tudta meg, ami persze egyáltalán nem befolyásolta, végül is hivatásos bérgyilkos volt. De valójában nem is igen volt értelme moralizálni egy elcseszett világba, és John ha tehette kerülte az ilyet, főként a munkájával kapcsolatosan. -A zúgás rohadtul nyomasztó volt, a nyomorzónákat  hatalmas gyárak ölelték körül, és éjjel-nappal nem csak a mérgeiket okádták, de dübörgésük is az őrületbe tudta kergetni az embert.
 Piszok világ volt, rohadás minden másodperce és a lebutított tömeg csak álmodozhatott, hogy egyszer kiszabadulva eljuthat a kolóniákra. Igaz most ezt mindenki halasztotta, a Holdon ugyanis gyilkolni kezdtek a korlátjaiktól felszabadított robotok. Persze a hadsereg tette a dolgát, megkezdte a tisztogatást a Rotec adatlistája alapján.

 Neki a mérnök kellet, és a minden emberbe a születésekor beültetett chip segítségével elég jól nyomon lehetett követni mindenkit, még egy főmérnököt is. Lehetett, miként ügyes technikával ki is lehetett úgy venni, hogy azt a központi rendszer ne érzékelhesse. Ha így nézte John, akkor lehet hamis úton járt, de kezdetnek ez is megfelelt. Egy hetet kapott, ha addig nem jár sikerrel akkor másra száll az ügy és a vérdíj összege. -Pedig élnie kell, a pénz létkérdés, az ember maradt ami, egy szolgáltatóktól függő rabszolga és a a fogyasztói társadalom hűséges androidja. Itt jönne fel, hogy ki is a robot, az ember vagy a gép??? -Köpködni kezdett, a szürke magasságból pernye eső hulldogált, kormosra mázolva mindent és mindenkit. Majdnem mindenkit, Johnnak esőt és minden szennyet taszító köpenye volt, a köpenye alatt egy plazmavető, a plazmáról meg tudni lehet, mindent átégetve biztos pusztulással szolgál.

 A ház sokadik emeletének patkányoktól terhes folyosóján a 675-ös számmal jelölt ajtónál állt, a retinaérzékelővel nem is foglalkozott, miként a pislogó neon korhatag fénye sem zavarta, csak egyszerűen be kell törni és végezni a főmérnökkel, azaz főmérnökasszonnyal, ugyanis a keresett személy nő volt, Alizz Stars. -Egy parányi bomba az ajtóra, sok lépés távolság és a állandó zajt egy robbanás törte meg, egyfajta napkelte gyanánt a monoton univerzumban. -John gyorsan mozgott, az épület elszívórendszere szinte azonnal munkába állva tisztítani kezdte a tisztátalan levegőt. Sok értelme nem volt, a kinti hányadékot hozta be a benti bűzt cserélendőn, a robbanás eredménye inkább csak egy üde színfoltnak számított, mint szennyeződésnek, de hát az épület így működött, igazából az is csoda, hogy működött.
 -A lakásba lámpa remegett és némi fűst kavargott, a fegyver már a férfi kezéből fakó színével kacsintott a szobára, amely puritán egyszerűségével gyors áttekintést engedett. -A nő nem volt sehol, az asztalon penészes kávés pohár, a por pedig rendesen mindenhol mindenre komótosan telepedett, utalva itt már jó ideje nem járt senki.

 Benne volt a pakliba, a nő kiszedte vagy kiszedette a nyomkövetőjét, ám miközben ez számára előnyt jelentett a vadásznak a dolga bonyolódását eredményezte. Ráadást semmi extra nem volt a lakásba, a zsaruk nyilván majd mikor ráérnek esetleg kedvük úgy hozza ellenőrzik a robbanást, a szegényekért nem aggódott senki. Tehát John könnyedén elhagyta a helyszínt és útját senki nem merte keresztezni, az útját nem, de a lakásra biztos ráugranak a házba élők, az ő számukra még az a penészes pohár is kincs lehet. Kincs, hát a pénzért nagyon úgy látszott meg kell dolgozni, vonta le a konzekvenciát a bérgyilkos, miközben ismét a szenny esőbe lépdelt, mikor egy alak sodródott hozzá, oly észrevétlenül, hogy a férfit teljesen meglepte, miként a kés szúrása is, amely megtalálva a köpenye gyenge pontját a húsába mélyedt. -Pillanat volt, a ismeretlen már is eltűnt, hiába került elő a férfi fegyvere már célpontot nem talált, viszont a szúrástól vörös cseppek indultak meg a ruhán át, jó találtat volt, állapította meg az ügynők, kesernyést ízt érezve a szájába...            

Esőfelhő

Az életben mindig kell értelmet találni, mert különben az egész értelmetlen. Amy igyekezett valamit elérni, valakivé válni, ám nem oly könnyű, és talán még lehetetlen is, mikor a pánikbetegség szorításába vergődve, szinte mozdulni se tudott.
 -Ha behunyta szemeit, könnyen visszagondolt amikor még részben szabadnak érezte magát. Csak részben, mert mindig fojtogatták a gátlások, a félelmek a rettegés az emberi gonoszságtól, de ettől még szorgos hangyaként tette amit a társadalom elvárt tőle. -Nagyot nyelt, szomorú volt, a bogyó ott volt a tenyerében, a bogyó mely oldotta a szorongást, vagy legalábbis elérte, hogy nem kellet  róla tudomást venni. Ám, viszont miközben nem volt az állandó rettegés, a rohamok keretében újra és újra rákacsintott a iszonyatos állapot. pokoli volt, egy pokoljáráshoz lehetett volna hasonlítani, miközben a szíve majd kiszakadt mellkasából a vérnyomása meg az égig repült, hogy remegjen, reszkessen és a hideg ölelése verejtékbe verve gyötörje, hosszú percek tengerében, míg végül a gyógyszerek ideglenesen diadalmaskodtak.

 Nem volt ez igazi diadal, az idegen dimenzióból ismét ide sodródott gigászi szörnyeteg végig tombolta magát fél Budapesten, épületeket, életeket döntve le, törve össze, míg végül a NATO egyesül légi ereje meg nem semmisítette a pikkelyes bőrű húsz méteres szörnyeteget.
 Mintha valami sci-fi film elevenedett volna meg, mintha isten talán megutálva teremtményeit új lehetőségeket kínált új élőlényeknek. Ha isten volt megtehette, ha isten volt, jogosan kívánta elsöpörni az emberiséget, mely szemétdombbá változata a kék bolygót és fajok ezreit törölte el, kénye-kedve és pofit éhsége szerint. Persze jelen esetbe nem volt jelentősége, miként annak sem, éppen hol tombolt egy-egy idegen borzalom, a lényeg valójában az volt, MIKOR FOG NÁLUNK IS MEGJELENNI AZ ELEVEN ISZONYAT! -Voltak teóriák, akadtak tudósok kik a nagy hadronütköztetőt kárhoztatták, mások, támadásnak vélték az egyre sűrűben előforduló eseményeket, aztán pedig még ott voltak az egyházak és sajátos dogmáig, és már meg is telt egy egész könyv az új világvége víziókkal...

 Nem lehetett tudni mikor és hol hasad meg legközelebb a tér-idő szövete és átpréselve magát a résen pusztításba kezd egy sokadik szörnyeteg.Igazából semmit nem lehetett tudni, és talán jobb is volt. Megítélni, megjósolni a jövőt kilátástalan és meddő kísérlet, miként a múlt viharaiban táncolni szintén, bár ez utóbbit az elme könnyedén megidézhette és pánikroham formájában ki is tombolhatta magát, miként a jelent ostromló idegen titánok is pontosan ezt tették, tomboltak, őrjöngtek és mikor végül elpusztították, hatalmas erőforrások igénybevétele árán, szinte garanciát jelentett, arra, hogy hamarost jön a következő iszonyat. Amy szerencsés helyen élt, a hat éve fel-fel bukkanó borzalmas lények, még nem közelítették meg otthonát, még a láthatatlan szövet nem szakadt fel feléjük, igaz ő maga is tudta, minden csak idő kérdése. Itt azért a lányt nem kezdte fojtogatni a félelem, sőt szinte várta, hogy felbukkanva az idegen borzalom, várta és remélte, hogy a szörnyeteg gyorsan elpusztítva, végre megszabadítja az életét romokba döntő betegségétől.

 S bekövetkezett, egy kora tavaszi napon történt, mikor a Hold első kolóniája ünnepelni kezdte létének második esztendejét, természetesen jelentős költségeket emésztve fel. De mert a Földet az idegen dimenzióból, időről-időre belépő lények ostrom alatt tartották, a világkormány úgy döntött a bolygón túli kolóniák lehetnek az emberiség reménysége. S ha majd kellően megerősödnek, végső csapást fognak mérni a szörnyetegek anyavilágára. -Politika volt, viszont a másik világból átlépő titáni borzalom a rideg valóság. Amy hallotta a szirénákat, a tévé is élőben mutatta ahogy városát szemelve ki az idegen szörnyeteg, vad tombolásba kezdve elhozta a végítéletet. A hadsereg már úton volt, a légierő első gépei már rakétáikkal fájdalmas sebeket ejtettek a támadó lény testén, de még messze volt, hogy megadja magát. A lány összeszedte magát, a lány készen állt a végső pillanatra, és ahogy földrengés szerű lépteivel egyre közelebb ért a lény, Amy kilépve otthonából, a szembe széllel mit sem törődve a legalább huszonöt méter magas monstrumra tekintett. -Összenéztek, a metszett elképesztően nagy szemekben nem volt gyűlölet, a lányra néztek és az idő egy lehelet elejéig megdermedt. Nem voltak vadászgépek, nem voltak romokba döntött házak, pánik és menekülés, sziréna és gázrobbanás, csak a pillanat létezett.
-Rajta! mondta a lány és még egy lépést téve széttárta karjait, jelezve megadja magát a történéseknek. A szörnyeteg megremegett, majd ő is lépet, egy rezdülés alatt eltiporva a törékeny porszemet, aki az imént még Amy Ronn volt...

 Végszó: Nem voltak szörnyetegek, nem volt a valóságokat elválasztó láthatatlan hártyán hasadások, de még a Holdon sem épült fel az első állandó kolónia, csak egy könyv volt az asztalom ESŐFELHŐ írta Amy Ronn.