Dögvész! / tört verzió /

 A felhők barátságos utazásukban csak egy másodpercre tekintettek le, mentek, ők előre néztek és nem keresték az emberlét gyötrelmét, gondolatait és zagyvaságait, egyáltalán semmit.
-Emily csak egy sóhaj elejéig tekintet a magasba, igaz ő vágyta a felemelkedést a kiszabadulást az emberlét függőségeiből. Furcsa kettősség volt ez, furcsa a lent és a fent, miközben kéklő pólóját a hűvös szél ráncigálta nem kevés homokkal dobálózva, miként homokvihar a Szaharába egy nyomasztóan rossz pillanatba. -Igaz, ez nem a sivatag volt, csak egy nevenincs kisváros a világvége peremén, alant vánszorgó fertőzőtekkel, akik a felhőkkel már nem, de a négy emeletes ház tetején álló lánnyal már annál inkább törődtek, hiszen fehérjeforrást véltek látni benne, agyuk halovány motivációi már csak ily szinten funkcionálva, biorobotok egy biológiai vészhelyzet immár tán utolsó felvonásaként.

 -Nehéz volt dönteni, és természetesen a tető legszélére lépve a rá bámuló horda monoton mormogásán túl csak a szél hangja hallatszott, ember már kevés volt, ha volt egyáltalán, miként pipacsok a szepen nyírt gyepszőnyeg közepén, kérdéses.  Nagyon fáradt volt, az étel és ital kifogyóba és a vélt segítség, egy megeshet eltévedt rádióüzenet immár csak illúziónak tűnve, a ház mely ez eddig erőd volt a lerombolt lépcsőháznak hála, mára a sirkamra szerepére készült sajátos előadás keretében. -Áram, már nem volt a generátorok megdöglöttek vagy szomjanvesztek a lényege nem változott, miként az ember se, aki képmutató volt az az i marad és éppen úgy s.arik istenre miként embertársaira. -Arca rándult, az öngyilkosság már nem csak játszott vele, immár komolyan a párkány szélére sodorta, ím mint hópehely aláhulljon az éhségtől félörült hordatenger vonagló végtelenségébe.

 Nem így szerette volna, de miként a járvány nem közkívánat tárgya volt és ahogy a szél a házakon túlról vadvirág foszlányos illatát hozta, Emily immár tudta, az éj az éj és a megváltás még ha sietne is, már későn érkezne. -Belegondolt, borzongott a szerelmeibe a betegség előtti időkbe, munkába, kutyájára és a utolsó normális mozifilmre, már a címe nem ugrott be, de jobb volt mint az élet, a filmek végletekbe gondolkodnak és most a lánynak is ez volt a sorsa, vagy választható útvonala e kacskaringós elmélkedés végállomásaként.
  -Stonehenge, már végkép nem jelentet semmit, és azon beteg elfajzottak kiket a ösztönük arra vezérel csak köveknek értékelik, értéktelen, nem élelmiszernek, ez a zombikór egyszerűsége. Könny fakadt, nem szándékos és azt sem tudta miért nem a ereit vágja fel, miért e színjáték e teátrális jelenet, hiszen se hős se mártír nem lesz, még csak szemtanú sem marad, értelmes legalábbis nem. -Lépett, már nem maradt választás, a zuhanás eufóriája és a halál mocska egyszere ölelte körül miközben a közeledő zombik karjaikat kinyújtva az önként aláereszkedő eledelt szemlélték füge gyanánt nyúlva a falatokért.

 A becsapódás, érkezés már kihunyó fények gyanánt elveszett a vadvirágillat és hulló emlékek közepette leírhatatlan fájdalom markolt testébe szó szerint, tépve cincálva. -Egy újabb világvége, egy élet vége az eddig élőnek maga a világvége a végítélet, isten bosszúja a sátán jutalma a spriccelő vér bizarr zamata. 
  Nem tudta sikolt-e, nem tudta a fájdalom egy pont után a világ leghatásosabb kábítószerének számít e, de még azt érzékelte, látni már nem, a zabáló sokszájú szörnyetegek beborították és tüdejét szaggatva valami eszementet érzett...azután már csak számok pörögtek elméjében, hogy aztán a következő minutumba egy hatalmas detonáció remegtesse meg a várost. A lökéshullám úgy repítette a zombikat a szélrózsa minden irányába hogy közben lángolva párologtak el miközben a házak falak és az a emelti vasajtó is olvadásnak kezdve, csepegő vöröses eső gyanánt. -Emily ezt már nem láthatta, kráterré változott ahogy teste mélyén aktiválódott a nukleáris szerkezet, mely minden Android sajátja volt...vagy mégsem, egy véletlenláncolat összképe volt csupán(?) ez már sosem derül ki...

Kőomlás

A tanya elhagyatottnak tűnt, a fű olykor az ember térdét simogatná miközben az enyhe szélbe hullámzott mint egy járványgörbe. Odébb a háztól távolabb az egykori szőlőlugas vonalába óriáskánt magasodott a öreg diófa, valahogy úgy mutatkozva mint valami házőrző. -A falak téglából lehettek, mert az itt-ott leperget vakolat ezt határozottan elárult, miként azt is, hogy a bejáratiajtó két oldalán egykor csinos virágágyás futott egészen a ház végéig, amit most főként gaz uralt. Kövekkel volt e terület egykor kihatárolva, böhöm kis sziklácskák, ki tudja honnan szerezve. Persze tudnivaló volt, John annak idején mindent megtett, hogy a hely sajátos varázzsal rendelkezzen, egykor igen, most a szobába ülve a kopott asztalon borosüveggel csak a udvarra bámulva a semminek létezve. A semminek, és a lét és nem lét határán navigálva a céljait rég felejtve a világvége beteljesedését talán még megvárva. -Az idő ketyegett, a városokban a járvány megtette amire kitenyésztették, a rendre önkéntesek vagy zsoldosok felügyeltek, miközben az élelmiszer arany értékbe csak a vállalatok által hermetikusan lezárt konglomerátumba volt elérhető. Igen, meghalt az ipar majd a mezőgazdaság, a vállalatok szintetikus anyagokkal táplálják a számukra szükséges munkaerőt, a többiek a külvilágban éltek, immár kormányok nélkül magára maradtan, majdnem mint ezen tanya. A magány szörnyű kisértet, és ugyan itt a világtól elzártan, akár még az élet is virágozhatna, ám jó okból kifolyólag ez nem történt meg. Sokan próbálkoztak és sokan meg is haltak, voltak ki a védelembe és voltak kik a megmérgezett föld gyümölcseitől, mert az ehető növényeknek és állatoknak annyi volt, ezt nem a járvány, ezt a cégek tették, globálisan végig permetezve a szenvedő világot. Az idő nekik dolgozott, a cél közeledett, hisz a betegség és az élelmiszerhiány nagyobb csapás volt, mint egy háború, ahogy a védett területeken hirdették, MIÉNK A JÖVŐ! 

 Mindig voltak rossz emberek és mondják, mindig akadnak jók, ám ezzel John nem igen értett egyet, ő úgy vélte, a helyzet teremti a jót és rosszat a lélek csak jancsiszög, olykor figyelmeztet és ennyi. Persze akadt azért érték e elhagyatott helyen is, akadt de mint ahogy nappal nem látni a csillagokat, úgy itt is, a dolgok a függöny mögött húzódtak. -Igen, voltak megoldások, viszont a többség az egyszerű dolgokat szerte, így hát a cégek uralmán túl, a legfőbb fehérjeforrás az emberi test volt. A férfi utálta a kannibalizmus, utálta az erkölcsi morális határokat átlépő cselekedeteket, de hát a cégek is ezt tették csak más formába. -Járvány, oltások általi népírták a föld megmérgezése, ezek mind főbenjáró bűnök voltak, csak éppen az igazság és az igazságszolgáltatás nem létezett. Ilyenkor szokták felhozni a gondolkodok istent, mint személyt, mint hatalmasságot és ilyenkor lehetett ezen emberek szemébe röhögni, mert isten csak akkor engedheti e borzalmakat, ha ő valójában nem a jó oldal harcosa, hanem maga a gonosz. S hát a dolgok jelen állása szerint, a földön a gonosz diadalmaskodott, az isten a óriás vállalatok voltak, minden más komisz kis díszlet egy új világrend megalkotása közepette amit majd a bontógépek végérvényesen elrendeznek.

 A férfi ha elmélkedni szeretett volna, a szerelemről töprengett volna, de sok volt életében a volna és ugye az semmit nem jelentett, mint ahogy az a feltételezés se, hogy mi lett volna ha nem dobják le a két atombombát 1945-ben. Semmi nem lett volna, meddő elmélkedés, miként a szerelembe való megátalkodott kapaszkodás is, csak hogy valami nem fizikai is kitöltse, vagy megtöltse az ember életét. Persze emberevő hordáktól reálommá változott világba se szerelemnek se volnának nem volt helye, vagy legalábbis tök feleslegesnek tűnhetett miközben besózva a izzó vasplatóra vetnek, hogy félig átsülve felzabáljanak tajtékzó pofával, meg se fordulva fejükbe, holnap lehet ők lesznek az ebédre szervírozás egyik attrakciói.
 -Köszönjük, vállalatok!  s ez bár ironikus, az ellenállás hasonló szövegekkel firkálták teli a városokat oltalmazó gigászi falakat. A cégeseket ez messze nem zavarta, igaz olykor időtöltés végett le-le lövöldözték az falakhoz merészkedőket, ám ez nem a védelmet hanem az ő szórakozásukat elégítette ki. Húsz méter magas, ki tudja milyen vastag több emeletnyi erődként funkcionáltak ezen falak, s bár áttörhetetlennek tűntek a cégek semmit nem bíztak a véletlenre. Ha valakik mégis áttörnének a falakon, több mérföldnyi halálzóna várna a behatolókra, aknák, gyilkos drónok és ezer más eszköz, miközben mindezeken túl, még egy kisebb védőmű is magasodott, valóban lehetetlenné téve a hívatlan behatolást.

 De miközben a modern technológia mögött rejtőző és a planétát megmérgező cégek immár az ember utáni jövőt tervezte ahol a kiváltságosokat robotok szolgálják ki és a bolygót valódi édenkerté változtathassák saját ízlésük szerint, egy dologgal nem számoltak, ha csak ők maradnak, ha csak maguknak élnek legyen bármily fejlett is a tudomány, a kevés nem lesz több mint a sok, ha egy olyan katasztrófa kopogtatna be amellyel esetleg nem tudnak mit kezdeni hát elveszik e kreált istenkedésük az emberi fajal egyetemben. De ez egy lehetséges jövő, John egy másikat tervezett, egy nukleáris csapást az egyik óriásvárosra, a rakéta meg volt, a szerkezetet életre keltette egy lelkes csapat, már csak a kilövés pillanata volt hátra, most fog érkezni a hatás ellenhatás eredményeként az első bosszú, miközben úgy tudták a világot ellenőrző vállalatok, minden a kezükbe van, hát ez esetben tévedte, néhány nukleáris töltet életre kelt, és csak egy gombnyomásra várakoztak. S ismerjük el, ennek a világnak már teljesen mindegy volt, a szép új jövő csontokkal lészen kikövezve, még akkor is, ha nem nyerhetnek az ellenállók, ám egy-két emléket teremthetnek, remélve pár pöffeszkedő milliárdos is hamuvá válik a kőomlásként elnevezett akció befejezése gyanánt, ha nem, akkor is egy város biztosan megsemmisül, vélhetőn egy hatalma vállalattal egyetemben...       

Bizánci-kör

Első fejezet

Nem a szendvicseiről volt híres a Bizánc, igazából az ember azt gondolná, hogy görög vagy török ételeket kínálva csalogatja a vendégeket, de valójában csak egy egyszerű kifőzde volt, ahol néhanapján még gyros is lehetett kapni. Nem volt túl forgalmas helyen, ám maga az épület több mint kétszáz esztendeje ,magasodott a Dunára kacsintva. A hely annyira furcsa volt, egy német városka balkáni hangulattal és angolos eleganciával ötvözve, egy meseországba illő helynek tűnt. Ám nem meseországba volt és a kifőzde, jó a cégtáblája szerint étterem több volt mint aminek látszott. Persze igazából minden több mint aminek látszik, legyen az tárgy vagy éppen ember, az csak másodlagos, hogy melyik irányba is csúszik el a mérce. -Ben, mert itt így hívták sokat nem tűnődött a Bizánc megítélésén, mi több a dolgok mélyebb értelmezésével se foglalkozott, látszólag lekötötte, hogy tökéletesen panírozza a csirkemelleket amit majd kirántva, a vendégek nagy nagy élvezettel el fognak fogyasztani. Nem volt remek munka, s bár a húszas éveiben járó srác úgy képzelte, a valóság kicsit még is más volt, ám pozitívum, aki betért az étterembe messze nem várt csodát, s ha véletlen még is megtörtént, hát az ünnepnapnak is mondható volt a Bizánc életében. -Ma kedd volt és délelőtt, a járvány miatt nem nyüzsögtek az utcákon és mivel ez a hely annyira nem volt mérvadó, a nyitva tartást sem ellenőrizte senki, valahogy képtelenségnek tetszett, hogy itt valaha is tumultusra kerülne sor. Ezt az idős férfi is tudta, aki inkább nem nézte Ben ügyködését, inkább a múltba révedve Konstantinápoly falain magasodott, kezében vértől csepegő kardal és reménnyel, hogy a Magyarok megindulnak az Oszmánok ellenébe miközben az Úr 1453. esztendejét írták a kalendáriumok és tán a ágyúzástól a falak tövébe bujkáló krónikások...

 Igazából a Rigómezei csata után a jobb stratégák gyanították, hogy most már a Kelet-Római birodalom fővárosa lesz a török következő célpontja, majd mikor megépült a  Rumili Hisszár a Fekete-tenger melletti erőd, közvetlenül a főváros szomszédságába a dolog egyértelművé vált. Persze a politika mindent megpróbált, a Római püspöktől egész a kereskedő államokig, de nem sok sikerrel. Arról nem is beszélve, hogy az arany ami inkább a falakra kellett volna a törököknek küldte a császár, remélve elkerülheti az elkerülhetetlen, két levágott fejbe került e kísérletezés.
-Csend lett, úgy tűnt a oszmánok kifáradtak, a pénzéhes Orbán ágyúját meg vélhetően újra próbálták tölteni, hogy kénköves mennykő csapjon mindkettőbe.
 A férfi haragos volt, a Hagia Eirene viszont nem törődve a hangulattal, istentiszteletre hívta a megfáradt harcosokat és az Istenbe reménykedő rómaiakat. Agenor nem mozdult, hithű ortodox volt, ám ezek a viharos napok, a tavasz szeszélye és a folyamatos lárma mely a török táborból visszhangzott, nem késztette lelke megnyugtatására, sőt inkább kitörni szándékozott, hogy csatába elesve túl legyen mindenen. Nehéz volt ez, az élet sosem könnyű, az étel kevés és a víz poshad, ez volt a férfi filozófiája, pláne most, mikor a birodalom léte volt a tét.
-Sebesülteket ellátni! zenget egy parancs, sok parancs csendült, ám e hang csak egy emberé lehetett, a védelem egyik nagy alakjáé, Giovanni kapitányé aki  Genovaiak parancsnoka a császár jobb keze és majd mindenki példaképe volt. Kalandor hírébe állt és talán az is volt, ám ez egyszer az igaz ügy mellet tört lándzsát áldassék érte az Úr neve. Nem voltak barátok, a kapitány-főparancsnoknak is megvoltak a tervei és Agenornak is, és ugyan más-más volt a motiváció, a cél azonos, megvédeni mindenáron Konstantinápolyt.        

Karanténból

 

Nem tudok dolgozni menni...

Igazából semmit nem értettem, a településünket körül zárták valami újabb mutációra hivatkozva. Jó, elvileg világjárvány volt, de ez eddig a korlátozások ellenére lehetet közlekedni és nem volt ilyen, hogy csak úgy az éj leple alatt lezárnak egy falut. Persze mint mindenki, magam is kíváncsiság és aggódalom keverékétől zavartan fordultam vissza a buszmegállóból, a munkahely próbálva felhívni, nem sok sikerrel. -Nem volt térerő, és miközben a vonalas telefonok már csak hírmondó szamba léteztek, a legtöbb ember zavartan járt kelt miközben a rendőrautóból folyamatosan azt szajkózták MARADJANAK OTTHON.
 Maradtam, de először bementem a kisboltba amely olyasmi volt mint egy kocsma, minden információ az asztalon, hát most nem. Mindenki találgatott, nehéz volt elképzelni, hogy ez a influenza vagy mi, pont ezt a egy falut támadta egy új mutánsvariánsa. Mindenesetre a lényeg az volt, hogy se ki se be, tehát miközben figyeltem ki mit találgat elkezdtem komolyabban vásárolni, az ördög nem alszik. Jöttek mentek az emberek és éppen mikor indultam volna jött egy nő aki aztán mindent tudott és közölte, a hatoságok azt mondták a polgármesternek, hogy hamarosan kiérkezik a MoonWood corp. speciális emberei és megkezdik a szűrést, s aki negatívnak bizonyul elhagyhatja a települést. Nem hittem, hogy pozitív lennék, de azt se hogy ha valóban egy vérmes mutáns vírus terjed akkor innen valaki is távozhat, legalábbis élve. Ironikus, miközben fejetetejére állt az életem a munkahelyemen aggódtam, mire megszűrnek gondoltam, már javába megkezdődik a munka és ott bent az sem tudják mi van velem. -Fizettem, úgy gondoltam ha van internet akkor ott kommunikálok, ha másért nem is egy virtuális napló kedvéért mindenképp.

Nincs net...

Miután kipakoltam, magam se tudtam mihez is fogjak igazán, a számítógéphez ültem és reméltem rácsatlakozhatok a világhálóra, ha nem is napló de legalább azért, hogy megtudjam ez egy egyedi eset vagy tényleg itt a világvége. Volt véleményem, ez a világjárványt okozó vírus gyorsabban mutálódott mint hogy háromig elszámolna az emberfia, az az igazság ezt csak egy mesterséges kórság tudja véghez vinni mindegy ki mit is dumált ez ügyben, és most becsapott a mennykő, legalábbis a településünket teljesen fejetetejére állította, kiváló. -A megafonos kocsi már igazi háttérzenévé változott, miközben a megjelenő vállalati fegyveresek a rend biztosítása érdekében, mondván a MoonWood-nak jobb erőforrásai vannak, mint az államnak, nem maszkot, katonai gázálarcot viseltek, kicsit már a Kaptár című filmbe kezdem érezni magam, semmi jót nem sejtetve. Voltaképpen most kezdtem értékelni az a hat esztendőt amit a haderőnél töltöttem és a pisztolyt is a szekrény mélyén fémdobozba zárva. -Nagyot nyeltem, és bár kicsit magas volt a cukrom, egy jó édes kávét kutyultam és beütve a kódomat, ráléptem az internet sztrádájára, azaz csak ráléptem volna, ha lett volna csatlakozás, nem csak a telefonok de az internet is blokkolva volt. A dolog innentől nem volt egyáltalán vicces, sőt, el kellet ismernem, nagy bajba volt a falu és nagy bajba voltam jómagam is. 

Nincs úgy mint a filmekben...

 Ugye a katasztrófa filmekbe a karanténba zárt városok lakói, ha nem is mindenki de hősként mutatkozva, áttörik a kordont és kitörnek az ismeretlenbe. Voltak hőbörgések, volt aki hasonlót magyarázott, ám valójában mindenki teli gatyával várta a szűrést és remélte, hogy akkor aztán ő megússza a további karantént. -Egy biztos, miközben elzártak bennünket a külvilágtól, el kell ismerni a cég teherautói élelmiszert gyógyeszközöket folyamatosan biztosítottak, ami azért kicsit megnyugtatónak tűnt. Ám miközben nyugodtunk és tudakoztunk mikor is kerül ránk a sor, a magam részéről elkezdtem megerősíteni a lakásom, miközben egy túlélő csomagot is összeállítottam. -Mint már mondtam az ördög nem alszik és bár folyamatos volt a MARADJ OTTHON, szinte mindenki járt-kelt, a járványt szinte elnyomta a ijedelem és a burkolt pánik. -Nehéz lett volna megmondani miért, a túlélés olykor reménytelibb ha csak magadra számíthatsz, pláne a kezdeti pillanatokba, viszont jómagam megkockáztatom, hogy felkeresek egy kedves ismerőst és felvázolva mire is számíthatunk, mert kijutásra biztos nem, felvetve neki, hogy próbáljuk meg együtt túlélni. Macerás, macerás, a legtöbb ember elhiszi amit a egyszerűbb túlélési mechanizmusuk súg, már mint hogy az állam megmenti, ráadást  a személy is kicsit sajátos volt, de ezért kedveltem, szóval egy misét megért gondoltam, nem is csak sejtvén mi következhet ezután.  

Labirint: Első lépések

Egyáltalán nem tetszett a hely, egy hatalmas épület, mint egy Azték piramis, melynek kapui csak egy irányba nyílnak, azaz belépni be lehet rajta, ám a kiút egészen máshol található, már ha egyáltalán akad ebből a bizarr épületből kifelé vezető út. Pontosan nem tudnám hová tenni e torz kreatúrák rajzaitól ékes homokszín építményt, már csak azért sem, mert ez az emberiség előtti időkből maradt itt, legalábbis az elemzések szerint. -Mindegy, a lényeg, hogy egy nevenincs milliárdos azzal bízott meg egy zsoldos osztagot, hogy hatoljon be az objektumba és ha lelnek idegen technologiát, azt hozzák el. Hülyék mindig akadnak, a pénz egyfajta varázseszköz e fogyasztói fertőben, és a csapat vezetője, egy nyugalmazott százados úgy vélekedett, ha nincs ajtó, majd robbantanak egyet. Nos ez elvben szép, ám a valóság az, még az anyagot sem ismerjük amiből ez a piramis épült, az idő, a Guatemalai időjárás sem tett benne kárt az elmúlt sok ezer év alatt, majd némi trotil biztos mindent megold. Igaz, vettek mintát, igaz a tesztelések azt mutatták van rá mód, hogy robbantással ha minden kötél szakad utat törjünk, van rá mód, csak az a kérdés ott bent ez az információ mire is lesz elegendő.
 Heten voltunk, csupa bérvadász plusz jómagam akit az a bizonyos dúsgazdag megbízónk ügyitézője csak azért szervezett be, mert pont így akartam, azaz némi manipuláció, ugyanis a magam részéről volt némi sejtésem mi vár ránk vagy bárki behatolóra a piramis kapuján túl, és az nem egy idegen technológia, vagy legalábbis nem oly formában ahogy azt egyesek gondolják...

A kapu lassan de hang nélkül tárult, fáradt levegőt és a kinti sötéttel keveredő derengő marsi félhomályt árasztva. A karabélyok előre szegeződtek, a sisak reflektorok teljesen feleslegesen mártóztak a félhomályban, ugyanis az árnyak ügyesen keveredve, nem akadályozták a hosszúnak ígérkező folyosó áttekintését. -Óvatosan haladt kis csapatunk miközben ahogy kellően eltávolodtunk a kaputól, az ahogy nyílt, úgy az záródni is kezdett, és bár ez kicsit frusztrálónak tűnt, a baj nem úszkált a levegőbe, csak megannyi apró porszemek, ahogy lépteink táncra szólították őket. A falak kellő távolságba voltak, akár négy ember is elfért volna egymás mellet, de ez valahogy nem volt tervben. -Megérintettem, a kesztyűn keresztül is éreztem a darabos fal smirgli szerűségét, de bronz szín sajátosságán túl semmi negatívat nem sugárzott, vélhetően nem is ez volt a célja. Igen, úgy éreztem itt minden él és egyben minden holt volt, holttárgyak élő maszkban. 
-Baszódjon meg, milyen kurva hosszú ez a járat. morgott a sereghajtó, egy John Blen nevű középkorú férfi, aki állítása szerint több évet szolgált a császár gárdába, a birodalom elitjében. S bár zord külsője ezt nem cáfolta meg, sőt még rá is erősített, ám a valóság az, hogy csupán jó helyen volt jó időben, és valójában csak egy peremmenti erőd őrkatonája volt. Persze a peremen nem egyszerű az élet és akik ott szolgáltak, nem hétköznapi emberek voltak, hisz olyat láttak amit sokan csak rémálmaikba és a tapasztalataik felbecsülhetetlenek voltak, igazából ők alkották a kiképzőtisztek legjavát, már ha megérték az a bizonyos kort.
 -Voltaképpen nem kellet volna életútját átírnia elég fajsúlyos volt ahhoz, hogy alkalmas élegyen egy ilyen eszement küldetésre, és még elméletben túl is élhesse. Persze  meglehet az egész arról szólt csupán nála, hogy szabadulni akart még az emlékektől is a saját rémálomszerű múltjától, valahol ezt meg is tudtam értettem.

-Állj! vezényelt Wonn parancsnok kicsiny csapatunk vezetője, a folyósó ugyanis meghalva egy elképesztően nagy átriumba torkolva, de nem csak a mi folyosónk, amíg látni lehetett számtalan járat ért itt végett, valamely csomópont gyanánt. Semmi extra nem volt, mi több a fényviszonyok sem változtak, mégis itt dönteni kellet merre és hova. Persze volt terv, és voltak műszerek melyek meghatároztak bizonyos irányt. Meghatároztak, de vajon ez a hely is azt tervezte amit a mi, és vajon mint már az idők végtelen áramlása során, nekünk esélyünk akad élve kikeveredni e ismeretlen helyről, vagy szobrai leszünk a piramis örökkévalóságának(?)  -Nem voltam sem pesszimista sem optimista, jól tudtam hogy egy ismeretlen helyen, meglehet dimenzióba keveredve, még nem ismerjük az itteni törvényszerűségeket, és félő volt, ezen hely nem csak folyósok és csarnokok összessége.
 -Ám mégis leginkább valamiféle labirintus volt, és még messze nem rajzolódtak ki a vonalak, akadt egy megérzésen, hogy ez egy olyan útvesztővé válik, amely egy átokverte vesszőfutásba fog torkollani. Természetesen nem tudtam a jövőt, és még a saját sorsommal se voltam tisztába, el kell ismerni számomra is ismeretlen terület volt e hely és éppen úgy az életemmel játszottam, mint itt mindenki más. A különbség csupán annyi, hogy jómagam nem pénzért léptem be ezen ismeretlen világba, az arany nem csábított, mi több a hely sem. De mindenki életében vannak oly dolgok amiket ugyan kerülgethet, de eljön az a idő, mikor már nincs más választás és be kell lépni abban a bizonyos sötét, eldugott szobába, hát beléptem...      

Kapcsok

-Egyszerű mesének tűnhet, és mit tagadni, valóban csak egy egyszerű mese volt, úgy mint a Hófehérke, igaz törpék és Hófehérke nélkül. Persze ha minden ilyen egyszerű lenne mindennek hamar vége is lenne, de szerencsére mi emberek tudunk bonyolítjuk. Igaz az a fránya portündér aki a kanyargos kocsiúton táncolva fűszálakat, homokot és kis bogarakat vadított meg, pörögve, forogva táncával, szintén hajlamos volt a dolgokat kicsit megfűszerezni, messze nem tetszetős végkifejletet eredményezve pimasz kis művével.
 -Itt megállhattam volna, az alig méteres leányzó úgy el volt foglalva sajátos parádézásával, hogy akkor se vett volna észre, ha remekbe rögtönzött művét hangos tapssal értékelem. De nem tettem, inkább letérve az útról megkerültem a szeleburdi tündért, jobb az ilyenből kimaradni, mert bizony mikor egy tündér megpillant egy halandót aki éppen kileste sajátos huncutságait, félelmetesé tudott válni, még most is, mikor az új isten papjait, megáldva kellő erővel, templomaik hatalommal, egyre inkább eltörölték a múlt lábnyomait, az embert helyezve a legmagasabb pozícióba.

 Nem kerestem kapcsolódási pontokat, sem a múlt sem a jelen nem nagyon érdekelt, ugyanis egy pont után, már semmit nem tud meghatározni semmilyen törvényszerűség, még az isteneké sem. Lehet furcsán hangzik, lehet, hogy olyan mint egy szerelmes fohász, de mindegy hová katalogizáljuk, a lényeg ebben a mesében mert ugyan a felhők tudnak kékek is lenni, de az igazi lényeg az zakatoló komputer, mert testet és gondolatot kreálva, tulajdonképpen életbetartott.

"...egy mese istenről aki nem akarta beismerni tévedését, egy mese az életünk ahol a rossz a jó és a megváltás nem egy újabb élet, hanem maga a megsemmisülés..."

 Egy falu kezdett előbontakozni, mint ködlő tengereken a partmenti világitótornyok. A tündér már messze járt, a nap átlépte a delelő vonalát és a immár az utat szegélyző mezőket, bokros síkot felváltotta a kukoricaültetvények zöldellő hullámverése. Megamra néztem, egy tipikus szerencsevadász külső, hosszú csizma, oldalamon kard és pisztoly amelyeket jótékonyan homályba rejtett a hosszú fekete köpenyem melynek drótból szőr szálai sok alattosom üzérkedéstől megvédtek. -Furcsa lehetett, de hangsúlyozottan ez egy mese, és hát a mesékbe életre kelhet egy program, testtel és öntudattal. De hogy bonyolultabb legyen a történetem, nem egy mesterséges intelligencia vagyok egy tündérektől, papoktól és istenektől színesített világba, hanem John Brinn hadnagy a X-23-as kísérleti űrhajó berepülő pilótája aki hajótörést szenvedve egy alternatív világba kötött ki. Jó, ez még így is bonyolult, de a lényeg az űrhajó rakott össze fel nem foghatom milyen vegyületekből, elemekből és még mielőtt megkérdezné valaki, nem tudom hogyan, csak azt elvben halhatatlan vagyok... Sokszor megöltek, de ugyanannyiszor fel is ébredtem teljesen regenerálódva és egy átkozott gondolat motivál, megtalálni a MODULT. Nos ez nyilvánvalón nem az én gondolatom, ez az újjászületésem ára, ez a gép szeretné elinalhatatlanul hajszolva egy elveszett dolgot, mely ha meglesz a sejtésem szerint vissza csinálódik minden, és egész itteni életem olyan lesz, mint ha nem is lett volna. -Egyre zavarosabb? -Nem tagadom, számomra is sok évtízed kellet míg viszonylag a helyére tudtam illeszteni a dolgokat, mert ugyan a hajóm valahogy összerakott és szinte megsemmisíthetetlenné tett, az információk csak töredékesen érkeztek meg tudatomba. A legnagyobb gond tán csak az, így félig-meddig istenként ténferegve, sok városba szobrokat emelve tiszteletemre, nem igazán akarom megtalálni azt a fránya modult.

 Bizony sok dolgot nem akar az ember, de vannak amik megkerülhetetlenek, miként ez a párszáz lelkes falucska. Na nem azért mert nincs más út, inkább azért mert isteneket meghazudtoló képességeim ellenére vannak feladatok amiket meg kell tennem, és SZÁLFALVA ezek közé tatozott. A pontos okát nem tudom, a komputer csak annyi információval látott el, hogy itt találni fogok egy értékes relikviát, és a relikvia jó, a relikvia kell. -Igazából az űrhajóm követel bizonyos dolgokat és egyértelműen nem kapok elég adatott ahhoz, hogy kikövetkeztessen e hatalmas kirakósba egy-egy darabka mire is való valójában. -Emlékszem, egyszer egy csavarhúzó volt a tét, azért kellet többször egy sárkánytól tűzhalált szenvednem hogy megkaparintsak egy nyomorult csavarhúzót. Ha belegondolok az egész örültség, hisz el is tudhattam volna készíteni egy hasonlatos darabot. De nem, neki az kellet és számomra nem volt választás, ki kellet találnom a tűzokásó gyenge pontját, részről részre gazdagodva, végül legyőzve a bestiát, megadatott, hogy elvihetem a szerszámot az űrhajó jól álcázott roncsaihoz(?) -Igen, csak koordinátákat kapok és körülbelül egy mindig azonosnak tetsző helyszínen átadom az aktuális ereklyét...aztán ennyi, újra úton vagyok élményekkel gazdagon, egy sokadik küldetést teljesítve, egy távoli ígéret reményében, hogy egyszer hazajutok, csak hát én nem alkarok!

 Éreztem hogy jóhelyen járok, szinte biztos voltam hogy ami kell nekünk a templomba rejtőzik, mint bolha a kutya bundájába, kiszámíthatatlanul egy fránya csípésre készülve. Nem voltam feltűnő, már amennyiben egy idegen nem szúr szemet egy apró faluba. Bevallom nem érdekelt, hogy figyelnek e vagy hogy mit is gondolhat az a néhány ember akik a falu utcáján elhaladtak, vagy inkább én elhaladtam mellettük. Álomszerű volt, ezerszer lejátszott jelenet, vagy hős vagy a halál a pusztulás képviselőjeként végig nyargalok egy helyen és véghez viszem amit a hajóm követel. Persze furcsa szimbiózis ez, van hogy évekig azt csinálhatok amit akarok, nem kapok instrukciót és ez olykor elfelejtetti azt is hogy küldetésbe vagyok és azt is, hogy valójában ki is vagyok és hol lenne a helyem. -Benyitottam, a kinti élénk fényt egyből eloszlatta a színes üvegek biztosította majdnem félhomály, miként a kellemes tavaszt a hűvös ősz váltotta fel. A hely látszólag üres volt, a padok hívőkért áhítoztak és a brutális négyes kereszt az ősi elemeket hirdették, találd ki alapon csak remélve nem rontást hoznak hanem áldást.

 Az oltárhoz léptem, nem igen kerestem semmit, a kacatok nem bírtak jelentőséggel számomra, immár csak a feladat létezett, az irányitás csak részleges szabadságot jelentet. Levertem minden, a kehely csörrenve ért földet, a gyertya fagyút öklendezve elveszítette fényét, miként az oltártakaró is a nyolcszögletű kövekkel kirakott padolón végezte, csak a pálca kellet. Nem a szokványos volt, ez fémből készült és mindkét végére menetet vágtak, középtáján pedig egy számsor éktelenkedett jól kivehetőn, némiképpen foszforeszkálva a szűrt homályos fényben.
-Hát te! törte a pillanatot egy hang, a gazdája egy oldalajtón léphetett be, ő volt a hely gazdája, csak reméltem az ő érdekében, nem volt bűbája, mert akkor biztos hogy végeznem kell vele.
-Már megyek is. fordultam a hang irányába, hogy egy megtermet harcosnak is beillő férfi kék tekintetével találkozzék az enyém.
-Tedd le és még távozhatsz. zengte a hegyomlás, és hogy teljes legyen a finálé, a főbejárat is feltárult és négy villákkal felfegyverzett alak türemkedett a fénnyel együtt a templom mélyébe.
-Kár. mondtam és nem vártam csodákra a pisztolyom övemből kirántva a papra lőttem, ő tűnt a legveszélyesebnek, a parasztok a kardomtól is megriadnak véltem magamba. Hihetetlen, láttam a lövedéket, láttam a fegyverem torkolattűzét, mintha az idő kificamodott volna és láttam, hogy a golyó egyre lassulva egyáltalán nem kívánt célba érni. Újra lőttem, rohadt lassan történt minden, a parasztok pedig rohadt gyorsan közeledtek, a kardom után nyúltam...azaz csak próbáltam, a mozdulat megvolt, de a sebességem szertefoszlott. 

"-ILEGÁLLIS BEAVATKOZÁS" zengte valami az elmémbe, ez nem mágia volt, sem a hang, sem a lassulásom. Ha csak az lett volna a hajóm nem szólal meg, nem volt szokása, az instrukciói is álmokba érkeztek, álmokon keresztül, itt valami nagyon komoly dolog volt, egy másik komputer is belépett a játékba...                

Mennyország, alternatíva a túléléshez / kezdet(?) /

"Nem felébredni kellet, hanem megérteni amibe beleébredtünk"

 Egy faház volt, igazából ép csak sejtéseim voltak, hogyan kerülhettem ide, de még ezek a sejtések is homályosak, inkább illúziók, mint sem valós emlékek. Persze az egésznek nem sok jelentősége volt, vagy ha volt is, az adott pillanatba nem sokat értettem meg az egészből. -Nem voltam kiváltságos vagy legalábbis nem éreztem annak magam még ezen esemény következte által sem. Tény, kijutottam a fertőzött városból, miként az is, valaki valahogyan ide hozott, egy szerény komfortossággal berendezett épületbe, az asztalon egy üres papír és ceruza ennyi volt a fogadtatás.

 Az ember mindig formálja gondolatait miként a gondolatai is formálnak az embert, ördögi kör. Lassan állatam fel, nem azért mintha szédültem volna, vagy mert a mögöttem álló napok nyomasztó bélyegéit még nem mostam volna le. Már lemostam, már negyedik napja vendégeskedek ezen, egy erdő közepén található faházba, ahol minden megtalálható egy kényelmes élethez, a fegyvereket amiket talán a legelsők  között megleltek, külön bonusznak tekintettem. Ajándék az édenbe, csak azért, hogy tudja az ember, a pohár ugyan félig üres, de megeshet, inkább már félig teli, ennyi. Persze az ember óvhatatlanul is elmélkedik az idő direkt arra való, pláne mikor a madárdal köszön rád, és nem egy fenevad ocsmány hörgése.

 -Igazából az a  érdekes az egészbe, hogy nem a válaszokat kerestem és nem is a menekülés lehetséges útvonalát, hiszen valahogy, megmagyarázhatatlan módon, biztonságba éreztem magam. S bár e varázslatos idillt némiképpen megtörte az erdőt átszelő  patak, melynek túloldalán minden a zöldellő rengetek ellentétje volt.  Kiszáradt fák, eltorzult állatok és olykor, rút ébresztő gyanánt felbukkanó élőhalottak. Az érdekes az volt, a vízen egyetlen szörnyeteg sem merészelt átjutni. Hörögtek, ocsmány hangokat adtak ki mikor a parthoz merészkedtem, de mint láthatatlan fal, a víz áttörhetetlen korlátnak bizonyult, legalábbis egyenlőre. Jó, ebben semmi misztérium nem volt, mikor kitört a járvány, fertőzés vagy csak szimplán a világvége, a tudósok hamar rájöttek a víz taszítja a dögöket. Rájöttek, de az eltorzult szörnyetegek is, hamar kifundálták, hogy kerüljék meg, hogy hidalják át sajátos problémájukat. Ők megtették, mi meg időt nyerve le lövöldöztük a bestiákat, ilyetén közjátékokkal teltek a mindennapjaink és iszonyatosan hálásak voltunk mikor szakadt az eső, ugyanis ekkor legalább olyan biztonságba voltunk, mintha egy bunkerba várnánk a csodát.

"Istent megtalálni nem túl egyszerű, mert olykor nem kint, hanem bent kell felkeresnünk."