Ügynök

Mindig úgy kezdődött, hogy egy buszon ültem és mikor megállt, leszálltam, már egy alternatív valóságba csöppentem, némi extra képességekkel és az ÚR ügynökeként, a gonosz elleni harcra készen. -Na jó ez túlzás, mert az ember sosem lehet eléggé felkészülve, hogy biztosra menve, nyugodt szívvel vívja meg harcát a sötétség aktuális képviselőjével. Természetesen nem én voltam az egyetlen, és ebből fakadón a gonosznak is mindig voltak újabb harcosai, olykor olyanok mint én, emberek kik áldást viseltek, máskor viszont pokoli teremtmények, kinevezett nagyurak. -Az alternatív valóságok gyakran nagyban hasonlítottak a mi valóságunkra, máskor viszont teljesen kificamodott világok kacsintottak az érkezőkre, ezektől a frász tört rám, be kell ismerni, gyűlöltem az ilyen dimenziókat, ám a küldetések nem voltak kívánságműsor jellegűek, ja és egy apróság, ha itt meghalunk, hát otthon nagy valószínűséggel agyhalott szerencsétlenekké válhatunk, s ha ezt is belevesszük, az az áldás megeshet, nem is oly csodás, még akkor sem ha Istent szolgáljuk.

 Egy tűrhetőnek mutatkozó világba érkeztem, és miközben a busz tovább gördült, én öltönybe állva, éppen nyomozó-ügynök karakterben tetszelegve.egy konténer előtt álltam. -Ez volt a helyszín,  egy csomó rendőrtől megszállt peremvárosi utcafront. A konténer egy ház udvarán magasodott fák árnyékától takartan, miközben a nap lassan felfelé emelkedett a délutáni horizonton. Sokan voltak egyenruhások és civilbe rohangászó kollégák, miközben tudtam, nekem adatott a vezetői pozíció.
 Nem tudtam mit kezdeni még a helyzettel, a lemezszerkezet nyitott ajtajának köszönhetően egy luxus autó körvonalai rajzolódtak ki, ez biztos volt, egyet viszont tudni illet e világról, tilos volt a luxus járművek birtoklása, itt eretnekségnek számított.
 A jövés-menés közepette szemeim egy alacsony hölgyön akadtak meg, aki jegyzetelt és kérdezett, miközben kedves barna szemei felém kalandoztak. A nőt ismertem a valódi világból, iskolatársam volt, most meg úgy tűnt a "munkatársam" amiből fakadón csak egy kérdés volt, ő is ide érkezett, vagy eleve ezen alternatív valóság teremtménye, igaz ez percek kérdése és ki fog derülni, legalábbis nagyon reméltem.

 Tudták, tudtuk ki tulajdonolta a járművet amit persze megsemmisítésre el szállították és valahogy úgy éreztem, nem az a nagy pékség-üzemlánc tulajdonosa az ellenség akihez tartozott az ingatlan és a papírok szerint a konténer és tartalma. -A kocsimba ültem, a kocsimba ami csak volt, ez is illeszkedve a küldetéshez,aminek kellékei és szereplői lassan kirajzolódtak elmémbe, ez már csak így szokott lenni. -Egy viszont biztos volt, ha a megérzésem igaz és nem a milliomos fickót kell lekapcsolni, akkor ott lebegett a nagy kérdőjel, ki az aki miatt az ÚR ide rendelt(?) -Sóhajtottam, és ugyan ez nem sokat segített, miközben természetesen már a rend kedvéért a gazdag pasashoz is elindult néhány kolléga, így még is mondhattam az, a történet lassan de gördülgetett. -Igen, eszement fickó lenne az aki jólétben élve a kevés tabuk egyikét megdöntve beszerezz egy luxus gépjárművet, mert bizony a büntetés a teljes vagyonelkobzás mellet, ha szerencsés, golyó általi halál is jelentett.
 A nő jutott ismételten az eszembe, aki a házban élők kihallgatását bonyolította, velem még egy szót sem váltva, úgy véltem, ha ő is otthonról érkezett volna, már jött volna, sajnos nem jött.
-Mondd, ti most összevesztettek? lépett a kocsimhoz egy ügynök, elvileg régi cimborám volt vagy mifene. Megrázkódtam és a férfi felé tekintettem, immár azt is tudva, a hölgyemény az életem párja is volt ezen helyen, hát sajnos a valóságban ettől messze álltunk, hülye egy fintor mindenképpen.
-Nem, csak most munka van. blöfföltem, jobb dolog nem jutva eszembe.
-Furcsák vagytok. csóválta fejét Tom Kellenhern baljával megcsapkodva kocsim tetejét olyan köszönésszerűen, majd lépett tovább, nem firtatta a dolgot, a magam részéről meg nem volt mit mondanom, már csak azért sem, mivel csak pislákoltak a tények, valahogy lassan rázódtam bele ezen világba.

 Már azon voltam, bemegyek a házba, mikor megszólalt a telefonom, s mert nyomóz lennék, kénytelen voltam felvenni, nem is nézvén kitől érkezik a hívás.
-John Grenn. vágtam a szöveget, igazából a központra számítottam, de ez csak álom volt, mert egy reszelős hang köszönt a készülékbe, ismeretem a hangot, egy "őrgróf" volt, már többször összeütközésbe kerültem szolgálóival.
-Mit akarsz? pedzettem  semmi jóra nem spekulálva, túl sok teremtményét likvidáltam és ha jók voltak az információim vérdíjat is kitűzött a fejemre.
-Hűm, csak egy kérdés, mit szólsz a feleségedhez?
-Semmit, egy itteni halandó, nincs dolgom vele, és ha szerencsés napod van, veled sem. erősnek mutattam magam, és ugyan le is tehettem volna a telefont, de egy érzésre hallgatva a beszélgetés mellet szavaztam.
-Az oks, viszont az itteni éned akinek testét bitorlod, még akkor is ha kiköpött te vagy, már nagyon unja a csajt, semmi extra, a szex lapos és unalmas és minap elcsípett egy pletykát, miszerint sok pasija volt előtted és senkinek nem jött be, érted ugye?! az őrgróf a dolgát tette, indulatot igyekezett generálni, érzelmeket teremteni, melyek megzavarhatnak és tévútra sodorhatnak, akár még csapdába is vezethetnek, így hát igyekeztem valóban külső szereplőként hallgatni ellenségemet, reménykedve, hogy elkotyog valami fontosat.
-Semmi közöm ehhez, szóval ezért kár volt hívnod. válaszoltam miközben Anna kilépett az épületből és kocsim felé indult, úgy látszott az idő ma nem nekem dolgozott.
-Meglepsz ügynök, úgy emlékszem a számodra a valóságnak nevezett világba te szerelmes voltál a nőbe, igaz szokásod szerint elcseszted, nem jótettek össze, itt viszont együtt vagytok, és te szinte utálod, ugye milyen ironikus?
-Tudod, az az ironikusa, hogy mocskosul nem érdekel az itteni énem tettei, nem tettei, és jelen időben az sem számít, anno 20 éve mit éreztem egy egészen másik világba.
-Biztos(?) na mindegy jó nyomozás, majd jelentkezem, látom jön az asszony. ezzel a túlvilági lény letette a telefont, már ha egyáltalán telefont használt. -Leizzadtam, az információ a küldetést vélhetőn nem érintette, de ahogy most tapasztalom, érzéseimet igen, a ráadás pedig, hogy az az átok lát engem, vagy valamely praktikája által, egyik lehetőség sem volt túl vigasztaló.

-Szia, elkapták Klandent? ült mellém a feleségem, a pékségek tulajdonosára gondolva.
-Nem tudom. vallottam be, még mindig a telefonbeszélgetésen agyalva, amit igen csak nehezített, hogy egy csinos szépség volt a közelembe, kellemes illata, tán jázmin tudatomig hatolt.
-Mit csináltál eddig, körül sem néztél?! vonta fel szép ívű szemöldökét kedvesem, hangjába nem kevés nemtetszéssel.
-Igazából nem tudom. adtam meg magam, csak derengve, hogy néhány fényképet bedobtam a kocsi kesztyűtartójába amit az egyik helyszínelő nyújtott át, de valójában nyomozásom egyenlő volt a nullával, az események az itteni medrükbe sodródtak, a magam részéről passzív szereplője voltam a történéseknek.
-Nagyon más vagy. állapította meg Anna a tényt, a saját tehetetlenségem viszont tényleg felettébb zavaró volt, már csak azért is, mert nem ez volt az első küldetésem.
-Tudod mit, bemegyünk a központba, gyanítom már megtalálták Klandent. igyekeztem valami tervszerűséggel kirukkolni, még akkor is, ha szerintem nekem semmi közöm a gazdag pasihoz, nem azért küldtek. Ám szerepet játszottam és okkal kaptam ezt a karaktert, így ezen lehetőségek keretében illet mozognom, és rájönnöm, miért ez az ügy és kit is kellene semlegesítenem.
-Akkor induljunk, lassan középállásba kerül a nap, szeretnék időbe hazaérni.
-Én is. nyögtem és becsukva ez eddig mind végi nyitott ajtómat, indítottam és reméltem mire a központunkba kerülünk, kirajzolódik valami értelmes dolog.
-Nem is kérdezed mit derítettem ki? törte a néhány pillanatnyi csendet a feleségem, tovább süllyesztvén a kellemetlenség érzetébe.
-Gondolom, a bentiek nem tudtak semmit, csak bérelték a házat a kocsiról pedig semmit nem tudtak. hadartam csak úgy ösztönből.
-Azok a bentiek, Betty és Paul, házasok és valóban nem tudták, hogy mit rejt a konténer, állításuk szerint már itt volt mikor két hete kivették a házat, a konténert kiszállító cég adatai őket igazolják, három hete hozták ki.
-Bocsi, de valami nem stimmel az egész ügyel, túl egyértelmű minden és felettébb ostobaság. Ki az a hülye aki nem egy titkos helyen tárolná az ilyen tiltott dolgot, miért kockáztat és miért ne vigyáztatta, hiszen attól, hogy tabu hatalmas értéke van a feketepiacon, és Klandentől nagyobb halaknál már kihívás szembeszegülni a törvényekkel, de nem egy Klanden szintű fazonnak.
-Hű, még is csak valami csináltál. mosolyodott el Anna, pedig ha tudná, hogy csak találgatok lehet kitérne a hitéből, és nem csak rideg lenne a magánéletünk, hanem annál is rosszabb.

 A központ egy állablakokkal ellátott igazi vasbeton erődítmény volt, még ha a látvány egészen mást is sugallt. Az épület mélyén található parkolóban civil és vörös-fehér járőrkocsik, két csapatszállító és még egy páncélozott harcjármű is pihent, kicsit eltöprengtem, kezdtem úgy érezni valami nem stimmel ezzel a világgal, valamit még nem tudok amiről pedig tudnom kellene.
-Jól vagy, utálom ezt kérdezni, de ma egészen másmilyen vagy. firtatta a nő miközben ajtaját nyitva, nyilván már a milliomos pasinak feltenni kívánt kérdéseken mélázott. Nem volt mit válaszolnom, magam is leállítva a járgányt a kiszállásra készültem, mikor Anna kilépve nagyot nyújtózott, majd ugyanezen minutumba egy hatalmas detonáció remegtette meg a garázst iszonyatos visszhangot és fényt, lángot és lökéshullámot teremtve. -Semmit nem értettem, az autóm szélvédője pókhálóformát vett fel, ezer repedés jelent meg rajta, valami eltalálhatta. A félelemtől kis híján majd kiszakadt a szívem, miközben megszólalt a tűzjelző és a víz is ömleni kezdett a mennyezetből.
-Anna! eszméltem az ijedelemből, tudatosulva páromat a detonáció ereje több méterre elrepítette, csak remélni tudtam nem sebesítette meg a robbanás, legalábbis végzetesen nem. -Kikecmeregtem, remegtem, miközben felmérve a helyzetet észrevettem egy járőrautót robbantottak fel, darabjai mint eső nagy területet beterítettek, egy ülésdarab, négy lépésnyire tőlem füstölgött. Már többen is előkerültek, oltani igyekeztek miközben a tűzoltórendszer is igyekezett, engem már teljesen eláztatott, bár ez semmit nem jelentett. Annához siettem, lélegzett és első ránézésre nem láttam rajta életveszélyes sérülést, egy pillanatra igénybe véve képességem, megérintettem a nőt, és kicsit megnyugodtam, nem érzékeltem komoly bajt.
-Anna, Anna. ismételgettem párom  nevét, miközben a mesterséges eső nem adta fel de a nő sem, mert lassan kinyitva szemeit nagy köhögésbe tört ki.
-Megvagyok. nyögte és belém kapaszkodott, egy lélegzetvételnyi időre túl közel kerültünk egymáshoz, csak mi léteztünk, és egy időtlen a rémségektől távoli édes pillanat...  

folyt.köv. 

Malom

A malom ajtaja, mint gigászi kráter, beszakadt, kirobbant tályogként nézett a jövevényekre. John lassan lépkedett, nem tudta, nem tudhatta, hogy a régi üzem mit is rejthet számukra e szélmentes rohadtul meleg nyári napon. -Félhomály volt, vastag por és rengeteg szemét, miközben sorba rendezve gépek halott "mosollyal szemlélték a belépőt. A férfi nem az élettelenre koncentrált, élőkre illetve élő-holtakra számítva haladt egyre beljebb az épületbe.
-Na mi van? firtatta a bejáratnál várakozok egyike, a személy nem jelentett semmit, a lényeg a hang volt, a hang amely ébresztést teremthet, ha valaki, valami itt húzta meg magát.
-Kuss! mondta volna az ex katona, de igyekezve kizárni a zavaró a zavaró dolgokat, továbbra is a feladatára őszpontosított.  Tán szerencséjük volt, ez eddig senki nem toppant elő, ám a háromszintes malom átvizsgálása éppen csak most vette kezdetét, és mivel a maroknyi csapat túl türelmetlennek mutatkozott, John visszafordulva rövid eligazítást tartva, felosztotta a csapatot, minden párosnak feladatott adott, a hely felderítése érdekében, illetve három embert a bejáratnál hagyott, ők voltak az őrszemeik.

 Ilyen mázli is szinte csodába illőnek bizonyult, mert az üzem üres volt és nem is túl nagy erőfeszítések árán, az épületet védhetővé lehetett alakítani. Persze nem egy fáktól körülölelt, rég használt út közelében magasodó koszos, málladozó falakkal még álló, épületet kívánták otthonuknak kinevezni. Ám ideglenes megoldásnak megfelelt, és mert valóban jó védhetőnek bizonyult a malom, John úgy döntött egy ideig itt próbálnak szerencsét, két-három kisebb települést is tudva viszonylagos közelségbe, ami erőforrásokat jelenthetett. S mivel idejövet a legközelebbi faluból sikerült ezt-azt zsákmányolni, és valami oknál fogva zombikból is csak négy nyomorulttal találkoztak, úgy tűnt a környékről elvándoroltak és ez eddig túlélő csoportok sem nagyon mozoghattak, legalábbis a jelek erre utaltak. -Szóval jó hely, és hogy miért nem valamelyik település erősebb épületét választották, erre egyszerű volt a válasz, a malom az úttól beljebb egy gazzal belepett egykor aszfaltozott ösvény végén emelkedett, a főútról immár egyáltalán nem látva, csak az alapos tekintett szúrná ki, a tető csillanásait. -A katona aki e húszfős túlélő csapatot vezette, ismerte a környéket, még a világvége előttről, és ahogy haladtak eszébe jutott a gyerekkorában többször is meglátogatott, akkor még működő üzemet, és az eredmény a megérkezés volt.

 Egy összedől raktár mögött kertet igyekeztek létrehozni, a fákat oszlopoknak használva acéldrótokat feszítettek ki körbe az épület köré, egyféle védvonalként, miközben az tetőről ketten is állandóan figyelték amennyire a környezet engedte a környéket. Az alsó szint a malomnak megint csak védelmi pontnak számított, csak lőréseket hagytak és az emeletre vezető lépcsők közül csak egyet hagyva használható állapotban, azt is ha szükséges azonnali megsemmisítési lehetőséggel, mert végül is a kézi erővel működött és még ma is működő zsákfelvonó tökéletes megoldás volt az dolgok és ha más nincs az emberek emeletre juttatására. -Nagy munkálatok voltak és messze nem az ideális menedéknek tűnt első ránézésre, de John látott a helybe fantáziát és mivel a környező falvak egyenlőre biztosították ami a maradás érdekében szükségeltetett a férfi nem kívánt tovább vándorolni. Igaz akadtak vitái pár emberrel akik egy templomba több lehetőséget láttak, már csak azért is mert egy kisvárosba magasodott, végül azért ők is maradtak, azt elismerve, hogy egy település hamarabb célkeresztbe kerülhet a rosszindulatú emberek szemébe, mint egy távol viszonylag mindentől egy erdőtől körülölelt üzem. -Tél tűnt az igazi kihívásnak, de ez a nyár tikkasztó melegében nem igazán volt aktuális, meg aztán a túlélés szempontjából a napok voltak a lényeg, és nem az évek.

 John Zenner az emelet egy félreeső sarkába pihent és a következőéletén gondolkozott, a következőn amiről nagyon remélte, nem e káosz lészen, mert ebből pont elég volt ennyi is.
-Sóhajtott és a még a mogyorópálcákon függő szita barna kereteit nézve a többiek jövőjén kezdett morfondírozni. A sajátja meg volt írva, amíg számítottak rá, ő igyekezni fog megfelelni az elvárásoknak, amikor meg jön egy új vezető, nem fog küzdeni a pozícióért, ugyanis nem látta értelmét.
 Persze lehet mások is érzik, hogy bár itt a halál előbb-utóbb megérkezik, hiszen örültek és zombik között a túlélés szigeteit csak idő kérdése és elmossa az eleven pokol hullámai, ott van azért a lehetőség egy újabb élet reményében.
 -S ehhez kell-e hit? érdekes egy kérdés, mert John mikor bekövetkezett a világvége, mondhatni megvilágosodva, egy erő elméjébe suttogta, nem ez az utolsó világ és nem ez az utolsó élet.
 -Banális, mi több, lehetne elmezavarnak is mondani, ám ez eddig mikor megszólalt a hang a fejébe, mindig hasznos információkat közölve, nem egyszer még az életét is megmentette, így férfinak egyáltalán nem volt oka kételkedni a következő élet bizonyosságában...   

   

Egy Nap

A fűben feküdtünk, a nap melegen simogatott minket, és még mielőtt túl erősre sikeredne, egy-egy felhő keveredett elé, megfékezve már-már égető sugarait. -A pokróc csíkos mintái a végtelenbe igyekeztek, mi csak egymás közelségét élveztük, nem igyekeztünk sehová. Kint voltunk, kint a természetbe élvezve a hétvége békéjét és az érzést, hogy élünk, együtt létezünk és ez pont elég volt számunkra.
 Nem kellettek a nagy álmok, mert annál nagyobb álom nem is létezik véleményem szerint, mikor beteljesedik egy vágy, ami az igazi boldogságot rejtette. Persze megtörténhetett volna előbb is, bár ahogy mondják, minden akkor történik, mikor történnie kell!
 Kedvesemre pillantottam, szemei lehunyva, arcán alig észrevehetőn sejtelmes mosoly játszott, miközben pólóján egy apró katica sétált, kíváncsi kirándulásba kezdve. Hát nekem is eszembe jutott egy másfajta kirándulás, igaz akkor a katicának távoznia kellene.
-Mire gondolsz? szólalt meg Amy, mintha csak a gondolataimba olvasna. Elmosolyodtam és egy tincsét a füle mögé simítottam, hogy aztán nem tudva megállni, egy puszit adtam a nyakáéra.
-Azt hiszem csak Rád tudok gondolni. feleltem és még mindig türelemmel a katica iránt kedvesem arcát kezdtem cirógatni.
-Hűha. nevetett fel Amy és kinyitva szemeit, ő nem aggódva a katica miatt mely még mindig pólóján járkált, karjai mozdultak és határozottan magához húztak, elkerülhetetlenül a csók születését provokálván ki.

 Már indulni készültünk, miként a nap is lefelé vette az irányt, mikor  a távolabbi táj, hullámzani kezdett, pontok jelentek meg, majd egyszerűen megszűnt létezni, a kicsatlakozás bekövetkezett.
- Kis hányinger és pislogó, nyomasztó neonfény, a kapszulacsarnok acélgerendái egyhangúan néztek rám, miközben tudatosult bennem, hogy testemet zselés érzetű folyadék vette körül. -Nem élveztem a visszatérést, és az sem vigasztalt, hogy Amy a helység több száz kapszuláinak egyikében, szintén e gélszerű trutymóba ébredt.
 Ez volt a világ, és ez volt egy nap. A tudósok ezt a megoldást dolgozták ki, míg újra kinyílnak a tartályok és mi túlélő emberek ismét birtokba vehetjük a planétát. Még nem, bár nem tudtam hány esztendő telt el, vagy csupán hány nap, igaz azt sem miért is vagyunk ilyen részleges altatásba, de egy biztos, a minket illetve a berendezéseket üzembetartó, esetleg javítgató robotok egyhangúan szemléltek, ha olykor-olykor reám tekintettek, persze gépek voltak, mi meg csövek által életbe tartott testek, mivel ez maradt az emberiségből...