Kimerülve

" A túlélés nem abból fakad, hogy mindig te győzöl, hanem, hogy még vesztesen is élve maradsz. "

A fáradság egy pont után, már érzéketlenné tudja tenni az embert. A fáradság felzabálja a test fizikai tartalékét és a lélek utolsó szikráját is, csak remélni lehet, hogy az ilyen mély kimerültséget, valaha is ki lehet pihenni.
 -Rohadt irónia az egész élet, az egész életem. Amíg nem jött el a világvége, számtalan betegség ostromolta létemet, s miután a városok kimerültek a gyógyszerek javából, a szervezetem túllépte a poklot, hogy egy még mélyebb alvilágba érkezzek, küzdeni a túlélésért  ismét a szélsőségeket "élvezve."
 A falnak támaszkodtam, szembe velem egy bevert kirakat, odvas sebként tátongott, az aszfaltot pedig üvegszilánkok ezrei terítették be, meg-meg villanó csodaként a tűző napsütésbe. -Izzadtam, nem a meleg tette, a kimerültség, már csak abban bízhattam, hogy ez a neve nincs kisváros, mentes az eretnek hordáktól és lesz esélyem elvergődni a tengerig.
 Álom volt, most még az, de napok múlva, ha élek megérkezésként élem meg majd azt a bizonyos másodpercet. -Muszáj volt, nem a túlélés miatt, mivel az életem sosem volt kerek, mindig csak nehézségekbe ütköztem, és most, hogy keresztesként, vélhetőn a vesztes oldalon foglaltam helyet, nem sok dolog motivált az élet irányába. -Nehéz, és ahogy ujjaim a töredezett vakolatba próbáltak megkapaszkodni, a széltől rángatott papír és egyéb hulladék groteszk táncát nézve, elengedtem magam, a vakolat feladta és én szépen lassan a földre csúsztam, az erőm elment. Sírni kívántam volna, de már arra sem volt erőm, és bár fegyverem készen állt, a testem már nem. Persze tudtam, itt az utcán, bár kinek kedvező célpontnak számítok és ha menni nem is megyek ma már sehova, egy épületbe mindenképpen be kell húzódnom, még mielőtt a táncoló műanyagzacskó keringője teljesen el nem altat.

" A betegség pont olyan, mint a fáradság, mind kettő játszik veled, míg le nem terít, könnyed egyszerűséggel. "

 Nyögtem, és minden erőmet összeszedve újra talpra kecmeregtem, majd a legközelebbi ásító kapun belépve egy négy emeletes lakóház bűzlő, szemetes udvarán találtam magam. -A negyedik! a legfelső emeletre kívántam felmenni, a rablók, fosztogatok általában megelégszenek az alsóbb szintekkel, tapasztalat. -Persze ez most egyáltalán nem hiányzott, erőm a végét járta és a nyugati sarokba egy bomló holttest hevert, bűze kijózanító és ébresztő erővel szolgált. Tettem a mit kitűztem és reméltem a ház most elhagyott, nem jó dolog lenne, ha valaki kifigyelne és mikor elalszok, a torkomat metszi, az ilyen halálra azért nem vágytam. -Nem tudom hány percbe telt, azt sem, hogy miként volt erőm felmászni a lépcsőkön a negyedik emeletik, olykor bútordarabot, egyszer egy döglött kutyát kerülve, de felértem, és egy sokadik lakást megfelelőnek találtam egy kis pihenésre. Egy sarokba vackoltam be magam és a szívverésemet hallgatva vártam az álomisten érkezését. -Várhattam, még nem oly rég az utcán csúszva szét majd leragadt a szemem, most ugyan csukva volt, de az álom nem iparkodott. Élő hulla voltam, ujjaim most a karabélyt szorították, de a fekvéssel nem a lazulás költözött izmaimba, hanem a feszültség, egy biztos, ijesztő egy állapot volt.
 Ellenálltam a rosszullétnek, inkább Amyre gondoltam, a szőke szépségre, aki ugyan nem tudja, hogy szeretem, és ha itt nyuvadok ki, valószínű sosem fogja, de még is kellemesebb gondolat, mint a kimerültségtől teljesen besokkolni. Nem tudom, mi volt az utolsó gondolatom, azt sem, hogy jó vagy rossz, de egy biztos egyszer aztán minden sötétbe borult, elaludtam.

" Az álmok jönnek és mennek, olykor szinte halálra rémítenek, de el kell ismerni, életünk részei, s míg álmodunk addig élünk is, és ez nem egy utolsó dolog. "

Egyedül!

Mondják a felhők felett mindig kék az ég, lehet, de Mark az Aden 7 nevű Ballonvárosba a Vénusz, egy adott magasságába keringve, a kéket nem igen érzékelte. A kén-dioxid takaróban szelve az eget, csak reménykedhetett, hogy a Földön helyreáll a rend és érkezik űrhajó, érkezik megmentő!
 Furcsa volt, a saválló ballon által a magasba tartott város, mely sodródott az áramlásokkal, egy járvány miatt került karantén alá, majd a karantént véglegesítették. -Nem a betegség miatt, hanem mert az anyabolygón kitört egy globális felkelés, és nem volt űrhajó, vagy pénz, hogy a Aden 7 ellátmányt, gyógyszert és szakembereket kapjon.
 A város amelynek létét, már csak a fedélzeti komputer biztosította, az anarchiába süllyedt, ám mielőtt a csatatér elemésztette volna a repülő várost, a járvány végzett a többséggel. Mark úgy vélte, immár ő az egyetlen túlélő, több mint egy hete csak hullákkal találkozott, melyeket a kevés még működő android egyre másra igyekezett az újrahasznosító rendszerhez eljuttatni.

-Bizarr dolog, táplálék, víz a két kulcs, vélhetőn a meghalt emberekből származhat. Bár állítólag az emberi tetemek teljes megsemmisülésre ítéltetnek, még is a férfinak volt egy olyan gyanúja, hogy a központi komputer, miután az utolsó tisztek is elestek vagy a harc vagy a betegségből kifolyólag, számolva az aktuális túlélők létszámával és a nem érkező erőforrások hiányát is bekalibrálva, élelmet és vizet kreált, minden egyet meghalt emberből, elvégre az emberi test, több mint 70% víz.
-Élni. mélázott a borostás férfi, egy hatalmas panorámaablak előtt magasodva, egy kicsit meghajlott oszlopnak támaszkodva. -Csak kifelé nézett, nem a vöröslő fellegeket figyelte, csak a fel-fel villanó villámok rántották a valóság pillanatába. -A Földön járt, még nem tudta eldönteni, hogy jó döntés-e volt ezen expedícióra jelentkezni, az első állandó Vénusz-város polgárának lenni, vagy otthon maradni, és talán már egy sírgödörbe heverni, az lázadások sokadik áldozataként.
 -Rendészként érkezett, s míg reális lehetőség volt, tette a dolgát, de a káosz eluralkodásakor, már csak a túlélésre koncentrálva, a város legeldugottabb zugába fészkelte be magát, és várta a megváltást.
 Várhatta, az nem érkezett el, ám a betegség és az őrjöngés a végén kitombolva magát, egy üres város adott át a egykori hadnagynak, aki, kicsit Robinson Crusoe gyanánt, ha nem is Pénteket, de egy mentőhajót mindenképpen várt, mást amúgy sem tehetett. -Már járt a parancsnoki hídon és leellenőrizte, a vészadás még él és zengi a világűrt, csak éppen a válasz késik, miként a sivatagba az éltető eső.

 Elfordult, a vihar nem érdekelte, és mert a hely ahol tartózkodott, egykor egy zöldellő park volt, ironikusnak tűnt a száradó, haldokló növények. Hiába a víz kincs, és a vezérlő komputer fő célja az emberi élet fenntartása. Igazából csak az volt a kérdés, az utolsó emberként járja a visszhangzó folyosókat, vagy esetleg akad még néhány életbe maradt ember e hatalmas városba. 
 Ez inkább voltak költői kérdés, mert Mark nem egyszer órákig figyelte a város még létező kameráinak képeit, de életnek nem igen találta jelét. -Talán csak egy dolog volt furcsa, az egyik templom mindig nyitott ajtaja csak úgy bezárult. A férfi nem értette, a visszajátszások sem hozták el a megoldást, igaz akadt egy holtsáv is, amit az ottani képrögzítők nem tudtak befogni.
-Elektromos hiba. nyugtatta önmagát a volt tiszt, s mivel kétszer is átnézte a templomot, csak ez a megállapítást találta helytállónak, mert hogy a Vénuszon szellemek biztos, hogy nincsenek(?)
 A csend idegőrlő és nyomasztó volt, a gépek hangja monoton és gyakran eltünedező. Az egész város egy elhagyott pszichiátriai intézetnek tűnt, egy agyament tudós őrülete végett. -Nehéz gondolatok, de minden ébren töltött másodperc nehéznek bizonyult, az alvás pedig rémálmokkal ért a csúcsra, egy elvont orgia kiteljesedéseként.
-Hang! mintha egy suttogó hang szakította volna a némaságot, a hadnagy ösztönösen pisztolya után nyúlt. De a nesz, zaj vagy valami nem ismétlődött és a lélegzetvételek egyre csak teltek. -Ez volt az elme összeomlása(?) vagy csak egy berendezés haldoklása.
 Mark nagyot sóhajtott és ismét a kísértet gondolat tolakodott tudatába, ez már sok volt számára, úgy döntött visszatér menedékéhez és egy altatót bevéve egy kis időre megszabadul, e lassan átkozottnak mutatkozó város minden rezdülésétől...

Az Utolsó Dóm ( A Rajtaütés )

 A világ olyan amilyenné az ember formálta!

A helikopterek hangtalanul ereszkedtek alá a szakadó esőbe, az alkony már közeledett, a nap a felhők takarásába, immár nem sok szerephez jutott. A három gép leereszkedett és már is keresztesek pattantak ki a szállítójárművekből. Kezeikben romboló karabélyok, kimondottan közeli célpontokra specializálva.
 A katonák nesztelenül közeledtek a lebuj felé, amely a kiégett New York peremén magasodott, helyet adva kurváknak, drogkereskedőknek és minden erkölcstelen söpredéknek. -Az őrök a bejáratnál, a kapualjhoz lapulva az eső miatt, unottan nézték a forgalom nélküli repedezett aszfaltutat. -Nem szokott gond lenni, a legtöbb esetbe állandó, megszokott vendégkör és mivel a hely a környék kiskirályához tartozott, amit az épület homlokzatán foszforeszkáló szimbólum a viharral dacolva is konokul hirdetett, kevés kemény legény akadt, aki megkockáztatta volna a rendbontást.
 A környék tudta ki itt az úr, ám a keresztesek akiket egy inkvizítor vezetett, egy egészen más Úrnak engedelmeskedve, nem igen törődött az összeomlott világ sokadik helyi diktátorával. -Azaz még is, a KURTIZÁN felszámolása után, ugyanis a terv a BOB-ként ismert helyi nagyúr likvidálása, az egyháznak még volt erőforrása dacolni a káosszal, még ha a világi rendszerek zöme be is dőlve, országaikat a hanyatlásra ítélték.

  A férfiak álltak, azután, már elterülve hevertek a kapu előtt, torkukat penge metszette, rövid úton a pokolba taszítva lelküket. A bíbor páncélzatot viselő inkvizítor megadta a jelet, a keresztesek rohamra indultak, az vaskos kaput berobbantva golyózáport zúdítottak KURTIZÁN előcsarnokába, nem válogattak, itt még főkét biztonságiak tartózkodtak akik a pattogó vakolat, átszakadó festmények, szikrát öklendező képernyők közepette a vérüket áldozva, még reagálni sem tudtak az egyház támadására. -Pár pillanat és a bérharcosok halottak és a halál felé száguldottak, a saját vérükbe fürdő férfiak és nők vergődtek a csatatérré változott oszlopoktól mentes hatalmas helységbe.
-Tovább! vezényel a hadnagy, innentől már nem kellet a inkvizítor mozdulataira figyelnie, a szent harcos az áldást megadta, az akció lebonyolítása a katonák feladata volt. A bíbor páncélos férfi most már csupán az esetleges pszichikus támadások kivédése miatt követte az eseményeket. Bár a hadnagy jól tudta, egy inkvizítor ha magas szintű, egymaga is ki tudná takarítani az ilyen fertőket. Persze ha harcolt, nem tudta az asztrál teret figyelni, és ugye a démonok és a katasztrófa bizarr következményeként megjelent pszichikus képességekkel rendelkezők, komoly veszélyt jelentettek ilyen esetben.

 Az inkvizítor lassan követte a kereszteseket, akiknek első raja már az épület belsejébe osztotta a halált. Nem volt kivétel, aki vétett a tíz parancsolat ellen, azoknak buknia kellet. Nem volt könyörület és nem volt mentség, az egyház a múlt utolsó erős pillére mindent megtett, hogy az angyalok ne jöjjenek el, és ne töröljék el végleg az emberiséget, és bizony az óra ketyegett! Az egyház tudta, hogy Isten türelme elfogyatkozott, miként a hold is így szokott tenni. S ha az Úr elérkezettnek érzi az időt, elindítja égi hadait és befejezi, azt amit az emberiség elkezdett saját maga ellen, az úgynevezett harmadik világégés keretében. Nem atomháború volt, de a pusztulás várható volt, hiszen 2017-ben 8 ember uralta a fél világ vagyonát. Ebből lázadások születtek, majd a gazdaság omlott össze, és jöttek a regionális háborúk, népvándorlás és a vírusfegyverek, a vége pedig egy haldokló, erkölcstelen világ. Bár az erkölcs már a fogyasztói társadalom diadalával végleg elsüllyedt, a remény még létezett, az egyház legalábbis ebben bízott...

Éber Rémálom

Nincs mit mondanom, a kövek sem fognak beszélni helyettem, mert idővel szétmállva porrá lesznek, miként az ember maga is. -A szobába kuporogtam, kint a sötét nyomasztón nyomta az ablak üvegét. Még ellenállt, ám már én voltam ott, hogy összeomolva feladom az élet nevű dolgot, mert a félelem láthatatlan bestiái lassan elevenen felzabálnak.
 Még kuporogtam, a magány és az egyedüllét nagyon nem ugyanaz. S Isten jósága, bár fel-fel fénylik olykor, az emberi gonoszság immár rút árnyékokkal terhelte, és félek, Isten talán feladta a folytonos megbocsájtást, és elengedve mindenki kezét, a zuhanás marad, zuhanás a feneketlen mélység irányában.

 Imádkozni akartam, az éj borzasztó lendülettel közeledett és ha alszom a rémálmok ülnek a mellkasomra, ha nem, a rettegés egy másik dimenziója vicsorog pokolbéli rémalakként, a civilizáció vívmányaként, ámen.
-Nem a vallásosságról beszélek, hanem éppen annak hiányáról. Arról hogy gyilkolunk, gázolunk, rabolunk és lelkiismeretünkre semmi nem nehezedve, másnap éppen úgy mosolygunk, mint ha ételosztáson vagy egy születés pillanatát meglesve csodát láttunk volna.
 Más van, önzés van, bálványimádat és elképzelhetetlenül hatalmas önzés! Már kételkedem abban, hogy isten sok ezer esztendő emberi produkció után, csak könnyedén legyintene, és azt mondani: -Fiúk-lányok, csak így tovább.

 Egyedül leszek, egyedül fogok meghalni és talán a temetésem is egy kihalt pusztaságként emlék nélkül űr marad. Lehet, és semmi nincs kizárva, ám még is, így a alvilág peremén táncolva, küzdve a jó és a rossz között a gondolatok kínzó gyötrelmeivel farkasszemet nézve, egyet azért tudok, lehet hogy nem lettem olyan mint a többség, lehet, hogy semmit nem tudok felmutatni az emberiségnek, ám talán annyi megfelel Istennek, hogy ember próbáltam maradni, és az emberi világtól rettegve, már csak benne reménykedtem.
 Ó tudom, nem lesz kitüntetés, nem lesz vállveregetés, de számomra az is megnyugvás lesz, ha az Úr csak egy pillanatra is reám emeli tekintetét és nem küld a pokol átkozott mélységeibe.

 Gondolkozom, egy ház a sivatag közepén az éji hideg marcangoló perceibe. -Felálltam, nem erősebb lettem, csak egy érzés késztetett az ablak közelébe. -Fényvillanás, egy mindent betöltő hatalmas fényrobbanás és a gombaforma bizarr kibontakozása. - Elmosolyodtam, úgy véltem az idő lejárt, és ahogy a nukleáris szörnyeteg elszabadult, félelmeim eloszlani kezdtek, itt már tudtam, vége, minden rémvíziónak és borzalomnak vége, eljött a világvége.

Nemesik

Mottó: Nemesik, egy olyan helyzet, ami esőmentes, vagy
Nemesik, egy letűnt kor istensége, vagy még sem...


A világot a kiborgok uralták, az egyszerű embereket a Tekk nevű biztonsági szervezett vigyázta, már amikor tudta, a kiborgok ugyanis a világuralomra törekedtek, s ennek megakadályozására Alexet bízta meg a szervezett, ő volt a Tekk legjobb ügynöke, és most rajta múlik a jövő...


 Alex cél nélkül érkezett a Közép-Amerikai Konklávé Coban nevű városába, amit pár éve letaroltak a Vörös Létraképű Patkányok, egy nemzetközi robotika ellenes szervezet. Coban akkoriban egy hatalmas számítástechnikai objektumnak adott otthon, most nem. -Mindegy, a város koszos, meleg és esőre szomjazón koldusairól és szerencsevadászairól volt hírhedt. Az ügynök tudta, valahol itt bujkálhat Lívia, egy renegát ügynök aki csalódott úgy a kiborgok ígéreteibe, mint az emberi vezetés pofázásaiba, a férfi megértette a nőt, de a Tekk szerint likvidálni kell, ne hogy egyszer csak fogja magát és a kiborgok mellé álljon.
 Persze Alex nem akarta megölni a nőt, aki állítólag ribancként tengette életét, valahol a semleges Ausztráliába, de egy pletyka szerint, még sem a kenguruk földjén él, hanem itt az anarchia szélén billegő Közép-Amerikai Konklávé egyik lepusztult városába, Coban külső negyedeibe. -Külső negyed, tök egyforma az egész város, a rombolást követőn a kormány csak ímmel-ámmal építette újjá amit muszáj volt, tehát igazából semmit, szóval pöcegödör volt a város északról nézve éppen úgy, mint délről.

 Alexet nem érdekelte a külsőség, de a egyik büfé mögül előlépő négy civilnek tűnő kiborg, már annál inkább, már csak azért is, mert ez azt jelentette jó helyen volt, mi több jó időbe.
-Hé, államigazgatás, iratokat! szól az egyik mafla, kezei jól láthatón a zsebeibe lapult. Három társa szintén zsebre dugott kezekkel közeledett. -A járókelők sejthettek valamit mert össze-vissza rohangálni kezdtek, bár ez a férfit nem zavarta, viszont az igen, miért nem esik az eső már vagy két hónapja.
-Nincsen írat. felelte Alex és bőrkabátja alá nyúlva előkapta gyorstüzelőjét, és további beszélgetést mellőzve tűzet nyitott, úgy vélvén, jobb előbb mint később. A kiborgok sorra terültek el, a férfi tudta, a köldökre kell célozni, a félembereknek ott volt a gyenge pontjuk. Az első egy oszlopnak pördült, fején hatalmas seb éktelenkedett, a második kiborg lábát törve gurult bele az út széli árokba, míg a harmadik a karját fogta, a negyedik meg a fene se tudja, Alex ugyanis nem nézte. -A gépek kiiktatva, az ügynök remélte a Vörös Létraképűek kimaradnak a történetből, legalábbis addig mindenképpen, míg meg nem öli Líviát.

 A panzióhoz ért, egy lepukkant turistáknak való bolhafészekhez, a spionja ezt a helyet adta meg, mint a nő rejtekhelyét, innen nem volt visszaút, a kiborgok már tudták itt van és mivel a Tekk műholdjai biztosan rá voltak állítva, egy rohadt nagy dobásra lett volt szüksége, hogy leüsse az égről, erre most pedig képtelen volt.
 -Belépet az épületbe, a ventilátor a mennyezeten csak lógott, működni nem nagyon akaródzott neki. A pultnál egy kancsal férfi ült és pornó újságot olvasott. A csarnok kicsi volt és tele régi reklám plakátokkal és két vendéggel akik azon vitatkoztak vigyenek-e esőköpenyt a városnézéshez, vagy csak esernyőt. Alex nem törődött a két idiótával, a pulthoz lépve csak a keresett nő nevét mondta és elővarázsolta félautomata pisztolyát.
-22 szoba, második emelet, ja harmadik nincs, ott ne keresse. vakkantott kurtán a fickó és még mielőtt alaposabban is megnézhette volna a jövevényt, Alex már a liftbe szállt, irány az említett emelet, innen sem volt már visszaút.

 A folyosó piszkos hosszú volt, de végül elérte a 22-est és halkan bekopogott, mást nem is tehetett, acéllemez ajtót nem könnyű berúgni. -Várt, aztán kinyílt az ajtó és Lívia nézet rá, elkerekedő szemekkel, úgy tűnt meglepte Alex megjelenése.
-Te itt?! kérdezte, gyanakodva a férfit méregetve.
-És Te, rólad is az hírlik, hogy Ausztráliába lógsz. vágott vissza Alex, valahogy szerelmesnek érezve magát, a nő ezt sejthette, mert összefogta köntösét ami eddig mindent látni engedett.
-Gyere be. tárta fel az ajtót teljesen, beengedve az ügynököt egy hanyag eleganciát sugárzó rumlis szobába.
-Kösz. morogta a férfi, még nem tudva mi fog történni, nem feledve Lívia is profi volt, és ki tudja, annak idején lehet a kiborgoktól is kapott némi kibernetikai rásegítést.
-Minek jöttél Alex, kit szolgálsz? firtatta a nő, egy dobozos colárt dobva a vendégéhez.
-A Tekk küldött, meg kellene hogy öljelek, mert veszélyes vagy.
-Gondolom Farsford magyarázta be.
-Csak mondta. bontotta a colát a férfi.
-Akkor figyelj Alex, a Tekk a kiborgokat szolgálják és egyetlen esélyünk a Vörös Létraképű Patkányok.
-Ez hülyeség, te is ismered Farsfordot, ezt nem hiheted. kételkedett az ügynök.
-Láttad vizelni valaha? pedzette a nő és úgy döntött lassan felöltözik.
-Nem. vallotta be Alex, öt éve ismerte a Tekk aligazgatóját és valóba, soha nem látta vizelni.
-Gondolkozz Alex, a Létraképűekhez kell eljutnunk, a Szakadár Fülöp-Szigeteken lévő bázisukig.
-Jó kiagyaltad Livia, de tudod mit, legyen, de ha becsapsz kinyírlak. tette le a dobozt a férfi, jól tudva, immár a Tekk rá is vadászni fog, ami azt jelentette, innen már nincs visszaút...

KÜLDETÉS az első rész

Spóra támadás érte a Földet, az emberek töredéke bunkerekbe menekült, a többség fertőzött lett és a betegségnek engedelmeskedve a maradék emberi világot is elnyelni kívánták. -Az őrület oly mértéket öltött, hogy az egészségesekért a föld alá is lekapartak, és ha nem volt a menedék páncélfalakkal megerősítve, a betegek bejutva, szörnyű mészárlásba kezdtek. -A régi civilizáció haldoklott, az élelem fogyatkozásával a túlélés lehetősége egyre csökkent. S bár voltak helyek ahol, az ember az embert tenyésztve kannibalizmusba találta meg az ideglenes túlélés kulcsát, a jövő, olyan mint lehetőség, igazából nem létezett...
 Azaz talán mégis, mivel egy kutatócsapat rájött vagy is megtapasztalta, a betegek irtózva a magasságtól, körülbelül 3000 méternél magasabbra nem igen merészkednek, mint ha a spóra veszélybe érezné magát, vélhetőn a a levegő változásának köszönhetőn, legalábbis így vélekedtek a szakértök.

 Hatalmas lánctalpakon gördülő fémborzalom közeledett London felé. A monstrum mozgásérzékelős gépágyúkkal, napalm vetőkkel és négy harci helikopternek is otthont adva, a haderő egyik csúcsának számított. A tűzerő elrettentőnek számított, persze nem a fertőzöttek számára, ők már másként gondolkodtak, egészen másként. Bár az is igaz, hogy a őrjöngő betegek hordái nem igen tudtak bejutni az ilyen mozgó erődökbe, viszont mivel mikor megjelent a járvány ami gyorsan terjedt, az ilyen nukleáris, vírus és baktérium támadás ellen is védelmet nyújtó óriásgép nem igen voltak hadrendbe. Ezen szörnyetegeket igazából egy gyarmatosító háborúkra készítették, a sikeresen, stabilnak minősített dimenziókapu kinyitások korszakába. Ám még mielőtt bevethették volna és az első komoly kontingensek átjuthattak volna, más ismeretlen világokba, megérkezett a spórafertőzés, és onnantól a gyarmatosítás hamar feledésbe merült.

-A hódítások igen, de az elkészült néhány Moving Fortress pont aktuálissá váltak, s ugyan a kevésből is kevesebb maradt olyan objektumba ahol időbe birtokba tudták volna venni a katonák, azért pár darab nukleáris hajtóműveinek köszönhetőn, vélhetőn jó ideig a fertőzöttek halálát jelenthetik. -A London felé haladó titán a BÍBORKA nevet kapta és már egy éve úton van, az utánpótlást a Csatorna-Szigetről szolgáltatták, a sziget mentes a fertőzöttektől és bár ott is a levegővétel védőfelszerelés nélkül végzetes, még is Európa erődjének számított, innen koordináltak minden jelentősebb akciót és hatalmas légmentesen zárt fóliákba teljes erővel zajlott az élelmiszertermelés. Másként nem is igen lehetett, hiszen kint a spórák a konzerveken kívül vélhetőn mindent megfertőztek, az állatokat is.
 -S e harci gép miért is gördült komótosan, mindent legázolva az Egyesült Királyság fővárosa felé(?) - Elvben egy a városba található földalatti laboratóriumba felbecsülhetetlen értékű adatok rejtőztek, az evakuálás idején valahogy lemaradt és a zűrzavarba szinte teljesen feledésbe merült, egészen addig míg egy kutató utalást nem talált az ottani eredményekre. Hivatkozások voltak, vérminták és ha szerencséjük van a laborhoz közeledő katonáknak, még információs lemezekhez is juthatnak. Nem a gyógymód kulcsának számított, a titkos intézetbe inkább a forrást keresték és azt, hogy miként semlegesítsék a spórák hatását. Azaz a túlélők védőruha nélkül is kimerészkedhessenek és a növények és a még létező állatokra ne érvényesüljön a betegség. Ez nem győzelem lenne, hiszen milliárdnyi beteg pusztítja a romokba lévő világot. De legalább a Csatorna-szigethez hasonló biztonságosnak tekinthető helyeken valóban újra kezdődhetne az élet....