Utolsó pillanatok ( tört verzió )

-Valahol mindenki meg akar halni, ha másként lenne nem rohannának, nem élnék fel a planéta erőforrásait és önmagukat. Persze ez már most teljesen mindegy volt, a kapu kinyílt és a pokol kilencszázezer légiója megindult, hogy uralma alá hajtsa a földet. Nem volt nagy csinnadratta, egyszerűen előbb New York majd Bern és sorra rendszertelen rendszer szerint hulltak el az emberek nagyvárosai. Volt hadsereg, meg állítólag volt isten is, tán még fiát a keresztre is engedte feszíteni, mégis a pokol kinyílt, a modern technológiának hála, és a a sötétség megindult, hogy két hét alatt letarolja az emberiség birodalmát.
 Nem voltam hős, de most mégis egy ki.aszott hőstett keretében  egy fát védelmeztem két társammal, miközben cunami gyanánt hömpölygött felénk a halál. No igen, a kardomat szorongattam és az égre kívántam pillantani, még utoljára látni kívánva az alkony fényétől sajátos égboltot. Felnézhettem volna, a napot ugyan letépte a sötétség, ám még volt nyolc perc míg végleg kihunynak a fények és mindent elnyel a mélységes és feneketlen sötétség. -Csak magam elé néztem, a kis domb ahol magasodott a fa, taktikai előnyt is szolgáltathatott volna, de milyen előny származhat egy özönvízszerűen közeledő démoni áradattal szembe.

Hősök voltunk, vagy is csak olyanok akiknek nem volt mit veszteniük. Tehát jobb híján álltunk és néztünk a hunyorgó szürkületbe, éreztük a szél érintését a tavasz sajátos illatát és saját jelentéktelenségünket, egész életünk jelentéktelenségét. Egy fát védtünk a nagy semmibe miközben akik tehették űrbárkákon a holdra menekültek, néhányan a Marsra és a milliárdnyian a bunkerekbe. Mi itt voltunk, karddal, még ha plazma is volt, csak egy kard több millió démonnal szembe, mely közül a legkisebb is egy lakóház méretűnek mondható. -Nem itt kellett volna lennünk, ölelni, szeretni, csókolni még utoljára, ez lett volna az értelmes halál. Ám mikor nincs ki szeretni, nincs akinek a kezét megérintsük, tökmindegy hol halunk meg, maximum üresen, kiégve nézzünk szembe a végzetünkkel, majd átesve az eseményhorizonton végleg elporladjunk, istent, újjászületést, örök szerelmet és egyéb marhaságot végleg magunk mögött tudva.
-Ironikus, szépen mondva is ironikus gondolatok vágtáztak át agyamon, miközben a képzeletbeli óra egyre csak ketyegett és az űr sötétje kerülhetetlenül, mind közelebb ért hozzánk. -Remegtem, testem izzad, pedig a hűvös, a pokol lehelete egyre erősebb ütemet diktált, mi több a láthatár peremén feltűntek a démonok még formátlan, amorf halmaza, ez volt a végítéletünk.

 -Hó kezdett szállingózni, a hideg széttépte a tavasz utolsó morzsáját, miközben a dér egyre csak terjedt a szörnyek pedig bűzükkel immár karnyújtásnyira magasodtak tőlünk. A gondolatok megálltak, a látvány leírhatatlanná változott a pánik pedig mozdulni sem engedett egyikünket sem. Pedig most szaladtunk volna, szaladtunk volna miközben éreztük izzadságunk, vizeletünk a intelligens páncélhoz dermed, a fűtőszállal nehezen küzdöttek a mélyűr hidegével szembe. Csoda történt, a plazmapengém felemelkedett, nem tudom agyam vagy a lelkem adott e erőt, ám lecsaptam az első bestiára...azután elsötétült minden, az áradtat nyilván maga alá temetett a testem szó szerint megsemmisülve a lelkem az ég felé szökkenhetett az immár nem létező nap irányába, mikor egy jeges fuvallat mindennek a végére pontot helyezett.