Világvége Történet Trilógia első rész

 -Kurvára nehéz a döntéseken évődni, mikor jól tudni, nincs semmi jelentőségük. Persze ez így túl zavaros, ami viszont nem, a Földön kitört a totális atomháború és mi négyen itt rekedtünk a Sol-2 néven ismert űrbázison, túl messzi a nagyobb létesítményektől, de ahhoz túl közel, hogy kényelmesen székeinkbe ülve végignézzük a bolygón pusztulását, az utolsó adásoktól számolva az őrülettel küszködve. -Idilli világ! élelem és víz nélkül korlátozottak voltak a lehetőségeink, és mivel járműveink nem voltak, a nagyobb létesítményekbe való eljutás is lehetetlen, figyelembe véve az űrruhák levegőkészleteit és a megtenni szükséges távolságot.
-Itt rohadunk meg! ordította Tom Brenn mikor elégé nyilvánvalóvá vált mindannyiunk számára a szűkös lehetőségeink, miközben a franci társunkat leszíjazni kényszerültünk, mivel az események következtében elveszítette önmagát és őrjöngések közepette csak annyit motyog, hogy "anya-anya."

 -Rémítő volt minden, rémítő a világűr sötét végtelenje, miként a Föld, fényeitől fosztott lángoló golyóbisa. -Ez volt a pokol, ami egyik napról a másikra bekövetkezve sok milliárdnyi életnek a végét jelentette. S ugyan mi túlélőknek is mondhatnánk magunkat, ám mégis halálra voltunk ítélve, hiszen utánpótlás nélkül szűk egy hónapunk volt hátra, jó esetben.
 Persze álmokat nyugodtan szövögethetünk, hogy valami isteni csoda folytán a Földön megmaradt egy teherhajó és hozzá személyzet meg ami kell, és jönni fog az ellátmány. Ilyen hülyeségeket elképzelhettünk, mi több kapaszkodónak is használatba vehettük, ha agyunk úgy kívánta, ám attól a rideg valóság annyira nyers és nyilvánvaló volt, mint a közönyösen pislogó jelzőfények.

 Négyen voltunk, és ez messze nem a fantasztikus négyes volt, ez négy szerencsétlen fazon, akik kint rekedtek az űr óceánján és esélyük sem volt, hogy feltűnik valahonnan egy mentőtutaj és kimenti őket a biztos halál markából.
-Ilyenkor persze beszélhetnék istenről, és ugyan sokat töprengtem, miért is engedte ezt a pokoli pusztulást, még is úgy érzem hiábavalóság, miként a mi helyzetünkben az imádság is. Mert azt nem tudom elképzelni, hogy megjelenik az öregúr és elrepít minket egy második földre, hogy éljünk békében, jólétbe, hozván a csoda tudja honnan, négy hölgyeményt is.
-Tény, az emberiség rászolgált a pusztulásra, de a planéta nem, miként azért akadtak normális, jóravaló emberkék is lent, ahol nagyon kérdéses a fő felelősökön kívül akik szuper bunkerokba kuksoltak, kik élték túl az első heteket, és kik fogják a következő éveket. Mert amit a tűz nem emésztett el, majd a nukleáris tél befejezi, innen nézvén legalábbis nagyon így mutatkozott ez az egész világvége történet...

Inkvizítor Útja

A világ már a XX. század derekán megroppant és mára teljesen elveszítette tartását, emberségét és csupán csak a pénz létezett, mint mértékeszköz, mint egyetlen mérvadó. -A cégek törtek uralomra, a fogyasztói világ elsöpörte az erkölcsöt, elsöpörte a hitet és maradtak a kufárok, az új megváltó szerepében.
 -John undorral nézte a füstölgő nagyvárost, a ipari létesítmények okádták a füstöt és a kormot, de anno még a XXI. század hajnalán egy politikus kijelentette, nincs klímaváltozás, és minden ami történik a természet rendje, az embereknek semmi közük az eseményekhez. -A fickó bolond volt, illetve a lelke a óriáscégeket szolgálta, s bár mára a neve is szitokszónak számít a még megmaradt értelmes emberek körében, irányelve még mindig aranyszabály, mert csak egy dolog számított e korhadó planétán, és ez nem volt más mint a minél nagyobb profit.
 -John Hurn a bíbor páncélt viselte, az inkvizíció harci öltözékét, mert ugyan a vallásokat beszüntették, az egyházakat feloszlatták, illegalitásba azért még léteztek vallásos emberek és léteztek az egyháznak tartalékai, és utolsó eszköze amely szavakon túl is cselekedni mert az inkvizíció volt. A pap-harcos nagy merészséggel viselte páncélzatát, hiszen a cégek katonái és a fejvadászok állandó fenyegetést jelentettek, mindenki számára aki nem szolgálta a cégek sátáni birodalmát. S egy inkvizítor levágott feje nagyon sok aranyat jelentett ezen érdekalapú társadalomba.

 Furcsa volt, a várost egykor egy folyó szelte ketté, ma csak kiszáradt medre ásítozik, a szeleknek adva játékteret és pályát a mágnesvasútnak. A gyáraktól roskadozó több millió bérrabszolgának otthonadó város az egeket ostromolta, a gazdagok a toronyházak csúcsaira vágytak, túl kívánva emelkedni a fullasztó szmogfellegek szürke uradalmán. -Bár most a viharos szél eltakarította a mocsok javát, igaz, az igazi mocskokat még nem, a két lábon járó szörnyetegek még tagadva Istent, megerőszakolva a planétát, az ördög színeit hirdetve trónoltak a bolygó fölött.
 A férfi elfordult, elindult a közelinek tűnő hegyek felé, természetesen úttalan utakon haladva, igyekezve elkerülni a találkozást olyan emberekkel akiknek ki kellene ontani a vérét, a túlélés érdekében. Nem mintha nem gyilkolt volna már számtalanszor, de feladatai voltak és kockáztatni ilyen körülmények között nem volt ildomos"?"

 Egy piknikre figyelt fel, nem számított errefelé urakra kik idejüket a szabadba töltve ütik el napjukat. Óvatos volt, a tisztást négy katona felügyelte, az őrzött helyen féltucat előkelőség vigadozott egy asztal körül üldögélve, odébb két légi-suhanó várakozott, az oldalukon a FULL-ENTER INTERNATIONAL címere fénylett.
 A katonák távol voltak egymástól, de látván egymást, a  meglepetés szerű támadás kérdéses volt, igaz ez függőt a fegyveresek képzettségétől is. Nem számított, John egy belső vezényszótól hajtva a támadás mellet döntött, plazmavetőjét már első áldozatára is emelte. -Néhány másodperc, a támadás sorrendjén eshetőségein gondolkodott, végül meghúzta a ravaszt és a lövedék már le is döntötte, mint favágó a kiszemelt óriásfenyőt, az első délnyugatra őrt állt katonát. A plazma a gyenge díszegyenruhát átégette, miként a testet is, egy ujjnyi méretű lyukat hagyva hátra az összeeső fegyveres testén. -A következett is leszedte mire a maradék két őr reagálva tűzet nyitottak, nem voltak támadásra felkészülve, mi több az inkvizítor rejtekhelyét sem fedezték fel, így csak reménykedve lövöldöztek a fák, bokrokat tépve, pusztítva.
 John folytatta akcióját, és egy újabb telitalálat után előtörve fedezékéből az utolsó katonával is végezve a kiabáló a járművek felé rohanókra összpontosított. Ketten az asztal alatt rejtőztek, ők most nem számítottak, a veszélyes helyzetet a lebegők felé igyekvők jelentették, és választást így nem is adtak, mindet lelőtte, majd a két remegő alak felé indult, a döntés, meg-e öljön még két céges alkalmazottat, úgy hogy tudta, nincs igazából választása, nehéz pillanatokat ígért.

-Felállni! parancsolt John, az idő sürgette, most, hogy zsákmányolt egy gyors járművet, útja jelentősen rövidülhet és ennek egyik kulcs az, hogy minél később fedezzék fel a jármű eltűnését, ehhez meg szemtanúra ugye nem volt szükség.
 Egy nő és egy lilára festet hajú férfi volt kik előkeveredtek az asztal hamis biztonsága mögül. A nő zöld szemeiben a félelmen kívül valami más is bujkált, a férfiéba, melyek mélybarnák voltak a rettegés lobogott, miként a pokolba a jeges tűz!
-Ne öljön meg. hebegte a férfi, esélyt látva, hogy az inkvizítor nem végzet azonnal velük, pedig az esély olyan, mint a mesebeli szerelem, egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt.
-Nem én fogom, a karabély. válaszolt a bíbor vértezetű, légzése még gyors volt, a sikeres rajtaütés rendesen felpörgette szervezetét, miközben szemei újra és újra a nőre tévedtek.
-Miféle találkozó volt ez?! követelte a fegyveres, jól látva, hogy a szőke nő jobbja lassan mozdulva, veszélyt is jelenthetett.
-Csak egy kinevezési buli. válaszolt a fickó, a szőke viszont a ruhája takarásába nyúlva, mely hullámos, redős és színes volt, igazi nemesi öltözék hirtelen egy kiskaliberű pisztolyt rántott elő, és azonnal az inkvizítorral emelte. -Johnt nem lepte meg a dolog és karabélyával még időben kiütötte a fegyvert a nő kezéből, ami tulajdonképpen nem volt valódi fenyegetés, a páncélzata könnyen ellenállt volt a hagyományos lőfegyvernek.
-Rohadék. fújta a szőke kezét szorítva, az ütés kemény és határozott volt.
-Ez van. volt vállat az egyház harcosa és egy hülye döntést hozva, úgy határozott, hogy magával viszi ezt a két céges alkalmazottat.

 Sietős tempóval közeledtek az egyik lebegő felé, lépteik a holtak mellet vezettek el, az egyik férfi már remegett, a zombi-kór megtette hatását. Talán negyvenes lehetett, zöld haj, csíkos felső, melyen a plazmavető égette halálos seb jelezte, az éledezés természetellenes, a járvány eredménye.
-Gyerünk. parancsolt a bíborvértezetű, nem kívánva látni amint a legtöbb emberbe, a nyakba beültetett robbanópatron leválasztja a fejet a testről. -Zombi-kór, valójában angyalok kísérlete, hogy legyőzzék az embereket, ám a civilizáció látszólag felülkerekedett az élő-halott járványon, minden megszületett gyermekbe azonnal beültetik a robbanószert, így az angyalok, vagy a járvány nem tud igazán érvényesülni. S ahogy a pletykákból kihallani, már megvan az ellenszer is egy szupertitkos bunkerben őrizve.
 -ROBBANÁS! nem volt túl hangos, nem volt veszélyes senkire az élők közül, az egyik, talán a legelőször megölt katona feje repült le, lassan tápászkodó testéről, hogy aztán az is visszazuhanjon...

FORGÓSZÉL első rész

Mark az életen gondolkozott, nem igazán értette, hogy az egyiknek olyan természetes összejönni egy lánnyal, míg például neki, kész lehetetlen küldetés. Furcsállta az életet, mi több olykor utálta, mert nem érezte igazságosnak. De mi az igazságos e fránya világban, a nulla emberek debütálnak, akiknek pedig egy kicsit a gondolataik is működnek, önálló világképpel rendelkeznek, azoknak minden bonyolultabb. -Nagyot nyelt, Zoé kedves mosolya, picit szeplős arca libbent be lelki szemei elé, miközben a lány a valóságban sem volt messze, ő is a buszon ült, mely egyre csak nyelte a kilométereket, röpítve utasait a közeli kisváros felé.

 Sui'li a buszmegállóban állt, és ugyan néhány éve még, feltűnést keltett volna egy keleti beütésű nő, a vidék egyhangúságában, ma már szinte természetes, hiába ez volt a globalizáció. -Egyedül volt, az esővédő könnyen dacolt volna egy kisebb zápornak, de a hőséggel szembe gyenge harcosnak bizonyult. A nő fintorgott, nem mintha hatna szervezetére a természet szélsőségei, angyal volt, a test csak eszközként funkcionált és maximális terhelésig feszíthette a lehetőségeit, minden komolyabb következmény nélkül.
 Nem akart ölni, ha szerencséje van, a srác még a végén egy köszönőmmel is tartozhat, persze ha nem, a csoda tudja miként fordul az események vitorlája, miként a csókról sem lehet tudni, milyen érzelmeket ébressz, vagy éppen rombol teljesen porig. -Felnevetett, a városka a nyomasztó nyár melegétől teljesen kihaltnak tűnt, csak a közeli ívóból szivárgott ki némi kocsmai lárma, az okoskodás még ilyenkor is javába zajlott.

Zoé tudta, hogy Mark szerelmes belé, a suliban igazából nem létezett olyan, hogy titok. A srác aranyos volt, de kicsit talán félénk, s bár ez nem zavarta lányt, sőt inkább némi plusz kíváncsiságot ébresztett lelkében, még is, úgy gondolta, Mark oldalán a cselekvés ideje. Ráadást itt volt a fiú, nem is oly messze, végtére is egy településen éltek, tehát igazából könnyedén össze tudnának jönni, vagy éppen ezért nem?!
-Zoé a kinti kukoricatáblákat nézte, amelyek igaz sietősen elmaradtak, és az egészről egy hülye horrorfilm jutott az eszébe, amely a másodpercet zordan törte, miként a tűző napsütést a napszemüveg. -Percek voltak hátra, az első farm már látszott, miként az út szélén békésen kérődző tehenek, a hatalmas kőrisfával együtt.

 Angyal és isten, a valóság szövedékét két hatalmas kéz tépve ketté, eltüntetve a buszmegállóval szembeni házakat és a szürke süvítő köztes világból egy négy méter magas titán lépet az elsődlegesnek képzelt világba, vörösen izzó szemeiben mérhetetlen gyűlölet lángolt, miközben palástja jégkristályoktól fénylett. Mélységi isten volt, az alvilági dimenziók egyik önjelölt ura, aki pont az a lény volt, akinek megjelenése messze nem volt az ideális tervbe. De ugye az ideális csak a képzeletben létezik, így Sui'li ha nem is akarta, valahol ezen történésre is számítva, már is kéklő pajzsot vont teste köré, csak remélve, ki tudja zökkenteni a tér és időt, még mielőtt a busz megérkezik és ZUU megváltoztatja az elkövetkező jövő előzményeit.
-Takarodj angyal! zengte az isten, nem volt meglepődve a buszmegállóba magasodó szuka láttán, jól tudta, a jó és a rossz csatájához, mindkét félre szükség van.
-Nem tehetem. közölte tárgyilagosan az angyal, ijesztőnek hatva a föléje tornyosuló jelenés, miként a megdermedt idő is, az emberek így már is ki voltak ütve a jártékból, csak a busz közeledett, miközben ZUU elégedetten vigyorgott. Úgy látszott, most nem harcolni akart, csak a járműben közeledő személyre volt kíváncsi, és hatalmából adódóan, minden terve szerint alakult...

 Vagy sem, ugyanis az angyal, mindent kockáztatva, még saját védelmét is, amint felvillant a közeledő utasszállító szélvédőjén a napfény, egy erőteljes varázslattal térkaput nyitott közvetlenül a busz előtt, amely fékezés nélkül a hirtelen a semmiből megjelent szivárványos átjáróba gördült.
-ZUU felüvöltött! esztelen harag lett úrrá rajta, a jégvillanások  dermedt palástján eleven üstökösöké éledve iszonyatos sebességgel iramodtak meg az angyal felé, mindent elsöprő süvítéssel törve a furcsa csendet, miközben a térkapu ahogy nyílt, úgy záródott is...
...senki nem értett semmit, a sofőr a fékre taposott, miközben az aszfaltösvény eltűnve, egy az ablakokig érő füves pusztán sodródtak, immár távol az eddig világtól, hatalmas huppanások közepette. Mindenki kiabált, sikoltozott vagy csak kétségbeesetten kapaszkodott, az események túl gyorsan történtek, hogy felfogják, illetve megértsék a történéseket. -A busz megállt, az égen sötét fellegek gomolyogtak és a füves "szavannán" hatalmas, a dinoszauruszokhoz hasonlatos lények lépdeltek, alig-alig figyelve fel, a hozzájuk képest hangyányi járműre...