Kelepce

-Ők még emberek. suttogta a lány, a tetőről nézte az élő-halottak mászkálását és szavait védelmezőjének a bíbor vértezetű inkvizítorhoz intézte.
-Szerinted akit a fertőzés meggyilkol, azaz meghal, majd néhány óra, és újra mászkálni kezd, normális?!
-Nem tudom, de ugye vannak esetek mikor valakit eltemetnek és újraéled. próbálkozott a sötét vörös szépség, továbbra is a széles utcán látszólag céltalanul lődörgő hullákat nézve.
-Biztos voltak olyan esetek, de őket nem a ragály terítette le, és miután ha mázlijuk volt újra a társadalom részeseivé váltak, ezek ott lent csupán saját társadalmuk részesei, melynek legfőbb célja embereket szétcincálni, felzabálni. válaszolt, eléggé nyersen az egyházi harcos, ő a tovább jutáson tanakodott és nem humanizált a zombikkal kapcsolatosan.
 Amy a középkorú férfira pillantott és szavak készültek születni, de végül inkább csendben maradt, érezte most nincs idő ilyen vitákra és ráadásul neki ez eddig szerencséje volt, mert szemtől-szembe még nem találkozott fertőzöttel. -Egy kutatóbázison dolgozott, és csak a hírek és videók képeiből tájékozódott, a kinti pusztulás sok hónapon át elkerülte. Furcsa volt minden, hetek alatt összeomlott a régi világ és egy új horror vízió testesült meg. Ám számára a munka volt az élet, szüleit nem ismerte, nevelőapja pedig az Amerikai Járványügyi Központ egyik főmunkatársaként a 2027-es ebóla járvány idején a betegségbe belehalva az egyetlen igazán fontos ember is eltűnt az életéből. S apja nyomdokait követve élete túlnyomórészét egy biztonságosnak tartott objektumba töltötte a világ leghalálosabb vírusai társaságában. Ám a biztonság képlékenyé vált, mikor megjelent az Influenza és a veszettség vírusainak keveredéséből megszületett mutáns okozta járvány. -Amyt is a betegség megfékezésére állították, mint a legtöbb szakembert, csak hát a kórság gyorsabb volt minden emberi számításnál, és a védhetőnek tartott objektum védelme megingott és elkezdődött az evakuálás, őt egy egyházi különítmény menekítette ki, egy egyházi melynek páncélautója aknára futott és ketten maradtak a többiek már odaát voltak.

 John kelepcének tartotta a négyemeletes házat, mely a város szélén magasodott, de még mindig biztonságosabbnak számított, mint a lenti valóság. -Naiv volt védence e valósággal kapcsolatosan, de a halál attól ott lent kószált sok zombi személyében, és a lehetőségeik igen csak megfogyatkoztak, mivel a robbanás zaja ide csődítette a fertőzött tömegeket, és ugyan, volt elégséges tűzerő, de az nem tart a végtelenségig, miként a szerencséjük sem.
 Tovább nézett, a járművük még füstölgött és a fémmaradványt legalább száz járkáló hulla vette körül, finom falatokra vadászva. Persze ráfaragtak, a másik két társuk, kik közül egy mezei egyházi katona rögvest életét vesztette, egy másik pedig mozgásképtelenné vált a robbanástól, már porrá égtek, az inkvizítor gyújtógránátot használt, sem eledelt, sem újabb zombit nem kívánt a világra szabadítani, már így is jóval többen voltak, mint a normálisak. S ha az egyház nem koordinálja a szétesett világot, most a túlélésért küzdő védett enklávék nem igen léteznének.
 Mindegy, egyház vagy enklávés katona, a lényeg, hogy az aktuális feladat teljesüljön, és jelen esetben Amy Brint életbetartása és a 29-es erődbe való megérkezése volt a cél, állítólag a fiatal nő túl fontos volt egy ellenszérum kifejlesztésével kapcsolatosan, így a túlélése első számú prioritásnak számított.
-Egy kérdés azért volt, ki telepítette a menekülési útvonalra azt a rohadt aknát, mert ha ez tudatos munka volt, akkor nem csak a fertőzöttek voltak akiktől tartaniuk kellett.

-A ház biztonságos? szólalt meg a zöld szemű, még mindig a lenti világot, a lepusztult városszél romjait, repedéseit és szemetét figyelve.
-Nem tudom, a kaput le tudtam zárni, akik pedig esetleg az épületbe kószálnak, nem tudnak feljutni a tetőre, legalábbis, míg az a fránya vasajtó kitart.
-S mi a terv?! kíváncsiskodott a nő, aki az előírásnak megfelelően könnyű vértezetet viselt, a marások, karmolások, harapások ellen némiképp védelmet biztosítva.
-Nincs terv, a rádiónk a kocsiba a detonációval együtt befuccsolt, a páncélzatban lévő kommunikációs rendszer meg rövidtávú, nem tudunk egyik bázissal sem összeköttetésbe kerülni, csak remélhetjük, hogy egy vagy két  drónt kiküldve meglelnek, még mielőtt azok ott lent fel nem jönnek beköszönni. mutatott a sétáló zombik felé John, akinek arcán a délutáni hűvös szellő ellenére verejtékcseppek csillogtak, a páncél az előnyei ellenére, hordozott nem kevés kellemetlenséget, pláne így augusztus tájékán.
-Megtalálnak minket. nyögte a tudósnő, inkább csak úgy a levegőbe, hiszen az inkvizítor túl reális rálátását nem tudta két szóval megtörni, és a saját eddigi szemlélődése kezdett ismét félelemmé változni. -Már félt, nem is oly rég, amikor is felrobbantak, majd mikor a bíbor vértezetű megölte sebesült társát, majd lángra lobbantotta a két holtteste. -Na akkor felfordult mindene, a gondolatok, a világról képzelt tévelyedései és természetesen a gyomra is. A férfi  látva kiborulását, még ott lent injekciót nyomot belé, vélhetőn nyugtató szerűséget adva be, és a harctéri borzalom pokoli racionalitása hirtelen hátrább tolódott és egy szemlélő hangulat lett úrrá elméjén, egészen eddig. Most ismét kezdett félni, kezdte belátni, más egy bunkerből tanulmányozni a világot, és más, kint a valóvilágban életbe maradni, mert úgy tűnt most ez a tét ebben a szürrealista játszmában...

Rémlátomás első fejezet

Semmi nem lesz jobb, semmi nem tesz immár a világhoz egy cseppet sem, mivel a világ haldoklott, kifogás nem volt, csak a tény és a romok. -A férfi testpáncélján megannyi horzsolás, kisebb horpadás és az oly dicső bíbor szín is erejét, fényét vesztetten, immár csak árnyéka volt önmagának, miként az inkvizítor is.
 -A kiégett iskolabusz a benne fehérlő csontok, emberi emlékek, csak egy futó mozzanat volt, egy röpke lélegzetvétel, és a legközelebbi torony kétnapi járóföldre. Félni nem félt, a holtak se remegtek, de azért ember volt és így szeretett volna élve eljutni a célig, az egyház által uralt tornyokig.
 Igen, már csak a fellegekbe nyújtózó tornyok voltak, az emberiség zöme elhagyta a planétát és csak az egyház maradt hátra, utolsó őrszemekként az egykor csodás kék bolygón, emlékezetre vigyázva és talán remélve, hogy a mutálódott itt maradottakkal tudnak majd mit kezdeni. -Illúzió volt természetesen, a szörnyeké változott emberek, kiket a biológiai fegyverek degenerált mutánsokká tettek, nem fognak soha a pozitív változás útjára lépni. Persze ezt tudta igazából mindenki, miként azt is, amíg lesz nap, lesz hajnal is, tehát hamis remény is.

 John nem igazán merült el a gondolataiba, az élete volt a tét, a keleti 57-es torony elesett, és ez volt ami lehetetlennek számított és ez volt az, amiért egy osztaggal John Marn inkvizítor kimerészkedett a pusztulás világába. Kiléptek, légi járművükkel hamar elérték a prominens tornyot ahonnét a személyzet vészhelyzetadást adott le. -Odaértek és akkor a vasbeton torony falain belül elszabadult a pokol, és az oly bátor és büszke csapatból, már csak John volt életbe, és csak remélte, a démoni borzalom nem fogja beérni, és a mutánsokat is sikeresen elkerülheti. -Bár el kell ismerni, amit a 57-es toronyba látott és ezt lejelenti, a Klérus atom ledobását sürgetné, vagy ami még valószínűbb, a bolygó teljes felperzselését. Nem mintha idilli hely lenne a Föld bolygó, megbolondult időjárása és a fertőzöttek miatt, ám amit az inkvizítor látott túllépet minden elképzelésen.

 Egy bevásárlóközpont maradványai bontakoztak ki, az út egyenest a parkoló felé vezetett, és bemutatta a roncsok temetőjét, az egykori vásárlók járműveit, már amennyire járműveknek lehetett nevezni a hasznavehetetlen, rozsdának felkínált vázakat.
 A férfi megállt, a nap erősen szórta a magas UV sugárzást, s bár a páncél védelmet szolgáltatott, John fáradt volt, és nagyon azt latolgatta, hogy bemerészkedik az egykor forgalmas bevásárlóba, és néhány órát aludni próbált, már ha a hely biztonságosnak bizonyul. -Tudta, hogy az idő ÉLET, tudta, ha üldözik, nem szabadna megállnia, de van olyan, hogy test és van olyan, hogy végső kimerültség.
 -Lassan lépkedett, a karabélya sorozatlövésre állítva felkészült a legrosszabbra. Igaz a legrosszabb a toronyba történt, a toronyba, amely a legtávolabbi egyházi építmény volt és amely elesve utat nyitott a belső területek felé, ahol az utolsó űrlift működve az utánpótlást szolgáltatta a tornyok számára.

 A borzalom a föld alatt közeledett, az átkozott iszonyat a falak helyet alulról tört fel és pusztította el a jól felfegyverzett torony legénységét, egy nap kellet neki, és csak néhány óra a különítmény megsemmisítéséhez. Az inkvizítor úgy vélte, hogy a tornyok külön-külön biztos elesnek, és egy büntető expedíció is kérdéses eredménnyel kecsegtetne. John véleménye szerint, ide a királyi légió vagy az egyház legmagasabb szintű egysége a pápai gárda inkvizíciós különítménye szükségeltetne. -Egy biztos, a földön most nincs olyan űrhajó amely el tudná hagyni a légkört, tehát a pokolból előtört megnevezhetetlen valami csak is az űrlift által tudja megfertőzni az emberi birodalmat, ezt meg senki nem engedhette. Tehát a lehetőségek közül a legkézenfekvőbb a lift tönkretétele még mielőtt nem lesz túl késő, igaz előbb tudni kellene a vezetőknek a veszedelemről, ugyanis a támadó borzalom nem adott lehetőséget a megfelelő jelentés leadására, és míg ő pihenésre kényszerül, a szörnyetek a föld mélyén vakondként egyre közeledik vagy a következő toronyhoz, vagy magához a lifthez...