Hozzányúlt, hozzányúltak és egy elcseszett járvány megoldotta a túlnépesedés problémáját, oly annyira, hogy a felszínen már csak a zombik maradtak. -A dolog érdekes, nem az ezerszer lerágott zombi jóslatok beteljesedése végett, az egészben a furcsa vagy egyenesen döbbenetes, hogy ezen vírus által életbe tartott és mozgatott szörnyetegek, sem a növény sem az állatvilághoz nem nyúltak. Érdekes volt nézni, hogy ezen hullák, nagyobb összhangban éltek a természettel, mint a gondolkodónak titulált emberiség.
Bunkervilág volt, hiszen a bunkerek voltak a megmaradt emberiség reményei, miközben kint zöldelltek az erdők, a metropolisokat elnyelte a dzsungel és a madarak minden egyes reggel vidám dallamot énekelve, hirdették még sem pusztult ki minden, végül is csak az emberiség zöme.
-Mocskos egy élet volt odalent és életveszélyes idefent, ám néhányan "felderítőknek" titulálva minket, elvállaltuk az életveszélyes munkát, többet ért tíz perc a szabadba, mint egy nap a fejadagok, szenny és osztálykülönbségek miatt fennálló feszültség rendnek álcázott kaotikus világba. Kint szabadok voltunk, és a feladatunk olyan közeli területek fellelése ahonnét gyorsan begyűjthető élelemforrás volt található. Akadtak kertjeink, voltak falak körülöttük és voltak a zombik ki ha tudták áttörték és a növényeket kipusztították. Olyan volt az egész, mintha a vírus intelligens lenne és célja a maradék emberiség megsemmisítése. Egy volt pap, ma már tényleg csak volt, hiszen öngyilkos lett, azt mondta a vírus és a zombik nem egy betegség részei illetve nem is maga a betegség. Ő úgy vélte ez a helyzet tulajdonképpen a gyógyír a planétára nézve, megszabadítván a bolygót az igazi kártevőtől, magától az embertől.
-Angyalok azok! mondogatta olykor a zombikra utalva, és ha jobban belegondolunk, volt igazság benne. Az ember kiirtott sok száz növény és állatfajt, szétcseszte az égboltot, az éghajlatot darabokra szaggatta, a bolygó testét kivájta, kell enné nagyobb gonoszság és kell ennél nagyobb távolság a harmóniától...
Persze az eső csak úgy csinált mintha el akarna állni, játszott velünk egy elhagyott toronyba kényszerítve minket, ahol mindent por és vakolat borított, egyféle hibernációs burok gyanánt. Hárman voltunk, kettő sokat próbált felderítő és egy kezdő, magától adódón komolynak mondható fegyverarzenállal. Igaz nem harcolni jöttünk, de egy zárt helyre kényszerülve az eső kopogását hallgatva, bizony előfordulhat, hogy szükségeltetik a robbanótöltetektől kezdve az elektromos pengéig minden. -Ez volt kint, azaz a felszínen, hozzátéve az építmény körül mozgásérzékelőket és direkt aktiválható aknákkal, készen álltunk egy kisebb horda visszaverésére is. Igazából soha nem a visszaverésen volt a hangsúly, hiszen amíg muníciónk és védhető helyünk akadt tartani tudtuk magunkat. Az valódi kihívás egy körbezárt helyről való kitörés volt. Természetesen három ember egy ezres hordával már nem biztos, hogy megbirkózna, de szerencsére ez eddig ilyen zombi csapattal nem igen találkoztunk, végül is mindig mozgásba voltunk.
A torony legmagasabb, betört üvegű helységébe húztuk meg magunkat, a fő ok, a környék egyszerű szemmel tartása volt. -Mint mondtam, hárman voltunk, vezetőnk egy veteránnak számító ideges tekintetű férfi, aki ránézésre túl lehetett az ötödik x-én. Nem volt beszédes, de ha szólt, mondott valamit azt érdemes volt megfogadni, helyesen értelmezni, mert az életünk is függhetett rajta. Paulnak hívták de mindenki csak századosként nevezte. A másik társam egy újonc volt, talán a negyedik küldetése és ez látszott is rajta miként hülye kérdései is ezt igazolták. Bevallom nem tudtam a nevét, egyszerűen csak kölyöknek neveztük és igyekeztünk vigyázni rá, mert utánpótlásra mindig is szükség volt főként a felderítőknél, mert be kell vallani sajnos a legjobbakkal is történtek tragédiák, az élelmiszerforrások felkutatása és a kertek védelme pedig létkérdés volt, tehát felderítőkre mindig is igény lesz ez elég nyilvánvalónak tűnt, jelen állás szerint.
Már az alkony közeledett, az eső továbbra is tette a dolgát és a tágas helységbe a mocsoktócsák egyre terebélyesebbé váltak. Már nem indulunk sehová, az est nem az ember barátja és ugyan a levegő hűvösre változott, egy tócsa pedig már a csizmámig tolakodott, miközben hátamat a hideg falnak támasztva jobb híján a hátizsákomat használva széknek ültem a mulandóságtól körülvéve, kintről pedig fel fel hangzott egy-egy zombi méla üvöltése, a közeledő éj biztos jeleként.
Nem láttam a jövőt, a jelen hanyatlását és az emlékek elenyészését viszont annál inkább. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy fel kell adni a küzdelmet az életbemaradást, viszont arra ráébresztett, a világnak nincs ránk emberekre szüksége, köszöni megvan és a kórság csupán csak egy lépés a megváltás felé...
