Excidium az első periódus

Hosszú percekig néztem a lányt, nem mintha jelentősége lett volna, ő mosolygott és mint megfagyott csoda, tán sosem fog egy szót sem szólni hozzám, fénykép volt csupán. De egyáltalán mi  létezik ezen elcseszett világba(?) illúzió minden, vetített vagy álmodott kép és mi idióta gyermekként boldogan fogadjuk a hazugságokat. Persze voltak kivételek, miként nekem is megadatott átlátni e sötét mágia szövevényein, de vajon megérte??? -Nem, inkább az álmok, mint a rideg valóság, a fertőzések, az agyi férgek, és  isten sajátos színjátszása velünk, mocskos és elkeserítő.

 -Egy végrehajtó voltam,  mindenre felkészített mágiahasználó, azzal a célzattal, hogy keresztülhúzva isten számításait, megleljem az igazán tiszta lelkeket, és biztonságba a REND Birodalmába a sátán oltalmába helyezzem. Igen, téveszme, hogy az isten a jóságos, a valóság úgy szólt, hogy az angyal és a teremtő megvívta csatáját és az angyal győzedelmeskedett. A valódi istent a pokolba taszították, mert elpusztítani nem tudták, és most ki a mennyekbe trónol istennek mondván magát, a hívők imádatától egyre erősödve, ő maga a szentségtörő, a legfőbb hatalom ellen fellázadt tanítvány, az egykori jó barát, akit most jó istennek hívnak, ám volt neki egy régi neve is, Ellenszegülő!

 Nem volt könnyű az élet, a modern városok mázán túl, romos épületekbe tengődtek az emberek agyi manipulációktól, a nyomort nem érzékelve. Igazi rabszolgaság volt, ókori szint a 22. században.         -Olykor nevetnem kellet, mikor az emberek megcsodálva művészi építményeket magukból kikelve örömtelin lelkendeztek. Szánalmas volt a gyenge jellem, szánalmas és ugyanakkor sajnálatraméltó, mert miközben ők egy pompázatos középkori palotát fényképeztek, az valójába maréknyi rom, amit az idő meghagyott még ideglenesen. Miként a vonatok, villamosenergia, szupergyors, mind hazugság, ócska gőzösök zakatoltak és a varázs oly tökéletes, hogy a mozdonyvezető nem is érzékelte, hogy nem gombokat nyomogat, hanem karokat húz, segédje pedig a szenet lapátolja. Persze hazudnék ha azt mondanám, hogy valójában az iparosodás korát éljük. Az igazság az, hogy az elmúlt évszázadok kevert technológiái léteztek. Akadt ultramodern és akadt amit csak az emberek annak érzékeltek. S itt azért illik megjegyezni, hogy isten a szolgáit a legkorszerűbb fegyverzettel látta el, szóval nem kardokkal vívtuk csatáinkat, vagy is nem feltétlenül.

 Nem a hosszú élet titka miatt érkeztem Bostonba, nem is a fűtött okádó elavult gyárak látványa nyűgözött le valami misztikus torzulás végett. A dolog egyszerűbb volt, el kellet hoznom egy kiválasztottat, biztonsággal átsegíteni a túloldalra, hogy majd odaát az valódi teremtő útmutatásai által többé válva, és mikor eljön az idő visszatérjen az élők dimenziójába, és kirobbantsa érkezésével a föld történelmének legnagyobb felkelését. Igen, valami prófécia volt, a hitelességéről nem igen volt információm, de nem is érdekelt. Minden egyes akcióm csak egyet szolgált, csapást mérni az istenként tetszelgő, az emberek imádatába fürdőző gonosz birodalmára. Természetesen ha a legenda igaz, csak még jobb, ha nem, akkor is vélhetőn némi kellemetlenséget teremtek, mivel a prófécia már több évtizede terjeng, a "számadók" tettek róla, hogy eljusson az inkvizítorok fülébe, ez által jelentős erőket köve le, akik nem mást tettek, mint a kiválasztottat keresték, minket végrehajtókat akarván megelőzni. -Na ná, tudták, hogy a városba érkeztem, tudták, hogy a kiválasztottért jöttem, ám mivel nem tudták, ki is a kiválasztott, nem léphetek akcióba, szükségük volt rám, hogy elvezessem őket a lányhoz. Mindenki tudott a másikról, mindenki felkészülve várta azt a bizonyos pillanatot, ám egyről ők sem tudtak, nem én találom meg a kiválasztottat, hanem ő engem!

 Rafinált játékok zajlottak a kulisszák mögött, miközben a tömeg imádkozott, éltetve istenét, aki minden volt csak éppen Jóisten nem, az addig mi is megvívtuk kisebb nagyobb csatáinkat, magától érthetődön életre-halálra. -Egy lány, ennyit tudtam a jövő reménységéről, a kazamaták rejtekében a bátrabbak REMÉNYKÉNT is emlegették, igaz még senki sem láthatta. A magam részéről úgy képzeltem, hogy ha szembejön velem egyből ki fogom szúrni, vélhetően, az írások alapján egy átlagos tinire illik felkészülnöm akiben természetfeletti erő szunnyad. Persze minden más variáns is megtörténhetett, hiszen a prófécia lényege, nem az új megváltó életkora, hanem létezése, és a cél érdekében, gyors halála. Igazából azt is el tudtam képzelni, hogy a "számadók" torzítottak az írásokon, mi több, valahol az sem lepne meg, ha egy férfi lépne elém, és közölné, ő az akit keresek. Ám egy biztos, a tekercsek lányról beszéltek és elképesztő hatalmáról, így magam is ezen meder szerint készültem fel, már csak azért is, mert elöljáróim semmi útmutatással nem láttak el, csak annyi volt, hogy irány Boston és ott a kiválasztott...   

Látvalátszat: Emilia

-Nem hiszek a törpékbe. mondta a lány és a furcsán felvonva szemöldökét, választ várt a kijelentésére. A mágus nem siette el a dolgot, az alig húsz esztendő Emilián gondolkozott, ez a dacos, mindent megkérdőjelező lányka lesz a jövő egyik várományosa(?) kicsit megkérdőjelezte ezt, még akkor is, ha egy "odafigyelő" azaz a régi idők egyik istene mondotta. A lánynak voltak rejtett képességei ez a mágus jól tudta, az ok, hogy reá bízták nyilvánvalón ez volt. Illetve John eltöprengve nem is igazán értette, miért is és hogyan keveredett egy írást okító csoportba a lány, ha még amihez van tehetsége azt is hanyagolta. Persze ez mellet, az is egy külön történet volt, ahogy ő mint tanító, csoportvezető eljátszotta a szerepét, csak azért, hogy kiszűrjön néhány a képességgel rendelkező ifjoncot, és ha lehet a "jó" ügy oldalára terelje.
-Nos?! türelmetlenkedett a szőke ifjú hölgy, aki ha akart pompázatosan tudott kinézni, néha viszont kimondottan gyalázatosan. Az immár szinte nő Emilia maga volt az ellentmondás két lábon járó képviselője.
-Hűm, a törpék. Na szóval tapasztaltál olyat, hogy amit este leraktál nem pontosan ugyanott találtad meg reggel? kezdte a mágus, immár csak ketten voltak a fakó színű terembe, egy külső kerületi műház adva otthont a csoportnak, havonta kétszer.
-Talán, de az csak az agy játéka lehetett. vélte a kék szemű, valami vége-hossza nincs magyarázatra számítva.
-Nincs olyan, hogy talán. Nincs olyan, hogy lehet, tanuld meg, mindig mindenkor és mindenben, csak az igen és a nem létezik. Tehát miként a helyeknek vannak szellemei vagy másként atmoszférája, éppen úgy törpéi is. A törpék pimasz, játékos, rakoncátlan lények akik a sarkok repedésein túl élnek, de éjjel átlépve a mi területeinkre előszeretettel megviccelik az embereket. Ám mert kevésbé anyagi lények mint mi, így nagy dolgokat nem igen tudnak véghez vinni, viszont annyit igen, hogy aki kicsit is nyitottabb és nem tette a világ teljesen a fogyasztói társadalom pénzéhes média által mozgatott rabszolgájává, az észre tudja venni ezen csodákat vagy csalafintaságokat.
-Ó, akkor nekem annyi. vigyorodott el a lány, nem tudván biztosan a férfi most komolyan gondolja amit mondott vagy ez is egy tréfa.
-Ugyan miért? tudakolta John, a kis terem neonjainak halk neszezéseit figyelvén, a tárgyak jeleztek, ördögűző közeledett.

 Az ördögűző, egyszerű hivatalnokként tetszelegve sietősen lépkedett a szebb napokat is látott tér közepén magasodó háromszintes kulturális központ néven hirdetett épület felé. Forrt a világ, a kicsit nyitottabb embereket lekötötték a HAARP mendemondák, amit persze a rendszer szült, hogy a rendszer lehetséges ellenségeinek a figyelmét eltereljék a valódi problémákról, és arról, hogy csupán tíz év van hátra az emberiség számára legalábbis, ha nem sikerül az időt széttépni. Megvoltak a tervek, nem véletlenül épült meg a nagy hadronütköztető. Ha minden úgy alakul ahogy a nagyok is szeretnék, az utolsó pillanatba az idő ki fog fordulni önmagából, és bár az emberek nem veszik észre, ez a legoptimistább számítás, már mint azt, ahogy meg fog állni az idő!
 Persze mindegy, ez csak a lehetséges jövő, ráadást még a régi istenek is beleszólhatnak a történésekbe, pláne úgy, hogy úgy hallani, van egy kiválasztott aki megdöntheti e bér-rabszolgaságon alapuló, média által teljesen irányított világrendet.
 De most Emilia, a besúgok, mert ugye azok mindig voltak és lesznek, felhívták az illetékesek figyelmét egy klubra, csoportra ahol egészen másról szól minden, mint ahogy meg vagyon hirdetve. Egy biztos, ott az a húsz év körüli nőszemély aki bár nem adja jelét, hogy veszélyt jelenthetne, még is mivel egy mágus foglalkozik vele, gondot is jelenthet a későbbiekbe. S mivel pont akadt bőven probléma, a nagyok úgy döntöttek, likvidálni kell a lányt, és mert egy mágus is a képbe volt, hát kellet egy nagyágyú, kellet egy ördögűző, szóval Paul Wenderr így került a képbe, és ezért sietett az épület felé, feladata volt, a halál immár élezte borotvaéles eszközét.

 Nem itt kellet volna lennie, nem is ez volt a küldetése, de egy érzés, egy nyugtalanító gondolat arra késztette, hogy elutazva közbeavatkozzon. Tudta mire képesek a mágusok és azt is milyen potenciál rejtőzik egy profi ördögűző mögött. Nem szerette a nagy varázslatos összecsapásokat, még ha az átlag ember alig érzékel a dologból valamit, hiszen a küzdelem javarészt az asztrál térbe történik, tulajdonképpen ez is az ok volt a cselekvésre.
 Délután volt, a nap még komiszul erőlködött, az arcokon izzadáságcseppek, és bár errefelé hiányoztak a párakapuk, a művházba még vergődött a klímagép.  A fák kókadoztak, a levelek korai sárgulásba szenvedtek és ugyan miként a méhek fogyatkozásai is jelek voltak, a többség nem törődött vele.
 Hát Spartacus-t is hidegen hagyta most, a házba lépve már azt várta, hogy ledobva hátizsákját felkészülhessen a küzdelemre. Az emeletre vezető lépcsősor volt a cél, azon felszaladva, az első emeleten vett fel várakozási pozícióját, ugyanis az ördögűző célpontjai a másodikon tartózkodtak.
 -Látszólag két dolog is a hős esélyeit növelte, először is a világrend őrzője nem számít rá, és plusz, emberei nélkül magányosan közeledett az átlagtól egy kicsit magasabb, ritkuló hajó Paul Wenderr, magabiztossága ezen esetbe a kudarcát készíthette elő, még észrevétlenül.

 Érezte, hogy valami vagy valaki közeledik, érezte és tudta. Igaz pontosan nem volt képes meghatározni, csak annyi jött le, hogy VESZÉLY! -Johnra nézett, a tanító arca is megfeszült és egyszerre két dolgon is meglepődött. Először is, hogy miként szimatolhatta ki egy ördögűző, hogy e hanyatló kerület repedezett homlokzatú épületébe olyan dolgok folynak amik a rendszert sértheti. A másik, a lány reakciója volt, nem hitte és eddig jelét se nagyon adta Emilia, hogy kimondottan jelentős erőket birtokolna, erre most látszott rajta, érezte a közeledő gonoszságot, és ez ijesztő volt, pláne a mágus számára aki hatalmas erő ébredezését érezte a lányba.
 Nem az volt picit rémisztő, hogy a lány, szinte igazi mágusként reagált, hanem az, hogy ez eddig vagy titkolta, roppant ügyesen álcázva ami benne rejlett, mert nagyon úgy tűnt, a fiatal nőbe több erő szunnyadt, mint sok mágusba. No igen, ez viszont igazolta, hogy az egyik régi isten reménységet látott a lányba, oly annyira, hogy egy mágust bízott meg a képzésére, sőt talán nem is a képzésre, hanem valami egészen másra.
-Mi ez?! követelte a lány, nem vázolt semmit, csak törte a csendet és egyszerűen a lényeget mondta ki, kicsit saját magán is csodálkozva, hogy majdhogynem természetesnek veszi a hirtelen feltámadt tudást és a sejtjeit feszítő mérhetetlen erőt!
-Egy rossz ember...kezdte John aztán belátta kár a körülírás, így kimondta: -Egy ördögűző közeledik, és nem hiszem, hogy csak egy kellemes beszélgetés kedvéért.
-Azt én sem. állt fel a lány és a kijárat felé igyekezett. A mágus csak követni tudta, és egészen más jutott az eszébe Emilia felől, mint az imént. Kezdet úgy tűnni, hogy a lány nem más mint egy avatar, és a hirtelen támadt tudás és a határozottság arra mutat, hogy egy magasabb akarat egyre inkább átveszi a test irányítását, látszólag harmóniát állítva fel a test valódi tulajdonosával Emiliával, ami kizárta a démon vagy egy próféta általi megszállottságot.

 Az ördögűző átvágott a földszinten szinte észre sem véve a néhány az előcsarnokba lézengő embert és az emelet felé igyekezet, minden egyes lépéssel a védelmét erősítette egy ősi mantra ismételgetésével. Tudta, hogy egy mágussal kell szembeszállnia és ugyan nem félt, de ostoba sem volt, hogy felkészületlenül nézzen farkasszemet egy átkozott varázstudóval. -Egyre közelebb ért, érezte a két célpontját és ugyan kicsit meglepte, hogy a célpontjai nem választották a menekülést, immár nem volt ideje ezen agyalni, az első emelet egyre csak közeledett.
- Aztán egy géppisztoly torkolattűzét érzékelte éppen akkor mikor leküzdötte az utolsó fordulót és már csak pár pillanat volt az emeletig. Persze nem hátrált meg, a pajzsa felvillant és egyenlőre dacolt a lövedékekkel amelyek érces csendülésekkel hulltak a műmárvány lépcsőfokokra, hogy onnan kedvük szerint gördüljenek ezer irányba.
 -Spartacus! döbbent meg az ördögűző miközben a golyózápor ugyan nem tett benne kárt, de az ereje hátrálásra kényszerítette, mi több hátrálnia is kellet, mivel az alig látható védőmező kezdett repedezni, a gépfegyver gyorsan emésztette a védelemre őszpontosított energiát, Paul Wenderr saját izzadságába úszva a fegyver lármájától csengő fülel visszahúzódott.
-Üdv ördögűző! kiáltotta túl a fegyverropogást és az épületbe kitört pánik lármáját a hős. A megszólított nem válaszolt a fordulót használta menedékül, nyilván gyors terveket szőve.

 Másodpercekről volt szó, a fegyver elhallgatott és a hős eldobva immár haszontalan eszközét, a rövid kelta vésetektől megerősített  kardját vette elő, arzenálja ez eddig a magával cipelt hátizsákba rejlett.
 Már indult volna mielőbb végett kívánva vetni a csatározásnak, mikor, mozgást érzékelve háta mögül, oldalt pillantott és döbbenten láthatta, hogy a lány és a mágus közeledett.
-Mennyetek innen! kiáltotta Spartacus a jövevényeknek intézve szavait, miközben kezdett aggódni, mert az ördögűző még semmiféle válaszcsapással nem reagált.
-Nem! jelentette ki határozottan Emilia és nem törődve a golyók tépte fallal és a fordulón túl rejtőzködő veszéllyel, megindult lefelé.  -Csak pár lépést tett, mikor előlépve fedezékéből az ördögűző, lilás fénykígyókat idézet meg, melyek minden irányból a lány felé iramodtak, e harc már kettőjük párviadalává változott, se a mágus se a hős nem igen szólhatott bele.
-Lélekfal! zengte az ördögűző és kirántva Emiliát és önmagát a valós világból, egy köztes síkra rántotta, a finálé, zord és mocskos helyszínére.

 A lány a háttérbe húzódva engedte, mi mást is tehetett volna, hogy a testét irányító akarat minden mozdulatát, lélegzetvételét teljes kontroll alatt tarthassa. Emlékezett a lövöldözés zajára, a néhány elhangzott szóra és a felé áramló lila fénylényekre, akik egy gondolatnyi idő alatt kiragadták a valóságból és egy esti félhomálytól fárasztó, elhagyott épületbe cipelték. -A kígyók sehol, a falakon graffiti, a beton ami az alap volt repedezett és portól terhes, miként a levegő is.
 Az ördögűző sehol, a hely egy hatalmas üzemcsarnok lehetett, a szemközti fal szinte teljesen elveszett, az alkonyt itt kacsintott be, némiképp oszlatva a csomósodó sötétséget.
-"KI LESZEL RAKVA!" vagy "A HALÁL AZ EGYETLEN GYÓGYÍR,AZ ÉLET CSAK BETEGSÉG!" és még egy " DÖG.LJ MEG!!!" ezek parádéztak a falakon, persze még akadt sok ákombákom, egy élvezhető tájkép, fa egy szírt tetején, és színek, maszatok és elvont szimbólumok garmadával. A lány értette, csak azt nem, miért hozta ide az ördögűző, hiszen a benne tartózkodó istenség minden másodperccel erősebbé válva, papírlapként tépi ketté a rendszer katonáját.
 Elindult, nem állhatott míg teljesen besötétedik e kies helyen, meg aztán visszakívánkozott, beszéde lett volna az önfejű Spartacusszal.

 Léptei furcsa visszhangot keltettek a por pedig apró viharként támadt fel cipője nyomán, befedni nem, de elhomályosítani mindenképp szerette volna a lépésnyomokat.
-Játék! zengett egy hang és a csarnok lékén túl, a szürkületből előlépet egy fiatal nő, arcán merev mosollyal, testében egy prófétával, úgy tűnt istenek harca volt készülőbe, az ördögűző remek csapdát eszelt ki, minden csak arról szól, hogy őt kiragadva ide cipeljék, és félő volt, e köztes dimenzióba a próféta uralta a teret és az időt is. Bár belegondolva, ez az egész szituáció nem az ördögűző érdeme lehetett, ezt egy rafinált elmére utalt, nyilván a próféta eszelte ki, jó számolva, hogy ő immár igazoltan ostoba módon átveszi Emilia irányítását és felvállalja a küzdelmet.
-Csak játék? firtatta az avatar, igyekezve felmérni a "lélekfal" erősségét, mert jelen pillanatba az lett volna az optimális opció, ha széttörve a falat visszamenekül a valóságba.
-Nekem az, neked az utolsó felvonás. vigyorodott el mesterkélten a próféta, elégedetten tapasztalva, hogy Spartacus is a "közelbe" van, egy igazán zseniális terv részeként...