Sötét Korszak ( A kelepce )

A hó nyomorultul érezhette magát, a léptek és nyomok foltokat, az olvadás és a városi kosz sötét sebeket teremtet, az kezdetkor angyali testén. Fentebb és rajta emberek álltak, a sínpályán villamos sietett, a reggel megszokott, ismétlődő rohanását a tél csak lassítani tudta, a megállítást csak isten tehette volna meg.
 Ketten álltak, egy lány és egy fiú, a lány új kesztyűjét mutatta, a hidegbe elkélt, ez ellen a fiú kabátja zsebeibe süllyesztette kezeit és bólogatott, miközben mindketten csak keresték az igazi szavakat, mivel társaikra vártak és az ilyen alkalmak ritkán adódtak.
-Már jön. örvendezett a srác, egyrészt a hideg az hideg volt, másrészt a közeledő járművön barátaik közeledtek.
-Tényleg. vont képzeletben vállat a göndör fürtű lány, még igazából nem tudta, hol jobb lenni, barátaikkal vagy bent a tanműhelybe... -Ez a múlt volt, és ugyan a villamos sínpárja még megvolt, sőt maga a jármű is, miként a házak és télen még a hó is. Ám az épületek egyre inkább a halálukon voltak, némelyik csak rom halom volt, a 2078-as bombázás eredményeként, és e sok pusztulás közepette ott masíroztak, tán céltalanul a zombik, azok a zombik melyek az egész planétát uralták.
 A férfi egy kivert ablakú lakásból szemlélte az éppen aktuális csorda vonulását, legalább ezren lehettek, és elég némi zaj, és az éhes dögök megtörve monoton lépteiket, felturbózva állkapcsaikat csattogtatva rohannának a hangforrás felé. -Szánalmas világ volt, szánalmas miként a küldetése is, egy rohadt adatkristályért sétált be a élő-halottaktól nyüzsgő városba, ráadást egy olyan adattartalomért, amelyről igazából a szakértők sem tudják biztosan, hasznos-e a zombik elleni háború megnyerése érdekében. Bár John az egész háborút vesztésre ítélte, miközben persze mindent megtett, hogy azon erődök, bunkerek melyek még az emberek kezén voltak és a túlélést szavatolták továbbra is emberi kézben maradjanak. Felemás a dolog volt ez, a zombik lassan de tanulnak, pontosabban a mesterséges vírus amit kiengedve a világra, elhozta az apokalipszist. A szörnyek tehát okosodtak, az emberelek erőforrásai meg egyre csappantak, valahogy a mérleg nyelve a vírus javára játszott, miként a vonuló zombik hitvány eszközökként tették amit tehettek csak-csak mozdítván az események vánszorgó és borzalmas kerekét.

 Már esteledett és a törekvő, tolakodó növények árnyékait immár nem törte a csorda, a zombik tovább álltak és az utca üressége valahogy kezdett rémisztővé változni, az ürességével rosszabb arcát mutatta, mint a vérre szomjazó élő-halottak vonulása. Nagyot nyelt, belegondolt a múltba, és savanyú mosollyal arcán, már visszasírta a pillanatot, mikor ifjúként egy osztálytársnőjével állva és várva nem találva a szavakat, a legnagyobb kihívás előttük az volt, hogy elvégezzék az iskolát, szakma kerülve a kezükbe, amúgy ez megtörtént, ám régen, egy felettébb messzi múltban. -Élet, egy olyan izgő-mozgó valami ami nem teljesen definiálja teljességgel az embert, mert íme a valóság groteszk világa, az élő-halottak is részei e dolognak, pedig 5 percig mindegyik a feltámadása előtt minden téren halottnak számított, és lám mászkálnak. Mindegy, a helikopter érkezésének lassan az ideje közeledett és neki, ildomos volt a tetőre vonulni, ha a kristályt és természetesen önmagát is ettől az átok várostól minél messzebb kívánta tudni.
-Elindult, a karabélya kibiztosítva, oldalán rövid rohampenge, egyenruhája mely erős anyagból készült kosztól maszatosan kezdett alapszínének köszönhetőn a sötétségbe. Lépés, lépést követett, emelet után emelet maradt el, és végül kilépve a terhes szürkeségbe nagyot szippantott a friss levegőből, melyet akaratlanul is hűtött a folyó irányából fel-fel támadó szél. -Jelzőfények! szükségesek voltak, hogy a helikopter felfedezze, így tette a dolgát aktiválta a lézeres helymeghatározót, mert hogy a járműnek lassan érkeznie kellet.

 Feltűnt, a helikopter méltóságteljesen közeledett, a megmentést ígérvén, egy további lehetőségeket, küldetéseket rajzolva meg a jövő tekintetében. Azután még sem,  Johnnak rossz érzése támadt, a halkan immár lebegő gép inkább egy harci eszköznek tűnt, mint a kimentésének tárgya. -Valami nem stimmel, valahol valaki .urvára bekeverhetett, mert ez a helikopter nem az a helikopter volt amire annyira várakozott. -S ekkor felvillant a torkolattűz, a légijármű gépágyúja milliónyi darabra törve a csendet a katonára okádta lövedékeit. A férfi ahogy tudott menekült vissza az épület vélt biztonsága felé, és ugyan még nem találta el egy a betont is feltépő lövedék, jól tudta a lárma, a harci zaj hamarosan zombik ezreit csalogatják az épülethez, egyértelművé téve, vagy a technika vagy a szörnyek szaggatják darabokra, testestől adatkristályostól, tudatván akaratlanul is valami nagy dologba tenyerelt, ami jelen pillanatba, elérve a lefelé vezető lépcső lejáratott, csak is .zarnak tűnhetett...     

Nehéz Áramlás

A zászlóshajó még mindig méltóságteljesnek tűnt, ám sebeit leplezni már nem tudta, és ha nem kezdik meg hamarosan a javításokat a Föld utolsó, Titáni bázisán, bizony az idegenek következő támadási hullámát, már nem vészelné át. S ha a Szent Mark elsüllyed, a Föld védtelen maradna, ugyanis a Szent Mark volt az utolsó, még bevethető hajó, a három birodalmi flotta mely évtizedekig uralta az emberi birodalmat, egy hét alatt felmorzsolódott, és már csak az uralkodó vezérhajója létezett, miközben a több naprendszert ellenőrző birodalom is a Titán holdig zsugorodott. -Persze a Mars és a Föld körüli pályán keringő gyárak teljes gőzzel igyekeztek pótolni az elveszített hajókat, ám ezek meddő kísérletek voltak. Meddőek már csak azért is mivel a  nyersanyag utánpótlások is beszűkültek, hiszen a gyarmatok elvesztése teljesen megroppantotta az emberi birodalmat és hamarosan az egész szabad emberi civilizációt is. A birodalmi vezérkar napokba számolta a birodalom meglétét, a császár még reménykedett, úgy vélekedvén, hogy az elveszített területeken az emberek lázadásokba kezdenek és ezzel jelentős erőket vonnak majd el az első vonalaktól. Ábránd volt, a titkosszolgálatok információi szerint, minden második emberlakta égitestet az idegenek sterilizáltak, milliárdokat küldvén a halálba, bár ezt az uralkodó nem akarta tudomásul venni.

 Egy százados a semmit nézte, belegondolt, most tök mindegy, hogy katona-e az ember vagy civil, mivel se a civil se a katona nem igen tudja megsebezni az ellenséget. Az egész emberiség legmodernebb hadihajója volt az első amely dacolni tudott egy-egy támadás erejével szembe, mi több, az ultraszonikus ágyúi még kárt is tettek a idegenek hajóiban. Ám ezen fegyverzet elvileg még kísérleti szinten voltak, de mikor sorra omlottak össze az erődök, és a flották egyre csak fogyatkoztak, a császár személyesen rendelte el, a Szent Mark átfegyverzését. Ám már ez késő volt, a Titán védelme felettébb gyengének számított, végül is senki nem számolt, hogy valaha is idáig szűkül a földi birodalom, meg aztán, lehetne egy ütőkepés katonai erőd a hold körül vagy a felszínen, semmit nem jelentene, hiszen a peremen kiépített védelem és a három főflotta pillanatok alatt megsemmisült.
 Fáradt volt, fejében béna gondolatok vánszorogtak, a teste pedig a lélegzetvételnyi pihenőt élvezte, azt a pihenőt ami megeshet, az utolsót jelentheti e világi életében. Százados volt, és ugyan életbe lépet a Titán evakuálása, a helyzetet ismerve, semmit nem jelentett, csak idő kérdése és Föld is elesve, mindennek vége lesz ami emberinek számított. -Nem volt felesége, és talán most először úgy gondolta, jobb is ez így, mert ha nincs kit félteni, nincs mitől félni. Ez nem azt jelentette, hogy a halál az üdvösítő, hanem azt, hogy kész megtenni mindent a faj megmaradása érdekében, még akkor is, ha nincs semmi eszköze ezen ügyben, csak a megtört, fáradt teste és a kimerült elméje.

 A szajha luxus fajta volt, az aranyaiból így igényeinek megfelelő körülmények között menekülhetett a Marsra készülő szállítóhajón, és bár érezte a világvége hangulatot, legbelül még is azt képzelte, hogy a hódítóknak is akadnak vágyaik, és ő hajlandó az életéért és némi honoráriumért cserébe bármilyen igényt kielégíteni.
-Valahogy nyugodt volt, tudott a császár ittlétéről és arról, hogy hamarosan újabb támadás éri a holdat, ám úgy gondolta, a hajó addigra elindulva, a nehézségek az itt maradó harcosokra hárulnak, akik pedig azért katonák, hogy szépen meghaljanak a császárukért és az emberiségért, ahogy a toborzó szlogenek hirdetik is: DICSŐSÉGBEN A HALÁL!
 Az L csarnokba várakozott, ruhája szolid, távolról sem kirívó, jól tudta, itt most az elvegyülés az előny, nem a magamutogatás, az a magamutogatás amit természetesen élvezett, és nem csak hivatása végett, de igazi nő is volt és kicsit talán több is. -A kinti mínuszt nézte, az eső komótos cseppekbe hullt alá, az az eső ami színtiszta metánlé volt, a Titán sajátja. S bár a nő nem igen foglalkozott a holdat uraló körülményekkel, időjárásával, hiszen egy kliense kedvéért utazott ide, aki valami befektetési figura és unatkozva társat keresett, magától érthetően igen csak jó pénzért. Ő ezért volt itt, de a butaság messze állt tőle, inkább volt én centrikus, mindamellett tisztába volt nagy vonalakba az adott hely, égitest adottságaival, miként aktuális ügyfelének anyagi helyzetével. - mert ez volt az élet, vagy éppen ilyen.

 Az idegenek, a világmindenség  vélhetően utolsó hatalmas faja, most az emberek legyőzésére készült. Nem a hódítás motiválta őket, a túlélésért küzdöttek, mert az általuk ismert univerzumokat egyszerűen elnyelte a sötétség. A napok nem kihunytak, hanem egyszerűen tehetetlenek voltak a tolakodó koromfekete végzettel szembe, és amely planétát felfalt a sötétség, az elveszett, beleolvadt a feketeségbe. -Először igyekeztek szembeszállni a tolakodó semmivel(?) ám a hajók eltűntek és sosem tértek vissza a mélységből. Így végül a Végzet Tanácsa úgy határozott, ahogy jön a sötétség, ők úgy távolodnak tőle. Igazából a világmindenség menekülő nomádjaivá váltak, aki pár évszázadig, jobb esetben évezredig birtokolva egy területet, ahogy felbukkant az éjszaka, megindulnak és továbbállnak. -Már több civilizációt legázoltak a kényszer hatására, évszázadról évszázadra törve utat a túlélés érdekében, a kérdés csak az volt, vajon van-e vége a végtelen világűrnek, mert ha van, a végén az ő sorsuk is megpecsételődik. Igaz, igyekeztek minden szabad kapacitást a sötétség megállítására fordítani, remélvén a remélhetetlent, miközben persze az is felmerült, nem egy hadjárat alatt, hogy mi van, ha egyszer egy erősebb faj határaihoz érnek...

          

Utolsó Megoldás

Rothadó istenek képét látom nap mint nap, rothad minden, és közben ezen istenek önzésüktől hajtva rágják, marcangolják az amúgy is haldokló világot.
-Utáltam őket! utáltam, pedig magam is közöttük járva tettem azt amit ők, pusztítottam a világot, az ÚR nevében és állitalagás áldásától kísérten. -Igazából köptem volna, de arra sem volt hangulatom, csak néztem a zuhogó esőt, a maszatos üvegen keresztül és csak reméltem, az éjszaka végre elérkezve, minden gondolatomat szünetelteti egy rövid időre.
 -Mint a patkányok, le-fel rohangáltak, de űrhajóink még csak a Marsig tudtak biztonsággal repíteni, ott meg a fellázadt kolónia nem kért az anyabolygó söpredékéből. Na mi ezért voltunk, a Egyesült Földi Kormányzat az Egyházra támaszkodva az inkvizíciót feltámadni engedve, ránk, inkvizítorokra bízták a Mars visszaszerzését, és a rendszer minden ellenségének megfékezését. -Az állam gyenge volt, a cégek hatalmasak és erre volt az alternatíva az Egyház megerősítése, és mi tagadás, az Úr jóvoltából mára a Vatikán megkerülhetetlen tényezővé növekedett. A cégek egymással rivalizáltak, az állam éppen csak a közrendet igyekezett fenntartani, így a gyarmatok és a belsőellenség okozta problémákra az egyetlen szabad kapacitású tényező, az Egyház maradt, és mi az elit elitje, az inkvizítorok!

 Les.artam mind elöljáróimat, mind pedig mindenki mást, a világ egyértelműen a vesztébe sietett, a robotok egy része fellázadt, a Föld-Mars háború még évekig eltarthat és ez a teljes gazdaság összeomlást eredményezheti, na és akkor még nem beszéltünk a külső űrből érkezett DÉMONOKRÓL, akiknek minden emberi lélekre szükségük volt. -Zabáltak a rohadékok, és ugyan az Egyház meglelte a megfelelő rituálékat ellenük, attól az emberiség helyzete messze nem volt rózsás, már csak azért sem, mert minden ellenséggel az inkvizíció sem tudott megküzdeni.
 -Persze már nem érdekelt, elegem volt az egész "játékból" kiléptem, azaz engedély nélkül elhagyva a rendem, már csak a világvégét vártam.

 Hülye világ volt, a pénzért gyilkolva  szereztem az életbemaradásomhoz szükséges erőforrásokat, miközben már kétszer elbeszélgettem a Mesterrel, vagy a sátán ahogy jobban ismeretes, de mindegy, hogy nevezzük, és ezenközben arra ügyeltem, hogy se rendtársaim, se fejvadászok ne találjanak meg, mert nem kérten az Egyház kínzásaiból. -Na igen, nem érdekelt a Mester ajánlata, hiszen ha ő létezik, nyilvánvaló, hogy Isten is. Viszont egyben teljesen igaza volt, az Úr hagyni fogja az emberiség kipusztulását, míg a Mester úgy képzelte, a totális rend keretében egy steril társadalommal mindent megváltoztathat. Nem tudom, azt sem mi is jobb, de egy biztos, a DÉMONOK felbukkanása mindenkinek a térképére rondított. Isten passzív, a Mester reménykedő és az emberiség csak a pillanatnak élve, a holnappal távolról sem törődött.

 A koffeines lötty a szutykos pohárba várakozott, koszos ablak, mosatlan edény, az egész .urvára nem érdekelt. A pohár tartalmába kortyoltam, az íz pocsék, a langyosság pedig semmivel nem tette jobbá, sem a italt sem az időjárást. -A tizedikről bámultam a a lenti jövés-menést, az enyhén savas esőcseppeket és a szemközti ház falán táncoló hologram reklám interaktív virtusát.
 -Nem tűnhet bonyolultnak és talán ostobaságnak is látszik, kilépésem a rendszerből, az életbe való belefáradás sem lehet magyarázat. Ám messze nem volt szándékom magyarázkodni, miként annak a szajhának sem velem jönni, aki nem is tartotta magát szajhának. -Nők(?) nem volt a múltnak igazi súlya, a léleknek adott némi nehezéket, ám egy pont után vagy beteg lesz a lélek, vagy kiégve élettelen-élő valami, modern zombi.

 Nem vártam megbízást, nem vártam semmit, csak a hűvös helység kicsit áporodott illatától fáradtan az elmúlást. Ez nem halálvágy volt, csak tisztánlátás, és a nem cselekvő isteni alkotás, az emberi világ iránti nyomasztó utálat. -Volt mikor elhittem, segíts magadon és Isten is megsegít. Aztán rájöttem, az idő pereg és a segítség csak illúzió. Természetesen még itt sem volt teljes a csalódásom, miként a szajha elveszett csókja sem ragasztotta össze a szívemet. A csalódás a démonokkal érkezett, valahogy bebizonyosodott, ha az Úr és a Mester is aggodalommal szemléli az új, testetlen ellenséget, akkor bizony a teremtés eddigi teóriái is csak fikciók vagy részigazságok. A részigazságokra, meg valljuk be nincs szükség, mert azok csak újabb díszletek, egy rossz kávé még rosszabb utánzatai.
 -Sóhajtottam, a löttyben feloldódott méreg már marta a belsőmet, a másodperceim csöpögtek, miként az esőcseppek az üvegen lefelé, elfelé. Meghalni készültem, mi több a halál már meg is érintett, igaz nem most, már évekkel ezelőtt eljegyeztük egymást, és most a finálé keretében a nászútra készültünk. Jó mérget használtam, jót, mert enyhe fájdalom és pár csepp vagyis perc és az éjszaka rám fog nehezedni, talán mindörökre...