Incidens / első rész /

Csendes délután volt, a téren egy tinilány a mobiljával vacakolt, arrább egy nő kutyáját unszolta szaladásra, miközben az égen fáradt fellegek vánszorogtak, estére tán esőt ígérvén. Nyugodt pillanat volt, a fák lenge táncot jártak, a szél éppen csak hallatta jelenlétét és a nap egyenlőre mindenre kiterjesztette hatalmát, végül is nyár volt, még ha az utolsó napja is.
 Pontosan tudtam mikor kezdődik, azt viszont nem, hogy jó ötlete e volt itt maradni, a kocsi kétes biztonsága cseppet elbizonytalanított. Persze sok választásom nem volt, ez volt a megbízásom és a szakemberek szerint a jármű, ami egy kicsit megviseltnek tűnő Ford, túlfogja élni a "megrázkódtatást." -Az igazi kérdés persze valójában az lehetett volna, "én is túlélem?"
 Az órámra pillantottam, az idő 15:33 elméletileg a pusztulás kezdete. S éppen csak felfogtam mit is gondolok, a semmiből, vagy minden irányból mély sárga füstszerű (köd) jelent meg, és mintha csak élne mindent körülölelt és elnyelt, ha nem is szó szerint de másodpercek alatt csak a kavargó nyúlós ízét láttam és a kintről beszivárgó hangokat. -Bár ne hallottam volna, bár még se vállaltam volna és bár meg se születtem volna.

 -A mocskos, ködlő pokoli pára egyenlőre nem tudott betörni a járműbe, de lidérces formákat öltve az idegrendszeremmel játszott, számára kellemes volt az időtöltés, számomra maga az iszonyat. A hangok hamar elhaltak, a sikolyok kimúltak és a neszezést felváltotta a pokolból szivárgó élő, elfajzott némaság. Képek ezrei táncoltak a szélvédőn, lelkek jajgató torzóit húzta valami valahová, egy horrorfilmet vetítve elém, körém, miközben csak imádkozhattam, hogy e túlvilági iszonyat be ne törjön a gépjárműbe, felülírva a tervezők elméleteit.

 Nem tudom mennyi idő perget le valójába, de hogy nem egy perc abban biztos voltam, ám de az órám 15:34 re ugorva a sárga őrjítő páratenger ahogy jött távozott is, nem hagyva mást csak összecsavarodott fákat, eltorzult, szinte felismerhetetlen állati és emberi tetemeket, miközben az épületes sértetlenül magasodtak, egyfajta titánként, talán önmaguknak bizonyítván legyőzhetetlenségüket. -Tudtam mit kellene tennem, a parancs arról szólt, gyűjtsek mintákat és ellenőrizzek néhány pincét, zártabb teret, hogy a pusztítás 100%-osra sikeredet e. -Mocskos feladat volt, a hányinger rázta testem a könnyekkel vívódva, ám a mocskos múltat óhajtottuk eltörölni, csak azért, hogy ne történjen meg egy még mocskosabb jövő. A kérdés csak az volt, vajh, ha én létezek az most paradox vagy valami nem teljesen sikeredett. Persze az agyalás nem az én reszortom volt, mi több, igazából mielőbb el kívántam tűnni e lidércnyomásos múltból, csak annyi időt akartam maradni amennyi mindenképpen szükségesnek ígérkezett. -A műszerpultra néztem, a külső értékek normálisak, az emberi szervezetre semmilyen veszélyforrás nem létezett.  Nem sokat tehettem, nyeltem egyet és magamhoz véve karabélyom és egy plazmapengét óvatosan kinyitottam az ajtót és kiléptem egy egészen másik dimenzióba.

" Néha a démonokon szoktam gondolkozni, ám félő, ők meg rólam és nem csak néha. "

 Lassan lépkedtem, a csendességet felváltotta a valódi, tiszta és nyers csend! Elvben nem volt kitől és mitől tartanom, az élettől megfosztott, kitekeredett növények és állatok veszélytelenek voltak, tetemeik üres és száraz, talán csak néhány szívósabb fa az mely dacolt a rohammal és némi tartalékkal, az életet képviselhette e nyugat-középi kisvárosba. A látvány visszataszító volt és bár se vér se nedvek nem voltak, ezen torz múmiák is elégé rémisztőek voltak, miközben a földön heverő mobil, amelyből halk zene áradat, a totális ürességet igyekezett némiképpen megtörni, hamis reményt sugallni.
 Nem volt remény, a zenétől távolodva csak a pusztulás nézett vissza rám, az ég továbbra is nyarat okádott, viszont a föld maga volt a megdermedt borzalom, egy újszerű pokol első rezdülése. -Talaj és levegőminta, egy apró robot aktiválódott ahogy övemről lecsatoltam a táregységet és a szerkezetet szabadjára engedtem. Húsz percre gondoltam, és miközben bekukkantottam egy hamburgert árusító kisbuszba, a kicsiny analizáló és mintagyűjtő útjára indult. -A hús már éget egy tetem megroppant csontozattal alig gyaníthatón, hogy férfi e vagy nő volt e, a kopott műanyag padlón hevert. Lekapcsoltam a grillezőt, lekapcsoltam az élet utolsó művi kötelékét és undorral léptem ki, talán túl hamar, talán túl későn, mindenesetre még egy házat gondoltam, hogy átnézek, és utána vissza, el innen, legbelül attól félve, hogy a túlvilágot megnyitó szerkezet valahol a távoli jövőben, ismét bekapcsolódik, és akkor engem is elnyel a sárga iszonyat, be fejezetnek nyilvánítva küldetésemet.

 Nem volt életnek nyoma, és ahogy visszaültem az autómba, egy nagy lélegzetvétellel igyekeztem száműzni az eltorzult külvilág még eleven képeit. -Voltaképpen feladat teljesítve, a mintavevőegység visszaérkezett, az erre szánt idő alatt életnek nyoma még csak fel sem bukkant, a kísérlet pozitívnak tekinthető. -Groteszk gondolat volt, de mivel a jövőt csak a 2019. esztendő kitörlésével volt lehetséges megoltalmazni, igazából az egész csak nézőpont kérdésének számított. Igaz ez csak a kezdett volt, a igazi feladat, mikor a pokol dimenzióját nem korlátozva, hanem teljes egészében 2019-re zúdítják. A világ meg fog változni, a világ szebb lesz és mivel a törlés az elméletek szerint tökéletesen fog sikerülni, a nyomasztó emlékek sem fognak létezni, csak egy évet és komisz eseményeit egyszerűen felfalja majd az eleven pokol! 

Anna utazása ( tört verzió )

A földet letarolta az ÉGÉS, az emberiség és az élet legtöbb formációja megszűnt létezni, az utolsó város, Dortmund, mely a mélységbe nyújtózva hatalmas oszlopok akaratából egy gótikus jövőbe reménykedett. Ám míg az oszlopok és csarnokok labirintusába a kicsinyes politikai intrikák egyre több áldozatot követeltek, a tudósok a faj fennmaradásának egyetlen lehetőségét északon vélték felfedezni, egy szakadozott rádióadás képébe...

 A gigászi acélkapu, lassan emelkedett, a méltóságteljesség távol állt tőle, rozzant gépi nyekergés és a kintről beáramló süvítő szél kavalkádja visszhangzott a rozsdás falak között. A fekete öltözékű nőt egy tucat katona kísérte, a tomboló vihar szájáig, majd a szőkeség fülébe felhangzott a parancs, indulj! -S a testhez simuló öltözéket viselő, megindult a szemerkélő hóesésben a távolba magasodó hegyek irányába. -Nem nézett vissza, a katonák nem kísérték tekintetükkel, lassan visszavonultak, miközben az acélfal ereszkedésnek indult, miként fent az égen a nap.
 Anna, mert így hívták a harmincas nőt, nem gondolkozott, szaporán szedte a lábait a külváros még meglévő romjai közül patkányok kíváncsiskodtak, de csak egy másodperc elejéig. -Rideg világ volt ez, az elhagyatottság a magány univerzuma, miközben a múlt zsugorodó emlékeit lassan felváltotta a jövő, torz és mutáns valósága. Nem a városok számítottak, nem is az esetleges túlélők, egyetlen cél volt, az üzenet forrásának meglelése. Isten teremt, az ember pusztít és a világvége mindent elgereblyézve új kezdetett produkál, mindig így történik. -A nőnek nem kellet mérlegelnie, nem kellet a megértésen töprengenie, számára csak a küldetés létezett, miként olykor, az égen éjjel a csillagok, ragyogón, kristálytisztán és fényesen.

 A homoktöviseket nézte, ők mindent túléltek, vagy csak újra születtek egyfajta reinkarnáció keretében, ám a lényeg mégis csak az, hogy a töredezett aszfaltút hányaveti maradékát ütemesen szegélyezték, egyféle útjelző gyanánt. Nem volt jelentősége, miként a falmaradványok között rejtőző gépzombiknak sem. Pontosan nem tudni miért is teremtették őket, de a homályos feljegyzésekből annyit kilehetett silabizálni, hogy az ÉGÉST követőn a felbukkanó járványoktól való félelem miatt engedték szabadjára a biomechanikus élő-halottakat, azzal a paranccsal, hogy minden embert likvidáljanak.
 Furcsa volt ez annak a tükrében, hogy a planéta felszíne részben felperzselődött, és a védett helyeken lévő emberek a rettegésüknél fogva, saját embertársaik ellen fordultak, az akkor még üzemelő technológia segítségével, mint sem hogy segítsék őket. Rég volt, az idő ugyan nem gyógyított be semmit, és az elhalálozottak millióiért sem mond senki egy árva imát sem. A világ vagy inkább az ember már csak ilyen, és eközben maga Dortmund egy legendává silányult, egy olyan legendává amely belülről rohadva, csak remélte a szebb jövőt, de hinni, még ő maga sem hitt benne.

 Észak volt a cél, észak ahonnét az adást küldték és ahonnét a reményt elhozhatták, talán éppen Odin utódai. - Fikció, Anna sem tudott többet, mint a tudósok, legalábbis úgy vélte, és hát egyetlen rádióüzenet kedvéért kiküldeni a legjobb felderítőt nagy ostobaságra, esetleg bizonyosságra vallott, ez majd utóbb úgy is kiderül. A felderítő volt, és természetesen akadtak saját véleményei is, még is a nagy egész, a város fennmaradása érdekében cselekedett és mindig mindenkor elfogadta az éppen aktuális utasításokat, mert itt nem az egyén, hanem maga Dortmund volt a lényeg. -Valahogy nem félt a kint léttől, az alkony pedig robusztus romboló gyanánt közeledett, akár mint régen a Bf-110-es  zerströrer.
  Közeledhetett, a zombik nem valószínű, hogy érzékelik, és ruházata pedig nem csak a vágás, lövés de a hideg ellen is nagyszerűen védett. Tehát felkészült volt, az élelmet és a vizet nélkülözni tudta, teljesen a szervezetét a célra kalibrálták, azzal az egyetlen differenciával, hogy útnak indítói, teljességgel biztosak voltak, hogy ott a távoli végponton, emberek és a jövő várakozott.

 Az éjszaka jéghidegnek mutatkozott, a lehelet zúzmarás viharként tört elő, és a felhők nélküli égbolton keresztül az űr okádta mélységes rideg jégkristályait, körülbelül mínusz tíz fokra húzván le a hőmérsékletet, ez egy normál augusztusi éj volt. -Egy kövön ült, tűzre nem volt szüksége, a látását implantátumai segítették. Csak a semmibe nézet, Dortmundot már nem láthatta, és a erős sugárzás miatt kérdéses volt a kapcsolattartás is. Igaz egy hiperadó, mely a városnak volt, több ezer kilométereket is átszelt, tán ezért is foghatták be csápjai a távolról jövő biztató üzenetet, melynek mondandója: VAN REMÉNY, VAN JÖVŐ. -Kommersz és egyszerű szlogennek tetszett, igazából üres frázis egy kipusztult kontinens egy romokba haldokló föld tekintetében, de mégis, valami azért volt.

 -Valami mozdult! a nő azonnal reagált, miközben a kövek és torzan csavarodott fák közül egy zombi lépett elő, itt-ott már megkopva kilógtak vezetékei, és mintha szivárgott volna belőle valami folyadék, vélhetően medve támadás érhette. -A gépszörny céltudatosan Anna felé közeledett és mivel ez egy pusztításra programozott jószág volt, a felderítő nem tétovázva támadásba lendült. Gyors volt és egyenlőtlen a küzdelem, mert bár a gép erősebb, ám lassabb volt és mire áttörhette volna Anna védelmét, az már kitépte a mozgásért felelős processzort, a gép eldőlt. -Ez így különösnek számított, ezek a mesterséges ragadozok kerülték a városból ki ki küldött felderítőket, most pedig pont ellenkezője történt, az élet furcsákat produkált, vagy valami más(?) - Indulnia kellet, egy gép jelenléte nem a legjobb előjelnek számított, és mivel tehette, folytatta utazását, követte parancsát, remélve a reményt és az elkövetkező beteljesedést.

" Nem a napokat számolod, a napok számolnak ki téged! "

 Észak messze volt, és miközben az éjt a nappal váltotta, a hideget a várva-várt enyhülés, egy azért biztosnak tűnt, az élet messze nem lett barátságosabb a falakon túl, így az emberiség zömének pusztása után sem. -Perc megállapítás volt, a gondolatokat egy a emelkedő tetején álló ember központosította, és a nő megtorpant. Nem a félelem, inkább az óvatosság sugallta, és az a furcsaság, hogy aki a távolba magasodott éppen olyan öltözéket viselt, mint ő. 
-Szólni akart, de mivel az a valaki szoborként magasodott, egyáltalán nem normális állapotnak tűnve, nem volt mit tenni, lassan megközelítette.
 A döbbenet nyilván kiülhetett Anna arcára, bár senki nem látta, ám amit ő látott, az ijesztőbb volt az ijesztőbbnél, még rémálmába sem gondolta volna, hogy ilyen történhet. Nem egy ismeretlen idegen merev tekintetével nézett farkasszemet, hanem önmaga másolatával, tökéletes tükörképével. -Anna, Annát nézte, és mivel életnek jele nem mutatkozott, megérintette másolatát, megérintette önmagát.
 -Robot volt, ez hamar leeset, már csak az volt a kérdés, ő vajon kicsoda, és egyáltalán mit kereset kint egy másolata, Dortmundba ma már nem létezett a robottechnológia...
-Nem értett semmit, aztán ahogy távolabb nézett, észak irányába, nem egy és nem kettő Anna magasodott szobor gyanánt. A pusztaság több tucat lemerült robotnak adott ideglenes otthon, egészen a végső enyészetig.