Sötétben Egyedül

 Szeretném elmondani, szeretném kimondani, hogy egyedül vagyok!
Szeretném ha létezne isten és szeretném ha élnének a csodák és hogy ne legyenek sohasem könnyek!
 Szeretném, de az élet az életem nem erről szól. Mondhatnám az én hibám elbénáztam, egyem a levesem, elárulom eszem.
 Nem tudom mi jó és mi rossz és nem hiszem, hogy a szenvedés a legjobb dolog.

 Előbb az emlékek foszlanak széjjel, de ez nem olyan, mint ha összetépnéd a lapot, ezt nem összetépik elrabolják mindörökre! Tudom isten velünk van, tudom isten segít, már csak az a kérdés kik azok a velünk és kik akiken segít! -Rajtam nem, az időm lejárt és elveszett gondolataim naplóját a tűz égette el. -Egyedül vagyok, egyedül és üresen.
 A nap süt, a kiskutya még is szomorún néz rám, ő tudja, lassan én már nem magam csak egy test leszek. Elveszítem őt is, őt aki feltétel nélkül szeret és még tudom hiányozni fogok neki. Ám én ezt már pár nap múlva nem fogom tudni és azt sem, mit keres itt ez a kiskutya.

Nem voltam jó ember, talán túl rossz sem, és nem voltam boldog, talán soha sem. Az élet képek töredéke és ahogy homályosodik, csak a nagy semmi néz vissza rám, és én is hasonlón csupán a semmibe révedek Isten, Ember és minden csodától távol, agyam bomló maradékának engedelmeskedve magam alá ürítve szennyem...
 
 A meghalás jó! a meghalás egy olyan dolog, amely elveszti a gyötrelmeket, elveszi a fájó emlékeket és legyőzi az összes betegséget. -Nem kell sírnod, nem ismersz és nincs is miért, csak egyet bánok, azt hogy megszülettem, hogy ha már itt voltam, sajnos nem tudtam megfelelni magamnak, szüleimnek és az elcseszett társadalomnak, tehát senkinek.
 Ám csend lesz, csend és egy kiskutya néz rá, el sem tudva képzelni, ő hogy került hozzám...

Ne kérdezz!

 -Miről kellene, hogy beszéljek? -Arról, hogy öltük meg a világot és miként takarták el a napot elölünk?!
 Beszélhetnék, de nincs értelme. A múlt elmúlt és a jelenünknek hamarost befellegzett. -Igen, nincs olyan, hogy jövő és bár reméljük a túlélést, jobb ha elfogadjátok, olyan már nincs!

-Nem hiszem, hogy istent érdeklik a mi kis pillanatnyi agóniánk, miért érdekelné, hisz megadta a szabad akarást! Persze most arra gondoltok, de kell, hogy legyen értelme az életünknek. Ám vegyétek észre a valóságot, eljátszottuk ezt a lehetőséget!
 Isten nem fogja megállítani a káoszt! -Isten jól tudja, mi teremtettük meg saját poklunkat. -S most azt mondjátok, de nem tudtatok róla.
 Ez az egyszerűbb válasz, de mindenki sejtette mi folyik a díszletek mögött! Mű élelmek, mű életek és a kényelmi, jóléti illúziónkhoz ragaszkodva, nem voltunk hajlandók kinézni az ablakon, hogy AUGUSZTUS VAN, ÉS HAVAZIK!

Aztán ledobtuk az első atombombát, akik elkövették büszkén haltak meg és a megbánás még fel sem merült bennük. Olyan dolgokat vásároltunk, melyekre nem is volt szükségünk. Persze ahogy jött a vég kezdete, megjelentek a hamis próféták! Ők tudtak valamit! -Tudták, hogy a végső összeomlás előtt, még meggazdagodhatnak...
 De ma már nem számít semmi, az emberek meddők! A tudomány árnyéka önmagának és bizony mondom, még töredékét sem élte az emberiség e planétán, a dinoszauruszokhoz képest, ám már be is fejeztük ittlétünk.

Sötét Jövő

 ...A biológiai kísérlet sikerült! -A járványt beindítottuk és a várható eredmény a bolygó lakosságának megfeleződése...
( szigorúan bizalmas, számozott példányszám )

Világ életembe zombi fóbiám volt, s most, hogy valami hasonló bekövetkezett már inkább visszasírnám azt az időt, mikor még csak agyamba féltem tőlük.
 Nem voltam látnok, de mindig is hittem, hogy Amerikából az igazság, kép a valóságról és jövendölések a filmek útján érkezhetnek. Nos mi tagadás egy világjárvány keretében be is teljesedett a látomás.
 Az eleje szörnyűbb volt, látni, hogy a betegek elevenen szétszaggassák az egészségeseket, teljes mozdulatlanságra késztetett és csak az utolsó pillanatba lépet az elmém, hogy "futás vagy meghalunk" s talán mert ezen sorokat le tudom írni, igazolja, hogy a futást választottam.
 Persze hamar eljött a pillanat mikor nem volt más esélyem, mint hogy ölök vagy ölnek. -Az elsőt egy gallyazó késsel küldtem az úr színe elé. Bár ahogy azt később az egyház maradványából létrejött inkvizíciós rend egy harcosa mondta, "-Az úr küldöttei ők, mind az úr angyalai, bűnünk büntetéséül küldvén az őrületet reánk."
 Sosem vitatkoznék egy inkvizítorral, így akkor is ráhagytam és mert az egyház kellő módon ritkította az "angyalokat" nem volt gondom velük.
 Egy biztos, angyal vagy beteg, a fej levágása vagy szétlövése az egyetlen biztos gyógyír a nyavalyájukra. S mert mikor az életemért küzdöttem, szinte nem voltam tudatomnál, tudattalanul is jó túlélővé váltam. Így történt, hogy idővel néhányan mellém csatlakoztak és mert mindig is bunker vagy várt vizionáltam túlélési pontként, találva a várostól távol egy helyet ami egy jó állapotba lévő erődnek tűnt és kisajátítottuk.
 Hál istennek a betegek a városokhoz ragaszkodnak, így a legtöbb esetben csak akkor találkozunk velük, ha készlet feltöltésre be kell mennünk. S az egészben ha jónak lehet nevezni, hála az egykori urbanizációs törekvéseknek, az emberek is inkább a romok között rejtőznek, igazi élet-halál harcot vívván a következő napért.
 Na de az állam is leledzett és egészségügyi zónákba, fallal körülvett, megtisztított városokból szórták az ideggázokat és biológiai kísérleti vírusaikat, ami csak még több bajt hozott. S ami talán számukra is aggasztó a civilizáció a középkor irányába süllyedt, az ipar éppen csak vegetál az élelmiszer és a víz arannyal vetekszik.
 De miért is írom le ezt az egészet? -Talán mert megörülnék ha bennem maradna minden amit átéltem. S ráadást szolgálhat, ha majd vége lesz a pusztulásnak intő példaként, hogy tudja az emberiség: -MI NEM VAGYUNK ISTENEK!