-Az esemény nem a véletlen terméke volt, mint olcsó árucikk, a férfi sokat gondolkozott az egykori életén, és így Anita elkerülhetetlenül is felbukkant. Először csak úgy, hogy talán jó lenne találkozni, mert ugyan a kapcsolatuk alatt akadt bőven sérelem, ám a tehert immár teljességgel fölösleges volt cipelni, vagy kitudja. Mindegy, mert elkezdődött, aztán mert volt internet, a keresés nem tűnt bonyolultnak, amiből egy szimpla találkozás született, és a jelen kavargó pillanata.
Lettek volna szavak, savanyúak, és jeges emlékektől zordak, de talán mert a vihar nem akart megszületni, csak álltak és egymás szemeibe nézve zavartak topogtak. Mark végül egy kérdéssel törte az utca monoton morajlását, kíváncsiság születendő, tudni akarta, egykori párjának van e most pasija. A válasz kicsit mellbe vágta és ez meglepte, mert az IGEN hallatán zavar és talán valami féltékenység kerekedett.
-Másra gondoltál? firtatta a nő, hanga a közöny erőltetett függönyén át is, némi érzelmet rejtegetett.
-Nem tudom, azt sem tudom mire jó e pillanat. vallotta be a férfi és egy közeli kávézó felé mutatva mégis csak a beszélgetést akarván.
-Tudod te, miként én is, hiszen eljöttem.
-Igaz. ismerte el Mark és mivel az eseményeknek zajlani kellet, lassan elindultak a neonreklámos épület felé, miközben egy emeletes busz egy utazási irodát reklámozva nagy zajjal tova zúgott.
Fent felhők nehezedtek, az ősz haragvó arcát mutatta, csípős szél keretében. A léptek hangja teljesen elveszett, a feltáruló ajtón túl viszont kellemes meleg érintette meg a jövevényeket, kellő alapot adva a beszélgetéshez...
Furcsa volt, a beszélgetés most nem segített, az zsákmányra éhes fosztogatók sokan voltak, ők ketten és bár a karabélyaik ölésre készen várakoztak, miközben pernye eső hullt a romos városra és lakóira, Mark úgy érezte, nem ez a pillanat mikor a világvége utáni hordákkal tűzharcba kellene keveredni. Inkább vártak, fontos dolgokért merészkedtek be a városba, maguk mögött hagyva a bunker biztonságát és a kislányukat. -Lépésekre volt szükség, lépésekre és egy napra mely felért egy látogatással a halál birodalmába. Korom kavargott, az utcaszinten kiéget járművek, szétvert kirakatok és az a tíz fős csapat melynek tagjai primitív hangoskodásuk közepette a királyságukat hirdették.
-Haza kell érnünk. súgta a nő, az elmúlt egy esztendő alatt akadt bőven alkalma ölni, és bár utálta, a szükség természetessé tette e kegyetlen műveletet. Mark felmérte a lehetőségeiket, és úgy érezte az este előtt, még van idejük kivárni, hogy ezen horda tovább álljon és ők észrevétlen kikeveredjenek e horror városból, ahol bandák egymással harcoltak az erőforrásoké, az erőforrássá amit tulajdonképpen az ember jelentett, úgy mint rabszolga és úgy mint élelmiszer.
Az idő nekik dolgozott, a KÉK KOPONYA bandájának tagjai eloldalogtak, már utolsó szavaikat is messzire vitte a szűnni nem akaró szél.
-Induljunk! döntött Mark és fedezékükből előmerészkedve nagyot sóhajtott, az alkony már a kapukat döngette és miközben az emberek barikádjaik mögé rejtőztek, a mutánsok ébredezni kezdtek miközben ő előttük még több mérföldnyi út várakozott.
Ismerték a világot és ismerték lehetőségeiket is, miként jól tudták a bunker védelme csak akkor érvényesül, ha ők is ott vannak. Nem sokan éltek a több méter mélyen húzódó védelmi objektumba, anno szerencséjük volt, nem csak azért mert a világvégeként elnevetett eseménysorozat kezdetén önkéntesként majd végig a haderőnél szolgáltak, de azzal is, hogy az utolsó időkbe egy szállítmányt kísérve a bunkerhez, későbbi otthonukba, a történések úgy hozták megszűnt minden kapcsolat a külvilággal, így ott maradtak a védett helyen, miközben a pokol kikerekedett.
Semmi köze nem volt a kávézói találkozásnak a jövőhöz, Mark a lépései közepette a múltba révedt és eltűnődött azon, hogy Anita még is miért ragaszkodott egy újabb "randevúhoz" mialatt a lezajlott eseményeket, messze nem lehetett visszatekerni. Így utólagosan, miközben szerelme mellette haladva a külvilágra koncentrált, úgy vélte a találkozóknak az volt a lényege, hogy megbocsájtsanak egymásnak és szabadon mindenki új utakra léphessen. S bár a férfi nem tudta, hogy mi lett Anitával a katasztrófák, anarchia közepette, valahogy legbelül úgy érezte az a nő, szintén él, és nem a vesztesek sorait gyarapítva
