Hárpiák / Aszfodélosz ciklus /

Tróját elátkozták, az istenek pedig nem kívántak a dolgok folyásába avatkozni, már nem akartak, életük túl távolira tolódott a halandók sokaságától. Éltek, és halhatatlan létezésükben lassan megfeledkeztek a perclényekről, és saját kis légváraikba csupán önmagukért léteztek. De míg fentről az ezeréves város nem remélhetett segítséget, az addig a Déli birodalomból egy inkvizítor személyében, már közeledett a reménység. Persze egy inkvizítor, még akkor is ha szent erők birtokában és áldott fegyverek használatával akár százakkal is végezni tudott, nem vehette fel a harcok tízezer ork fenevaddal, akiket sámánjaik újra és újra az őrjöngésre sarkalták. Nem vehette fel a harcot, ám a férfinak nem is ez volt a szándéka. A terv bejutni Trója falai mögé, és bentről erősíteni a védelmet, míg  egy ősi útmutatást követve a város papjai fel nem ébresztik a szunnyadó istent! -Hülyén hangozhat, és a bíbor páncélzatú inkvizítor sem rajongott az ötletért, mi több, ha nem lett volna személyes oka, hogy a városba jusson, nem is vállalta volna ezen első ránézésre is esztelen küldetést. Ám elvállalta, pedig nagyon jól tudta, hogy az átkot, az orkokat, maga Hadész szabadította a világra, az isteni büntetés keretében, mert bár az égben lakók elfordultak az emberektől, az alvilág fényt látott, hogy birodalma határait kiterjessze, a gonoszul cselekvőkre lecsapás keretében.

  Jó terv volt, mert nem csak az istenek fordultak el az emberektől, de az emberek is a halhatatlanoktól, amivel talán nem is lett volna gond, hiszen az égieket ez sem zavarta. A probléma azért adódhatott, mivel a fenti istenek érdektelenségével ellentétben, a pokol messze nem hunyt szemet a változások láttán, mi több, jogát kihasználva tulajdonképpen megindította invázióját az emberiség világa ellen. A világ hatalmas volt, hatalmas, ám még is a támadás csak Tróját érte, és ez még a bölcsebbek elméjét is megnyugtatta, hogy bizony, nem a világnak lészen vége, csupán az eretnek Trója fog elbukni. Furcsa, sőt rafinált szituáció volt és ennek köszönhetően az ismert királyságok közül, csak dél, a HOLTKIRÁLY által irányított, sötét misztikumokba rejtőzött birodalom vette komolyabban, ami lassan térképre rajzolódva készülődőbe volt. Ők komolyan vették, hiszen mágikus tanaik által vélhetőn ők által a legközelebb a régi idők hitvilágához. Persze akkor ilyenkor jogos a kérdés, hogy ez esetben miért egy a tévelygőket begyűjtő inkvizítort küldtek segítség gyanánt, mint sem egy hatalmas sereget. A válasz erre nagyon egyszerű volt, a Déli birodalom, nem a világot kívánta megmenteni, de még maga a város sorsa sem érdekelte, csupán egy célja volt, hogy a szunnyadó isten felébredjen végre...

 A homokzsákok egykor jó fedezéknek számítottak, ám a foszladozó ruházat és a bomló testek maradványai, azért igazolták, hogy bár az orkoknak nem voltak muskétáik, a rohamukat megállítani nem, maximum lelesittelni lehetett. A csata már jó ideje lezajlott, de emlékei még intő jelként megmaradtak, miként a halál mindent átjáró bűze. Innen már látszott a város, a nyugati országút és a mellette szaladó vasútvonal is, miként a metropolist körülzáró hatalmas sereg és elképesztő katapultjaik. A hangok is elhallatszottak, igaz érthetetlen zörej gyanánt, ugyanakkor már felettébb veszélyes volt kilépni a megtépázott erdőből, pláne egy inkvizítornak.
 A férfi szuronnyal erősített tűzvetőjét szorította, és ugyan nem látszott közvetlen fenyegetés a kora délután füsttől terhes komisz szürkeségében, ám viszonylag közel volt a harcok színhelye, így túl közel volt maga a végzet is. Nézték a barna szemek az egykori előretolt védvonal maradványait, nézték a holtakat a gazdátlan fegyvereket és a pár hónapja lezajlott ütközetek elmaradt hulladékait. A fosztogatás csekélynek látszott, az orkok nem értékrablók, végrehajtók voltak, az őket kísérő hordák pedig valami oknál fogva erre nem erőltették meg magukat...
 Hárpiák! Az inkvizítor óvatosan vissza húzódott, a fák takarásába reménykedve, és már a magyarázat is megvolt, miért nincsenek erre hullarabló hordalékok, itt a félig madár és félig ember kreatúrák uralták a környéket. Ketten voltak és nem figyeltek fel a bíbor páncélzatú férfira, felettébb el voltak foglalva, a sok napja halott katonák tetemeiből való jóízű falatozással. Egy biztos, ritka jószágoknak számítottak, de ahol kettő előfordulhat, ott valószínűleg egy egész fészekalja van a közelben. Az eretnekvadász nem nagyon ismerte a lényeket, a hárpiák okkal vagy ok nélkül, de kerülték a Déli birodalmat, ha mégis olykor betévedt egy-egy eltévedt "madár" hamar a végzetükbe találták magukat, dél egy egészen más világ volt...

 Kerülőúton kellet volna agyalnia, hiszen csak az istenek tudták, hogy ezen bestiák meddig étkeznek, vékony hangjukon olykor fel-fel rikoltva. Biztos volt, mindig voltak külön utak, ám az inkvizítor valami oknál fogva a kivárás mellet döntött, részben talán a perverz kíváncsiságtól gyötörve. Mert ugyan mikor a hárpiák a húsba mélyesztették csőreiket, melyről némi vér és egyéb kétes nedvek cseppentek vissza, rútak voltak és félelmetesek, még is mikor csicseregni kezdtek, fejük emberivé vált és eltekintve a rusnya és brutális alsó testrészektől, kimondottan gyönyörű nők beszélgetésének tűnhetett a dolog. Szépek és tetszetősek voltak, ám hatalmas karmaikkal akár egy lovat is ketté tudtak volna tépni, szárnyaik pedig így messziről, szürkén is úgy látszottak, mint pengék sokasága művészin elrendezve, melyek ha kell húst, csontot vágnak egy másodpillanat alatt. -Ijesztők és vonzok voltak egyszerre, isteni teremtmények, akik miután uruk elfelejtkezett a világról, szabadon cselekedhettek.  Tagadhatatlan, a lakoma gyomorforgató volt, és még a varjak is kerülték e különös lényeket, még is a férfi azon kezdett tűnődni: mi lenne ha...
 Semmi, egyszer csak a két hárpia vagy megunva az étkezést netán már jó is laktak, de fogták magukat és a magasba emelkedtek. Az inkvizítor körültekintőn de ameddig tudta, figyelte a "madarakat" kicsit arra számítva a fészket is megpillantja. A fészket ugyan nem, de az nyilvánvalóvá vált, hogy valahol az erdőben tanyázhatnak ezek a lények, a férfitől kicsit nyugatabbra. Elrepültek és a délután is a feladáson gondolkodva kezdett helyet adni az estének, annak az estének, melynek jótékony takarását kihasználva a férfinak egy a közelben található rejtett alagútrendszeren keresztül be kellett jutnia az ostromlott városba, bejutni és a magával hozott tekercseket átadva Trója papjainak, felébreszteni a város legmélyén kristálykamrába zárkózva békésen alvó istent...              

Kicsatlakozás az igazságba

...bent volt, és a látvány voltaképpen meglepte, ám messze nem pozitív értelemben, a megváltást vagy magát a megváltót, nem ilyen helyere képzelt.
-Hosszú utat tettél meg, megérdemled az igazságot, bár nem fogod szeretni. A rideg, sima, tükör és fényes terembe a hang gazdáját még nem lehetett látni, de a kalandor már nem volt annyira biztos, hogy látni szeretnél, talán éppen Istent.
 Nem mert megszólalni, egyenlőre hallgatott, a múltba révedt, a múltba, mikor megszeretett, beleszeretett egy egyszerű lányba, egy egyszerű pillanatba, természetesen egy felettébb hétköznapi helyen. -Várt, türelmes volt, mást nem is igen tehetett, miközben egyre inkább undora volt a lesimult, tiszta és mégis fagyos csarnoktól, melynek falai dísztelenek és ez által nagyon is kifejezővé váltak.
-Egykor az emberek cél nélkül is tudtak élni, majd kitalálták a reményt és elkezdték építeni, eleve pusztulásra ítélt elefántcsonttornyaikat, még az isteneket is megszégyenítőn. a hang sok irányból tódult és Markot az üresség simította meg, lágy szellemkéz gyanánt.
-Elárulom, te azért küzdötted végig a kies-völgyként ismert, egykor paradicsomot, hogy ráébredj, semmi értelme nem volt az egésznek, mivel az életnek sem létezik értelme. Nincs jövő, nincs csodás megváltás, sem pedig mennyország, és természetesen az emlékek sem léteznek, csupán a remény nevű vírus támpillérrei.
-Vírus?! Vágott az ismeretlen ismerős mondandójába Mark, számsorok ugrottak be, és valahogy a genetika. Nem lázadt, csak nem akarta tudomásul venni a teljesen egyértelmű tényt, a világ csak van, és a perc létezésén kívül minden csak illúzió, egy világjárvány, koszos emlékektől körülbástyázva, jelent, múltat és jövő hazugságát teremtve.
-Miért, mit gondoltál?! A hangban nem kevés irónia is lapult, azt üzenve, a szerelem, a megváltás, megbocsájtás, erkölcs és elvek, mind-mind csak egy komisz kölyök játékai, és az első igazán édes csók is egy orbitális hazugság, miként maga a halhatatlanság is.
-Talán a reményt. Sóhajtotta a férfi, karabélyát kiejtve kezéből, igazából immár nem sok hasznát vehette. A fegyver ütemes visszhangot keltve, egykedvűen adta meg magát a gravitációnak, és messze nem gondolkodott a lét és létezés különbségein.
-Pedig, az az egy nincs, már mint a remény! Jött a kíméletlen válasz, szinte azonnal...

 A vascső fák az ég felé ágaskodtak, vihart, villámot kívánva, persze a Kies-völgyben, ez csak kéjes álom maradhat, egy takaró nélküli szeretkezés natúr őszinteségével. Mark kopott test-páncélzatába a szürke felhők ocsmány árnyai közepette, nem az előtte álló akadályokon gondolkozott, hanem a MIÉRTEKEN, azon a miérteken például, hogy vajon, miért lehet összetörni a szívet, és miért is törik az emberek össze, miért érzi az egyik, hogy immár vége, miközben a másik azt hiszi most lép be az örök élet birodalmába, mosoly, csók és ölelés kíséretében. -A szél nem erőltette, az idő a délutánt nyalta ocsmány csúszómászó gyanánt, miközben az álmok lassan aláhulltak piciny táblák formájában, melyek milliónyi darabra törve a repedezett talajon az elmúlást demonstrálták egyértelműen.
 Nagyot nyelt, oldalán pengéje, az élt elektromosság élesítette, karabélyában robbanótöltetek biztosították az átjutás lehetőségét, miközben a völgyön túl ott magasodott az a hatalmas építmény amit se éj se vihar nem tudott eltakarni, delejes fénye, istent, univerzumot szimbolizálva, a világmindenség közepének számított, miként a galaxisoknak a fekete lyukak.

-Egy CSÁNYON, nem tudni ki nevezte el, de a dombról jól kivehető volt a géplény, aki vagy ami hernyótalpain gördülve puhatestűekre vadászva, vörösen parázsló szemeivel még a fémen is átlátva, nem nagyon adott esélyt az elrejtőzésre, talán éhes lehetett. -Mark nem, és nem is félt a közel medve méretű szörnyszüleménytől, fegyverzete szükségszerűen megfelelt a győzelméhez, és valahogy a lény sem kívánta a kalandort vacsorának, mert ugyan látta a férfit, de inkább tovább verekedte magát, talán egyre növekvő intelligenciájuknak köszönhetőn ő maga vont a le a következtetést, most nincs esélye.
 Elindult, az utolsó álom meghódítása céljából, és talán a kulcsért, azért a kulcsért amely mindent kinyitva megadja az ok és okozat törvényszerűségeinek logikáját, az elvont maszlagok és inkarnációk ködfellege helyett. A csizmája kagylóházakat tiport, egy rozoga lemezt, pókok falatozták és távolabb, már az útról alig látva, beleveszve a szürkeségbe egy kibelezett android hevert, némán tátogva valami programhiba miatt, még nem akarva meghalni...

 

Repedések

A Mester tűnődve figyelte az emberiséget, az emberi fajt és az egyénekbe rejtőzködő szörnyeteget. Ijesztő volt, a sötétség mérhetetlen ura, a teremtés legnagyobb hibájának tartotta az örültek, szadista gyilkosok és egyéb söpredék létezését. -Ó igen, a "gonosz" sosem operált genetikailag elkódolt pszichopatákkal, soha nem is volt rá szüksége, az ő hívei teljesen normális emberek, messze nem vérengző örültek! A sötét oldal mindig is szabályok mentén létezett, elutasítván a SZABAD AKARAT lehetőségét, a sötétség, mindig és mindenkor a RENDET képviselte, a rendet és a szabályokat.
-Egy biztos, sóhajtott a Mester, a Teremtő elkövette azt a hibát, hogy a szabad akarat megadásával az emberek genetikai kódjába is beavatkozva, rendszeresen, újra és újra ismétlődön ez miatt feltűntek a emberek soraiba a valódi, két lábon járó borzalmak, és az Úr ,valami oknál fogva ez eddig nem korrigálta a tévedést. -Az Isten halogatta a dolgot, talán a tökéletességének látszata miatt, talán más rejlett a dolgok hátterében, mindenesetre a Mester kiadta a parancsot angyalainak, likvidálják az összes elfajzott egyént, még mielőtt a torzulás túl sok kárt okozna, mert ugye az idő ketyegett, legalábbis az emberiség szemszögéből mindenképpen.

 Aina, egy arkangyal volt, a sötétség szolgálatában, és természetesen tudta a dolgát, az instrukciók egyértelműek voltak, és ugyan ott voltak a jóknak nevezett ostobák, mi több Isten szolgálói is, még is, a küldetés volt a lényeg és nem a küzdelemtől való távolmaradás. -Igen, a harc elkerülhetetlen volt, Isten nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy nem oltalmazza saját szörnyetegeit, még akkor sem, ha jól tudta, ezek az emberek torzultak és bűneik miatt, a feloldozás lehetősége sem merülve fel részükre, egyenest a pokolba kerülnek. -Ez volt a törvények következménye, és bár a Mester csak felgyorsította a folyamatot, szigorú parancsolatával, még is az Úrnak ellenlépéseket kellet tennie, úgy, hogy vélhetőn, igazából nem is szeretné megvédeni, ezen emberi rémségeket.

 Lassan lépet az asztrál világból az emberek síkjába, ráadást az éjszaka elfedte a halovány derengéssel történő belépését, az erdő meg csak tovább szolgálta a észrevétlenséget. Természetesen nem volt emberi lény a közelbe, ezt általában mindig így csinálták, nem a feltűnés volt a lényeg. -Egy házat kereset, egy az erdő szélén békésen magasodó házat, melynek lakója már távolról sem volt békés, azaz a környezete az hitte, mi több az istentiszteleteken is rendszeresen részt vett, csak hát azt nem tolmácsolta az Úr hajlékában a nyáj többi részével, hogy stoposokat vesz fel rendszeresen az autójába, akik szinte mindig, menetrendszerűen a pincéjében végzik, csontjaik a tűzre, a hús a sütőbe.

 -Hűm, nem is ijesztő, a ma emberei, hogy izgalomba jöjjenek, extrémnél extrém hóbortokkal rendelkeznek és iszonyatos rémfilmekkel, és ez ugye csak egyet igazolt, a jónak nevezett oldal és a szabad akarat projekt a végét járta, miként az emberiség is. -Megállt, a ház valóban szép volt, még vendég fogadónak is beillet volna,és mert angyal volt a fény hiánya egyáltalán nem befolyásolta.-Egy bagolyt látott, buta egy ragadozó volt, de azért ő is többet érdemelt, mint az emberek nagyobbik többsége. A jószág éhes lehetett mert nem időzött sokat a hatalmas fenyő ágai között, és mivel nem emberhúsra vágyott, azt a ház távolabbi szegletében most hangosan szuszogó disznók kiváltsága volt, odébb repült, kicsiny de egészséges világképét követvén. -Aina nem leplezte kilétét, és ugyan emberi formát viselt, testét szimbólumokkal díszített páncél fedte, kezében az ÉJLÁNG, egy félelmetes kard, mely éppen úgy végzetes volt az emberekre mint az angyalokra, de még a démonok sem voltak kivételek. A parancs egyértelmű volt, aki keresztezi próbálja útját, az mehet a süllyesztőbe, még akkor is ha az angyalok csak ideglenesen halnak meg, egy fensőbb lény, már rendelkezett némi kiváltsággal, egy arkangyal pedig még többel.

 -A kocsi már úton volt, egy cég amely árufuvarozással kereste hivatalosan a kenyerét, ám valójában a Mester egy itteni leányvállalataként funkcionált, amelynek valódi profilja az angyalok által elkövetett gyilkosságok emberivé tétele, magyarán ne maradjon elvarratlan szál, ne legyen semmi jele a természetfeletti jelenlétre. -A gép közeledett és négy kiváló szakember is, már csak a kivégzés volt hátra, és Aina, úgy döntött, itt az idő!
 Még ige sem kellet, csak egy gondolati rúna és a éjszakába lépkedő arkangyal immár a lakásba állt, egyenest a pszichopata ágya felett magasodva. -Nem siette el a dolgot, picit neszezett, csak hogy felébredjen a jóravaló ötvenes fickó. Majd, örömmel tapasztalta, hogy mikor a barna szemek kinyílva érthetetlenül kerekedtek el, még nem ismervén fel a helyzetet. Annyira érthetetlenül nézett, hogy első gondolatként az éjjeliszekrénybe pihenő kés jutott a szemek gazdájának eszébe, leszúrni, akár ki ez felszólítással.
 Persze igazából teljesen mindegy volt, hogy a édes álmából ébredt férfi mire is gondolt, az angyal jelenléte néhány másodperc után egyértelművé tette számára, hogy ez a halál pillanata, a halálé, holott még dolga van, hiszen a pincéjében ott volt egy fiatal húsz éves, csak a levágásra várva.
 -Zavaros egy fickó! állapította meg az arkangyal és még mielőtt hiábavaló időhúzásként a küzdelem mellet döntött volna a Wolden néven ismert embertestbe rejtőző eleven horror, egy határozott csapással pontot tett az embernek semmiképpen nem nevezhető torzulás életének a végére...   

Egy isten távozása

-Szavakat mondotok, hamis szavakat, oly alattomos módon, hogy még saját magatokat is becsapjátok, persze be is kívánjátok. a kortalan férfi aki a hátát egy sziklafalnak támasztotta elhallgatott, testét görcs rázta meg, és felköhögve, szája szélén feketés, vérszerű anyag jelent meg, ő már haldoklott.
-Talán, de még is ti haltok ki, ó hatalmas istenek, mi meg tovább uraljuk a világot. fintorgott a hatalmas harcos, az emberi külsőt viselő istenhez képest óriásnak tűnve.
-Mi nem halunk ki, hatalmas tévedés, mi csupán magatokra hagyunk titeket. nevetett fel, a fájdalmai ellenére szívből és őszintés, a földön még létező utolsó istenek egyike. -Nem volt ez a végzete, megküzdött egy egész különlegesen kiképzett emberrel és robotjaikkal, és végül, hagyta, hogy legyőzzék, isten volt, tudta mikor és miért van értelme győzni és azt is, mikor és miért van értelme visszavonulni. 
-Magyarázat, a vesztes fél szánalmas magyarázata. zengte a hadnagy, testpáncélja és plazmapengéje a legyőzhetetlen emberiséget jelképezte, azt az emberiséget aki mára megmérgezte saját bolygója vizeit, kipusztította az élővilág több mint 60%-át és a nap káros sugaraitól immár mesterséges pajzs mögé rejtőzve, szívük mélyén, mind a naprendszeren túli kolóniákra vágyakozva, mert a Mars és az Anyabolygó  mérgektől háborgó végtelen óceán csupán.

-Az a baj az ilyen szavakkal, mint a hamis szerelemmel, előbb-utóbb lekerül a függöny és minden világossá válik. Azt képzeled, hosszú jövőtök van ezen az egykor csodás planétán, azt gondoljátok, hogy a mű-élelmiszerek és a klón állatok húsa életbe tart titeket(?) Elszomorítalak, a klónok DNS szerkezete már most módosult, már most végzetes járvány van születőben, miközben, csak idő kérdése, hogy a Föld végleg megunva titeket, kirobbant egy-két szuper-vulkánt, befejezetté változtatva az oly dicső emberiség történelmét. Elárulom, mi a régi és újabb istenek, létezni fogunk, hiszen előtettek is léteztünk. Azt is elárulom, mikor az utolsó istent is megölitek, a Föld szabad kezet kap, és akkor már nem lesznek istenek akik irgalmazzanak nektek.
-Mindegy mit mondasz, szánalmas vagy és a fejedet hamarosan a Hősök Csarnokában fogják mutogatni, bizonyítván, ennyi érnek az istenek.
-Szerintem csak azt bizonyítjátok, ti mennyit értek, semmit! vágott vissza az isten, és immár fölösleges mellvértjét remegő kezeivel elkezdte lecsatolni, majd mikor a rúnákkal díszített fém a rideg, kemény földre zuhant, mialatt a háttérben folyamatosan kékes derengéssel dominált a planétát védő pajzs. -Ekkor, tán sóhaj. az Andok magasságában feltámadt a hideg szél, talán a halál lehelete gyanánt, mindenesetre az isten felkészült, miként a katona is...és a fej a földre hullt.

Beszélgetés egy idegennel

-Ugye, egyszerű történeteket szeretnénk, ugye az lenne a jó, ha az életünk előre láthatón haladna, egy jó irányba(?) a férfi elhallgatott és kinyitva a kályha ajtaját dobott egy két fadarabot a vörös lángok közé, zabáljanak, úgy volt vele.
-Nem tudom. jött a válasz, halkan és kicsit talán csüggedten. Az ok megvolt, a magyarázatokat is könnyen lehet fabrikálni, az emberi agy leleményes, ám a lélek kevésbé.
-Nem tudod... mosolyodott el a sok napja nem borotválkozott férfi, aki immár inkább hanyagnak, mint bölcsnek tűnt, pedig a szavai között ott lapult az igazság. De ha úgy nézzük, a kis szoba se volt túl bútorozva, puritán egyszerűség vagy inkább szegénység jellemezte.
...tudod olyan nincs, hogy nem tudod. Elismerem olyan van, hogy rosszul tudunk valamit, ám amint véleményt formálunk, érzéseinknek hangot adunk, igazából úgy véljük tudjuk a választ. Az meg, hogy rossz-e vagy jó, a mi véleményezésünk teremti meg.
-A mi véleményezésünk, de hisz csak a legjobbat képzeltem el, és akkor még is...miért!? fakadt ki a fiatalabb férfi, a mondatok tulajdonképpen elérték céljukat, egy sokadik kérdést teremtettek.
-Te nem fázol? firtatta az otthoni kabátját összébb húzó vendéglátó, látszólag ő fázott, a feszület a repedezett, sok helyütt színét vesztett falon, viszont köszöni, de ő nem fázott.
-Hogy jön ez ide. rökönyödött kicsit meg a fiatalabb, barna szemeibe valahogy a megdöbbenés árnyalata is felvillant, mint kint az alkonyi égboltozaton, egy elkésett, fránya villám, ugyanis a vihar már rég távol járt, csak a hűvös levegőt és a pocsolyákat hagyva hátra maga után.
-Nem jön ez sehogy, csak kérdeztem. Ha gondolod felteszek a teához vizet, úgy vélem annyi időd még van.
-Annyi időm, de hiszen meghaltam, az időm végtelen. nevetett fel az ifjabb, nem is igazán értve, miért kell neki egy szinte vacogó idősödő fazonnal dumálnia, inkább menne a pokolba, remélvén a szenvedés megoldja a feledni nemtudás problémáját.
-Pokol és Mennyország, érdekes helyek, miként a saját magunk teremtései is érdekesek. A pokolba kívánod magad, pokolba mert szerelmes vagy, kicsit paradox. mélázott az idősebb, a kályha ajtajával babrálva.
-Az nem, hogy én szeretek és engem nem??? vágott vissza, a földi életbe, Markként ismert fiatalember, miközben a kályha kéményének pirosló csövét nézte, a fickó, jól megrakta a kályháját, és egyáltalán nem volt hideg.
-Tudod, van egy alapigazság, az élet se jó se rossz, az élete csak van, viszont ami velünk történik, már egyfajta teremtés, nem az univerzum egyszerű de nagyszerű folyása.
-Nem tudom mi van és mi nincs, és bár legszívesebben meghaltam volna, mert úgy szeretem azt a lány, attól ne feled, nem öngyilkos lettem, egy betegség végzett velem.
-Nem felejtem...ismét mosolygott a ház ura, és forgolódva, matatva egy mézes cukrot varázsolt elő, egy mézes ízű cukorkákkal teli zacskót. Mark szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte leszakad, ugyanis az édesség, pont olyan volt, amit szerelmétől kapott, hát természetesen nem kért belőle.
...Finom. kínálgatta mind hiába a nevesincs férfi, a fülig elpiruló vendégét.
-Tudom. sóhajtott Mark és földi szerelme csókjára gondolt.
-Ha nem hát nem, mindenesetre, meg akartál halni, megakartál szabadulni a lehetőségektől és magától a választól, s mint mondtam, teremtünk. A szervezeted meghallotta a halál utáni óhajod és rád hozott egy betegséget. De tudod mit, én kivártam volna azt a pillanatot, mikor már tény, hogy nem lesztek egy pár, kivártam volna a halálvágy helyet, mert ha más hozzáállással lettél volna, megeshet, még is együtt éltetek volna. Ám te elsieted a dolgot, ám te feladtad ott ahol nem kell! Mert tud, feladni sosem kell semmi!
-És a kudarcok??? dühöngött Mark, legszívesebben felugrott volna és kirohant volna e köztes világból, bele a pokol legmélyebb bugyraiba.
-Nincs kudarc, csak kevés bátorság és hit. Ám teszek egy szívességet, nem fogsz meghalni, visszaküldelek és bizonyíts, hogy tudsz másként gondolkozni, mert elhiheted soha nem késő, és ne feled szavam, az történik amit megteremtünk, hát teremts boldogságot! ezzel a szoba kifordult önmagából, a kályha duruzsolása elmaradt, miként az ismeretlen férfi, és Mark otthon találta magát, most egyáltalán nem tudva, álmodott mindent, vagy valóban odaát volt, de az alkonnyal ellentétben, itt a reggel kacsintott be az ablakon...