Alzheimer a Sötét Tartomány(?)

Nem vette észre ahogy leépült, nem vette észre és így nem tudott reagálni. Néha felejtett, aztán többet, de betudta egy előírt nyugtatónak, a pánikbetegség árnyától e-képpen szabadulva.
 Felejtett és emlékeket vesztett, ám úgy vélte agya szelektálja a már végkép hasznavehetetlen emlékeket. -Lenyelte a dolgot, de már azt nem, mikor eltévedt és azt sem, hogy órákat várt egy nyitásra, mikor ez teljesen szükségtelen volt, azaz ekkor már nem! -Ekkor már az agy elmagyarázta a miérteket és az tudomásul véve, szinte átvette a vezérlést bizonyos időkbe, bizonyos dolgokba a test felett.
 Késő volt! a lehetőség elmúlt és az Alzheimer-kór felületi diadalt aratott és a férfi, már egy intézetbe találta magát, tulajdonképen nem is zavarta! Persze a ismétlődő rituálék listája növekedett és ekkor már a pisztolyához nem volt hozzáférése, miként az akaratához sem.
 A test másodlagossá vált, az igények le redukálódtak és a demencia látszólag elsöprő győzelmet aratott! -Ilyenkor  kérdezik a hozzátartozók, DE ISTEN, MIÉRT ENGED!!!
 Vannak kik a karmát vélik felfedezni a dologba, a férfit már ez messziről nem érdekelte. Néha, de tényleg néha felmerülnek tiszta pillanatok és rákacsint a realitás átka, hogy etetik, hogy pelenkázzák és a beszéddel is gondjai vannak. Ekkor a düh töltötte el, és kést, vagy bár milyen ölőeszközt kereset, a szégyenérzet, a megalázottság, kiszolgáltatottság teljes lelki csapást mért rá, rá, egy hajdan volt tűzoltóra aki életek százait mentette és most NINCS KI ŐT MEGMENTSE!!!
 De ezek a percek hamar elmentek, és hónapról hónapra ritkában érkeztek. Az élet furcsa fintoraként sok idétlen ember kábszerre, alkoholra hivatkozva, legszívesebben a halálát akarná, TEHER A TÁRSADALOMRA. S ha ő még mikor ÉLT nem mentette volna ki az egyik ilyen átkozódott az éppen ittasan karambolozott bohócot, most nem gondolkozhatna így.  Ám ember és ember között nagy a különbség, és az is marad, majd csak az ÚR színe előtt lehet okoskodni, illetve bánni a rosszindulatot sétálva a pokol irányába.
 A férfi már látta a poklot, mert bár teste és elméje sebzetten a létbe él, az Isten már megmutatta az utat és a következő, emelkedett új életet. S akkor miért is szenved a test(?) a MINDENHATÓ az emberek reakcióira kíváncsi, s nem igazán elégedett a látottaktól. Viszont egy biztos, az ÚR a mennyet szánja ezen betegeknek, és már a vegetálásuk alatt be-be engedik őket, hogy lássák és csodálják a lélek számára szánt csodát, mert igen, ha tetszik ha nem, ISTEN LÉTEZIK!

"Az Alzheimer-kórban szenvedő beteg és a család

A hozzátartozó számára a demencia súlyossága fokozódásával egyre nagyobb teher hárul. Ő is áldozata a betegségnek, éppúgy, mint a beteg. A krónikus lefolyású, évekre kiterjedő betegség óriási erőfeszítést igényel. Ezért folyamatosan elérhető, egyéni igényeihez igazított segítség szükséges. De ez egyelőre csak néhány USA-beli Alzheimer központban megoldott. Az USA-ban az Alzheimer-kór a 3. legköltségesebb betegség, a kiadások pedig a betegség súlyosbodásával egyre csak nőnek."

Idézetbe foglat anyag: Wikipédia
       

Túlvégről

Beszédes mikor a halálról beszélünk, beszédes az, hogy mennyire félünk és kerüljük ezt a témát. Kerüli a katona a lövészárokban, kerüli a kurva a sarkon posztolva és kerüli a milliomos, ő talán csak remélve, hogy halála után a lefagyasztott fejét egykor majd felolvasztják és kreálnak hozzá egy testet. Persze a lélekről ez ügyben soha senki nem beszélt, a halállal a lélek pápát mond, szóval ki is jön újra a világra.
 De a katona sem mélázik a lélek dolgán, hisz a legfőbb bűnt követi el, megszegi a NE ÖLJ szabályt. S a lélek a kurvát is kurvára nem érdekli, naponta többször is vétkezik, és nem csak az a szajha akinek fizetnek, vannak a legolcsóbbak, a munkahelyi vagy alkalmi "kurvák."
 S miért is beszélek a lélekről(?) nem is beszélek, csupán emlékezem, emlékezem mikor én is éltem és vétkeztem, ám még is tudtam, mi jó és mi rossz! -Ó nem szubjektívan értelmezve, hiszen akkor mindenki megtalálja a kiskapuját a bűneitől elszökve.
 Nem ilyen egyszerű a történet, és az is mese, hogy Isten a szándékos és tudatosan elkövetett bűnt elnézi. Na majd Te is megnézheted, hogy mennyire tévedsz, ha oda kerülsz ahol már én vagyok, és elárulom, ez nem hiszem, hogy a mennyország!
 De miért is vagyok itt ahol lebegek és minden emlékmorzsámat újra látva, hibáim marnak belém, perc vagy évek örökös forgása közepette. -Egy rohadt baleset, mert miközben elkezdtük, már mint az emberiség a pénzeseket visszahozni a halál birodalmából, idővel rá kellet jönni, az újra kreált testekben a tudáson túl, nem a rég volt ember lelke lakozik hanem egy lidérc vagy démon!
 Tehát ennyi, így hoztuk el a földre, az amúgy is sok ember számára létező poklot, immár az egész planétára kiterjesztve. -Szomorú történet, vagy egy agyament halhatatlansági vágy groteszk eredménye, mikor nem elég a lélek örök léte, az ego is végsőkig dominálni kíván.
 Háború lett, a katona ölt a kurva széttette lábait és a milliomosok, kik valódi, nem újra élesztettek, a bunkerekbe menekültek. -Tombolt a káosz! a társadalom amúgy is törékeny szerkezete megadta magát és ahol kettőnél több ember volt, már megszületett a gyanakvás. Ekkor már a világ urai is léptek, és biztonságukból irányítva létrehozták a TISZTÍTÓKAT akik feladata levadászni a démonokat és segítik a hadsereg maradványainak rendre való törekvéseit. Persze a lidércek ellen kevés volt a legjobb fegyver, HIT kellet és az Egyház áldása, olyan inkvizítor szerű harcosok voltak/voltam.
 Nem egy pokolból érkezett fattyút likvidáltam, szentelt golyó, pont a homloka közepébe, a harmadik szemre célozva, mert ez volt a összetartó erő fent és lent között. -Szóval tettem a dolgom, és hittem is benne és istenbe is egyre inkább, míg nem mikor egy lidérc kivégzését követőn egy rossz lépés és ledörgöltem  a márványlépcsősoron, amit már a démon testőreinek vére mocskolt, és a nyakam törten, egyszóval meghaltam.
 Engem a sors fintora gáncsolt el, viszont miközben én hibáim tengerétől fuldokoltam, azon emberek és sokan voltak és vannak, kik még mindig zsoldért elszegődtek e visszahozott borzalmak védelmére, ők embernek mondott lények voltak, ám valójában jobban járt volna a világ, ha Isten ezeket nem is engedi megszületni. -Bár nekem már mindegy, én meghaltam, s lehet ha nem siettem volna túlságosan, még a TISZTÍTÓK sorait erősítem.
-Lehet, ám nem biztos, miként az sem, hogy lesz-e újjászületésem, itt vagy egy másik aspektusba. De az biztos, hogy a katona a kurva a milliomos is fog szembesülni a halállal és a bűnökért a büntetéssel!   

Néma Lány V - A Teremtő

" Erre fakó lovat láttam, a Halál ült rajta, nyomában az alvilág.
Hatalmat kapott a föld negyedrésze fölött,
hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal,
pusztítsák az életet. "
                                     ( Jelenések könyve: a negyedik pecsét feltörése )

 Csak a pillanatok voltak, csak lélegeztem és utoljára hátrapillantottam, mielőtt beléptem volna a lány által feltárt titkos járatba. Előttem a sötét ásítozott, a szag idők kezdetét idézte, és az örök mulandóságot.
 Már tudtam, hogy a Hagia Irene vendégszeretetét élveztem és azt is teljesen fölös  út volt a Galata torony felé való törekvésünk, a célpontunk a Néma lány nem is ott tartózkodott.
 Mindegy, csak a kardomat kaptam vissza, de több volt mint a semmi. Csak a percekbe reménykedtem, hogy a Néma Lány akinek kezeibe szintén pengék csillantak, vérző arccal, talán most először szabadon, kijátszva az őt kontrolláló műholdat, az teszi amit sok ember nem vállalna, hősé válik.
-Igen, a hősiesség és a hősé válás egyenlő a halállal, nekem ezt most nem adatott meg, nálam volt a chip és a lánynál az idő, hogy feltartva a fertőzőteket, én egy hozzá képest senki katona, eljussak a kikötőbe és vissza a hajóra, hogy egy döntő csapást mérhessen az emberiség az új világrend uraira, akik a Holdról irányítják az utolsó háborút.
-Menjél katona! szólt a lány, hangja nélkül, az elmémbe csengve parancsa,  nyíltan többet tudott és érzékelt, mint én, így zárva a titkos ajtót, mely egy mozaikfal részét képezte és nekivágtam a sötétségbe, talán remélve a sikert, nem magamért, hanem elesett bajtársaimért és magáért a Néma Lányért, immár míg világ a világ, tartozni fogok neki...

" A kétszárnyú ajtó feltárult és a testőrök vagy rabtartók elitje belépve, nekik több volt az agyukba, érzékelték a változást, és királynő ide vagy oda, a rab eltűnt, s bár annyi eszük nem volt, hiszen mindig az utasításra hallgattak, hogy kijáratott keressenek, de annyi volt, hogy aki eddig utasított, most hibázott, tehát áruló.
 Ám a vírus vezérelte agy a központi vezérlés nélkül zavaros volt, nem úgy a lány, aki egyik pengéjével felvágta bevarrt száját, vért és borzalmas maszkot teremtvén, és most először felkiáltott!
 A sikolya ijesztő volt, a frekvencia pedig halálos. Az első sorok a bent mérlegelő zombik a hanghullámtól métereket repültek minden irányba, miközben csontjaikról a hús, a bőr és minden ami szövet másodpercek alatt lefoszlott, ők már is bevégeztek.
 A lány tudta öt perce van még, öt perc ölni, majd meghalni, miként azt is tudta, a Holdon pöffeszkedők hamar kiválasztják a legjobb egyedet, új királynak vagy királynőnek, mert a kórság a hangyák szervezeti félépítésén alapszik, a vírust így a empatikus kommunikációra való hangolásra kreálták.
-Száguldott, a csontok között viharként tört az ajtó felé, ahol újabb zombik bukkantak fel, s a legjobb hely a terem védelme szempontjából az ajtó, viszonylag kontrollálható és az ellenség, csak adott számba tudta megközeliteni, s már az első fej repült is, a Néma Lány a végzett asszonyává vált és eltorzult arca a halált tükrözte..."

 Hihetetlen volt, de senki nem keresztezte úton , a lény tudta mit "beszélt" és felkapaszkodva egy vészesen korrodált létrán, a csatornatetőt eltaszítva, végre nagyot lélegezhettem, a múlt áporodott szaga a mélyben maradt, s itt az alkony derekán oly közel a tengerparthoz, melynek illata felváltotta a mélység szagát, már hittem a küldetésben.
 Futottam ahogy csak bírtan, egy minutumra vissza tekintettem, tudtam merre kell, az alagútban éreztem a robbanás erejét és tudtam a hang az égig emelkedett.
 Fűst szált, és a Bizánci templom hatalmas sebtől vérzett, egész kupolája eltűnt és csak a halál fekete kígyói törtek a magasba, a lány megtette dolgát, az emberiséggé halt, pedig nem kellet volna...
 Ám a gondolatoknak nem volt idejük, mivel jelzőpisztolyom nem volt nálam, a rakparthoz érve gondolkodás nélkül a vízbe ugrottam és eszelős módjára tempóztam  a ránk/rám várakozó hajó felé.
 Furcsa volt, de mozgást nem igen láttam, és már előre aggódtam, hogy, hogy a francba kapaszkodok fel a fedélzetre, de az öröm nagyobb volt. Éltem, nálam volt a chip és tudtam van gyógyír valóban a járvány ellen.

" A Lány bizarrul torzan, mellkasából kitépett megsemmisítőtől könnyebben és tetőtől talpig saját és levágott zombik vérétől vörösen, láttam ahogy a férfi felkapaszkodik a napvitorlásra és látta azt is, hogy felbukkannak a katonák, a Holdról érkezett végrehajtók, immár tudva, a terve nem volt titok és úgy tűnt ott fent a nagyok mindenre számítottak, mindenre, csak a Néma lányra nem, mert az egykor szép most seb és vér nő a tengerbe vetődött, a fizikai teste már a végét járta, de a kibernetika és a dopping ampullák még mozgatták, életbe tartották, s mert még élnie kellet, hát győzött az akarat és a technológia..."

Két hatalmas atomvillanás lobbant a Hold felszínén, a Földről nézve egy-egy fénypont, de valójában, ott fent maga volt a halál. S mily ironikus, míg az magasságban pusztulás, itt lent a jövőt hordozta az a bizonyos atomvillanások...           

Néma Lány IV - A Második Esély

 Mondják a szép dolgokra érdemes emlékezni, mondják. Ám az életemre visszatekintve nem sok szép dolgot tudnák felidézni. Persze egy öldöklő járvány, a milliárdosok népesség szabályozási kísérletei nem tartoznak a szép dolgokhoz, s ráadást nem tartoztam sosem a "sorban állva, ugrok a kútba" típusú emberfajhoz, így maradt a gondolkodás és mikor túlcsordult a pohár, nem volt valódi választásom, katona lettem.
 Az élet baromságokat zúdított, úgy a világra, mint rám is, s ahogy körülpillantottam a hűvös terem megkopott mozaikjaitól remélve vigaszt, rájöttem immár nincs vigasz!
 Igaz tudtam, hogy az Isztambuli küldetés eleve a halállal egyenértékű, s még akkor is úgy véltem, mikor áttörve a fertőzöttek első gyűrűjét egyre közelebb kerültünk a Galata toronyhoz, a Néma Lány erődítményéhez.
 Ábránd, harcoltunk és nyomultunk, ám a túlerő csak egyet jelent, az elbukást. Nem velem kezdték , egyszerűen sorra szedték le csapatom tagjait, szisztematikus munkának tűnve. -Kezdődött a Marmaray alagútban, Tom Cold, egy szikár, szótalan, de kiváló mesterlövész személyében, lemaradt és a dögök bekerítették. Ám volt olyan katona, hogy használta kézigránátját, nekünk időt biztosítva, magát pedig a megmentve a betegségtől, bátor férfi volt.
 Ő volt az első, majd a toronynál kirobbant eszelős mészárlásba, újabb három társamat veszítettem, és mert esélyünk sem volt a toronyba való bejutásra, a visszavonulást választottuk. S ekkor kezdődött meg örült futásunk, vért és holtakat hagyva magunk után, míg végül, már csak egyedül maradtam, nem is oly messze a víztől.
 Nem tudom, hogy leütöttek-e vagy az isten tudja mi módon, de elkábítottak és e templomszerűségbe eszméltem, egy rideg márványoszlophoz kötözve, persze precízen, esélyem sem volt a szabadulásra.
 Töprenghettem volna az élet fintorán és azon, engem miért hagytak életbe, de nem láttam értelmét. Ha okuk volt, akkor kiderül, ha nem, hát az is...

 Nyílt valahol a hátam mögött egy ajtó, a légáramlat átviharzott a helységen, majd jöttek a léptek és kisvártatva egy vöröses fürtű nő állt előttem, a Néma Lány! -Nem kellet leírás, a összevarrt száj és a szeplős arc keserűséget, többet elárult, mint amennyit érzékelni szerettem volna.
 -Beszélgetés kizárva! miként a terv véghez vitele is, a lány fejéből kiszedni a chipet.
-Üdvözöllek katona! szólott a lány, a hang úgy tetszett, a fekete testhez simuló ruhája alól jöhetett, nem firtattam és ugyan meglepett a dolog, de nem volt mit mondanom, csak biccentettem.
-Tudom miért jöttél és tudok segíteni. jelentette ki a valójába szép, kortalannak tűnő lány. S ez már valóban, nem csak meglepett, de le is döbbentett.
-Te??? csak ennyit tudtam mondani, miközben agyamba cikáztak a gondolatok. A lány cselekedett, balját felemelte, körmei alól acélos karmok ugrottak elő és még mielőtt felfogtam volna mi is történik, saját fülénél feltépve arcát, vért támasztva és embernél fájdalmat, majd fejéből előhúzta a keresett chipet.
-Láttam sebeket, láttam halált és láttam a lány agyának sérült darabját. Nem tudom, már rég hánytam, de most öklendezve görnyedtem volna, ha kötelékeim nem tartanak, csak epe jött, undorítón és keserűn .
-Ettől nem halok meg. mosolyodott torzan a Néma Lány és másik kezének karmai is életre kelve elmetszették béklyóim, a földre kerültem, és a chip az orrom elé.
-Van fél órád, a műhold kb ennyi idő múlva fog ellenőrzés alá vonni a gépi elmém, addig segítek eljutnod a hajóig és ha egyszer mindennek vége lesz, kérlek állíts nekem egy keresztet...           

Néma Lány III.

 A metró mely már jó pár éve nem közlekedett és a lépcsők töredezve, a falak csempéi leverve és olykor bizarr feliratokkal igazi negatív utópia képeit tárták elénk. Persze most erre nem volt idő, csak rohantunk le és tovább le az alagútba, melyben bűzös, bokáig érő víz sodródott, már csak az áram hiányzott.
 Vakok is lettünk volna, vakok ha a sisak éjjellátó rendszere nem mutatta volna mi is a valóság. S a számunkra az első javasolt célpont a Galata-torony volt. Nem tudom honnan vették vezetőink e látomásukat, de nem is érdekelt.

A mocskot tapostuk és patkányok között lavíroztunk, mikor felüvöltött a horda a hátunk mögött.
-Napalm gránátot! utasítottam hátvédjeinket, aki élesítve az antigravitációs egységétől lebegő robbanóeszközt, az már is pásztázta a mögöttünk lévő járatott. A detonáció automatikusan fog működni, mikor kellő közelségbe érnek az üldözőink, tűztenger születik, és ott csonti ég a test, a zombi többet nem fog mozdulni.
 S bár a tűzvihar nem a mi irányunkba fog lövellni, de attól nem volt tanácsos a közelbe maradni, tehát vesszőfutásunk tovább zajlott a hányadékszerű lébe, az undorról csak futólag véve tudomást...

" Jól látta híveit, rabtartóit, és a lebegő gömbről egyből tudta, nem ajándék, már mint hagyományos értelemben véve. -Megállíthatta volna a hordát, oly könnyen...
-A fény vakító hullámokba tőrt elő, és a vérszomjas üvöltések a kínszenvedés visításába torkoltak.
 Szemet szemből látta a szolgák haláltusáját és a mindent elöntő tűzet. Ha van pokol, akkor valami ilyesmi lehet, gondolta a lány s valami torz oknál fogva nem szakította meg a kapcsolatot, az utolsó kiégő test végső pislogásáig maradt és arcán egy halovány mosoly suhant végig..."

-Egy-null. köpte a szót a mellettem lépkedő őrmester, a tűz nem de a forró levegő hulláma felettünk is átszaladt és az üvöltések elhalása igazolta a gránát megtette amire tervezték, sőt jó ideig egy tűzfal marad, egy zár gyanánt, gátolva az utánunk igyekvők haladását. Bár az is igaz, bármelyik állomásnál ránk támadhatnak és aki koordinálja  az egészet, nyilván lépni is fog.
 A Galata torony a cél, az a torony amit sokak szerint a Genovaiak építettek. S bár ha jól emlékszem a történelemre, valóban ők építették újra az 1300 évek derekán, ám valójába az eredeti tornyot 528-ban emelték, majd ezt rombolták le a keresztények ellen támadó keresztények a negyedik kereszteshadjárat idején.
 De tök mindegy, ez volt a múlt, miként az egykor a tetején működött éjszakai klub a kávézóval. A valódi lényeg az, hogy a négy méter vastag falak mögött valóba megbújhat a Néma lány és valóba jó védhető, pláne így, hogy a titkos küldetés messze nem tűnik titkosnak.
-Rohad büdös van. törte a vízben gázolás nem túl kellemes hangját, talán Paul Stemmek, nem voltam biztos, de amit mondott azzal mélységesen egyetértettem. Nem született megjegyzés, nem született szerencsére semmi, csak a feszült figyelés és a haladás.
 Az irányt figyelve nem volt gond, viszont a metró alagutat hamarost el kell hagynunk és vagy felszíni hídon, vagy a Marmaray alagúton kell átkelnünk a tengerszoros alatt vagy felett, ezt a helyzet adja, mert a torony nem a mi oldalunkon van. S persze, akkor miért a rossz oldalt szálltunk partra(?) erre kurva egyszerű a válasz, a víziaknák százai, amit még a kezdetekkor telepítettek, elszigetelni kívánván a várost. Igaz a baj, nem hajón érkezett, ám az ember a tehetetlenséget még ha csak látszat intézkedésekkel de akkor is megpróbálja, legalább reményt élesztve megoldást imitálni. Hát ezt tette az egykori kormány, de még az egész várost sem tudták körülaknázni, a fertőzés gyorsabb volt a gondoltnál.
 Mindegy, a lényeg, hogy veszteség nélkül haladunk és bár még mindig kilátástalannak vélem a küldetést, attól még tesszük amit tennünk kell, haladunk előre...

" A lány a tükörbe bámult, szája összevarrva, a seb már eltűnt  csak a forradás díszelgett, perverz  istenek játékaként viselvén. Persze nem istenek műve volt. A gonoszak, akiknek ezt köszönhette a Holdról vezénylik e új és borzalmas háborút, vagy ahogy ők mondják új világrendet melynek célja, előbb a teljes emberiség kiirtása, utána meg mindenki mást, beleértve az amúgy kedvesen szeplős arcú Néma Lányt a fertőzöttek vélt királynőjét, aki a Hagia Irene egy számára kialakított cellába/trónterembe szolgálhatta akaratlan a világ urait.
 A furcsa az egészben az, hogy egy félig ember- félig gép lény kezébe, azaz fejébe van a jövő záloga. Mert ha az emberek csapást mérnek a Holdra, lesz esély az újjászületésre, már csak azért is mert Oroszország területén megvan a gyógyír, igaz szolgái-rabtartói ellenőrzik az a bizonyos bázist, de akkor is a remény létezik..." 

Néma Lány II. / A Megérkezés /

 Az éj volt a veszélyesebb, most a reggel világított a városra, mely két világ határán feküdve, egykor a városok királynőjének tartották. Lehet most is az volt, ám a Hagia Shopia immár másodszor nézett az Úr irányába beszakadt kupolájával, miközben a mozdulatlanság ijesztő árnyként vetődött a víztükörre.
 - A kikötő üresen ásítozott, egykor lánc zárta a hajók útját, ma néhány roncs és egy Airbus A380-as bámult kifelé a öböl vízéből, leselkedő aligátor módjára. -Ha lehet azt mondani, miközben a világvége napjait tapossuk, még idillinek is tűnhetett Isztambul, zombik uralta városa, akik valami oknál fogva rejt helyeken kuporodhattak, mert távcsövem célkeresztjébe még egy kóbor macska sem tévedt.
 A katonák készen álltak, egy motorost már a matrózok leengedtek, nyilván örvendezve magukba, hogy nem ők, hanem az a tizenegy idióta száll majd a partra, és mert gyanítható, a küldetés mulandó, már a visszaútról álmodoztak.
 Persze csak feltételezés, de nem kellet messzire mennem, az ő helyükben, magam is hasonlókat gondolnák, az élet és az életbemaradás egy akarat feletti ösztön, nincs mit tenni, élni vágyik mindenki, még ha az élet a pokol szája szélén táncolt. S ha az élet táncol, mi a partraszállók, remény és dicsőség nélkül készültünk, nem táncolni, megégni a pokol tüzében.
 A géppisztolyok, a pengék és gránátok nem jelentettek lehetőséget, jól emlékeztem a műhold képekre, több ezer vagy akár millió fertőzött vigyázza a várost és a Néma Lányt, a lányt aki félig gép és félig ember és mellesleg a zombik királynője.
-Húzhattam volna az időt, adhattam volna órákat, esetleg napokat magunknak, ám nem sok értelmét láttam, ha nem próbáljuk meg, vissza nem térhetünk és a zombikat leszámítva, sajátjaink is vadásznának reánk, az is a halállal érne végett.
 Ellenőriztem még utoljára felszerelésen, ma a borotválkozást kifelejtve, úgy voltam, ha visszatérek a chippel rá fogok érni, ha meg nem, nem lesz kinek jó pofával vigyorogni...

 Zokszó nélkül, némán, mint a keresett lány értük el a kikötő peremét, mozgást még mindig nem érzékelve és a lidérces csendet csak a csónak visszafogott lármája törte. A hatás rémes, számunkra ugyanis annyit jelentett, hamar odébb kell állni a környékről, e csend birodalmába a legkisebb hang is mennydörgésnek bizonyult, így a motorosé is.
 Gyorsak voltunk és gyorsan is távolodtunk, a beszédet jelekre korlátozva a szemetes utcák felé siettünk. -Egy hamburgert reklámozó plakát maradványa kacsintott ránk, a festék már pergő állapotba, de még a lényeg kivehető volt.
 Törökméz, valahogy mindig a bazárokkal és a törökmézzel azonosítottam magamba a törököket, persze, hogy most hol vannak, csak egy költői kérdés. De hát ők a Görögöktől rabolták 1453-ban e várost, s most tőlük a zombik a 2073. esztendőbe. Na de bonyolult a történelem, bonyolult és akció közben elmerengeni egyenlő a korai halállal.
-Rohadjatok meg!!! ordítót egy grafiti az első házak egyikének oldaláról, az ajtó beszakadva, az ablakok üvegjei kristályok milliárdjai, az utcán és az épületben hevertek, már sosem szolgálva a kilátást.
 Megálltunk, egy dög közeledett, mögötte meg vagy harminc, s a kihalt kikötői terület irányából is feltűntek az eddig eltűntek.
-Üdv a pokolba. Mondtam, immár nem jelentett semmit, hogy hangosak vagyunk e vagy nem, csapdába sétáltunk, egy olyan csapdába amelyet jó előre megszerveztek, és ez azt jelenti, tudták érkezésünk.
-Most? firtatta az egyetlen akit csak pár hónapja ismertem, a többiek régi bajtársak.
-Gránátok! áttörünk az első vonalukon, remélve ennyi és ha az istenek is úgy akarják egérutat nyerve, lesz esélyünk eltűnni.
 A csend végleg meghalt, a katonák tudták a dolgukat és már repültek is a gránátok, iszonyatos robbanásokat eredményezve, mi a falakhoz lapultunk, a hátvédjeink a tömzsi John Marcus és a kopasz Dávid Greg karabélyaikkal robbantották a fejeket, de az időnk arról sem ígérkezett biztatón, a dögök gyorsak voltak.
- Füstöt és előre! parancsoltam a hátunkat biztosítóknak, a többiekkel célzott lövésekkel belerohantunk a detonációk mocskába, de hát így is volt dolgunk. A magam részéről a kardomat tartottam a kezembe, az élen rohanva mindenre készen kellet lennem, két kísérőmmel együtt, mi tisztítottuk az utat, haladva mind inkább a Néma Lány végső kelepcéjébe.
 Esélyünk volt, a gránátok megtették amire tervezték és áttörve a zombik vonalán, fűst mögöttünk, mely az emberi szagot is elnyomta és hullák a bakancsaink nyomába, úgy látszott első körbe mi nyerünk, és a metró alagútját vélvén reményt adónak, a legközelebbi állomás felé futottunk...

" A lány egy láncra vert rabként, csak érzékelte a támadást és a sorra pusztuló alattvalóit. -Tudta az érkezést és tudta, katonák lesznek, nem martalócok,  de azt nem gondolta, így fáj a pusztuló népe érzése. Ez új volt, és bár ha minden jól megy a támadók a metró alagútjába próbálják majd túlélni a pillanatokat, valamiért úgy érezte, hagyni kellene az embereket, hagyni, hogy kivágják agyából az az átkot és ezzel megszűnne a Holdról érkező intuíciók áramlása,,, "
     

A Néma Lány

 Nem volt feladat, azaz a túlélésen kívül nem volt. Persze ez is soknak tűnt egy elátkozott világba, ahol minden sarkon a halál leskelődőt, jót nem ígért, csupán a szenvedés néhány kegyetlen percét.
 Járvány volt, egy értelmes vírus tombolása mely őrjöngő szörnyekké változtatták az emberek többségét. Akadt ki időben bunkerbe menekült, néhányan a Hold néhány kolóniájára telepedtek, s volt a többség aki nap nap-után a életbemaradásért küzdött.
 Voltaképp nem sok remény volt, hosszú tervezés tök fölösleg, fegyver nélkül meg énekelhet is az ember, élete másodpercekbe mérhető. -Itt illik megjegyezni, hogy kurva mázlistaként engem egy bunker oltalmazott, míg híre nem ment, hogy Isztambulba akad egy gyógyír, remény a dolgok visszafordítására. Igaz a károk már hatalmasak és az, hogy a Föld miként is éledhet újra évek és sok erőfeszítés bevitelével bontakozhat ki.
 -Jövő(?) hát jelen esetben messze nem érdekelt, annyit tudtam, hogy meg kell találnom a néma lányt és megtudni a tudását, kivágva agyából azt a bizonyos chipet melyért megbízóim tulajdonképpen kiküldtek, bízva egy halállal megállítható a járvány.
 Személy szerint nem tudom, miként azt sem, mikor is fog a napvitorlákkal hajtott hajónk a Szent Izabella megérkezni a hajdani Konstantinápolyba, már csak azért sem, mert cellák lemerülve és már két napja tomboló vihar késlelteti a haladást, Gibraltár hadikikötőjének maradványai között horgonyozva, távol a parttól, távol a haláltól.
 Na igen, a víz jó, a megtisztogatott néhány sziget szintén jó, ám a kontinensek csak a bunkerekbe reményteljes, a szigetek pedig az élelem miatt kelletek, ezek voltak a bunkervárosok mentsvárai. Az viszont már nem, mikor a szállítmányok partot érnek, akkor minden fegyveres kell és a még működő páncélkocsik. Kicsit ironikus, de többe kerül a főbb bunkervárosok életbetartása, mint amennyi jövőt jelenthetnek, azaz eddig! Ugyanis néhány tudós talált egy feljegyzést a néma lányról, akitől igazából ered az egész pestis, a hadsereg remek kísérlete, mely túlemelkedett mindenen és világvége közeli állapotot eredményezett.
 Kacifántos story, ráadást a fő felelősök a Holdra menekültek az első hullámmal, és talán színesbe szemlélik az itteni  Armageddon minden rohadt pillanatát. Valahol megértem őket, kaptak egy megbízást, hogy csökkentsék az emberiség létszámát 2,5 milliárdra, s ők belevágtak...
 Szóval ilyen a jelen és csak elképzelésem akadhatott milyen lehet Isztambul. Elképzelésem és néhány műhold kép, ami arról biztosított, hogy a városba nyüzsögnek a fertőzöttek, és tíz kommandóssal azt a nemes küldetést kaptuk, hogy forgassuk fel a várost és szerezzük meg a chipet. -Hülye helyzet, mint ez a átokverte vihar és azt is sejtettem, hogy ha egyszer megérkezünk, nem valószínű, hogy élve kikeveredünk, a hajó nélkülünk fog visszatérni és a néma lány nélkül. A néma lány nélkül, akik a betegek istennőként tiszteltek.
 S akkor mire ez az egész(?) a magam részéről, úgy vélem reménykeltés, de egy barátom szerint a chip nem a gyógyírt tartalmazza, hanem a Holdon lévő városok koordinátáit. Igaz, tény, nincsenek űrhajóink, erről is gondoskodtak a nagy terv kiagyalói, ám voltak nukleáris tölteteink...a Föld bosszúra szomjazott...            

Komisz Pillanat

 Már a franc se tudja, miért, mikor és hogyan is kezdődött! - Nem volt túl rég, de aki alkalmasnak bizonyult katonának, az nem úszta meg, legalábbis ha nem volt csillogó érméi. Nekem nem volt, és kurvára nem is érdekel már,hiszen láttam pojácákat élő-halottak által szétszaggatni, hiába az érmék...
 Inkább legyen egy kard az oldalamon és egy pisztoly az övembe és remélve az acéllemezekkel bélelt fekete kabát oltalmába, harcolok amíg levegőt veszek, és ha már nincs kiút, ott az a rohadt kézigránát, a megoldás sosem maradhat el.
 Persze most egy páncélautóba élveztem az utazást, a bunkerek közötti különleges postákat szállítottuk, és mert a zombik jól tudták a 25cm vastag páncél és a kiálló pengék garmada szinte sérthetetlenné tett minket, a toronygépágyúról meg nem is beszélve, a heti egy oda-vissza járat nyugodt és pihentető volt.
 Nem volt nagy kaland, oly annyira, hogy legénység csak a sofőr és a toronylövészből állt, az üres helyek, egy rajnyi katonának férőhely üresen ásított, a posta a földön hevert, a legtöbb esetbe idétlen üzenetekkel.
 S mire volt jó mikor volt rádiókapcsolat(?) a bunkerek lakói kedvéért, illetve az olykor valóban titkos információk miatt. Bár tulajdonképpen a dolog annyiban érdekelt, hogy ez egy laza nap, nem kell szemtől szembe a zombikkal harcba bocsátkozni. -Zombik? ez is csak egy kifejezés, mert csak fertőzöttek egy intelligens vírus által. Nem rohadtak, ettek és ittak, mert a csontváz mozogni nem tud, izmok nélkül hiába az idegi parancs, s ezt a vírus tudta, így nem is hagyományos értelembe vett élő-haltakról beszélhetünk. Ezek gyorsak voltak mindenbe, még a regenerálódásban is, ebben viszont a fejlövés vagy a lefejezés volt a gyógyír, ám a valódi járványra állítólag a megoldás egy Moszkva közeli bázison rejlett, a csavar viszont az, hogy a fertőzöttek  benyomulva ellenőrzésük alatt tartották a területet. Az persze, hogy tudatos vagy véletlen helyzet volt nem tudni, de azt igen, hogy van is meg nincs is megoldás...
 Egy falu megviselt romjai vicsorogtak ránk, az út aszfaltja repedezett, gaztól feltört. A kamerák képei alapján semmi mozgás, a templom tornya óriásként magasodott, melynek lelkét kitépték és véres köpetként fetrengtek mereven a kiéget, ledöntött vagy éppen épnek tűnő házak, melyek az óriás szívének maradványai lehettek.
-ÁLLJ! parancsoltam, vagy öt zombit pillantva meg akik céllal egy ház felé rohantak.
-Mi van? tudakolta a sofőr, persze engedelmeskedve.
-Kimegyek, lássátok azt a sárga vakolatú házat, pár rohadék száguldott oda, kell lenni ott valaminek.
-Mi közünk hozzá. vont vállat a tejfelesszájú pilóta.
-Várjatok, és Paul, ha úgy van jó lenne fedeznél a 22mm-el.
-Parancs. csenget a régi katona mély hangja, így hát tettem a dolgom és zár ki ajtó fel és már szaladtam is a ház felé, a fertőzöttek nyomába. Nem tudom mi ütött belém, talán egy megérzés, talán saját hülyeségem, de úgy éreztem valami vagy valaki van a házba, a dögök így nem rohantak volna, ez a vérszomj kényszere, láttam már százszor ilyet.
 A pisztoly már a kezembe volt és nem is gondoltam, hogy, talán ötven méter roham után így zihálni fogok. -Beléptem, kint kora délután, itt félhomály. A folyóson vakolat és egy vakon csüngő világítótest. Bútort nem láttam, sőt örültem, hogy a dögöket elkapta az ékszíj, így a hunyorgásom első pillanata nem torkollott egy támadásba.
-Hallottam őket! egy fémajtót döngettek, ez azt jelentette, lehet még túlélő. Siettem, egy ajtó nem biztos védelem, az idő nekik dolgozik, és én meg most magamnak. Azt se láttam, hol vágtam át, hány helység maradt mögöttem, csak azt, hogy lőtten előbb egyet, majd még négyet és a mocskok szétloccsant koponyákkal hevertek, bizarr horrorkiállítás  kellékeinek tűnve.
-Hahó! kiáltottam belerúgva az ajtóba, szemeim a jövet irányát figyelték, s mint végszó, kint felugatott a gépágyú, az idő nagyon perget.
-Hadsereg, nyissa ki az ajtót. ordítottam, már a lopakodás ideje lejárt, a toronyágyú lármája messzi visszhangot kelt, még a torony is a távolba beleremeghetett.
-Hahó?! nyílt az ajtó, és egy nő pillantott rám, s bár szép volt, a kezében a pisztoly meg veszélyes. Nagyon is veszélyes, mert a fegyvere megdörrent s a torkolattűz ijesztőn hatot a "pince" félhomályába, ahol a fényt a résablakok biztosították, melyeken vastag rácsok feszültek.
 Nem értettem, mi közöm a rácshoz, mi közöm a nő pisztolyához és azt sem miért is olyan furcsa ez az átokverte másodperc...       

A Tévedés Súlya

 Az eső hideg volt és be utat talált a vértezet védelme mögé, veszélyesebb fegyvernek bizonyulva, mint a kard. - Persze ahogy az égből a szennyezett víz mosta a romos várost és áztatta a katonát egy rezdülés volt csupán a bolygón történő milliárdnyi esemény közül. -A férfi ezt nem vitatta, és azt sem, hogy visszatérve a bázisra muszáj lesz néhány védőoltást beadatnia magának, már ha szeretne tovább élni, mint a kinti átlag.
 S bár ő egy biztos hely, biztos katonája volt, aki társaival együtt csak is nyomos érvek miatt merészkedik fel a kaotikus világba, kitéve magát a szennyeződéseknek, a mutánsoknak és az időről-időre visszatérő idegen fosztogatóknak, mégis most először nem tudta mit is akarna.
 A sisakjáról az eső lassan lemosta a vért és a pár méterre heverő fiatal lány holttestét is lélekbe megtisztítsa, valójába a halál utáni folyamatokat gyorsította. Nem ő volt az első áldozata, hosszú a lista és ha túllép a perceken, még növekedhet is. -Ám most tévedett, a lánynál nem volt fegyver, ha az a mellette heverő rozsdálló csődarab nem annak tekinthető.
-Moralizált(?) nem, de a lány akinek szeplős arcán a himlő hegei látszottak, voltaképpen egy páncélos rohamkatonának nem jelentett potenciális veszélyt, és ami igazán fájdalmas, a lány aki nyakába bőrszíjon apró kis rézkeresztet hordott, nem volt mutáns!
 A néhány túlélő közül való volt akik bujkálva mindenkitől, túlélve sok-sok sorscsapást, minden nyavalyának ellenálló valódi ember volt, aki tízen éveivel a bázison kellenék lennie, mint itt az esőben a közeledő alkony szürkületében, holtan.
-Úgy érezte a férfi, hogy hibázott, és tízből kilenc hasonlóan cselekedett volna egységéből, de ő eddig úgy hitte, ő mindig is a tizedik volt.
 Mindig mérlegelt, de most ösztönből cselekedet és a már az övén függő és kikapcsolt plazmapenge nem rendelkezve tudattal, átégette a lány testét, még vért sem teremtve. S ahogy a vér, nem a lány vére feloldódott a katona sisakján, neki is változni kellet. Az idő sürgette és bár a helikopterbe várakozok nem sürgették, tudta lépnie szükséges, az idő csak a veszélyt sodorhassa és nem a reményt.
 Ritkán tett ilyet, levette a lány nyakbavalóját és eltéve egy apró kis labda szerű tárgyat ejtett a tettemre, -Isten vigyázza lelked! mormogta és megindult a rá várakozó gép felé.
 Félúton járt, mikor a lány teste lángra kapott, ő már nem lesz senki vacsorája és bár John Hard szíve szerint visszapillantott volna, erőt vett magán és belépet a helikopterbe, mely már is felpörgőt emelkedni készülve, hátra hagyva az égő tetet és a vértől megtisztult sisakot.

Sötét Pillanat! / A Remény /

 Rozzant oszlopok, s a megszürkült égből szemerkélő savas eső halotti hangulatot teremtett. Persze a katonákat nem azért fizette a Darill Corp. hogy elmélkedjenek, neki a feladatuk a Bostoni romok között meglelni Tesla dobozát, egy esetleges végtelen energiaforrás tárházát.
 Komisz helyzet volt, a város közelében ledobott atombomba kicsit brutálisan átformálta az összképet.
 A fémek elhajlottak a falak javát a lökéshullám ledöntötte, így a céges katonák több méter magas omladékon lépdeltek, speciális páncélzatuk védve a lőfegyverek zömétől és a rádióaktív fertőzés veszélyétől. -Ám mert nem volt türelem, és a konkurencia, főként a háborút szinte teljesen megúszó Mars szintén vadászik a még értékes felszerelésekre. S jelen esetbe, mivel a Föld nem rendelkezik egységes védelemmel, a szabad rablásnak virágzik az idő.
 S miért is tört ki a nagy háború(?) ezt a Marsra költőzött szuper gazdag családok tudnák megmondani, ugye a Földet szinte teljesen kiszipojozták és mivel ők biztos helyre, a terraformáláson átesett Marsra költőztek, csak rabszolgákkal teli cégeik maradtak, az utolsó profitot is kizsákmányolva, úgy érezték újra kell rajzolni a Föld térképét, s ők megtették, halált és pusztást zúdítva  a planétára.
 Ám egyre nem számítottak, néhány föld centrikus vállalat, nem fogadta el az ultra gazdagok diktátumát, és saját haderőt toborozva védeni kívánták az élet bolygóját. Persze a politika is kotnyeleskedett, de ekkor már senki sem vette a bábokat komolyan és megkezdődött az ellenállás.
 Nos erre volt a lépés, a sorozatos nukleáris támadás a kék bolygó ellen, milliárdok halálát hozva és leírhatatlan károkat teremtve. De még a Föld nem adta fel, és az olyan cégek, mint a Darill corp. igyekezett mindent megtenni, hogy védelmet nyújtsanak a túlélőknek és a planétának. S erre a legmegfelelőbb, a cég szakemberei szerint Tesla doboza, mely olyan energiamezőt tudna generálni a bolygó köré, mely oltalmat nyújtana a nukleáris és hadihajó támadásokkal szembe, csak egy dolog volt amire figyelni kellet, és ez az idő! -Mert bár a Titánról és más kisebb emberi kolóniáról érkeztek segélycsapatok, a nyersanyagok bányászásával tevékenykedő holdak és telepek nem rendelkeztek komoly katonai potenciával és erőforrásaik is korlátozottak voltak. Így a Földet jelen pillanatban oltalmazó cégek saját magukra és a múlt örökségeire hagyatkozhattak. -Hát ez volt az oka, hogy a veszélyes zónába céges katonák menetelnek, remélve valóban Boston maradványi között találják meg a planéta túlélésének szent Grálját....     

Vámpírról

 Fáradt voltam, az éjt azzal töltöttem, hogy egy vámpír nyomába voltam, azután, mikor az ezüstöt bele kellet volna eresztenem, szót értettünk.
 Nem mondott butaságokat, nem mondott védelmére szóló érveket és magam is kerültem Isten nevét számra ejteni. Egyszerűen csak beszélt a vadász és áldozat, a sötét sikátor pislogó fényköpetei nem vigasztalva, ám rejtve maradhattunk az avatatlan szemek számára.
-Beszélt a szörnylétről és arról, mit is tesznek a vámpírok akiket maga az ember alkotott a dimenziókapuk megnyitásával egy időbe, azzal a céllal, hogy egy genetikailag erősebb fegyverrel. a vámpírokkal tisztítsák meg az idegen létsíkot  az ott élőktől.
 Persze a dolog működött, az egyház mindent tökéletesen a kezébe tartott, s mikor a vámpírok megtették feladatuk az inkvizítorok nekiálltak, ismerve gyengéiket a sorra levadászni, a beépített nyomkövetők tökéletes áldozatot csinált a vérszívókból. S a módszer így ismétlődött ahányszor csak új területeket igényelt az emberi civilizáció.
 S hogy akkor miért kell vadászni rájuk, itt az emberi közegbe(?) volt egy támadás, egy Idegen horda rohama és a vezetés őket is igénybe véve a Föld védelmében. A dolog jól indult, majd elszabadult és ráadást néhány moralizáló tudós felhívta a vámpírok figyelmét a nyomkövetökre. A vérívók persze léptek és kitépték testükből az egységeket, de arra nem számítottak, hogy az összes inkvizítor pszichikusan aktív és rá tud hangolódni a vámpírokra is.
 Szóval mi tisztogatunk, ők bosszúból vérengzenek és természetesen a végén az ember diadalmaskodik. De ahogy ezzel a vámpírral beszéltem, rámutatott, hogy az ember még tőlük is aljasabb. Az ember merő élvezetből is gyilkol, a vámpír a túléléséért, és gyakran nem is öl csak táplálkozik. -Bár ma már a túlkapásokról szól a történet, a vámpírok visszaszorulóban az összes emberi dimenzióba és az idejük egyre fogyatkozva, egy lealkonyodó faj tagjai, melyet az emberiség alkotott és az emberiség is pusztít hamarosan ki, kétségbeesve teszi amit egy sarokba szorított állat tehet.
 Nyomasztó csevej volt az kétségtelen, nyomasztó és az igazság a lélekben fájdalmat okozó. Nem mintha nem tudtam volna, de visszahallani az állítólag alantas faj egy képviselőjének szájából, savanyú.
-Azt mondtam neki mennyen, és ő fürgén meg is indult, talán bízott bennem, talán ha nem is, egy csepp reményt érzet, így megpróbálkozott. -Kemény pillanat volt, hazudtam és a torkom kurvára összeszorult, de hátba lőttem  a vérszívót. Az ugrása közben megdermed, majd az éjt törve lángolón immár nyugalomra lelt egy számukra fenntartott mennyországban.      

Holdküldetés

A nukleáris csapásoknak vége volt! -A Föld kiégett, haláltusájában fetrengő planétaként nem sok reményt hordozott. Persze a remény a Holdon sem volt valami hű de nagy.
 A város, melyet kupola védett és mesterséges gravitáció biztosította a Földhöz közeli körülményeket, most kietlen kísértetvárosként magasodott: HOLDPOLISZ. -Bár leginkább Holtpolisz illet volna most rá. S bár a nagyvárost nem a háború közvetlen csapásai néptelenítették el, az eredmény ugyanaz.
 -Átkozott anarchisták. morogta a mellettem haladó őrmester, a sisakmikrofonnak köszönhetőn, mind a tízen megtudtuk ami elég nyilvánvaló volt.
-Mit számít, a lényeg megtaláljuk a dokumentumokat, aztán vissza a Mars. közöltem a lényeget, a megrongálódott épületek és elhagyott, kifosztott, felgyújtott járművek "kellemes"  hangulatot teremtettek. Az meg, hogy a várost védő kupolán megannyi repedés kígyózott, semmi jót nem ígért.
 Beszakad, azaz inkább kiszakad majd a különleges védőfelület és a vákuum magával ragad aprót és nagyobbat, a gravitációs generátor meg túlterhelve felrobban. Ez a lehetséges jövő ennek a városnak és mert nincsenek karbantartok, a dolog elkerülhetetlen, miként annak a több ezer szerencsétlennek a halála, aki túlélvén az anarchista hordák támadásait, megmaradtak, remélvén, hogy a Hold alkormányzósság, még időbe helyre állítja a rendet és a túlélésért felelős berendezéseket. Ők nem tudják, de a kormányzósság néhány tartományra szorulva vissza, a Földtől remélte a segítséget, ám a planéta még magán sem tud segíteni, a Marsi egyesült tanács pedig függetlenséget kiáltva ki, nem menti meg sem a Földet sem a Földhöz még hű holdakat, bolygókat. Sőt éppen azért vannak itt, hogy a Császári gárda titkos dokumentumait megszerezve, megleljék a Királyi-ragyogás védelmének gyenge pontjait, még mielőtt a peremről megérkeznek az első segélycsapatok és szállítmányok.
 A Mars célja kurva egyszerű, megsemmisíteni  a Birodalmi zászlóshajót, ahol maga a császár is tartózkodik. -Ironikus, a Föld Birodalom az Idegenekkel háborúzik, s közben egy fellázadt planéta, jelen esetben a Mars, nem csak, hogy nem segítve a féreglyukon át a Naprendszerre rontó idegenekkel szembe az emberi civilizáció központi vezetését, de még hátba is támadja.
-Leszarom. nem elmélkedhettem, katona voltam és a Mars vörös zászlaja alatt szolgálva, nem volt sok választásom...

...hátrább álltam, a technikusunk elkezdte letölteni az adatokat és a mikrofonokon át könnyed beszélgetés született, az időnek valahogy telnie kellet.
 Telt! s miközben egy favicc szállt az éterbe leakasztottam egy gránátot és észrevétlen élesítve a padlóra ejtettem. Nem kellet sokat számolnom, nem kellet Istenről elmélkednem, egy lélegzetvétel és fény-kín lobbant, majd semmi.