Vörös Katicák

A rendőr a holtest felett magasodott, a pernyeeső melyet a szomszédos ipari zóna okádót a városra, méltóságteljesen hullt alá, sajátos eső gyanánt. A háttérben fények villóztak, hangok hallatszottak és a fényképezők villantak, ám John Rewood nyomozót ez valahogy nem tudta befolyásolni. Az áldozatot nézte, egy középkorú férfi volt, arca frissen borotvált, ruházata mondhatni elegáns és a képet csak a homlokon éktelenkedő lövés nyoma tört apró darabokra, miként nem oly rég e férfi életet is.  A vér a fej alatt még nem alvadt meg, a szemek ugyan üvegesen meredtek a semmibe, mégis mintha üzenetet hordoztak volna, és John ezt az üzenetet igyekezet kiolvasni a szállingózó hamuesőben.
 Nem tudta miért, nem tudta mi köti a halotthoz, de valamiért csak nézte, ha nem is üzenetre várt, de egy jelet keresett, egy jelet, egy nyomornegyedbe egy jó szituált áldozaton. -Hülyeség volt, túlkombinált mindent, miként rendesen elcseszett életét is, de nem tudott más lenni, mint akinek született és akinek van egy halovány küldetése, még akkor is ha az a küldetés egyszerűen sehová sem vezet.
-Elvinnénk! törte a merengés delíriumát egy álmos és közönyös mentős. Őt sem az áldozat sem a miértek nem érdekelték, őt csak az érdekelte, hogy minél előbb maga mögött tudhassa a műszakját, a robotvilág állandóságát.
-Rendbe. bólintott a nyomozó, és ellépve, utat engedett a szürke öltözetű embereknek. -Nem akart nagy dolgokat, nem akart grandiózus ügyet, de ez a gyilkosság valahogy más volt, miként a zsákba gyömöszölt áldozat is.

 A halottak a hullaházba, az élők ha tehették egy kicsit odébb. -John a hideg kávéját kortyolta és az üvegfalon keresztül nézte ahogy a doktorrobotok módszeresen elvégzik a szerencsétlen boncolását. Neki itt kellet lenni, azaz itt akart lenni. látta ahogy a gépek a használható szerveket egy külön tartályba helyezik, miközben az asztalt időközönként vízsugár tisztította meg. A neonfények és az állami intézmény falkain az egyszerű birodalmi jelkép a császár mindenhatóságát tükrözte, annak a császárét aki fényévekre innen a Földön trónolt, és onnan irányította a hatalmas emberi civilizációt.
 A császár halhatatlan volt, legalábbis a legendák szerint, John senkit nem ismert aki valaha is élőbe láthatta volna az uralkodót, mi több, ezen a nyamvadt ipari-planétán, még a helytartó sem találkozhatott a szinte mitikus személynek számító császárral, maximum a hologramjával. -Persze biztos létezett, mert akkor a birodalom már rég szétesett volna, és az önállóság útjára lépet volna számos naprendszer, planéta amit még a császári dragonyosok sem tudnának megakadályozni egy kőkemény akarat nélkül. -Tény, furcsa volt, a császárnak sok bolygón egyáltalán nem voltak fegyveresei, a rendet a helytartók, alkirályok, kormányzok tartották fent, a helyi alakulatok által. Mondják akik jártasak a politikába, hogy azért nem ilyen egyszerű a rendszer, hiszen a birodalmi titkosrendőrség mindenhol jelen volt, és ahol mégsem, ott a VÖRÖS KATICÁK, a császár személyes bérgyilkoscéhe jelent meg, legalábbis a szóbeszéd szerint.

" A császár valamikor a birodalom hajnalán hozta létre a csak nőkből(?) álló gyilkos rendjét a VÖRÖS KATICÁKAT. A rend annyira titkos, hogy még a császár sem ismerte/ismeri saját kíméletlen végrehajtóit, egy összekötő, egy jelentéktelen senki, egy sokadik udvaronc tartotta mindenkor közvetve a kapcsolatot az Akarat és a Kéz között. Senki nem tudja miért is alakult így, miként azt sem, hogy a katicák miért nem álltak mások szolgálatába, vagy miért nem tűntek el az ismeretlenségbe. Ezek sokak szerint örök rejtélyek maradnak, mit maga isten, ugyanis tény, a rend csak és kizárólag a császár parancsainak engedelmeskedik, és misztikus eszközök segítségével, még megtéveszteni is lehetetlen őket. -A katicák, mily nevetséges név, és mégis az emberlakta világokba mindenhol hallottak és tudnak vagy legalábbis sejtik létezésüket, félelmetesebbnek számítottak, univerzum szerte mint maga a császári testőrség, amely pedig csak akkor jelenik meg a bárhol is, ha már minden kötél szakadt..."

( részlet Dr Wadorhan  jegyzeteiből " Katicákról" )

 John csak egy egyszerű rendőrnyomozó volt, nem érdekelte sem a nagy sem a helyi politika, a rendszer jól megfizette és ő ezért cserébe teljes bedobással tette amihez értett, felderítette a bűncselekményeket. Most is ez volt a szándéka, és immár irodája sajátos rumlijába az áldozat frissen érkezett aktáját olvasta: Palotoniai Zenn, kereskedő az Alfa rendszerből, tisztességes birodalmi polgár, komoly kapcsolatai vannak a csillagrendszereket koordináló kereskedelmi tanáccsal. A Zenro-7 -re nem hivatalos célból érkezett. Bejelentet ideglenes lakcíme a gazdagok lakta déli kontinensen található Witt Gon egy luxus város kizárólag kiváltságosoknak. -Szürke adatok, egyetlen érdekes motívum, hogy akkor ha már kikapcsolódni érkezett, mit keres a kimondottan nem túl barátságos középső kontinensen, ahol teljes kapacitással működnek az elavult gyárak, pusztítva, rombolva a környezetet. -Irónia, csak nem öngyilkos kívánt lenni? bár ha ez igaz is lett volna, valaki vagy valakik rendesen megelőzték, és egy nyamvadt, még fémet kilövő pisztollyal, semmi elegancia.
-Kopogtak, és választ sem várva benyitottak a kis döglődő ventilátortól kavart levegőjű helységbe.
-Jó estét nyomozó. mosolygott a jövevény, egy teljesen átlagosnak tűnő férfi személyében.
-Kit keres? dobta az adatlapot az asztalra John és úgy tett, mint ha érdekelné a hívatlan vendég.
-Nyilván magát, szabad. és a idegen leült az íróasztaltól balra várakozó székre.
-Nincs időm, azt sem igen értem, hogy jutott el idáig. vonta össze szemöldökét a nyomozó, jól tudván, a hívatlan vendégek általában hivatalnokok voltak és csak a munkáját nehezítették, meglehet az univerzum, pont ezért teremtette őket.
-Á, bocsánat, Berttoli ügyészségi megbízót lennék.
-Tökéletes, s mi járatba, mert gondolom nem egy gépi kávé kedvéért ugrott be hozzánk. fintorgott John, messze nem leplezve ellenszenvét. Természetesen a vendég figyelmét sem kerülte el a nyomozó gesztusa, de csak sejtelmesen mosolyogva, kényelmesen elhelyezkedett a egyszerű funkcionális alkalmasságon.
-Az igazság az, a kávét mellőzném, és ha már mellőzés, arra kérném, gyorsan zárja le a  Palotoniai Zenn esetet, felettébb egyértelmű és felettébb időpazarlás ezzel még egy percet is foglalatoskodni.
-Mi?! de hisz csak most kezdtem el.
-Na, akkor itt az ideális idő a befejezésre, és ha ez nem lenne egyértelmű, én csak egy "kérést" továbbító személy lennék. S mivel gondolom sok a dolga, a magam részéről távoznék is. ezzel felállt a hivatalnok és elmúlni nemakaró mosollyal arcán ahogy jött távozott, a nyomozóra hagyva a csendet és a tennivalókat.

 John tűnődve tekintet az ablakként szolgáló, valójába hologramot, illúzióra, amely egy nemlétező utca idilli világát mutatta, amiből egyedül csak a napszak volt valódi és talán nem is idilli. Valahogy rendezni kívánta gondolatait, mert rossz szájízt hagyott hívatlan vendége, és főként az általa közzétett egyértelmű üzenet. -Az ablakot érintette és egyet biztosan be kellet vallania, ilyen se történt még vele soha, hogy jött egy fazon és instrukciókat adva megmondja a kötelezőt. Mert azért abban  John sem kételkedett, hogy a látogatója valóban komolyan gondolta amit mondott, miként azt is, olyan helyről küldhették az üzenetet amiről jobb többet se tudni. -Ugye ott lett volna a hivatali út is, de nem, valaki vette a fáradságot és ide szalasztotta egyik mindenesét, csak hogy kétség sem férjen, az ügyben nincs ellenvetés. Igen, John jó nyomozó volt, és pont eredményessége miatt vezényelték ehhez az esethez, erre még szinte ki sem hűlt a hulla, már is le van állítva a nyomozás, szép történet az kétségtelen.
 Visszaült asztalához, és bár nem lett okosabb, egyet azért elhatározott, tiltás ide vagy oda, ő akkor is végére jár ennek az ügynek is, természetesen, ha a szükség úgy kívánja, lehet ezt titokban is.
 Itt tartott, és most neki jött össze a mosoly, miközben egy apró valamit vett észre az asztal közepén mászkálni. A mosoly még megmaradt de a kíváncsiság nagyúr, így odahajolt, részint, hogy elhessegesse ha valami rovar, mikor amit látott lehervasztotta a mosolyát. Rovarnak rovar volt, egy a mozgásból ítélve mesterséges teremtmény, ami most másodlagos volt, mivel az igazán aggasztót az adta, hogy a géplény egy harlekinkatica volt, egy kegyetlen ragadozó bogárka a távoli föld bolygóról... 

   

Egyszerű történet

-Megtöltöttem élettel utolsó napjaidat, vagy nem? a kérdés ijesztően hatott a néma csendbe, melynek hátterét a még füstölgő űrhajó szolgáltatta ( vagy füstölgőnek vélt ) . Nem jött válasz, a rádió csendesen pislogott, az idegen bolygó fakó napja, pedig közönyösen az alvásra készülődött, meghagyván a gondolatokat a dermesztő éjszakának.
-Válaszolj!!! követelte a férfi, arcát korom és kisebb sérülések borították, nem maiak voltak, miként a csontok sem, mely a táborhely prominens helyén, egy rögtönzött oltáron hevertek.
 Durva volt, a választ sem isten sem más teremtmény vagy teremtő nem szolgáltatta. A BZ-48 egy lakható bolygó...lenne, lehetett volna, ha nem egy végtelen sivatagként esélyek nélkül a enyészetet nem hirdetné cinikus őszinteséggel. Ez volt, a bolygón akadtak romok, egykor egy civilizáció virágozhatott, ám az erózió immár majd végleg elfedte, és az egykor nyilván létező erőforrások elapadásával egy globális kihalást eredményeztek, reményt sem adva az újabb élet lehetőségének. A szakállas férfi, akinek alvad vértől csúf késén a nap egyet villantott mindezt jól tudta, egy megfigyelőholdról tanulmányozták a planétát, mert ugye a lehetőség meg volt, hogy idővel kolonizálja a mindent felfalni kívánó emberiség. De ott volt az idővel szó, ami azt takarta, hogy fel szükségeltetett építeni néhány bolygóformáló tornyot, hogy legyen felhő, legyen eső és legyen élet, egy valóban fenntartható élet a BZ-48 kódjelű távoli, Mars méretű bolygón.

 Rohadt nap volt, ketten voltak a holdon és felrúgva a protokollt nekivágtak egy rutinszerű bolygónéző körútra / előírás, egy személynek, egy élő személynek állandóan a bázison kellet tartózkodni /, az ideális helyeket kívánva feltérképezni a majdani tornyok számára. Ők még számok voltak, viszont a két férfi, John és Mark. A körúttal nem is volt gond, viszont az űrjármű meghibásodva lezuhant, és bár azonnal működésbe lépett a vészjelzés, ám irónia, ez csak a holdbázisra érkezett, ahol az M.I.-t leszámítva senki nem tartózkodott. John agyán átfutotta remény, hogy a mesterséges intelligencia leküld egy mentőtutajt, elvégre az elsődleges parancs minden robot számára, óvni az emberi életet. Zoé mást gondolt, igen Zoé volt a intelligencia neve, és nem küldött segítséget, vélhetően matematikai egyenletekkel megindokolva. 

 Persze volt remény, a bázissal folyamatos volt a kapcsolat a viszonylag nem oly távoli Riten támaszpontnak köszönhetően, a kérdés csak az, mikor jönnek rá, hogy nincs ember a holdbázison és a személyzet végveszélyben a BZ-48 éjjel jeges, nappal tüzes felszínén, halálraítéltként lent rekedve a túlélésbe reménykedik. Azaz a remény csak egy ködpaca a nemlétező felhők között, hiszen a reménykedők egyike immár a túlélés zálogaként ételként funkcionált, már így tulajdonképpen ő már tovább lépet. Na igen, nem volt ez oly egyszerű és magától érthető, de az éhezés hamar egyértelműsítette, itt valakinek meg kell halnia, és hát John volt a gyorsabb, Mark már csak eledel, egy hú ábrándot szolgálva, mégpedig azt, hogy van esély és van remény még a végtelen univerzum legtávolabbi pontjain is.

Utána

A szétáradó csendet semmi sem akarta megtörni, olyan volt ez mint egy sötét átok ami egyenest a pokolból érkezett. A pillanat a maga egészében nyomasztón nehezedett a romos épületekre, a aszfaltot töredező növényekre és a délután minden másodpercére. Persze nem ez volt a világvége, az már lecsenget és mechanikus zombik formájába szinte teljes mértékben uralta az ismert világot.

 -A férfi a harmadik emelet ablakából nézte az egykor nyilván forgalmas utca, ma roncsokkal, csontokkal meghintet repedezett valóságát. Az idő nem neki dolgozott, ugyanis a robot-élőhalottak, detektoraikkal előbb vagy utóbb bemérik és hát akkor nem lesz csend, nem lesz nyomasztó visszahatás, csak a elektromos karabély halk vinnyogása. Nem volt kérdés, el fog jönni az idő, előbb csak egy majd három a végén egyre több gép-zombi érkezik, és ha megakar halni gépektől szétmarcangolva, csak hagynia kell, hogy kifogyva a karabély energiacellája és beérjék őt ezen emberi külsőt viselő robotok.
 Volt oka az egésznek, mikor kitört a Nagy Járvány a bunker-városok úgy védekeztek az esetleges külső meglepetések ellen, hogy mechanikus zombikat gyártva, a világra engedték teremtményeiket. Elvben jó fegyverek voltak, a fertőzöttek nem tudtak kárt tenni bennük, és a túlélő de a betegséget hordozó embereknek is kevés esély rendelkeztek a robotokkal szemben.  Igaz nem voltak szupermodern harci-egységek, egyszerű gépek amik saját testüket használva fegyverként, miként az igazi zombik, téptek, zúztak, haraptak. A cél ez volt, viszonylag olcsón egy halálos fegyver amely még alap javításokat is tudott végrehajtani önmagán, tulajdonképpen jó fegyverek híján, egy ilyen gép élettartama a energiamoduljától függött csupán.

" ...2077-08-12 megjelent az első a veszettség és influenza vírusaiból kitenyésztett, új biológiai fegyver  áldozata egy az Indiához tatozó kis szigeten. A hosszútávú cél egy korlátozott népességcsökkentés biológiai eszközökkel, és ez lett volna a főpróba. -Az "Új Tavasz" fedőnevű hadművelet sikeresnek bizonyult, ám a betegség hamar túllépte a bevetési területet és kezdet az egész kicsúszni a hadsereg irányítása alól. A terv az volt, mivel szigeten aktiválták a fegyvert, a megfertőzött, tudatukat veszett emberek, közel ezer fő vagy egyből a betegség lefolyásába belehal vagy esetleg a túlélők egy behatárolt időn belül éhen pusztulnak, hiszen gondolkodni nem tudnak, a szigetről megszökni a veszettség miatt képtelenek voltak, víziszony. Ám bár a kísérletek alatt úgy tűnt állatokra nincs befolyással a vírus, a valóság egészen mást produkált, és így a madarak által elszabadult a pokol.

Világjárvány készülődött és a hadsereg lassan elveszítette az irányítást, az Egységkormány mentve a menthetőt engedélyezte a nukleáris fegyverek bevetését, úgy mond "fertőtlenítés" céljából. Ám ekkor már túl késő volt, és miközben érvénybe lépett a vészforgatókönyv, azaz az utolsó erőforrásokat is felhasználva a még biztonságos területek lakói erős bunkervárosokat hozzanak létre a túlélés érdekében, a betegség nem várakozott. S miközben a  munkálatok sok helyen elkezdődtek a járvány szelek szárnyán érkezve rengeteg helyen nem adott időt a túlélésre,  sok ilyen építkezés soha nem fejeződtek be, az intézkedés túl későn érkezett..."

 Nem tört darabokra a csend, és a gépek sem közeledtek, egyszerűen minden olyan nyomasztó maradt, azt az érzést erősítve, hogy az örökkévalóság messze nem oly csodálatos, mint ahogy azt az ember elgondolná. Persze John nem sokat töprengett az örök életen, mi több a jövő is csak egy távoli mesének tetszett e pokoli világba, főként mikor az ember kint volt terepen. Az egészben egyetlen jó volt, már létezve egy ideglenes védőoltás, körülbelül így egy hónapig védve volt az ember a betegségtől, nem kellettek speciális öltözékek. Sajnos, bár védve volt, de mert felettébb intelligens vírust agyaltak egykor ki a tudósok, időről időre mutálódva csak nem akart eltűnni a föld felszínéről, és így mindig korrigálni kellett a védőoltás összetételét. -S valljuk be, létezését az is segítette, hogy még mindig akadtak viszonylag jelentős emberi kolóniák a bunkervárosokon kívül. Annyira jelentősek, hogy olykor még egy-egy  csapattá összeállva komoly fenyegetés is jelentettek az útjukba kerülő  földalatti civilizációkra. Igazából ez volt az ok is amiért John kit tartózkodott, megfigyelő, felderítő volt, feladata vigyázni a várost, ha kell feltartoztatva a esetleges támadókat, míg a bunkerből megfelelő csapást mérő erő meg nem érkezik. -Na igen, itt bizonyosodott be, hogy a gép-zombik kevésnek bizonyultak és szükség volt a hadseregre is, arra a hadseregre amely egykor a világra szabadította a dögvész!

 -A kinti táj nem nagyon változott, csak a nap igyekezett mozgásba maradni, miközben az égen továbbra is néhány bárányfelhő kószált alig érzékelhetőn. Ráérősek voltak, sem betegség sem zombik sem senki nem sürgette utazásukat, ők biztonságba voltak. A maga módján a jelen pillanatban John is biztonságba volt, az emeleti lakás jó kilátást és a bejáratnál elhelyezett mozgásérzékelő időbeni figyelmeztetést takart, ne volt végveszélyben. Persze az élet és a körbe-körbe leskelődő fenyegetés létezett, az életben mindennek ára van, és előbb-utóbb megkéri a sors ami neki járja. Furcsa feltételezés, de mivel az ember a föld alá vonult, a felszínt meghagyva a túlélőknek, fertőzötteknek és gép-zombiknak, küzdve a fogyatkozó erőforrásokból eredendő veszéllyel, semmi nem tűnt örökkévalónak, így nézvén még isten sem. Természetesen voltak tervek, a legközismertebb, hogy még a végső készletek felemésztése előtt, bevetnek olyan bombákat amik csak pillanatnyi pusztulást teremtenek, ugyanakkor az élet minden csiráját kioltva egy steril földre léphetnek ki a mélységi emberek. Elvben a bomba megvolt, elvben a talajszerkezet természetes élővilágát nem fogja kiirtani a csodafegyver. Elvben, és ugye elvben minden tud rohadtul tökéletes lenni, ám mint a történelem igazolta, a végén keserű lesz az a bizonyos szőlő, vagy nem...
 -Egy nőt pillantott meg, egy nőt aki egy fakeresztet húzott maga után, lassú bizonytalan léptekkel. A férfi távcsövet ragadott és a gyaníthatóan zombira tekintet, az volt. Az élő-halott szakadt rövidnadrágot és valami pulóvert viselt, jelentősége az ő esetében nem volt. Bal szeme hiányzott, kezeit férgek zabálták és mozdulatai is a vég jeleit mutatták.
-Egy vödör víz. gondolta a felderítő, jól tudván ezek a fertőzött szerencsétlenek rettegnek a víztől, miként a karabély elektromos lövedéke is ki tudja iktatni, ezen rendszeresített fegyvereket úgy tervezték, hogy élőre, holtra és robot zombira is egyformán eredményes legyen, a kérdés, inkább az volt, miért húzza egy kötél segítségével ez a szörnyeteg azt a egyszerű, megviselt fakeresztet(?)

 A válasz hamar megérkezett, a zombi egyre közeledve, szembe a férfit rejtő épülettel végül megállt, jobb lába egy játékbaba fején nyugodott, majd szögletes, akadozó mozdulatokkal, a megtört, feltört aszfaltúton sebet lelve úgy ahogy de felállította a keresztet, szembe a emeleti ablak mögött megbújó felderítővel. -A kereszt állt, a nő, aki egykor csinos volt és talán volt idő mikor reménykedett egy boldogabb befelezésbe, felüvöltött, iszonyatosan hörgő és bugyborékoló hangon, miközben vérszerű folyadék indult meg szája szegleténél. Maga volt a megérkezett pokol, "élő" hírnöke, a hang változó intenzitású és szó szerint rémisztő volt.
 -John nem tudta hová tenni a dolgot, és mert nem kívánt tömegtalálkozót, célba vette a szörnyeteget, ám az megelőzte, az elhaló üvöltésével egy időbe összeset, és úgy tűnt végre megszabadult e világ, igaz már nem érzékelt kínjaitól.
-Mi az isten. nyögte a katona, az egészből semmit nem értett, csak a tetemet és a rá bámuló keresztet érzékelte, meg valami egészen furcsát a szeme sarkából, ismét a távcsövéhez nyúlt. -A látvány döbbenetes volt, déli irányból, egy elképesztő tömeg közeledett, és ezen tömegbe éppen úgy helyet kaptak a gép-zombik, mint az igazi fertőzöttek, valami ( tán a vírus )átírta a robotok programját és most egy több ezres túlvilági hadsereg közeledett, semmi jót, csak a halált ígérvén...  

Incidens / első rész /

Csendes délután volt, a téren egy tinilány a mobiljával vacakolt, arrább egy nő kutyáját unszolta szaladásra, miközben az égen fáradt fellegek vánszorogtak, estére tán esőt ígérvén. Nyugodt pillanat volt, a fák lenge táncot jártak, a szél éppen csak hallatta jelenlétét és a nap egyenlőre mindenre kiterjesztette hatalmát, végül is nyár volt, még ha az utolsó napja is.
 Pontosan tudtam mikor kezdődik, azt viszont nem, hogy jó ötlete e volt itt maradni, a kocsi kétes biztonsága cseppet elbizonytalanított. Persze sok választásom nem volt, ez volt a megbízásom és a szakemberek szerint a jármű, ami egy kicsit megviseltnek tűnő Ford, túlfogja élni a "megrázkódtatást." -Az igazi kérdés persze valójában az lehetett volna, "én is túlélem?"
 Az órámra pillantottam, az idő 15:33 elméletileg a pusztulás kezdete. S éppen csak felfogtam mit is gondolok, a semmiből, vagy minden irányból mély sárga füstszerű (köd) jelent meg, és mintha csak élne mindent körülölelt és elnyelt, ha nem is szó szerint de másodpercek alatt csak a kavargó nyúlós ízét láttam és a kintről beszivárgó hangokat. -Bár ne hallottam volna, bár még se vállaltam volna és bár meg se születtem volna.

 -A mocskos, ködlő pokoli pára egyenlőre nem tudott betörni a járműbe, de lidérces formákat öltve az idegrendszeremmel játszott, számára kellemes volt az időtöltés, számomra maga az iszonyat. A hangok hamar elhaltak, a sikolyok kimúltak és a neszezést felváltotta a pokolból szivárgó élő, elfajzott némaság. Képek ezrei táncoltak a szélvédőn, lelkek jajgató torzóit húzta valami valahová, egy horrorfilmet vetítve elém, körém, miközben csak imádkozhattam, hogy e túlvilági iszonyat be ne törjön a gépjárműbe, felülírva a tervezők elméleteit.

 Nem tudom mennyi idő perget le valójába, de hogy nem egy perc abban biztos voltam, ám de az órám 15:34 re ugorva a sárga őrjítő páratenger ahogy jött távozott is, nem hagyva mást csak összecsavarodott fákat, eltorzult, szinte felismerhetetlen állati és emberi tetemeket, miközben az épületes sértetlenül magasodtak, egyfajta titánként, talán önmaguknak bizonyítván legyőzhetetlenségüket. -Tudtam mit kellene tennem, a parancs arról szólt, gyűjtsek mintákat és ellenőrizzek néhány pincét, zártabb teret, hogy a pusztítás 100%-osra sikeredet e. -Mocskos feladat volt, a hányinger rázta testem a könnyekkel vívódva, ám a mocskos múltat óhajtottuk eltörölni, csak azért, hogy ne történjen meg egy még mocskosabb jövő. A kérdés csak az volt, vajh, ha én létezek az most paradox vagy valami nem teljesen sikeredett. Persze az agyalás nem az én reszortom volt, mi több, igazából mielőbb el kívántam tűnni e lidércnyomásos múltból, csak annyi időt akartam maradni amennyi mindenképpen szükségesnek ígérkezett. -A műszerpultra néztem, a külső értékek normálisak, az emberi szervezetre semmilyen veszélyforrás nem létezett.  Nem sokat tehettem, nyeltem egyet és magamhoz véve karabélyom és egy plazmapengét óvatosan kinyitottam az ajtót és kiléptem egy egészen másik dimenzióba.

" Néha a démonokon szoktam gondolkozni, ám félő, ők meg rólam és nem csak néha. "

 Lassan lépkedtem, a csendességet felváltotta a valódi, tiszta és nyers csend! Elvben nem volt kitől és mitől tartanom, az élettől megfosztott, kitekeredett növények és állatok veszélytelenek voltak, tetemeik üres és száraz, talán csak néhány szívósabb fa az mely dacolt a rohammal és némi tartalékkal, az életet képviselhette e nyugat-középi kisvárosba. A látvány visszataszító volt és bár se vér se nedvek nem voltak, ezen torz múmiák is elégé rémisztőek voltak, miközben a földön heverő mobil, amelyből halk zene áradat, a totális ürességet igyekezett némiképpen megtörni, hamis reményt sugallni.
 Nem volt remény, a zenétől távolodva csak a pusztulás nézett vissza rám, az ég továbbra is nyarat okádott, viszont a föld maga volt a megdermedt borzalom, egy újszerű pokol első rezdülése. -Talaj és levegőminta, egy apró robot aktiválódott ahogy övemről lecsatoltam a táregységet és a szerkezetet szabadjára engedtem. Húsz percre gondoltam, és miközben bekukkantottam egy hamburgert árusító kisbuszba, a kicsiny analizáló és mintagyűjtő útjára indult. -A hús már éget egy tetem megroppant csontozattal alig gyaníthatón, hogy férfi e vagy nő volt e, a kopott műanyag padlón hevert. Lekapcsoltam a grillezőt, lekapcsoltam az élet utolsó művi kötelékét és undorral léptem ki, talán túl hamar, talán túl későn, mindenesetre még egy házat gondoltam, hogy átnézek, és utána vissza, el innen, legbelül attól félve, hogy a túlvilágot megnyitó szerkezet valahol a távoli jövőben, ismét bekapcsolódik, és akkor engem is elnyel a sárga iszonyat, be fejezetnek nyilvánítva küldetésemet.

 Nem volt életnek nyoma, és ahogy visszaültem az autómba, egy nagy lélegzetvétellel igyekeztem száműzni az eltorzult külvilág még eleven képeit. -Voltaképpen feladat teljesítve, a mintavevőegység visszaérkezett, az erre szánt idő alatt életnek nyoma még csak fel sem bukkant, a kísérlet pozitívnak tekinthető. -Groteszk gondolat volt, de mivel a jövőt csak a 2019. esztendő kitörlésével volt lehetséges megoltalmazni, igazából az egész csak nézőpont kérdésének számított. Igaz ez csak a kezdett volt, a igazi feladat, mikor a pokol dimenzióját nem korlátozva, hanem teljes egészében 2019-re zúdítják. A világ meg fog változni, a világ szebb lesz és mivel a törlés az elméletek szerint tökéletesen fog sikerülni, a nyomasztó emlékek sem fognak létezni, csak egy évet és komisz eseményeit egyszerűen felfalja majd az eleven pokol! 

Anna utazása ( tört verzió )

A földet letarolta az ÉGÉS, az emberiség és az élet legtöbb formációja megszűnt létezni, az utolsó város, Dortmund, mely a mélységbe nyújtózva hatalmas oszlopok akaratából egy gótikus jövőbe reménykedett. Ám míg az oszlopok és csarnokok labirintusába a kicsinyes politikai intrikák egyre több áldozatot követeltek, a tudósok a faj fennmaradásának egyetlen lehetőségét északon vélték felfedezni, egy szakadozott rádióadás képébe...

 A gigászi acélkapu, lassan emelkedett, a méltóságteljesség távol állt tőle, rozzant gépi nyekergés és a kintről beáramló süvítő szél kavalkádja visszhangzott a rozsdás falak között. A fekete öltözékű nőt egy tucat katona kísérte, a tomboló vihar szájáig, majd a szőkeség fülébe felhangzott a parancs, indulj! -S a testhez simuló öltözéket viselő, megindult a szemerkélő hóesésben a távolba magasodó hegyek irányába. -Nem nézett vissza, a katonák nem kísérték tekintetükkel, lassan visszavonultak, miközben az acélfal ereszkedésnek indult, miként fent az égen a nap.
 Anna, mert így hívták a harmincas nőt, nem gondolkozott, szaporán szedte a lábait a külváros még meglévő romjai közül patkányok kíváncsiskodtak, de csak egy másodperc elejéig. -Rideg világ volt ez, az elhagyatottság a magány univerzuma, miközben a múlt zsugorodó emlékeit lassan felváltotta a jövő, torz és mutáns valósága. Nem a városok számítottak, nem is az esetleges túlélők, egyetlen cél volt, az üzenet forrásának meglelése. Isten teremt, az ember pusztít és a világvége mindent elgereblyézve új kezdetett produkál, mindig így történik. -A nőnek nem kellet mérlegelnie, nem kellet a megértésen töprengenie, számára csak a küldetés létezett, miként olykor, az égen éjjel a csillagok, ragyogón, kristálytisztán és fényesen.

 A homoktöviseket nézte, ők mindent túléltek, vagy csak újra születtek egyfajta reinkarnáció keretében, ám a lényeg mégis csak az, hogy a töredezett aszfaltút hányaveti maradékát ütemesen szegélyezték, egyféle útjelző gyanánt. Nem volt jelentősége, miként a falmaradványok között rejtőző gépzombiknak sem. Pontosan nem tudni miért is teremtették őket, de a homályos feljegyzésekből annyit kilehetett silabizálni, hogy az ÉGÉST követőn a felbukkanó járványoktól való félelem miatt engedték szabadjára a biomechanikus élő-halottakat, azzal a paranccsal, hogy minden embert likvidáljanak.
 Furcsa volt ez annak a tükrében, hogy a planéta felszíne részben felperzselődött, és a védett helyeken lévő emberek a rettegésüknél fogva, saját embertársaik ellen fordultak, az akkor még üzemelő technológia segítségével, mint sem hogy segítsék őket. Rég volt, az idő ugyan nem gyógyított be semmit, és az elhalálozottak millióiért sem mond senki egy árva imát sem. A világ vagy inkább az ember már csak ilyen, és eközben maga Dortmund egy legendává silányult, egy olyan legendává amely belülről rohadva, csak remélte a szebb jövőt, de hinni, még ő maga sem hitt benne.

 Észak volt a cél, észak ahonnét az adást küldték és ahonnét a reményt elhozhatták, talán éppen Odin utódai. - Fikció, Anna sem tudott többet, mint a tudósok, legalábbis úgy vélte, és hát egyetlen rádióüzenet kedvéért kiküldeni a legjobb felderítőt nagy ostobaságra, esetleg bizonyosságra vallott, ez majd utóbb úgy is kiderül. A felderítő volt, és természetesen akadtak saját véleményei is, még is a nagy egész, a város fennmaradása érdekében cselekedett és mindig mindenkor elfogadta az éppen aktuális utasításokat, mert itt nem az egyén, hanem maga Dortmund volt a lényeg. -Valahogy nem félt a kint léttől, az alkony pedig robusztus romboló gyanánt közeledett, akár mint régen a Bf-110-es  zerströrer.
  Közeledhetett, a zombik nem valószínű, hogy érzékelik, és ruházata pedig nem csak a vágás, lövés de a hideg ellen is nagyszerűen védett. Tehát felkészült volt, az élelmet és a vizet nélkülözni tudta, teljesen a szervezetét a célra kalibrálták, azzal az egyetlen differenciával, hogy útnak indítói, teljességgel biztosak voltak, hogy ott a távoli végponton, emberek és a jövő várakozott.

 Az éjszaka jéghidegnek mutatkozott, a lehelet zúzmarás viharként tört elő, és a felhők nélküli égbolton keresztül az űr okádta mélységes rideg jégkristályait, körülbelül mínusz tíz fokra húzván le a hőmérsékletet, ez egy normál augusztusi éj volt. -Egy kövön ült, tűzre nem volt szüksége, a látását implantátumai segítették. Csak a semmibe nézet, Dortmundot már nem láthatta, és a erős sugárzás miatt kérdéses volt a kapcsolattartás is. Igaz egy hiperadó, mely a városnak volt, több ezer kilométereket is átszelt, tán ezért is foghatták be csápjai a távolról jövő biztató üzenetet, melynek mondandója: VAN REMÉNY, VAN JÖVŐ. -Kommersz és egyszerű szlogennek tetszett, igazából üres frázis egy kipusztult kontinens egy romokba haldokló föld tekintetében, de mégis, valami azért volt.

 -Valami mozdult! a nő azonnal reagált, miközben a kövek és torzan csavarodott fák közül egy zombi lépett elő, itt-ott már megkopva kilógtak vezetékei, és mintha szivárgott volna belőle valami folyadék, vélhetően medve támadás érhette. -A gépszörny céltudatosan Anna felé közeledett és mivel ez egy pusztításra programozott jószág volt, a felderítő nem tétovázva támadásba lendült. Gyors volt és egyenlőtlen a küzdelem, mert bár a gép erősebb, ám lassabb volt és mire áttörhette volna Anna védelmét, az már kitépte a mozgásért felelős processzort, a gép eldőlt. -Ez így különösnek számított, ezek a mesterséges ragadozok kerülték a városból ki ki küldött felderítőket, most pedig pont ellenkezője történt, az élet furcsákat produkált, vagy valami más(?) - Indulnia kellet, egy gép jelenléte nem a legjobb előjelnek számított, és mivel tehette, folytatta utazását, követte parancsát, remélve a reményt és az elkövetkező beteljesedést.

" Nem a napokat számolod, a napok számolnak ki téged! "

 Észak messze volt, és miközben az éjt a nappal váltotta, a hideget a várva-várt enyhülés, egy azért biztosnak tűnt, az élet messze nem lett barátságosabb a falakon túl, így az emberiség zömének pusztása után sem. -Perc megállapítás volt, a gondolatokat egy a emelkedő tetején álló ember központosította, és a nő megtorpant. Nem a félelem, inkább az óvatosság sugallta, és az a furcsaság, hogy aki a távolba magasodott éppen olyan öltözéket viselt, mint ő. 
-Szólni akart, de mivel az a valaki szoborként magasodott, egyáltalán nem normális állapotnak tűnve, nem volt mit tenni, lassan megközelítette.
 A döbbenet nyilván kiülhetett Anna arcára, bár senki nem látta, ám amit ő látott, az ijesztőbb volt az ijesztőbbnél, még rémálmába sem gondolta volna, hogy ilyen történhet. Nem egy ismeretlen idegen merev tekintetével nézett farkasszemet, hanem önmaga másolatával, tökéletes tükörképével. -Anna, Annát nézte, és mivel életnek jele nem mutatkozott, megérintette másolatát, megérintette önmagát.
 -Robot volt, ez hamar leeset, már csak az volt a kérdés, ő vajon kicsoda, és egyáltalán mit kereset kint egy másolata, Dortmundba ma már nem létezett a robottechnológia...
-Nem értett semmit, aztán ahogy távolabb nézett, észak irányába, nem egy és nem kettő Anna magasodott szobor gyanánt. A pusztaság több tucat lemerült robotnak adott ideglenes otthon, egészen a végső enyészetig.

Excidium az első periódus

Hosszú percekig néztem a lányt, nem mintha jelentősége lett volna, ő mosolygott és mint megfagyott csoda, tán sosem fog egy szót sem szólni hozzám, fénykép volt csupán. De egyáltalán mi  létezik ezen elcseszett világba(?) illúzió minden, vetített vagy álmodott kép és mi idióta gyermekként boldogan fogadjuk a hazugságokat. Persze voltak kivételek, miként nekem is megadatott átlátni e sötét mágia szövevényein, de vajon megérte??? -Nem, inkább az álmok, mint a rideg valóság, a fertőzések, az agyi férgek, és  isten sajátos színjátszása velünk, mocskos és elkeserítő.

 -Egy végrehajtó voltam,  mindenre felkészített mágiahasználó, azzal a célzattal, hogy keresztülhúzva isten számításait, megleljem az igazán tiszta lelkeket, és biztonságba a REND Birodalmába a sátán oltalmába helyezzem. Igen, téveszme, hogy az isten a jóságos, a valóság úgy szólt, hogy az angyal és a teremtő megvívta csatáját és az angyal győzedelmeskedett. A valódi istent a pokolba taszították, mert elpusztítani nem tudták, és most ki a mennyekbe trónol istennek mondván magát, a hívők imádatától egyre erősödve, ő maga a szentségtörő, a legfőbb hatalom ellen fellázadt tanítvány, az egykori jó barát, akit most jó istennek hívnak, ám volt neki egy régi neve is, Ellenszegülő!

 Nem volt könnyű az élet, a modern városok mázán túl, romos épületekbe tengődtek az emberek agyi manipulációktól, a nyomort nem érzékelve. Igazi rabszolgaság volt, ókori szint a 22. században.         -Olykor nevetnem kellet, mikor az emberek megcsodálva művészi építményeket magukból kikelve örömtelin lelkendeztek. Szánalmas volt a gyenge jellem, szánalmas és ugyanakkor sajnálatraméltó, mert miközben ők egy pompázatos középkori palotát fényképeztek, az valójába maréknyi rom, amit az idő meghagyott még ideglenesen. Miként a vonatok, villamosenergia, szupergyors, mind hazugság, ócska gőzösök zakatoltak és a varázs oly tökéletes, hogy a mozdonyvezető nem is érzékelte, hogy nem gombokat nyomogat, hanem karokat húz, segédje pedig a szenet lapátolja. Persze hazudnék ha azt mondanám, hogy valójában az iparosodás korát éljük. Az igazság az, hogy az elmúlt évszázadok kevert technológiái léteztek. Akadt ultramodern és akadt amit csak az emberek annak érzékeltek. S itt azért illik megjegyezni, hogy isten a szolgáit a legkorszerűbb fegyverzettel látta el, szóval nem kardokkal vívtuk csatáinkat, vagy is nem feltétlenül.

 Nem a hosszú élet titka miatt érkeztem Bostonba, nem is a fűtött okádó elavult gyárak látványa nyűgözött le valami misztikus torzulás végett. A dolog egyszerűbb volt, el kellet hoznom egy kiválasztottat, biztonsággal átsegíteni a túloldalra, hogy majd odaát az valódi teremtő útmutatásai által többé válva, és mikor eljön az idő visszatérjen az élők dimenziójába, és kirobbantsa érkezésével a föld történelmének legnagyobb felkelését. Igen, valami prófécia volt, a hitelességéről nem igen volt információm, de nem is érdekelt. Minden egyes akcióm csak egyet szolgált, csapást mérni az istenként tetszelgő, az emberek imádatába fürdőző gonosz birodalmára. Természetesen ha a legenda igaz, csak még jobb, ha nem, akkor is vélhetőn némi kellemetlenséget teremtek, mivel a prófécia már több évtizede terjeng, a "számadók" tettek róla, hogy eljusson az inkvizítorok fülébe, ez által jelentős erőket köve le, akik nem mást tettek, mint a kiválasztottat keresték, minket végrehajtókat akarván megelőzni. -Na ná, tudták, hogy a városba érkeztem, tudták, hogy a kiválasztottért jöttem, ám mivel nem tudták, ki is a kiválasztott, nem léphetek akcióba, szükségük volt rám, hogy elvezessem őket a lányhoz. Mindenki tudott a másikról, mindenki felkészülve várta azt a bizonyos pillanatot, ám egyről ők sem tudtak, nem én találom meg a kiválasztottat, hanem ő engem!

 Rafinált játékok zajlottak a kulisszák mögött, miközben a tömeg imádkozott, éltetve istenét, aki minden volt csak éppen Jóisten nem, az addig mi is megvívtuk kisebb nagyobb csatáinkat, magától érthetődön életre-halálra. -Egy lány, ennyit tudtam a jövő reménységéről, a kazamaták rejtekében a bátrabbak REMÉNYKÉNT is emlegették, igaz még senki sem láthatta. A magam részéről úgy képzeltem, hogy ha szembejön velem egyből ki fogom szúrni, vélhetően, az írások alapján egy átlagos tinire illik felkészülnöm akiben természetfeletti erő szunnyad. Persze minden más variáns is megtörténhetett, hiszen a prófécia lényege, nem az új megváltó életkora, hanem létezése, és a cél érdekében, gyors halála. Igazából azt is el tudtam képzelni, hogy a "számadók" torzítottak az írásokon, mi több, valahol az sem lepne meg, ha egy férfi lépne elém, és közölné, ő az akit keresek. Ám egy biztos, a tekercsek lányról beszéltek és elképesztő hatalmáról, így magam is ezen meder szerint készültem fel, már csak azért is, mert elöljáróim semmi útmutatással nem láttak el, csak annyi volt, hogy irány Boston és ott a kiválasztott...   

Látvalátszat: Emilia

-Nem hiszek a törpékbe. mondta a lány és a furcsán felvonva szemöldökét, választ várt a kijelentésére. A mágus nem siette el a dolgot, az alig húsz esztendő Emilián gondolkozott, ez a dacos, mindent megkérdőjelező lányka lesz a jövő egyik várományosa(?) kicsit megkérdőjelezte ezt, még akkor is, ha egy "odafigyelő" azaz a régi idők egyik istene mondotta. A lánynak voltak rejtett képességei ez a mágus jól tudta, az ok, hogy reá bízták nyilvánvalón ez volt. Illetve John eltöprengve nem is igazán értette, miért is és hogyan keveredett egy írást okító csoportba a lány, ha még amihez van tehetsége azt is hanyagolta. Persze ez mellet, az is egy külön történet volt, ahogy ő mint tanító, csoportvezető eljátszotta a szerepét, csak azért, hogy kiszűrjön néhány a képességgel rendelkező ifjoncot, és ha lehet a "jó" ügy oldalára terelje.
-Nos?! türelmetlenkedett a szőke ifjú hölgy, aki ha akart pompázatosan tudott kinézni, néha viszont kimondottan gyalázatosan. Az immár szinte nő Emilia maga volt az ellentmondás két lábon járó képviselője.
-Hűm, a törpék. Na szóval tapasztaltál olyat, hogy amit este leraktál nem pontosan ugyanott találtad meg reggel? kezdte a mágus, immár csak ketten voltak a fakó színű terembe, egy külső kerületi műház adva otthont a csoportnak, havonta kétszer.
-Talán, de az csak az agy játéka lehetett. vélte a kék szemű, valami vége-hossza nincs magyarázatra számítva.
-Nincs olyan, hogy talán. Nincs olyan, hogy lehet, tanuld meg, mindig mindenkor és mindenben, csak az igen és a nem létezik. Tehát miként a helyeknek vannak szellemei vagy másként atmoszférája, éppen úgy törpéi is. A törpék pimasz, játékos, rakoncátlan lények akik a sarkok repedésein túl élnek, de éjjel átlépve a mi területeinkre előszeretettel megviccelik az embereket. Ám mert kevésbé anyagi lények mint mi, így nagy dolgokat nem igen tudnak véghez vinni, viszont annyit igen, hogy aki kicsit is nyitottabb és nem tette a világ teljesen a fogyasztói társadalom pénzéhes média által mozgatott rabszolgájává, az észre tudja venni ezen csodákat vagy csalafintaságokat.
-Ó, akkor nekem annyi. vigyorodott el a lány, nem tudván biztosan a férfi most komolyan gondolja amit mondott vagy ez is egy tréfa.
-Ugyan miért? tudakolta John, a kis terem neonjainak halk neszezéseit figyelvén, a tárgyak jeleztek, ördögűző közeledett.

 Az ördögűző, egyszerű hivatalnokként tetszelegve sietősen lépkedett a szebb napokat is látott tér közepén magasodó háromszintes kulturális központ néven hirdetett épület felé. Forrt a világ, a kicsit nyitottabb embereket lekötötték a HAARP mendemondák, amit persze a rendszer szült, hogy a rendszer lehetséges ellenségeinek a figyelmét eltereljék a valódi problémákról, és arról, hogy csupán tíz év van hátra az emberiség számára legalábbis, ha nem sikerül az időt széttépni. Megvoltak a tervek, nem véletlenül épült meg a nagy hadronütköztető. Ha minden úgy alakul ahogy a nagyok is szeretnék, az utolsó pillanatba az idő ki fog fordulni önmagából, és bár az emberek nem veszik észre, ez a legoptimistább számítás, már mint azt, ahogy meg fog állni az idő!
 Persze mindegy, ez csak a lehetséges jövő, ráadást még a régi istenek is beleszólhatnak a történésekbe, pláne úgy, hogy úgy hallani, van egy kiválasztott aki megdöntheti e bér-rabszolgaságon alapuló, média által teljesen irányított világrendet.
 De most Emilia, a besúgok, mert ugye azok mindig voltak és lesznek, felhívták az illetékesek figyelmét egy klubra, csoportra ahol egészen másról szól minden, mint ahogy meg vagyon hirdetve. Egy biztos, ott az a húsz év körüli nőszemély aki bár nem adja jelét, hogy veszélyt jelenthetne, még is mivel egy mágus foglalkozik vele, gondot is jelenthet a későbbiekbe. S mivel pont akadt bőven probléma, a nagyok úgy döntöttek, likvidálni kell a lányt, és mert egy mágus is a képbe volt, hát kellet egy nagyágyú, kellet egy ördögűző, szóval Paul Wenderr így került a képbe, és ezért sietett az épület felé, feladata volt, a halál immár élezte borotvaéles eszközét.

 Nem itt kellet volna lennie, nem is ez volt a küldetése, de egy érzés, egy nyugtalanító gondolat arra késztette, hogy elutazva közbeavatkozzon. Tudta mire képesek a mágusok és azt is milyen potenciál rejtőzik egy profi ördögűző mögött. Nem szerette a nagy varázslatos összecsapásokat, még ha az átlag ember alig érzékel a dologból valamit, hiszen a küzdelem javarészt az asztrál térbe történik, tulajdonképpen ez is az ok volt a cselekvésre.
 Délután volt, a nap még komiszul erőlködött, az arcokon izzadáságcseppek, és bár errefelé hiányoztak a párakapuk, a művházba még vergődött a klímagép.  A fák kókadoztak, a levelek korai sárgulásba szenvedtek és ugyan miként a méhek fogyatkozásai is jelek voltak, a többség nem törődött vele.
 Hát Spartacus-t is hidegen hagyta most, a házba lépve már azt várta, hogy ledobva hátizsákját felkészülhessen a küzdelemre. Az emeletre vezető lépcsősor volt a cél, azon felszaladva, az első emeleten vett fel várakozási pozícióját, ugyanis az ördögűző célpontjai a másodikon tartózkodtak.
 -Látszólag két dolog is a hős esélyeit növelte, először is a világrend őrzője nem számít rá, és plusz, emberei nélkül magányosan közeledett az átlagtól egy kicsit magasabb, ritkuló hajó Paul Wenderr, magabiztossága ezen esetbe a kudarcát készíthette elő, még észrevétlenül.

 Érezte, hogy valami vagy valaki közeledik, érezte és tudta. Igaz pontosan nem volt képes meghatározni, csak annyi jött le, hogy VESZÉLY! -Johnra nézett, a tanító arca is megfeszült és egyszerre két dolgon is meglepődött. Először is, hogy miként szimatolhatta ki egy ördögűző, hogy e hanyatló kerület repedezett homlokzatú épületébe olyan dolgok folynak amik a rendszert sértheti. A másik, a lány reakciója volt, nem hitte és eddig jelét se nagyon adta Emilia, hogy kimondottan jelentős erőket birtokolna, erre most látszott rajta, érezte a közeledő gonoszságot, és ez ijesztő volt, pláne a mágus számára aki hatalmas erő ébredezését érezte a lányba.
 Nem az volt picit rémisztő, hogy a lány, szinte igazi mágusként reagált, hanem az, hogy ez eddig vagy titkolta, roppant ügyesen álcázva ami benne rejlett, mert nagyon úgy tűnt, a fiatal nőbe több erő szunnyadt, mint sok mágusba. No igen, ez viszont igazolta, hogy az egyik régi isten reménységet látott a lányba, oly annyira, hogy egy mágust bízott meg a képzésére, sőt talán nem is a képzésre, hanem valami egészen másra.
-Mi ez?! követelte a lány, nem vázolt semmit, csak törte a csendet és egyszerűen a lényeget mondta ki, kicsit saját magán is csodálkozva, hogy majdhogynem természetesnek veszi a hirtelen feltámadt tudást és a sejtjeit feszítő mérhetetlen erőt!
-Egy rossz ember...kezdte John aztán belátta kár a körülírás, így kimondta: -Egy ördögűző közeledik, és nem hiszem, hogy csak egy kellemes beszélgetés kedvéért.
-Azt én sem. állt fel a lány és a kijárat felé igyekezett. A mágus csak követni tudta, és egészen más jutott az eszébe Emilia felől, mint az imént. Kezdet úgy tűnni, hogy a lány nem más mint egy avatar, és a hirtelen támadt tudás és a határozottság arra mutat, hogy egy magasabb akarat egyre inkább átveszi a test irányítását, látszólag harmóniát állítva fel a test valódi tulajdonosával Emiliával, ami kizárta a démon vagy egy próféta általi megszállottságot.

 Az ördögűző átvágott a földszinten szinte észre sem véve a néhány az előcsarnokba lézengő embert és az emelet felé igyekezet, minden egyes lépéssel a védelmét erősítette egy ősi mantra ismételgetésével. Tudta, hogy egy mágussal kell szembeszállnia és ugyan nem félt, de ostoba sem volt, hogy felkészületlenül nézzen farkasszemet egy átkozott varázstudóval. -Egyre közelebb ért, érezte a két célpontját és ugyan kicsit meglepte, hogy a célpontjai nem választották a menekülést, immár nem volt ideje ezen agyalni, az első emelet egyre csak közeledett.
- Aztán egy géppisztoly torkolattűzét érzékelte éppen akkor mikor leküzdötte az utolsó fordulót és már csak pár pillanat volt az emeletig. Persze nem hátrált meg, a pajzsa felvillant és egyenlőre dacolt a lövedékekkel amelyek érces csendülésekkel hulltak a műmárvány lépcsőfokokra, hogy onnan kedvük szerint gördüljenek ezer irányba.
 -Spartacus! döbbent meg az ördögűző miközben a golyózápor ugyan nem tett benne kárt, de az ereje hátrálásra kényszerítette, mi több hátrálnia is kellet, mivel az alig látható védőmező kezdett repedezni, a gépfegyver gyorsan emésztette a védelemre őszpontosított energiát, Paul Wenderr saját izzadságába úszva a fegyver lármájától csengő fülel visszahúzódott.
-Üdv ördögűző! kiáltotta túl a fegyverropogást és az épületbe kitört pánik lármáját a hős. A megszólított nem válaszolt a fordulót használta menedékül, nyilván gyors terveket szőve.

 Másodpercekről volt szó, a fegyver elhallgatott és a hős eldobva immár haszontalan eszközét, a rövid kelta vésetektől megerősített  kardját vette elő, arzenálja ez eddig a magával cipelt hátizsákba rejlett.
 Már indult volna mielőbb végett kívánva vetni a csatározásnak, mikor, mozgást érzékelve háta mögül, oldalt pillantott és döbbenten láthatta, hogy a lány és a mágus közeledett.
-Mennyetek innen! kiáltotta Spartacus a jövevényeknek intézve szavait, miközben kezdett aggódni, mert az ördögűző még semmiféle válaszcsapással nem reagált.
-Nem! jelentette ki határozottan Emilia és nem törődve a golyók tépte fallal és a fordulón túl rejtőzködő veszéllyel, megindult lefelé.  -Csak pár lépést tett, mikor előlépve fedezékéből az ördögűző, lilás fénykígyókat idézet meg, melyek minden irányból a lány felé iramodtak, e harc már kettőjük párviadalává változott, se a mágus se a hős nem igen szólhatott bele.
-Lélekfal! zengte az ördögűző és kirántva Emiliát és önmagát a valós világból, egy köztes síkra rántotta, a finálé, zord és mocskos helyszínére.

 A lány a háttérbe húzódva engedte, mi mást is tehetett volna, hogy a testét irányító akarat minden mozdulatát, lélegzetvételét teljes kontroll alatt tarthassa. Emlékezett a lövöldözés zajára, a néhány elhangzott szóra és a felé áramló lila fénylényekre, akik egy gondolatnyi idő alatt kiragadták a valóságból és egy esti félhomálytól fárasztó, elhagyott épületbe cipelték. -A kígyók sehol, a falakon graffiti, a beton ami az alap volt repedezett és portól terhes, miként a levegő is.
 Az ördögűző sehol, a hely egy hatalmas üzemcsarnok lehetett, a szemközti fal szinte teljesen elveszett, az alkonyt itt kacsintott be, némiképp oszlatva a csomósodó sötétséget.
-"KI LESZEL RAKVA!" vagy "A HALÁL AZ EGYETLEN GYÓGYÍR,AZ ÉLET CSAK BETEGSÉG!" és még egy " DÖG.LJ MEG!!!" ezek parádéztak a falakon, persze még akadt sok ákombákom, egy élvezhető tájkép, fa egy szírt tetején, és színek, maszatok és elvont szimbólumok garmadával. A lány értette, csak azt nem, miért hozta ide az ördögűző, hiszen a benne tartózkodó istenség minden másodperccel erősebbé válva, papírlapként tépi ketté a rendszer katonáját.
 Elindult, nem állhatott míg teljesen besötétedik e kies helyen, meg aztán visszakívánkozott, beszéde lett volna az önfejű Spartacusszal.

 Léptei furcsa visszhangot keltettek a por pedig apró viharként támadt fel cipője nyomán, befedni nem, de elhomályosítani mindenképp szerette volna a lépésnyomokat.
-Játék! zengett egy hang és a csarnok lékén túl, a szürkületből előlépet egy fiatal nő, arcán merev mosollyal, testében egy prófétával, úgy tűnt istenek harca volt készülőbe, az ördögűző remek csapdát eszelt ki, minden csak arról szól, hogy őt kiragadva ide cipeljék, és félő volt, e köztes dimenzióba a próféta uralta a teret és az időt is. Bár belegondolva, ez az egész szituáció nem az ördögűző érdeme lehetett, ezt egy rafinált elmére utalt, nyilván a próféta eszelte ki, jó számolva, hogy ő immár igazoltan ostoba módon átveszi Emilia irányítását és felvállalja a küzdelmet.
-Csak játék? firtatta az avatar, igyekezve felmérni a "lélekfal" erősségét, mert jelen pillanatba az lett volna az optimális opció, ha széttörve a falat visszamenekül a valóságba.
-Nekem az, neked az utolsó felvonás. vigyorodott el mesterkélten a próféta, elégedetten tapasztalva, hogy Spartacus is a "közelbe" van, egy igazán zseniális terv részeként...

Látvalátszat ( folytatás )

Az ördögűző az üzemvezető klimatizált irodájából nézte a munkásokat, nem akart lázadást, nem akarta még a felébredés gondolatát sem, tehát jönnie kellet.
-Nem rúgtam ki, úgy gondoltam jobb így. vélekedett a kék szemű férfi, ő volt e részleg egyik vezetője, és hűsége a rendszer és a cég iránt, immár végérvényesen bizonyosságot nyert.
-Jobb. értett egyet a szürke öltönyös ördögűző, a csarnok biztonsági kameráit arra az egy emberre irányította akiről úgy vélte a vezető, hogy lázító gondolatai még elégedetlenséget teremthetnek. -Az illető egy egyszerű, kicsit magának való figurának tűnt, ám a jelentésbe leírtak szerint, többször hangoztatta, ő a magasabb bérekért ki merne állni, még sztrájkolna is, és nem érti miért egymást piszkálják a munkások, mikor a fő ok az alacsony bér és a sok és nehéz munka!?
-Veszélyes szavak voltak, s bár a kontinensen rég volt felkelés, de olykor akár egy parányi szikra is hatalmas pusztítást okozhat, amit ugye senki sem kívánhat.
-Mit tegyünk? firtatta a műszakvezető, akinek lelkesedése talán túl sok rejtett ambícióra utalt, ezt viszont a rendszer egy pont után már szintén nem tolerálta.
-Műszakvezető, az ön munkája itt befejeződött, a többit bízza rám! csendült szinte parancsolón a öltönyös szava, és ez ijesztően hatott a céges fickóra.
-Értem. nyögte csendesen, és igyekezett kerülni az ördögűző jeges tekintetét, jól tudta, ő csak egy piciny fogaskerék a gigászi gépezetbe, oly piciny, hogy bármikor le tudják cserélni. S bár az ördögűzők nem álltak a cégek szolgálatába, szavuk aranyat ért, hisz ők védelmezték ezt a fogyasztáson és modern rabszolgaságon alapuló globális rendszert.

 Kellet valaminek történnie, a varázsló biztos volt a megérzésébe, még ha ez idáig kevés jel utalt a változásra, ő attól függetlenül biztos volt a dolgába. -Türelem, ez volt a védjegye, nem csak neki de sok varázslónak, tudván azt, egy elhibázott cselekedet, és már rajtuk is egy hordányi rendőr és mögöttük az igazi ellenfél, egy jól képzett ördögűző.
 A colájába kortyolt, a padon ülve a városi galambok ténfergését és a tömeg menetrendszerű vonaglását szemlélte. A metró kitárta kapuit és a rabnép megindult szolgálati helyére, e funkcionális világból a hajléktalanok kivételek voltak. Ők kelléknek kellettek, a túl pasztell világot muszáj volt elrondítani, elkerülendő a fölösleges ébredéseket. A sport, koncert és minden más, miként a politika is csak jelenetek voltak a gigászi színpadon, nem engedvén gondolkozni az embereket, nem engedvén, hogy rájöjjenek e rendszernek szimplán csak rabszolgái, ahogy a mátrix rámutatott, duracell elemek, még ha nem is pontosan úgy, ám hasonlón.

 A körmeit nézte, a körmei alatti apró, néhány fehér foltot. Volt ki vitaminhiánynak titulálta, akadt ki a gazdagság jelét vélte ilyesmibe felfedezni, Edina egyiket se. Fáradt volt, az életbe fáradt bele, alig múlt negyven, de már festenie kellet a haját, mivel az ősz szállak tömegesen jelentkeztek, miközben durva ellentét, zöld szemeibe az életigenlés fénye tükröződött. Nem tudta mi legyen a következő lépés, pasija elhagyta, munkája egy kész röhej és akkor még egy ifjú jövevényt hordott a szíve alatt.
-Nem hazudott önmagának, nem akarta a gyereket, nem azért mert ezer dolga lett volna az életbe, inkább azért, mert egyrészt egy olyan embernek is köze volt hozzá, akinek a pokol is tökéletes hely, másrészt e "csodás" fizetésből kész művészet lesz felnevelni. -Látta a dolgokat, nem mindenbe érezte magát hülyének, miként most még szinte tökéletes alakja is a jövőbe könnyen a múlté lehet, ez ugyan csöppnyi hiúság, de vajon ki nem hiú?!
-Legyintett, nem kezével, csak a képzeletébe és felállva a fotelből, engedve hogy a tévé csak mondja a maga baromságait, az ablakhoz sétált és a kinti délutánra kukkantva valami jobbra vágyott.

 Egy szökőfény, egy hullócsillag, teljesen mindegy, mert láthatatlanságba burkolózva átpréselte magát az üveg vázszerkezetén, éppen csak egy hajszálrepedést engedve, majd az ablaknál álló nő testébe lépve, az új időket hívatva elhozni, megérkezett a föld e dimenziójába egy igazi Próféta, isten az újak közül, 107 légió parancsolója. Veszélyes játékba kezdett, kikerülve a bábokat személyesen kívánt beavatkozni a világok sorsába, valahol legbelül azt remélvén a régi istenek nem próbálkoznak ellenében cselekedni.  -Persze tudta, szolgái még talán csak sejtették, de itt volt a kiválasztott és a valkűr is megérkezett, ironikus, pont mint ő, egy hullócsillag formájába. -Mellékes volt, az isten célja Spartacus mindenáron való megállítása, nem engedhette meg, hogy a hajdani rabszolgafelkelés vezére találkozzon azzal az emberrel aki esetleg hordozza a szikrát, s mert a valkűr is itt volt e világba, a dolog igenis aggosztónak számított és az idő vészesen felgyorsult...

Látvalátszat / első fejezet /

A metróállomás kihalt, huzatos és vergődő neonfényűn kacsintott az öltönyös férfira, akinek eleganciáját, csalódottsága groteszk módon ellensúlyozta. Fáradt volt, hosszú évek álltak mögötte és nehéz volt számára a tény, hogy ma már az emberek önként jelentkeznek rabszolgának, úgy tűnt a világ furcsán kifordult önmagából.
 Leült, az üresség kívül-belül jelen volt, és egyáltalán nem értette miért küldték ebbe a világba, hiszen voltaképpen nem volt igazi feladata, legalábbis nem látta a feladatot. -Gondolkozni próbált, valahogy mikor elsőnek leszületett és egy sorsfordító lehetőséget kapott, az emberek még vágytak a szabadságra, a mostaniak meg inkább félnek a lehetőségtől, őrület.
-Nyugalom Spartacus. szólalt meg egy régről ismerős hang, egy rég elveszettnek hit ODAFIGYELŐ rekedtes hangja. A jövevény a semmiből lépet elő, nem voltak látványos megnyilvánulások, de minek is lettek volna, a régi isteneknek nem volt kenyerük a kérkedés, ez a mágusok és az ördögűzők kedvenc eszközének számított, legalábbis a Spartacusnak nevezett, jó negyvenes, ez eddig így tapasztalta különböző útjai során.
-Miért lennék nyugodt, ide küldtek ahol az emberek azért dolgoznak, hogy minden jövedelmüket elvegyék tőlük ilyen-olyan szolgáltatásokért cserébe, még a vízért is fizetnek?!
-Ők már ostobák, tökéletes rabszolgák. ült le a megtört férfi mellé a rongyokba bugyolált, itteni nyelven hajléktalannak tűnő idős ember, akinek arcán számtalan barázda jelezte, sok időt megélt és még több dolgot meg is tapasztalt.
-Akkor minek kellek én!!!firtatta a hős, hangjából inkább a kétségbeesés csendült, mint a világmegváltás. De minek is a világot megváltani, arra ott az ATM-ek és a pénzváltók.
-Felébreszteni őket, a szikrát kifogják robbantani, a multik uralma nem végleges. felelte az öreg, enyhe foghagyma illatot árasztva
-Hűm, egy hónapja dolgozom egy gyárba, eszek, dolgozok, hazautazók és alszok! Elárulom semmivel sem jobb a világ mint az ókorba, csak akkor még mi tudtuk, hogy rabszolgák vagyunk, ezek meg nem, szánalmas.
-Lehet, de nézd a másik oldalát, az ördögűzők így azt hiszik, nincs is igazán dolguk, lankad a figyelmük, ez csak előny, mert a VALKŰR már elindult.
-A legendák, nekünk nem voltak valkűrjeink. fintorodott el a hős, messze nem értvén a 21. századi ember elmebetegségeit.

 Mark álmosan ébredt, és hiába a fáradtság, tudta össze kell kaparnia magát, mert újabb munkanap, újabb gályázás a gyárba, hogy aztán dögfáradtan hazakecmeregjen csak, hogy az ágyába borulva elaludjon. -Nem értette miért van az, hogy aki tíz órákat dolgozik nem tud előrébb jutni, azok akik meg csak a lábukat lógatják, vagy dirigálnak, ráadást hülyeséget, egyre fényesebben élnek. Az egészből nem csak a logika, de az igazság is hiányzott.
-Felült, az ágy ugyan még marasztalta volna, a teste is a pihenést szorgalmazta, de a kényszer, a rezsi, az élelmek, és hogy bejárjon dolgozni mind-mind pénzbe kerültek, pont annyi pénzbe, hogy ne haljon éhen, és dolgozhasson az örökkévalóságig, mert a nyugdíj csak illúzió volt és nem egy lehetséges jövő része.
 -Régen imádkozott, még előtte álmodozott, ám egyik sem segített, nem lett több, bár lehet kevesebb se, csak azt vette észre, mindegy mire használja cseppnyi szabadidejét, az életén az nem igazán módosít. -Se.nyalás, na az igen, e világ kedvenc időtöltése, a előrejutás szinte biztos garanciája. Na ez az a módszer, amely által a rabszolga elérheti a rabszolgahajcsár kétes titulusát, miközben a nyalást egy percre sem feledheti, mert különben esik vissza a pöcegödörbe.
 Felnevetett, ironikus nevetés volt és voltaképpen a kényszer és e gyötrő gondolatok szülték. Az élet már csak ilyen, gyötrő és szánalmas olykor, ebben a fiatal férfi biztos volt, és a sok pozitív baromságról meg azt tartotta, hogy nem más mint egy újabb pénzkiadás, szóval kár a fáradságért. Persze néha, de csak tényleg ritkán, Mark úgy érezte van más lehetős, nem csak ennyi az élet. A lehetőség talán valóban ott várakozott, ott az utca végén a jegenyefa mögött. Ám a lehetőség megragadásához egy hősre lett volna szükség. Mark nem volt hős és az ismerősei között sem tolongtak az igazi hősök, szóval csak egy nagy kérdőjel volt minden.

 A Valkűr egy hullócsillag formájába érkezett, majd hollóvá változva a város felé vette az irányt, csak remélve, hogy egy ördögűző sem figyelt fel bejelentkezésére. Nem félt a világot védelmező hatalmasoktól, hiszen a valkűröknek is megvoltak a képességeik. Megvoltak, ám most nem engedhette meg, hogy egy ördögűző megölje, most nem szabadott hibát elkövetni, az együttállások túl jónak ígérkeztek, a forradalom lehetőségére most nyílt ideális alkalom. Természetesen miközben a szelek hátán szárnyalt, tisztába volt azzal, hogy nem csak az ördögűzők, de a PRÓFÉTÁK, azaz az új istenek is bármikor közbe szólhatnak. Az esély nem volt elhanyagolható, és a tét is magas volt, hiszen ha kirobban a forradalom, nem csak a rendszer roppanhat meg, de a régi istenek is erőt nyerhetnek, és akkor kitörhet az ODAFIGYELŐK és a PRÓFÉTÁK közötti heroikus háború, újra.
 Volt már ilyen, a kérdés csak az, hogy a TÖRVÉNY meddig és mit fog engedni, mert bizony csak is a TÖRVÉNY az, amely régi és új, mágus és ördögűző hatalmát megkötheti. Az íratlan betűt, voltak ki így nevezték a törvényt ami a valkűr egyszerűen csak sorsként aposztrofált.
 Értelmetlen műanyag vackokat gyártottak, remek üzlet volt az olajból formát önteni, majd eladni a társadalomnak. Ez volt a világ, a fogyasztói társadalom a legjobb rabszolga volt az idők kezdetétől számolva, vélekedett az irodájába egy TANÁCSNOK vagy más néven cégvezér. Tiszába volt vele, hogy a gyárai által legyártott holmi, tök drága és teljesen haszontalan, de az emberek egy  márka kedvéért, vagy mert divat ( a divatot is tervezték, kreálják, nem a többség igényéről szólt ) esetleg, nagyzásból. Visszaemlékezett azokra az időkre mikor képmutatásból a középosztály azzal rivalizált, hogy ki tudja karácsonykor minél több égővel kivilágítani a házát, mint ha bizony a karácsonynak vaj mi köze lenne a kérkedéshez. De így volt ez jó, mindig kellett egy hullám, hogy az emberek a pénzüket el tudják költeni, hogy azután ismét megszakadva dolgozhassanak, egy újabb légvár kedvéért.
-A tökéletesség! nevetett fel a Tom Long néven ismert milliárdos, akinek cégei a világhírű kerek ízével robbantak be a piacra. Persze Tom e vállalatbirodalom előtt is TANÁCSNOK volt, hiszen mindig igény volt a semmire, időtől és tértől függetlenül. Ő így játszott, voltak akik hasznos dolgokat csináltattak éhbérért, mindig mindenütt a lényeg az volt, hogy a pénz ne maradjon az embereknél, hisz a rabszolgaságnak fent kell maradnia mindörökre...

Lépéshatáron ( Mozaik-saga része )

-Üde színfoltnak tűnt, de ha így nézné az ember a halál is az a maga módján. Mark Awood nem rajongott a pillanatért, mi több, az ókor ránehezedő árnyai csak tovább rontották a kedvét. Ez munka volt, technikusa információja szerint e poros kisvárosba húzta meg magát egy időúr. A dolog persze felettébb ironikus volt, mert az időurak csak utaztak, sok vizet nem kavartak, és még az életük is kimondottan veszélybe forgott, a hatalom halálra ítélte őket. Persze a férfi is egy időúr volt, ám azzal a különbséggel, hogy az áldozat helyet, a vádászok oldalán foglalt helyet, nem értékelte az időutazást. Azaz érdekelte volna, ha valódi előnyt lehetett volna kovácsolni a lehetőségből. De nem, egy mesterséges járvány túlélőire gyakorolt mellékhatás volt csupán. S mivel félő volt, hogy a utódaik génszerkezete tovább módosulhat, a megsemmisítés látszott a legbiztosabb megoldásnak. Persze Markot nem ezek a dolgok vezették a vadászok táborába, ő a kudarcok miatt illetve az emberiségről alkotott elképzelése végett látta be, hogy ez egy rossz mutáció, és jobb ha nincs ilyen képessége senkinek.

" Döntés és döntés között nincs különbség, csak az eredmény más olykor"

 Egy gyaloghintóba ült, a fülledtség a függönyökön át is zokszó nélkül betolakodott, ahogy anno a pestis a túlélők életébe. -Egy ocsmány betegség, sok fájdalommal, melynek a végén, aki túléli, agya valamiképpen mutálódva, jobb szó nem igen létezett a dologra, képessé vált  időkapukat nyitni. Természetesen az elején mindenki adománynak tekintette, és a káosz idején hasznos is volt, mert a legjobb menekülés az anarchia elöl, egy másik idősík volt. -Az ötlet jó volt, ám mikor az utazó szembesül, hogy csak minimális változtatásokat tud eszközölni, mert ami előre elrendeltetett, azt nem lehetett módosítani, jött a fricska. A fricska után, az idő előre haladtával pedig a hatalom részéről a vadászok. S ha már így alakult, jobb vadásznak lenni, mint áldozatnak, erkölcsi, morális okokból is vélekedett a férfi, jól tudván, tulajdonképpen gyilkossá vált, tudva azt, a végén őt is likvidálja majd valaki. -Kicsit olyan volt mintha megakadt volna a lemez, Mark elméje az időurak és a járvány körül forgott megunhatatlanul, miközben tógája alatt ott lapult, hideg ébresztőként a szinte hangtalan AH-551-es, a vadászoknál rendszeresített félautomata pisztoly.

 Így kellet történnie, Mark utálta a képességét, pont azért mert nem tudta általa megváltani, nem a világot, de még saját életét sem. Anno sokat töprengett mielőtt beállt a vadászok közé, ironikus, mióta vadász, az időurakon agyal szüntelenül. -A kikötő felé haladt, útját bérelt zsoldosok biztosították, Néró utálkodása alatt, sajnos fényes nappal is bekövetkezhet valami kellemetlen, még akkor is ha Róma viszonylag messze hirdette az örült fickó piromániáját. Bár az a fél évvel korábbi nagy tűzvészt nem a császár csinálta, mi több, még parancsba sem adta, talpnyalói engedelmeskedtek és egy időúr! -Roppant ügyes és egyben elmebeteg fickó volt, úgy tudta manipulálni a történelmet, hogy a sorsszerű dolgokat nem kavarta meg. S mint utóbb kiderült, nem a tűz volt sorsszerű, hanem, hogy akkor a császár Rómába tartózkodjon. Jól csinálta, még ha szörnyű dolog is volt, mert Néronak más szándéka volt, és csak ez a rafinált fickó tudta úgy megkavarni a lapokat, hogy a események úgy történjenek, ahogy mostanság a történelemből ismerjük.

"A tükör és az üveg más-más világot mutatnak meg"

 A hintó megállt, egy szolga kis várakozást követőn félrehúzta a függönyt és behajolva közölte a férfival nyilvánvalót. Mark érezve a Mare Superum illatát, hallotta a kikötő megszokott lármáját és a félrehúzott szövet utat engedett a erőszakos napsugaraknak. Kikecmergett, mint egy romai kereskedő, semmi feltűnő nem volt sem rajta sem kíséretén. -Operációs rendszere észrevétlen volt, így feltűnés nélkül tökéletesen beszélte a latint és értette is. -Nagyot nyelt, az értesülések szerint a keresett személy, itt húzta meg magát a kikötőnegyedben, egy kétemeletes bérház olcsó zugába.
-Várjatok. szolt fegyvereseihez, ők nem az időúr miatt kellette, ők csupán díszletek voltak, hogy a  tökéleteshez közeli képként vésődjenek be a történelem, az idő ezen pillanatába.

 Lassan lépkedett, a tömeget, hal szagát igyekezett kizárni tudatából, és miközben egy kóbor kutya társának kívánt szegődni, óvatosan ellenőrizte fegyverét, ha minden a terv szerint történik, hamarosan a pisztolya egy életet fog kioltani, miként a nappalt az éjszaka.
 Az eb kitartónak mutatkozott, vadul csóválta farkát és szemeit le sem vette a vadászról, úgy látszik nagyon akarta a barátságot.
-Félre-félre! ordított egy szolga, almával megrakott szekerét kísérve a rozoga kövesúton. Mark ahogy elhaladt a szekér egy almát leemelve jóízűn beleharapott, savanykás volt, mondhatni nem volt az igazi, bár ebben a melegben kimondottan jólestek a picit fanyar falatok. A kutyának nem igen alma kellet, és valamiért Mark úgy döntött, hogy miután véget az időúrral és a kutya még mindig kitart, vesz neki pár, számára finom falatott.

"A jó cselekedett csak nézőpont kérdése, az igaz cselekedett, na az egészen más történet"

 Öröm volt belépni a hűvös épületbe, mert bár a szegények lakták, kialakítása a várt állott levegővel ellentétben némi szellőt teremtett. Ám még a csepp huzat is kevés volt a kintit túlszárnyaló illatkavalkád enyhítésére, a rothadó gyümölcstől, a sülő hús illatáig egész a szenny szagáig minden keveredett, igazi orgia volt, igaz a rosszabbikból. Bent már sietett, a kopott lépcsőn halad felfelé az agyag és fa keveréke fal kétes biztonságába reménykedve. Ha ne dől össze, leég, morogta a férfi, tagadhatatlanul egyre közelebb érve a jeladók szerinti ponthoz és egy élet befejeződéséhez.
 -Nem kopogott, az ajtót berúgva pisztolyát előre szegezve rontott a helységbe, amely szegényes bútorzatú, és az asztalon lapos kenyér és sajt árválkodott mézes bor társaságában. -Dave, mert így hívták a célszemélyt riadt, elkerekedett szemekkel mered a jövevényre, kezéből kiesett egy falat sajt, a meglepetés tökéletesnek bizonyult.

 Nem hagyott a szavaknak időt, a félelemmel telítődött szemek gazdájának halnia kellett.  Mark nem engedhette meg az érzelgősséget sem pedig az esélyt a szökésre vagy a védekezésre, azonnal lőtt. Az elektromos lökéshullám egy másodpercre körülölelte a férfit,a teste görcsbe rándult, nyelvét elharapva a mellkasához kapott, a szíve ritmust váltott, majd meg szűnt újra dobbanni, nem maradt külsérelmi nyom, csak egy végzetes infarktus. -Gyors és egyben valahol ironikus halál volt, a levegőben a benti atmoszférát megtöltötte az ózon jellegzetes szaga, jó és rossz egyszerre.-Mark picit remegett, a feszültség miként a halál fegyveréből, most testéből csapódott ki, arcán verejték cseppek formájába. Megrázkódott, nem volt idő lelkizésre, eszmefuttatásra,hisz minden lélegzetvételnyi idő ott hordozta a lebukás lehetőségét. Haladni kellett, a munka bevégezve, ideje volt lelépni az ókor sajátos világából. -Ismét sietett, miközben semmi nem változott, minden úgy volt mint percekkel előtte, ő pedig pont ott távozott ahol érkezett és ha látta is valaki, úgy tűnt nem keltett feltűnést.
-Istenem. nyögte Mark mikor kilépett az épületből, a szabadban a nap ugyanúgy sütött mint mielőtt belépett volna az épületbe, az életkép sem változott és emberei is türelmesen őt várták, miként az a kóbor kutya is, egyfajta idillt hazudva. Igen, látszólag minden tökéletesen ugyanolyan, változatlan marat, tán még idillnek is lehetett nevezni, de közben a férfi lelke nehezebb lett, még akkor is, ha igaz ügyet szolgált...



     

Elkülönülve ( Mozaik-saga )

 " Nyolc perc, nyolc nap vagy nyolcvan év, teljesen mindegy, ha nincs tartalma, hamu az egész."

A homokba hamiskás képet rajzolt, az gondolván ekkor, hogy majd akkor jobb lesz egy kicsikét, tán csak egy futó zápor elejéig, de mégis...Természetesen messze nem így történt és az ÁTJÁROK sem sokat segítettek a dolgon. -Igen, sokan azt képzelik, ha lépkedhetnének az időben mindenek felett rendelkezhetnének, illúzió. Mert bár az idő relatív, de az ember sorsa állandó és megszabott medrében hajlandó csak sodródni, minden próbálkozás hiábavaló.
 -Mark saját magát nézte egy magaslatról, miként fiatalabb énje egy szívet rajzolt a homokba és félőn egy lány nevének kezdőbetűit, majd várta, hogy a partra kicsapó hullámok szépen elmossák, a szívet, a betűket és a nyomot is.
 Sóhajtott, a múltnak hátat fordítva, a középkorú férfi elindult az átjáró felé ami furcsán lüktetve pár méterre derengett, és agya erejével keltette életre.

 Viszonylag sokan voltak, sokan voltak akik a pestis következményeként időutazóvá váltak, agyuk valahogy, valamilyen módon kapukat tudott nyitni, így lettek ők az "idő urai." Urak voltak, ott és akkor jelenhettek meg ahogy és amikor éppen kívánták, ám azt, hogy saját jövőjükre befolyást gyakorolhatnának, a lehetetlennel volt azonos. Magától érthetődön, természetesen minden képességgel rendelkező megkísérelte, elvégre előtte volt a halhatatlanság bűbája, és akkor már legyen siker, mosoly és diadal. -Legyen, de ez csak egy vágyálom volt Mark és társai számára, mert bármit is tettek, valami úton-módon ha ellenkezett az előre elrendeltetettel meghiúsult. -Ez volt a lehetőség, az a lehetőség amivel mindenki élni akart volna, de senkinek nem sikerült. Egy elképesztő vetítőterem, ez volt a világ és milliárdnyi idősíkja a kiválasztottak számára, láttak és pár apró dolgot változtathattak, ám a lényegnek mindig úgy kellet történnie ahogy az a pestis előtt, az emberiség megjelenése előtt, Isten eltervezte.

 -S akkor a pestis, hasonlatos volt a középkor rettegett fekete halálához, de akik túlélték a testüket legyűrni szándékozó betegséget, az idő uraivá váltak. Voltak városi legendák, hogy a pestis, nem volt más mint egy elszabadult kísérlet, és a milliárdnyinál is több áldozat csupán e egész projekt nem kívánt következménye, mellékhatása vagy talán eredménye volt. Az, hogy ez így volt-e vagy esetleg mások avatkoztak be az emberek világába, csak, hogy felkavarják az állóvizet, jó kérdés. Igazából persze logikus lenne, ha valaki megnézné a pestis kezdetének napját, igazából lehet, hogy jó lenne, de ez tabu volt. Nem az emberek tiltották, nem is a kormány, egyszerűen ez így alakult ki és ez eddig betartotta mindenki. -Na igen, aki úgy érzi nincs mit veszítenie, az esetleg megléphetné ezen bizonyos lépést. Sőt Mark meg is akarta, ám az utolsó másodpercbe meghátrált, egy láthatatlan belső korlát meggátolta ebben. Az egész olyan volt a férfi szerint, mint egy beépített biztonsági rendszer, a kérdés csak az, mi értelme, és valóban valaki/k beépítették az adottság mellé bónuszként?!

"Emberből még mindig sok van, lélekből viszont egyre kevesebb."

 Mark is mint oly sokan, eltöprengett a pestis hozadékán, mi több, ha kísérletként indult, igazából nem tudta mi célja is volt konkrétan az egésznek. Mert ugyan lehetőségeket adott azoknak aki túlélték a betegséget, de csak  látszat lehetőséget, illúziót sok ember kezébe, puszta illúziót, semmi mást. Ám mindenesetre, kísérlet ide vagy oda egy biztos volt, a hatalom átvészelte a járványt, túlélte és úrrá lett a betegséget követő anarchián, és egy titokzatos oknál fogva vadászni kezdett a kiválasztottakra. Vadászott rájuk, és Mark sok tényezőtől befolyásolva, de ezen vadászok közé sorozta be magát.
 -Furcsának tűnhetett, hiszen tudta nem feltétlenül haszon az időutazás, sőt inkább átok, viszont azt is belátta, az ilyen dolgoknak nem szabadna léteznie, így inkább a dolgok helyrealitása a legfontosabb, az ár pedig nem számít, vissza a pestis előtti időket! -Tisztába volt a lényeggel, mikor az utolsó hozzá hasonlót is levadássza vagy levadásszák, ő lesz a soron, ám a férfi pont ezt a pillanatra vágyakozott, biztosra menni e bizonytalan időkben.

 -Átlépet, a víz, a srác, a délutáni napsütés eltűnt és egy kormos utca díszlete váltotta fel az előzőt, tán ideálisabbat. A szmog nyomasztó volt, a falakon graffiti a fényt a utcai lámpák jelentették, éjszaka volt. Itt nem volt dolga, csak szabadulni akart a múltjától, így csak lépet egy komor világba, egy sokadik alternatívába. Attól, hogy az idővel játszani tudott, nem számított hősnek, így a hősiességet a kabátja alatti pisztolyok jelentették. S mert az időt uralta, nem kellet tartania az éppen aktuális idő, aktuális rendfenntartóitól, de még a esetleges bosszútól sem. Na ha előny létezett, akkor ez volt, hozzátéve, hogy ha esetleg olyan embert likvidált akinek élnie kellett, az így is összezavarodott idő, mint óriási állat rándulva egyet, visszaállítja a múltat, csak éppen a képességgel rendelkező, ezt már nem tudhatja, mivel a továbblépését követőn történik meg ez az esemény. Nem tudta, ám még is Mark ismerte e visszarendeződést, egy iszogatós este mesélt a saját technikusa. A technikusok voltak a vadászok legfőbb társai, ők  hozták az információkat és a felszerelést. -Minden vadásznak volt egy technikusa, de hogy a technikus hogyan és miként kapja az adatokat és a csúcsokat, Mark csak találgatni tudta, ugyanis ők a teleportáció eszközével rendelkeztek, a hatalom egyik ütőkártyájaként...

"A legmocskosabb állatok egyike az ember, felfalja saját fajtáját!"

Purgatórium ( tört verzió )

Végrehajtóknak hívták őket, bár igazából egyszerű rendőrök voltak, igaz, a pokol ezen variációjában minden más volt egy kicsikét. Az éjt ugyan a nappal váltotta és a munkába is el kellett mennie az ember fiának/lányának, viszont a hibákért újra és újra az életünkkel fizetünk, ezért is tisztítótűz a másik neve e dimenziónak.
 Tisztit, lelőnek (jó eseteben ) és másnap újra születünk felnőttként, esélyt kapva, hogy ismételten elkövessük valódi életünk főbb hibáit. Furcsa, nem emlékszünk tisztán semmire, csak derengés létezik és ebből kell kitalálnunk, mi az amit el kell kerülnünk, hogy este haza tudjunk menni és ne egy tárnyi ólom küldjön a jótékony éjszakába.
 Nekem szerencsém volt, angyalként jártak-keltem és csak annyi volt a feladatom, hogy akikre a végrehajtók egy bizonyos idő után valamiért nem tudtak reagálni, magam oldjam meg az így  felmerülő problémát.

 Természetesen mindig akadtak problémák, így volt feladatom, olykor még túl sok is. A minap ( vagy most ) például, az idő ugye felettébb relatív, pláne itt, szóval akadt egy csoport amely a metrón lármázott, feszélyeztetve szinte mindenkit. A végrehajtók már magától érthetődön reagálva, a következő állomáson felsorakoztak kivégzésre felkészülten, ám valami oknál fogva egy arkangyal, talán személyes ok, előléptetésre vágyva megsürgette az ítélkezést, így cselekednek kellet. A banda, ha lehet így mondani, öt főből állt, és messze, csak agyuk mélyén érezhették, hogy azon bizonyos nem is oly képzeletbeli óra immár számukra nagyon is ketyegett. -Angyal voltam, a sötétség egyik angyala, ennél foga akár hogyan is fordulna a történet, nekik semmi esélyük nem volna velem szembe, nekem pedig viszont mindig is megadatott a tökéletes erőfölény, ez volt a rend. Tehát szabályok voltak, így nem szárnyas démonként utaztam a sok vezeklésre küldött lélek között, igaz ezt is megtehettem volna, az emberek tudatát úgy manipulálhattam, ahogy kedvem tartotta, ám mégis, egyszerű külsőt viseltem, öltönyként használva a formát, tökéletes álarc gyanánt.

 Akkor vagy is most, lassan indultam a hangoskodók felé, időt adtam számukra a változtatásra, csak úgy a megszokás kedvéért. Természetesen nem éltek a lehetőséggel, perc életüket ismételten megpecsételvén. Szomorú érzés volt, végül is a tisztítótűz dimenziójába kicsit azért másra számítottam, főként az ő érdekükbe. De nem,  így úgy tettem ahogy az utasítás szólt, megközelítettem őket és az elsőt fejbe lőttem. A pisztolyom az első dörrenés kíséretében kicsiny bemeneti sebet ejtett és rémisztő visszhangot, a vércseppek pedig ezer irányba indultak, a test meg a föld felé, immár holtan. A másodiknak kínlódnia kellet, nem miattam, így volt elrendelve, így csak a gyomrát céloztam meg, miközben a szerelvény nyugodtan haladt, az utasok viszont pánikba esve menekültek a közelemből. Ők tehették, a banda tagok is, ám míg az utasok agya mire a metró eléri a következő állomást átíródik és a díszletek is "kisimulnak" az addig a kis csapat maradék három tagjának csak a halál adatott meg, mai küldetésük immár sokadjára csak eddig tartott!

 A vonat megállt, és az utasok észre se vették, hogy a rendőrök öt holttestet vonszoltak ki a kocsiból, miként a varázslatos módon eltünedező ocsmány vérfoltokat sem. Kiléptem, nem volt már több dolgom, feladat teljesítve, így nyugodtan elsétáltam. A végrehajtok tudták ittlétem és természetesen az ő kiváltságuk vagy átkuk ezt csak ők tudták volna megmondani, de a valódi alakomat érzékelték. Jól tudták ki vagyok és tiszteletteljesen utat engedtek, eszükbe se jutva feltartoztatni, de minek is tették volna, az ő dolgukat könnyítettem momentán. -Lépkedtem, távolodva a múlttól, a felfelé vezető lépcsősort céloztam meg, miközben a hófehér márványborítású peron tisztasága már fel sem tűnt, túl sokszor láttam, nagyon is sokszor. A tömeggel sodródtam, miközben cipőmön egy megalvadt vércsepp éktelenkedett, ironikus, de valahogy nem idegesített.

 Ilyen volt a purgatórium, ilyen az itteni élet, egyféle ismétlődő körforgás, de ha belegondolok, hogy odafent a sok milliárd ember napi szinten ismétli önmagát, el kell ismerni a purgatórium jobb. Itt van esély a változásra hiszen egy mocskos nap, a legmocskosabb pillanatánál drámain ugyan de befejeződik, egy álomszerű reményt adva, hagyva a változásnak.
-Fent, ez nem ilyen egyszerűn működött, a sok szerencsétlen olykor egész életében saját maga ismétlését éli meg. Mert jön az ébredés és munka, majd dögfáradtan az ágy, hogy azután a holnap pontosan ugyanezt megismételhesse. -Kínszenvedés, nincs kiskapu csak a sok idióta, hamis illúziókat ígérő életfilozófiák, kamu módszerek végtelen lajstroma. Mert tudni kell, odafent is minden a szabályok szerint történik, azzal a különbséggel, hogy a megírt történetet végig szükséges szenvedni, míg a purgatórium csak egy nap, ha "jól" csinálod, mert lelőnek és jön a jótékony feledés, jó éjszakát kívánva!   

Megváltás

Nem attól lett vége a világnak, mert valamelyik balfék megjövendölte. A világnak azért lett vége, mert egy profitéhes szemétlába nem tudta megállni, hogy hozzá ne nyúljon a teremtés rendjéhez. 
 Hozzányúlt, hozzányúltak és egy elcseszett járvány megoldotta a túlnépesedés problémáját, oly annyira, hogy a felszínen már csak a zombik maradtak. -A dolog érdekes, nem az ezerszer lerágott zombi jóslatok beteljesedése végett, az egészben a furcsa vagy egyenesen döbbenetes, hogy ezen vírus által életbe tartott és mozgatott szörnyetegek, sem a növény sem az állatvilághoz nem nyúltak. Érdekes volt nézni, hogy ezen hullák, nagyobb összhangban éltek a természettel, mint a gondolkodónak titulált emberiség.

 Bunkervilág volt, hiszen a bunkerek voltak a megmaradt emberiség reményei, miközben kint zöldelltek az erdők, a metropolisokat elnyelte a dzsungel és a madarak minden egyes reggel vidám dallamot énekelve, hirdették  még sem pusztult ki minden, végül is csak az emberiség zöme.
 -Mocskos egy élet volt odalent és életveszélyes idefent, ám néhányan "felderítőknek" titulálva minket, elvállaltuk az életveszélyes munkát, többet ért tíz perc a szabadba, mint egy nap a fejadagok, szenny és osztálykülönbségek miatt fennálló feszültség rendnek álcázott kaotikus világba. Kint szabadok voltunk, és a feladatunk olyan közeli területek fellelése ahonnét gyorsan begyűjthető élelemforrás volt található. Akadtak kertjeink, voltak falak körülöttük és voltak a zombik ki ha tudták áttörték és a növényeket kipusztították. Olyan volt az egész, mintha a vírus intelligens lenne és célja a maradék emberiség megsemmisítése. Egy volt pap, ma már tényleg csak volt, hiszen öngyilkos lett, azt mondta a vírus és a zombik nem egy betegség részei illetve nem is maga a betegség. Ő úgy vélte ez a helyzet tulajdonképpen a gyógyír a planétára nézve, megszabadítván a bolygót az igazi kártevőtől, magától az embertől.   
-Angyalok azok! mondogatta olykor a zombikra utalva, és ha jobban belegondolunk, volt igazság benne. Az ember kiirtott sok száz növény és állatfajt, szétcseszte az égboltot, az éghajlatot darabokra szaggatta, a bolygó testét kivájta, kell enné nagyobb gonoszság és kell ennél nagyobb távolság a harmóniától...

 Persze az eső csak úgy csinált mintha el akarna állni, játszott velünk egy elhagyott toronyba kényszerítve minket, ahol mindent por és vakolat borított, egyféle hibernációs burok gyanánt. Hárman voltunk, kettő sokat próbált felderítő és egy kezdő, magától adódón komolynak mondható fegyverarzenállal. Igaz nem harcolni jöttünk, de egy zárt helyre kényszerülve az eső kopogását hallgatva, bizony előfordulhat, hogy szükségeltetik a robbanótöltetektől kezdve az elektromos pengéig minden. -Ez volt kint, azaz a felszínen, hozzátéve az építmény körül mozgásérzékelőket és direkt aktiválható aknákkal, készen álltunk egy kisebb horda visszaverésére is. Igazából soha nem a visszaverésen volt a hangsúly, hiszen amíg muníciónk és védhető helyünk akadt tartani tudtuk magunkat. Az valódi kihívás egy körbezárt helyről való kitörés volt. Természetesen három ember egy ezres hordával már nem biztos, hogy megbirkózna, de szerencsére ez eddig ilyen zombi csapattal nem igen találkoztunk, végül is mindig mozgásba voltunk.

 A torony legmagasabb, betört üvegű helységébe húztuk meg magunkat, a fő ok, a környék egyszerű szemmel tartása volt. -Mint mondtam, hárman voltunk, vezetőnk egy veteránnak számító ideges tekintetű férfi, aki ránézésre túl lehetett az ötödik x-én. Nem volt beszédes, de ha szólt, mondott valamit azt érdemes volt megfogadni, helyesen értelmezni, mert az életünk is függhetett rajta. Paulnak hívták de mindenki csak századosként nevezte. A másik társam egy újonc volt, talán a negyedik küldetése és ez látszott is rajta miként hülye kérdései is ezt igazolták. Bevallom nem tudtam a nevét, egyszerűen csak kölyöknek neveztük és igyekeztünk vigyázni rá, mert utánpótlásra mindig is szükség volt főként a felderítőknél, mert be kell vallani sajnos a legjobbakkal is történtek tragédiák, az élelmiszerforrások felkutatása és a kertek védelme pedig létkérdés volt, tehát felderítőkre mindig is igény lesz ez elég nyilvánvalónak tűnt, jelen állás szerint.

Már az alkony közeledett, az eső továbbra is tette a dolgát és a tágas helységbe a mocsoktócsák egyre terebélyesebbé váltak. Már nem indulunk sehová, az est nem az ember barátja és ugyan a levegő hűvösre változott, egy tócsa pedig már a csizmámig tolakodott, miközben hátamat a hideg falnak támasztva jobb híján a hátizsákomat használva széknek ültem a mulandóságtól körülvéve, kintről pedig fel fel hangzott egy-egy zombi méla üvöltése, a közeledő éj biztos jeleként.
 Nem láttam a jövőt, a jelen hanyatlását és az emlékek elenyészését viszont annál inkább. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy fel kell adni a küzdelmet az életbemaradást, viszont arra ráébresztett, a világnak nincs ránk emberekre szüksége, köszöni megvan és a kórság csupán csak egy lépés a megváltás felé...    

Hárpiák / Aszfodélosz ciklus /

Tróját elátkozták, az istenek pedig nem kívántak a dolgok folyásába avatkozni, már nem akartak, életük túl távolira tolódott a halandók sokaságától. Éltek, és halhatatlan létezésükben lassan megfeledkeztek a perclényekről, és saját kis légváraikba csupán önmagukért léteztek. De míg fentről az ezeréves város nem remélhetett segítséget, az addig a Déli birodalomból egy inkvizítor személyében, már közeledett a reménység. Persze egy inkvizítor, még akkor is ha szent erők birtokában és áldott fegyverek használatával akár százakkal is végezni tudott, nem vehette fel a harcok tízezer ork fenevaddal, akiket sámánjaik újra és újra az őrjöngésre sarkalták. Nem vehette fel a harcot, ám a férfinak nem is ez volt a szándéka. A terv bejutni Trója falai mögé, és bentről erősíteni a védelmet, míg  egy ősi útmutatást követve a város papjai fel nem ébresztik a szunnyadó istent! -Hülyén hangozhat, és a bíbor páncélzatú inkvizítor sem rajongott az ötletért, mi több, ha nem lett volna személyes oka, hogy a városba jusson, nem is vállalta volna ezen első ránézésre is esztelen küldetést. Ám elvállalta, pedig nagyon jól tudta, hogy az átkot, az orkokat, maga Hadész szabadította a világra, az isteni büntetés keretében, mert bár az égben lakók elfordultak az emberektől, az alvilág fényt látott, hogy birodalma határait kiterjessze, a gonoszul cselekvőkre lecsapás keretében.

  Jó terv volt, mert nem csak az istenek fordultak el az emberektől, de az emberek is a halhatatlanoktól, amivel talán nem is lett volna gond, hiszen az égieket ez sem zavarta. A probléma azért adódhatott, mivel a fenti istenek érdektelenségével ellentétben, a pokol messze nem hunyt szemet a változások láttán, mi több, jogát kihasználva tulajdonképpen megindította invázióját az emberiség világa ellen. A világ hatalmas volt, hatalmas, ám még is a támadás csak Tróját érte, és ez még a bölcsebbek elméjét is megnyugtatta, hogy bizony, nem a világnak lészen vége, csupán az eretnek Trója fog elbukni. Furcsa, sőt rafinált szituáció volt és ennek köszönhetően az ismert királyságok közül, csak dél, a HOLTKIRÁLY által irányított, sötét misztikumokba rejtőzött birodalom vette komolyabban, ami lassan térképre rajzolódva készülődőbe volt. Ők komolyan vették, hiszen mágikus tanaik által vélhetőn ők által a legközelebb a régi idők hitvilágához. Persze akkor ilyenkor jogos a kérdés, hogy ez esetben miért egy a tévelygőket begyűjtő inkvizítort küldtek segítség gyanánt, mint sem egy hatalmas sereget. A válasz erre nagyon egyszerű volt, a Déli birodalom, nem a világot kívánta megmenteni, de még maga a város sorsa sem érdekelte, csupán egy célja volt, hogy a szunnyadó isten felébredjen végre...

 A homokzsákok egykor jó fedezéknek számítottak, ám a foszladozó ruházat és a bomló testek maradványai, azért igazolták, hogy bár az orkoknak nem voltak muskétáik, a rohamukat megállítani nem, maximum lelesittelni lehetett. A csata már jó ideje lezajlott, de emlékei még intő jelként megmaradtak, miként a halál mindent átjáró bűze. Innen már látszott a város, a nyugati országút és a mellette szaladó vasútvonal is, miként a metropolist körülzáró hatalmas sereg és elképesztő katapultjaik. A hangok is elhallatszottak, igaz érthetetlen zörej gyanánt, ugyanakkor már felettébb veszélyes volt kilépni a megtépázott erdőből, pláne egy inkvizítornak.
 A férfi szuronnyal erősített tűzvetőjét szorította, és ugyan nem látszott közvetlen fenyegetés a kora délután füsttől terhes komisz szürkeségében, ám viszonylag közel volt a harcok színhelye, így túl közel volt maga a végzet is. Nézték a barna szemek az egykori előretolt védvonal maradványait, nézték a holtakat a gazdátlan fegyvereket és a pár hónapja lezajlott ütközetek elmaradt hulladékait. A fosztogatás csekélynek látszott, az orkok nem értékrablók, végrehajtók voltak, az őket kísérő hordák pedig valami oknál fogva erre nem erőltették meg magukat...
 Hárpiák! Az inkvizítor óvatosan vissza húzódott, a fák takarásába reménykedve, és már a magyarázat is megvolt, miért nincsenek erre hullarabló hordalékok, itt a félig madár és félig ember kreatúrák uralták a környéket. Ketten voltak és nem figyeltek fel a bíbor páncélzatú férfira, felettébb el voltak foglalva, a sok napja halott katonák tetemeiből való jóízű falatozással. Egy biztos, ritka jószágoknak számítottak, de ahol kettő előfordulhat, ott valószínűleg egy egész fészekalja van a közelben. Az eretnekvadász nem nagyon ismerte a lényeket, a hárpiák okkal vagy ok nélkül, de kerülték a Déli birodalmat, ha mégis olykor betévedt egy-egy eltévedt "madár" hamar a végzetükbe találták magukat, dél egy egészen más világ volt...

 Kerülőúton kellet volna agyalnia, hiszen csak az istenek tudták, hogy ezen bestiák meddig étkeznek, vékony hangjukon olykor fel-fel rikoltva. Biztos volt, mindig voltak külön utak, ám az inkvizítor valami oknál fogva a kivárás mellet döntött, részben talán a perverz kíváncsiságtól gyötörve. Mert ugyan mikor a hárpiák a húsba mélyesztették csőreiket, melyről némi vér és egyéb kétes nedvek cseppentek vissza, rútak voltak és félelmetesek, még is mikor csicseregni kezdtek, fejük emberivé vált és eltekintve a rusnya és brutális alsó testrészektől, kimondottan gyönyörű nők beszélgetésének tűnhetett a dolog. Szépek és tetszetősek voltak, ám hatalmas karmaikkal akár egy lovat is ketté tudtak volna tépni, szárnyaik pedig így messziről, szürkén is úgy látszottak, mint pengék sokasága művészin elrendezve, melyek ha kell húst, csontot vágnak egy másodpillanat alatt. -Ijesztők és vonzok voltak egyszerre, isteni teremtmények, akik miután uruk elfelejtkezett a világról, szabadon cselekedhettek.  Tagadhatatlan, a lakoma gyomorforgató volt, és még a varjak is kerülték e különös lényeket, még is a férfi azon kezdett tűnődni: mi lenne ha...
 Semmi, egyszer csak a két hárpia vagy megunva az étkezést netán már jó is laktak, de fogták magukat és a magasba emelkedtek. Az inkvizítor körültekintőn de ameddig tudta, figyelte a "madarakat" kicsit arra számítva a fészket is megpillantja. A fészket ugyan nem, de az nyilvánvalóvá vált, hogy valahol az erdőben tanyázhatnak ezek a lények, a férfitől kicsit nyugatabbra. Elrepültek és a délután is a feladáson gondolkodva kezdett helyet adni az estének, annak az estének, melynek jótékony takarását kihasználva a férfinak egy a közelben található rejtett alagútrendszeren keresztül be kellett jutnia az ostromlott városba, bejutni és a magával hozott tekercseket átadva Trója papjainak, felébreszteni a város legmélyén kristálykamrába zárkózva békésen alvó istent...