Távoli Tél

Amikor a felhőkből kihullik az utolsó hópihe, és a szürke, nehezedő massza lassan betakarja az egész környéket, Zoleni vadászok ilyenkor teszik le a karabélyt és felkészülnek a hosszú, dermesztő télre. Az élet nagy vonalakban mindenütt egyforma, az életben a törések a legtöbb esetben, rejtett repedésekkel kezdődnek, és általában túl későn ismerjük fel, hogy a jég mindjárt beszakad, és mi a jeges mélységbe süllyedünk, csak egy apró reménybe kapaszkodva.
- Dan, egy monitoron keresztül nézte a fákra nehezedő hideg nyomását, szinte hallva a ágak kiszenvedő haláltusáját. Ő már biztonságba volt,  föld alatt tíz méterre a jeges pokol nem tudott utána nyúlni, meg aztán a nukleáris generátor tette a dolgát, biztosította a mélységi lakásba a megfelelő hőfokot. -Hiába öt hónap kínzó tél, és mikor felenyhül mínusz húsz fokra már örvendezni lehet. Természetesen ilyenkor a NOR elrejtőzött gyarmatosítói és az itteni állatvilág friss levegő és napfény reményében előmerészkednek. Persze mint az élet törvénye, ezen ritka napok a vadászatra is alkalmasak, úgy az állatok, mint az emberek számára. Bár a bolygót meghódító ember, inkább a szabadságot a természetben való néhány órát többre értékelte. Az igazi vadászat számukra tavasszal zajlott.

 S a karácsony(?) a távoli Földről hozott ünnepek java része a NORON is aktuális, mi több, az emberek ilyenkor elnosztalgiáznak és a virtuális térben örömmel hallgatják az öregek szavait, azokét  a telepesekét akik még látták a kék planétát, az emberiség bölcsőjét. -A távolság hatalmas és a térgörbítés ellenére iszonyatos összegbe kerülne rendszeresen az anyabolygóra látogatni, így maradnak a mesék és a holofilmek.
 Igaz voltak városok, és ott minden közvetlenebből zajlott, ám kint a déli végeken Zolen hegyes-völgyes zord területein ritka számba mentek a kisebb falvak is. Erre praktikusabb a föld alatti otthonok, magányos farmok, és valahogy a vadászok és az érckeresők akik leginkább lakták a környéket, szűk családi kötelékbe éltek, a társasági életet, eseményeket a rövid tavaszra és a még rövidebb nyárra hagyva. A kapcsolattartást erre a videórádiók oldották meg, és e mocskosul kemény időben csupán a járőrök kopogtak időnként be, hogy ellenőrizzék minden rendbe, és nincs-e szükség segítségre. -Általában nem volt, a Zoleniek maguknak való, de sokoldalú emberek lévén, szinte minden gondjukat maguk, vagy a szomszédjuk segedelmével oldottak meg. Egy ridegségtől uralt világban az emberek is zártabbakká váltak, egyrészt a kényszer, másrészt összekapcsolódtak valamely láthatatlan szál jóvoltából a táj hangulatával. -Nem volt depresszió, nem őrlődtek fel az emberek, ahogy egy tudós le is jegyezte, " az itteniek egyekké váltak a környezetükkel, hiába a csúcstechnológia, erre az embert még embert próbáló környezet fogadja, és ez valójában igazi embert teremt e modern világban, ritkaságként számítva."

 Dan egy lekváros fánkot kezdett el enni és mert a ködlő massza egyre csak erősödött, kikapcsolta a kinti kamerákat és egy zöldellő erdőt varázsolt a északi falat szinte teljesen beborító monitor, kivetítő képernyőjére. A háromdimenziós vízió tökéletesnek tetszett, még az erdő zaja is átjött, és még azzal is tökéletes volt, hogy a férfi jól tudta, ilyen erdők nem léteznek a NOR gigászi, elnyúló, egyetlen kontinensén. Az enyhébb területeken inkább páfrányok nőttek az ég magasába, erre délen pedig a Földi fenyőkhöz hasonlatos masszív faóriások dacoltak a hó és a jég súlyával, túl kívánván élni a hosszú telet. S miközben a lakáson túl a félhomály és a fagy tornyosodott, bent a képhez aktualizálódott a helység klímája, sőt még az illatok is megjelentek, errefelé így zajlott a tél...