Utolsó Pillantás

A vér, a vérem hosszú csíkot tekerve emelkedett felfelé.
Nincs remény és nincs gravitáció, de az igazság az, hiába a jó kereset, hiába egy pénzéhes némber otthon, ezektől nem voltam boldog. Talán éppen ez volt amely gond nélkül rávett, hogy vállaljam el ezt az általában unalmas melót.
 Szemétgyűjtés, már túl sok vacak kering a Föld körül, már az ilyen munka nélkülözhetetlen. S ebben a melóban nem is lehet belehalni, általában...

VÉR
Érdekes ahogy kígyófonál vérhuzal kinevetve a földön normálisat, nem le, hanem felfelé tart. Érdekes, ám a fájdalom itt sem könnyebb és a halál itt is ránk tud vigyorogni, mocskos démon gyanánt.
Nyeltem volna, de inkább erőm híján a véres nyál is önálló életét élve törtetett a lemezburkolatú mennyezet felé.
Nem imádkoztam, levegőm még volt és az ovális ablakon a holdat néztem, krátereit és a fénylő pontokat a Kínaiak kettes számú városkáját.
Már nem számított, a lap feltépte csuklóm és az elszabadult állványzat egy rúdja, nyársalós hangulatba egy helyre kárhoztatott...

VÉG
Lassan vége lesz, lassan sötét lesz és mire megérkezik a váltás én már halott leszek. Egy test, egy jövendő űrszemét. S a legrosszabb nincs ki szeressen.De persze már nem sokára vége és akkor már mindegy ki mit mond vagy gondol felőlem
Lehunytam szemem, aludni kívántam, csak aludni, semmi extra ennyit csak megkaphatok még utoljára az élettől, az élet nevű sínylődésemtől...

Sors! ( Az Utolsó Reményt is Veszítve ) / tört verzió /

 Azt hittem az életem egy nagy semmi, furcsa gondolat, de nem láttam volt e oly motívum a múltamba, amiért életemnek egy csepp értelme is akadt.
 Nem voltam halálos beteg, de a gödörből nézve a világ csak napfény, ami fent van és rideg-hideg félhomály ami lent akad.

 Két volt osztálytársamba is szerelmes voltam, bár a voltam csak játék a szóval, hiszen álmodok róluk, ami annyit tesz, még mindig fontosak nekem. Persze az idő eltelt és lecsúsztam a lehetőségről, miként az élet normál szintjéről. Csak a gondok halmozódnak/halmozódtak, illetve megvívni velük, nem megy, az erő sosem a jók oldalán magaslik. Magam meg, rossz sínen haladó vonat feladva kisiklottam és egyedül erőt sem meríthettem.

 Múltidő, már lent vagyok és ha még innen is van lejjebb csak nevetni tudok, a kezembe szorított remények kiperegve örökre búcsút intettek.
 S mert volt okom és nem is hittem a mesékbe, maximum csak reméltem, igazán ledöbbentett mikor egy gyönyörű és mindenbe jobb hölgy szólított meg.
 Nem az utcán történt, bár az első találkozások igen. A lényeg mégis az, hogy pusztán, hogy velem volt kiemelt a mélységből, a nap  arcomba süthetett és én boldognak érezhettem magam, nagyon is BOLDOGNAK...

 Boldog voltam, ma meg halott, egy gödör mélyén szenvedek, jól tudva, ha még innen is tovább süllyedek csak kacajt csal ki belőlem, a kín már csak ilyen.
 Rossz-e voltam(?) -A kérdés hülyeség, tökéletesség nem létezik, hisz akkor nem itt sínylődnénk.
 Néhány év volt csupán, szalad, rohant és már végére is ért a történet, a filmet kitépték. Nem csalt meg és én sem őt! Örültünk egymásnak és csiszolódtunk. Ám a sors az isten vagy aki van, immár nem érdekel, rám röhögve, tett egy szívességet, hogy kinek nem tudom, de megölt, a halál értem nyúlt, pedig kései idő, de közös álmunk bontakozott, teherbe eset, a csoda készültségbe. De az ég vagy a vég tökmindegy lépet és egy kés a szívben, előtte kirabolva a halottas házba repített és tovább bele a mindenen túl ásítozó, kérlelhetetlen fekete megsemmisülésbe.     

Bioveszély! ( A Kezdetről )

 Rohadtul sok film, regény és videó-játék szólt az élőhalottakról, még a szép békebeli időkben. Ám amiket kitaláltak csak részben igaz, mert a vírus nem tudja túl feszíteni a megszállott izmait. Tehát nem lesz gepárd sebességű fenevad. S bizony mivel a kórság az agyba fészkeli be magát nem hogy javul de romlik a mozgáskoordináció. Ami a valóságba annyit tesz, hogy mi gyorsabbak és ügyesebbek vagyunk, ők viszont többen.
 A járvány kitörésekor éppen dolgoztam és a nap úgy telt el, mint máskor. Este a híradó magyarázott a veszettséget okozó parányi dög egy mutáns fajáról ami a közvizekbe került.

 Bioterror! Bár akinek volt némi sütnivalója, sejthette a kormányzat műve, hisz már éveken keresztül aggódtak a túlnépesedés miatt. A másik meg ugye ha mutáns vírus az már eleve gyanús, az meg, hogy a vízhálózott volt a célja a kis jószágnak...
 Egy biztos, a zombik nem agyvelővel táplálkoznak, hanem velünk és a szomjúság és az éhség ép úgy kinyírja őket, mint minket. Ami pedig végkép nem elhanyagolható a hadsereg nem igazán reagált a járványra. Persze előkerültek a szakértők és nyugtattak mindenkit, de mikor azt halljuk, hogy egész városok kerültek karantén alá, hát a dolog kezdett mindenkit aggasztani, már aki még ember volt.
 A fejesek bunkerokba, a milliomosok szintúgy, és lassan leállva a gyárak, megszűnt jóformán minden ami a modern életünkhöz szükséges.

 Mi vidékiek, még az elején röhögtünk is, hogy a városok felhőkarcolóiba lakók a lépcsőzéstől milyen egészségesek lesznek. Ám a vicc akkor múlt el, mikor a kertembe kapálva egy zombi látogatott meg.
-Na most mondok valamit, a média magyarázta, hogy bár kicsi az esély, hogy találkozunk egy fertőzöttel, mivel az egészségügyi kormányzat ura a járványnak, de ha még is, ugye, mint a filmekbe a fejét zúzzuk be.
 Hát ezt könnyű mondani és a filmekbe megcsinálni. A valóságba tele a gatya és szaladná világnak. Hát magam is szaladtam volna, de otthon voltam!
 A szörnyű kinézetű, valaha gondolkodó ember csorgó nyállal igyekezet a falú végi portámra bejutni. S elárulom, nem törtem be a fejét, hanem amit tudtam a eredeti betegségről, a kísérőtünete a víziszony, nos ezt alkalmaztam!
 A tépet rongyokba némán tátogó zombi azon mód ahogy a vízsugár telibe talált elmenekült, miközben én saját izzadságomba úsztam és úgy remegtem, mint a kocsonya.
 A "zombim" később meglett és a település rendőrre le is durrantotta, ami egyben véget vetett felénk is a zombis élcelődéseknek, immár önvédelmi őrség felállatási lett a fő cél. Rá néhány hétre a tévék beszüntették zömével az adást és csak a központi, vészhelyzeti csatorna sugárzott. Igaz ekkor már a városokba sok kis, néhány háztömbös barikádrendszerek nőttek ki a semmiből, mikén a vidék is védelmi művek mögé szorult.
 Az utak kihaltak, a síneken páncélvonatok szaladgáltak, miközben a főbb üzemeket immár a részben aktiválódott haderő védte, hogy működjenek, legyen némi utánpótlás. S mert a vasút volt a biztosabb, minden a sínek köré tömörült. Ám már semmi sem volt a régi, és a tél még hátra volt!                     

Meghalva! ( Utolsó Gondolatok )

 Mondják annyi nőjük volt, hogy a két kezükön meg sem tudnák számolni. Hát ezzel én is így vagyok, egy kezem is bőven elég. Persze az élet része a szerelem a szex és a kurvák.
 Az élet, olyan mint a hátkefe, csak akkor tudod milyen jó is az mikor kipróbálod. Igaz, a próbák száma korlátozott, miként életünk évei is.
 Nem panaszkodom, már nem, ha panaszkodni szeretnék a legtöbb megrovást magamnak kellenék odaítélni, azt meg ugye az ember nem nagyon szereti.
 De hogy is volt az a néhány szerelmi affér(?) -Nos nehéz visszatekinteni és ahogy a dobbanások egyre halkulnak, mind inkább nehezebbé válik. Nehéz minden perc, az emlékek vagy éppen hiányuk tátongó fekete lyuk, amely persze a végén lényemet is elnyeli és ha szerencsém lesz a túloldalt kiöklendezve, meglehet kapok egy új lehetőséget.
 De még a gyomrába voltam és mindent amit elértem csak égő lapoknak tűnnek,melynek hamuját a szél elsöpri egész a világvégéig. Ám kerültem a választ, miként a tornádó tölcsére célpontját. Kerültem, de már nincs mitől és kitől tartanom, a Frontint lenyelve egy kapu tárulkozott egykor elém. Nem örömöm leltem a nyugtatóban, az életemet köszöntem néki és űzte az ördögöket elmémből..
 Már nem, a hölgyemet talán túl későn ismeretem meg. S bár sokan beszélték az őszinteség jó, állatába csak addig akadt számukra is elfogadható, míg kívánalmuknak megfelelve kényelmi világuk meg nem rezdült.
 Persze akkor még hinni akartam a mesékbe, tönkre is mentem, zabálhattam a nyugtatót és retteghettem az agyhaláltól. Na ma már nem kell, csak egyet bánok, őt túl későn mutatta be a végtelen, úgy hiszem, lemaradtunk egymásról, le és el.
 Játékos sors, néha halni kell, néha meg élni, az élet meg elveszik. Nyálkás ebihal ugrik és csúszik megfogni kész ügyesség, kézügyesség.
 De mindegy, az egy is elvész és a fény is, miként nap ébred, majd sötét fölébe kerekedvén bezárta kapuit, a színház zárva, az előadásnak vége szakadt mára.
 Azt tudtam vagy tudom túl késő, már nem kell gyógyszer, ő kellene, ám a homokórám utolsó kvarca is leszaladva egy sóhaj és a következő soha.

Ennyi volt.

 Nem tudtam, hogy egy üveggömbbe voltam bezárva, esetleg egy gigászi üveggolyó előtt ültem, ám egy biztos ez egy nem normális helyzet...

 Szeles nap volt és azzal kezdődött, hogy közölte az orvosom, gyógyíthatatlan rákba szenvedek és körülbelül egy évem van hátra, na ja a kemoterápiával.
 Nos szívem szerint sírni szerettem volna, nem azért mert se gyerekem se szerelmem, hanem inkább azért, mert immár nem is lehet. Persze a sors nagy rendező és "biztos" megvan az oka amiért ezt teszi vele, csak éppen én oly kicsinyes vagyok, hogy nem értem meg a nagy mű remekségét.
 Nem értettem, miként azt sem, hogy a munkahelyemre besietve, csak, hogy ne rúgjon ki a főnököm, örömteljes hírrel fogadott.
-Mark tudod az átalakítás meg minden... Szóval ki voltam téve a cégtől, mint ha csak megérezte volna, hogy rákos vagyok.
 Leköphettem volna a kedves főnököm, már csak azért is, mert mindig a nyalógépeket kedvelte és azért is mert ő is csak lopta a vagyonát és tök hülye a cég profiljához.
 Mindegy, eldöntöttem, hogy berúgok, sokat nem veszíthetek. S mivel nem csak a szavak embere voltam a volt munkahelyemhez legközelebbi ivó felé vettem az irányt.
 Na itt történt valami, az egyik pillanatról a másikra minden elsötétedett és ebben a francos üveggolyóba találtam magam, egy nyikorgó széken ülve.

...bevillant az előttem az üveg felület és, mint tévé készülék egy kamion bontakozott ki a távolból és immár nem ültem hanem álltam szembe a gépszörnnyel és egy csattanás...
 Ismét a széken ültem a "képernyőn" egy felismerhetetlenségig szétroncsolt emberi test, az én testem. A kamion legalább harminc méterre arrébb a sofőrre öklendezett.
 Ironikus, a ráktól volt várható a halálom, de a munkámmal együtt mindent elveszítettem, még a lehetőséget is.