Furcsának tűnhet, hogy az emberiség felkerekedve maga mögött kívánta hagyni az egykor kék planétát, de hát a kék szín már elveszett és a valódi reményt Isten szolgáltathatta, vagy minden egy utolsó könny kíséretébe az enyészet homályába süllyed, örökös kárhozat gyanánt.
A hajó részleges térhajlítással szándékozott a Nap közelébe kerülni, egy végső pihenő gyanánt egy rövid időre a Merkúr takarásába felkészülni arra amit ember még soha nem tett meg, Isten színe elé járulni.
A tizenharmadik napvihar rohant végig sarki fényeket kreálva, bár már oly kevesen láthatták, miként oly gyenge is volt a Föld mágneses mezeje, hogy a fény nem csak "játék" volt, hanem könnyen a halál is. -Egy öreg, ő nem került fel a gigantikus hajóra, úgy döntött Berlin árnyékába, hátrahagyva a bunkert, a fényjelenség, a halál szemébe nézve, szabad emberként lép majd át a lét és nemlét határán, hogy talán még az Arabella Queen előtt találkozhasson a teremtővel. Úgy gondolta nem volt mit vesztenie, úgy érezte, ha hitvese már nincs az élők táborába, neki sem sok keresni valója van, az életnek csúfolt kínszenvedésbe. Csak remélte a gamma és a csoda tudja milyen sugarak, hamar kiszabadítják lelkét a test börtönéből és tovább léphet, vagy csak egyszerűen, mint az állatok eldőlve, elpusztul, megszűnve létezni e földön.
-Tudod, ha a nap megszűnne létezni, még hét percig idelent, semmit nem vennénk észre, és csak utána jönne az öröké tartó éjszaka jégtakarós világvégéje.
-Tudom. felelte az öreg és megszorította felesége kezét, miközben az égboltozaton lila villanások születtek és a kaszás könnyedén lendítve szerszámát, elvágta az idős férfi életláncolatát. Immár vége volt, immár a csoda vagy a végállomás megérkezett, miközben egy emeletes ház vakolata engedelmeskedve a gravitációnak, aláhullt, betemetve az öreg élettől már megfosztott testrét. Az Arabella Queen sugározni kezdett, a frekvenciák egyenest a nap közepéhez szóltak, üzenvén ISTEN KEGYELMEZZ, LEGYÉL ÚJRA VELÜNK! A hajó utasai egy új Föld reményébe érkeztek az Úrhoz, útközben nukleáris töltetekkel vélhetőn megsemmisítették a Mars kolóniákat, ezzel is úgy remélvén, Isten nem dobja el teremtményeit, utolsó, még élő teremtményeit.
Nem tudni, a frekvenciák tartalma volt-e téves, vagy Isten valóban, végleg és visszafordíthatatlanul elfordult az emberiségtől, mely aljas módon elpusztítottan a Földet, de egy biztos, a kilencedik órában a napból egy hatalmas sugár lövellt elő, és az idő tört része alatt elérve a hatalmas űrmonstrumot, hogy még ugyanabban a pillanatba el is párologtassa iszonyatos energiái által, vélhetőn Isten így szólt az emberiséghez, -Igen, utoljára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése