Halál felé, túl a kritikus ponton

" Az órák játéka és a díszlet széthullása, csak egyet sejtet, a vég elérkezett! "


A épületek ódon óriásokként csak a kérdéseket tették volna fel, de nem ember, nem volt szó, nem volt hang, csak a végtelen üresség. Mark nem kereste a megoldást, egy álomba járt amely a pokol peremére sodorta, és miközben az alkony sután hunyorgott, a pillanat kezdett megszűnni, mint a halállal a lélegzés. -Furcsa kelepce volt ez így, ha felébred a szíve meg fog állni, ha pedig ragaszkodik az élet e másik formájához, az alvilág emészti fel előbb elméjét, majd lelkét is.
 Megállt, nyugat irányából a későnyár aszfalt olvasztó hőségét szellő enyhítette, valami furcsa kesernyés illatot sodorva, görgetve emléket ébresztve. -Egy megtépet újságlap vergődött a légáramlatba, hirdetve létét és a fekete betűk a világvégét. A falak ahol egykor vakolat, most a csupasz téglák leskelődtek ki, idő okozta rút sebhelyekként.

" Nem a fájdalom az amit érzünk, az érzés maga a tiszta fájdalom! "

 
 Bizonytalan volt, az élet elkerülte a várost és az égen ballagó fellegek is inkább torzak és veszedelmesek voltak, mint árnyékadó, enyhülést teremtő angyalok. Persze, az enyhülést a halál jelentette és ez olyan megkerülhetetlen tény volt, hogy Mark csak az idejét tudta kicsit odébb tolni, meghosszabbítani, a lényegen változtatni immár nem lehetett. -Egy padot pillantott meg, egy padot amely egy kiszáradt fa tövébe várakozott, ott ahol az utca megszűnve, egy kisebb tér formáját öltve fel.    
-Rohadt dolog! morogta a középkorú férfi és a hanyatlás mementói közepette egy rezdülésnyi időre saját múltjába tekintet. Nem emlékezni kívánt, a dolog magától jött, talán a tér, talán a repedezett, gyomoktól feltört aszfaltkígyó, nem tudta és nem is akarta megmagyarázni, helyette a padhoz érve leült és a házak tetején dekkoló napba tekintet, remélve kiégeti retináit és emlékeit, természetesen ez csak hiú ábrándnak bizonyult, a múlt nem adta ily könnyen a dolgot.

" Porul járni csak az tud aki megpróbálja"

 Talán ez volt az oka de a  szerelemnek sok jó oldalát nem igen tapasztalta, hiszen egy elcseszett világba született, a fogyasztói társadalom uralta eltárgyiasult világba ahol az érzelmekre köptek és az értelem is engedelmeskedett, idomított baromként a mesterségesen diktált direktíváknak.
 "-Porul járni csak az tud aki megpróbálja" mondta egy utcai szleng és ez nagyon igaz volt Markra nézve. 
 Nem azt utálta, hogy semmi nem teljesedett be soha életében, hanem azt, hogy egyáltalán ezért MIÉRT IS KELLETT MEGSZÜLETNIE! -Jó kérdés volt, isten ironikus játéka, mert bizony az senkit nem boldogít, hogy majd a következő inkarnációba. Majd, ez egy olyan hamis szó, mint a remény, egy hülye átverés, egy kaja ami életbe tartsa az embert, vergődve, küszködve a végén természetesen egy gödörbe végezve. -Szétesett a hangulata, a nap viszont továbbra is várakozón, nem igen mozdult, vagy azt sejtetve, hogy kizökkent az idő, vagy azt, elérkezett az a bizonyos idő!
 
" Az igazán borzasztó mikor felismerjük, éltünk és ami történt egy teljesen felesleges naplóbejegyzés csupán "

 Nem bánta a másodpercet amely mozdulatlanságát követőn villámgyorsra váltva, ragadozómadárként kívánta felfalni, mint pockot, patkányt vagy magát a mindenséget. -Nagy levegőt vett, ez már ingyen volt, mert a halál másodperceibe minden filléressé válva, csak az élet mutatta, hogy ő még érték ő még remény, ő még az esély...
-Nem! csóválta fejét a férfi, véglegesen elutasítva az élet minden hamis hívószavát, ő a halált várta, azt amikor a nap örökre lenyugszik és a csend, békét termet és a hamis emberek intrikáitól, kisded játékaitól végérvényesen megszabadítja.
-Fanfár elmaradt, a halál egyszerű hullámként érkezett, egy mindent elöntő forróság keretében, miközben a férfi érezte, hogy minden fájdalom, csalódás, kínszenvedés törlődni kezd és a túlvilági hő kiűzi lelkét a formából, hogy megszűnjön létezni, saját reményei szerint mindörökre...

Leírva

Az eső csak kínlódott, nem tudta eldönteni mit is szeretne igazából. Hol nagy cseppjei voltak, akadt mikor kopogott mint egy bejönni készülő rontókísértet és volt mikor simogatta a bádogtetőt, békés álmot ígérve. -Átok idő volt, egész nap nyűglődtek az ég fellegei, így  már kisebb sárpatakocska száguldott lefelé a dombra épült bádogváros zegzugos utcáin, hogy alant sajátos tavat teremtve teret adjon a környéken hemzsegő denevérszúnyogoknak. 
 -Mark az asztalon pihenő karabélyát nézte, a szúnyogok még nem gyűltek annyian, hogy veszélyt jelenesnek. -Hátradőlt, egy rozoga fémszéken ült, és belegondolt, hogy egy elhagyott település egyetlen embereként csak a pillanatra szánthatott és a megbocsájtásra. -Óh, nem voltak lelkiismereti gondjai, birodalmi végrehajtóként tette amire felesküdött és  nem gyötörték a múlt gondolatai. De miért is gyötörték volna, mikor a járvány végig tarolva a fél planétát, a legtöbb emberből eleven gyilkológépet csinált, na ott kellenék a lelkiismeret. persze a szörnyetegeknek már nincs, és egy birodalmi katonának miért is lenne, ha szörnyeket takarít el, egy későbbi új élet reményében(?)
 -Szörnyek, egykor emberek voltak, a Gamma-10 szorgos polgárai akik a Föld Egyetemes Birodalmát szolgálva apró morzsákat téve az asztalra, rászolgáltak a védelemre. Na igen, rászolgáltak, ám a kommunikáció a császári-egyházi hivatalokkal időigényesek, és míg a kérelmek lebegtek, mint kolibri a virágtölcsér előtt, a kórság exponálósan növekedni kezdett, hogy a végén már a végrehajtók is kénytelenek legyenek a teljes tisztításra hagyatkozni. -Ez volt, megtörtént, a probléma csak annyi maradt, hogy Mark Lunerr hadnagy egy nemvárt atrocitás következtében lemaradt az utolsó evakuációs hajóról, így már csak a bombázás pillanatára számíthatott, a gyors halálba nem nagyon reménykedve.

 Talán kérhetett volna segítséget, talán akadt volna egy rádióadóvevő, ám hiába a szavak mikor a DNS bomba már úton volt a KIRÁLYI TEKINTETT torpedóállásából, visszafordíthatatlan akarattal. -Egyedül volt, és a kimentése annyira jelentéktelen a haderő tekintetében, hogy kár is lenne rajta töprengeni. Az igazi gond nem is a bombázás, hiszen az egy lassú méreg, a DNS láncolatot hetek alatt roncsolja szét, hogy az emberi szerkezetű testek végül cseppfolyós állapotba kerüljenek és megszűnjenek létezni. -Hülye halál az kétségtelen, ám így a szakértők szerint csak az emberek pusztulnak ki, a bolygó ökoszisztémája sértetlen marad és körülbelül egy év múlva újra érkezhetnek a túlzsúfolt planétákról az új honfoglalók. Nem volt más mód, hiába igyekeztek, amikor az első komoly birodalmi egységek megérkeztek tűzzel-vassal és gyógyszerekkel próbálták megfékezni a járvány, ám a küzdelem szinte eredménytelen volt. A végrehajtók túl későn és a veszély súlyához képest túl kevesen érkeztek az első hullámokba, s mire rájöttek a vezetők, hogy a gond nagyobb, már a fél bolygót a fertőzöttek uralták. Nem voltak alternatívák, ahol lehetett elkezdték a még egészségesek kimentését, miközben a haderő tartotta a vonalakat. Ám mert értelmetlen háborúnak ígérkezett a felszíni küzdelem, a döntéshozók a DNS bombákra szavaztak és a történet itt be is fejeződött az emberek tekintetében, már csak a szörnyekről volt szó.

 Tehát a dolgok tulajdonképpen elrendeződtek, Markot csak az a k.rva eső idegesítette, nem túlzottan örvendezve, ha esetleg az elnéptelenedett lemezvárosba a fertőzöttek egyik erre koszálló hordája kukkantana be, szívbéli őrjöngés közepette. -Volt löszere és a statikus páncélzata is komoly biztonságot jelentett, ám mint az éjt a nappal a halált az élet követi, a védelem is egyszer  sebzési pontokat kínálhat. -Nem a szörnyek leleményessége a veszélyes, egy leamortizált agy sose lesz már a régi, a problémát a túlerő, sebesség és fizikai erő jelenti és jelentette az eddig harcok során is. A férfi lehunyta parázslóan kék szemeit és beborzongott ahogy beugrott tudatába amint a Nirrai mezőkön egy szuper horda lerohanta a Vorner Benning zászlóaljat. Fentről látta az egészet, a légi kimentést biztosító egységekhez tartozott és csak bámulta a gyors és izmaikat maximálisan kihasználó két lábon járó borzalmak támadását. -Ezrek pusztultak el a forgóágyuk tűzétől a katonák rohamkarabélyaitól, hőgránátjaiktól, ám a szörnyetegek hada kifogyhatatlannak tűnve megállíthatatlanul özönlöttek a Veffon néven ismert erdőség irányából. -Az ijesztő nem a támadók létszáma volt, hanem a sebességük, mely által fél óra alatt megszűnt a zászlóalj 67 százaléka és végül mikor lefújták a kimentési akciót egy olaj-levegő bomba tett pontot az események végére.
 -Szóval semminek, tehát még egy elitnek számító birodalmi végrehajtónak sem igen van esélye egymagában a lényekkel szemben, esetleg húsz másodpercig. K.rva húsz másodpercig...

Lemondok istenről : A végzet felé félúton ( tört verzió )

Az idő becstelenül bánik el a naiv, reményben élő emberekkel. Mondhat bárki bármi, a valóság általában a dicső kudarc, semmitmondó támogatások közepette. -Együtt érzünk! na ja, miben is, mikor az életed fonala még meg sem közelíti az enyémet??? -Szóval maradjuk a tényeknél, van kinek menny és van kinek pokol ez a nyamvadt anyagi világ. Persze vannak kis szappanbuborékok, tartanak néhány pillanatig, aztán bumm szertefröccsennek, a nap fénye pedig felzabálja összes részecskéjüket.
-Nincs jelentősége, a járvány kitört, átokverte zombik masíroznak falkákba, egészséges emberekre vadászván. S milyen ironikus, a fertőzést egy kábítószer indította el, nem biokísérlet vagy idegen vírus, ja igen a marsi szél sem hozta a nyavalyát, mint ahogy mondták csak egy szintetikus drog, a regnáló kormányok áldásával, hiszen a kábítószerek felett mindig is szemet hunytak, mert ugye az üzlet az üzlet, még ha az ára a pokol megteremtése is volt.

-Egy rohadt városba küldtek, embereim immár elfogytak mellőlem és a lehetőségeim is egyre kisebbek voltak, hogy megtaláljam azt a nőt, aki talán, de csak talán fel tudja tárni a gyógymód titkát. Nem azért vállaltam mert a világ sorsa érdekelt, a világ már elemésztődött és csak idő kérdése és az összes védett bunkererőd szépen elesve a teret a zombiknak adta át, miközben persze háttérzajként a természet is tombol csodás vívmányunkként a felgyorsult globális változások keretében. -Láttam metánrobbanást, láttam az instabil felhőt amely egy kis falu felett robbant be. A felhő pillanatok alatt eltűnt egy tűzrobbanás keretében. Az ég maró vörössé vált az alkony határában az izzó házak a lángoló emberek és a megsemmisülés hullaszagú képtelensége közepette. Szerencsém volt, egy fontos embert evakuáltunk a településről és helikopterünk már biztonságos távolságba járt, mikor bekövetkezett az a átkozott metánrobbanás. -Tudtunk a kockázatról, tudtuk, hogy a járvány ugyan elkerülte a falut, de azt is, hogy a széljárás pont feléjük terelte a halált. Igen, szóltak a szirénák, de hiába hangjuk, ha nem volt elég fedezék. A világ ugyan változott, ám a vidéki emberek egy része, messze nem értette a klímaváltozást és nem is fogták fel annak drasztikus következményeit. Azt tudták, egyszer kiég a termés, máskor lefagy és az élelemért mindent meg kell tenni, de a metán más volt, más és végzetes.

 Az aszfalt teli törmelékkel, a testrészeket inkább nem vettem tudomásul, mert mindegy mennyi ideje járod az alvilági mindennapokat, vannak pontok amik sohasem változnak, legalábbis nálam nem. Ez van, nem feltétlen az emberélet elmúlása borzasztott el, inkább a mikéntje a brutális, nyers és embertelenül emberi mészárlás jellege. -Nem titok, már az elején ideggázokkal, tűzbombákkal igyekeztek a fertőzött területeket teljesen sterilizálni. De mit is ér a kard, ha a kórság akkora üzlet volt, hogy a legbrutálisabb fellépésekkel is csak késleltetni lehetett egy új faj diadalmaskodását. Nem volt könnyű élni, nem volt könnyű erőforrásokhoz jutni. A dolgokat a erődvárosok a páncélvonatokkal oldották meg, a tömény acélszerkezetek lezúzták a síneken portyázó zombikat, és a kereskedelem körülményesen de működött. -Volt mikor csere útján, volt mikor a kisebb a vaspálya mentén fekvő védtelen kisvárosok kifosztásával, szóval csak humánusan ahogy az emberektől megszokhattuk. Persze ez egy folyamat volt, miként a klímakatasztrófák is. Előbb hitetlenkedünk, majd elfogadjuk, végül természetesnek vesszük, hiszen a lényeg, hogy mi túléljük. 

 Megálltam, a csend és a reggel egyszerre volt szép és nyomasztó, mint egy atomvillanás. De nem villant semmi, csak az üvegtörmeléken a nap durva sugarai. Nem kellett félnem, páncélzatom védett a sugárzás ellen, a zombikat nem, de nekik teljesen mindegy volt, hisz nagy százalékban éjjel bukkantak fel, na ilyenkor jó jött a magnéziumfáklya, ami ugyan nem egy lángvető, de a fény is fájdalmas kínokat okoztak a fertőzötteknek, időt biztosítva a menekülésre. Igen, mindenki menekült, még mi katonák is meghátráltunk, hiszen a töltények számosak, a kardok csak ideig óráig lehetőségek és egy falka bizony egy jól képzett katonának is a végzetét jelenthette, hiába a még látszólag létező technikai fölényünk. -Fáradt voltam, lelkileg kiéget, fizikailag kimerült és miközben elhulltak társaim, mint fáról a levelek egy jó adag gamma sugárzást követőn, nekem még meg kellett találnom azt a bizonyos nőt...a reményt a reménytelenségben...