A Hit Háborúja

Réges-régen az égbenyúló hegyek országában...

 Sui-Li a sötétség angyala, nagy feladatott kapott, meg kellet törnie a Bon-vallás erejét a hó és a hegyek királyságában. A feladat elsőre nehéznek tűnt, de mivel a Tibeti nagy király Szongcen Gampo oly erővel rendelkezett, hogy a szomszédos Kína is óvatosan nézet a Himalája csúcsai felé, az angyalnak egy remek ötletet támadt. -Megszállva, Kína legbefolyásosabb dinasztiájának a fejét némi fortéllyal kieszközölte, hogy egy hercegnőt küldjenek a királynak a barátság megpecsételése céljából, egy hercegnőt és számos buddhista szerzetest...

 Gan.dzorig nyugodt mozdulatokkal illesztette össze a ágakat, és inak segítségével rögzítette is. Egy démonfogót készített, a völgy falucskáit ugyanis egy megátalkodott, rakoncátlan démon riogatta. -Halál és betegség még nem történt, de éjjeli lárma, kopogás a kunyhók ajtaján már rendszeressé vált, és félő volt, hogy a dolog tovább fajulhat.
 Gan.dzorig már idős ember volt, arcán a ráncok sokasága, mint megannyi patakmeder rajzolódtak, de éveinek száma semmivel nem csökkentette hírnevét, sőt a Bon-pap akit a falvakba csak apónak neveztek hatalmas szeretetnek örvendett, kiváló gyógyító, rontást leolvasó és démonok elriasztójának hírében állva. S most a csípős szélben is, egy legalább kétméteres csapdát kívánt építeni, melynek estére kész kellene lenni, hogy véget tudjon vetni a galád démon tevékenységének. A torony északra tekintett, északra mely a gonosz lények otthona és amely irányból szoktak támadást indítani a békés emberek ellenében. -A férfi egy segítőjével egy kisebb domb tetejére tervezte a szerkezetet, tudva az ilyen démonokat vonzza a magasság és a minden átitató mágia, amelyet a vésetek teremtettek, melyek minden egyes ágon szépen látszottak. -Bár meg kell vallani az idős Bon pap az egész mögött a buddhistákat sejtette. A démonok azóta lettek ennyire ingerültek, mióta a nagy király palotájába helyet kapott a kínai hercegnő és elkezdték sorra építeni az új vallás kolostorait.
 Gan.dzorig értette a dolgot, úgy gyanította Kína fél Tibet hatalmas uralkodójától és ezért rázúdította az országra az új kultuszt, meggyengítve így a királyt és birodalmát, mi több az egész Bon vallást. Ám látnivaló a hegyek istenei rosszallóan nézték az eseményeket, a démonok tomboltak és a királyság távoli szegleteibe már valami félelmetes járvány is felütötte a fejét. -A pap nagyot sóhajtott, a fiatal fiú, aki ténykedett körülötte nem szól, nem zavarta a mestert gondolataiba, csupán a nap állását figyelte, jól tudva alkonyatra kész kell lenni az építménynek.

 Az apró lány a hegy egy hótól mentes szikláján állt és a távolabbi magaslat egy fennsíkján építkező szerzeteseket nézte. -Idegeneket nézett, nem Tibet szülöttei voltak, bár a munkások között akadtak a környékről hívatott mesteremberek, de az egész egy kolostor, egy buddhista kolostor létrejötte végett történt. A munkák jól haladtak, és aki kiszemelte az építés helyszínét okos ember lehetett, a jövendő kolostor védve volt a lavinák támadásától, és maga a kis fennsík is fenyőktől oltalmazott hely volt. 
 -A szép arcú kislány aki egymaga tartózkodott a rideg széllel dacolva, nem fázott, s bár fel volt öltözve, messze nem úgy tűnt aki órákig kibírná, a mínuszt tovább erősítő szélbe. A lányka nem törődött a kihűlés kockázatával, továbbra is a munkálatokat szemlélte és egyszerű gondolatok munkálkodtak elméjében. -Felmerült benne egy betegség támadása, még néhány holt feltámasztása is, de ismerte a szerzetesek fortélyait, ők vélhetőn meg tudták volna védeni övéik legjavát, így csak fortyogott az apró teremtés, míg végül felsikoltva előre lendült mint egy haragvó villámlás!
 -A lány szinte szállt és kezdett ködlő formává változni, mint szellem vagy kísértet, a hangja meg változva mélyről jövő dörrenéssé torzult, miközben megindult az egész hegyoldal, egy irtózatos lármájú lavina született.
 A hó, jég és kő görgetek eszelősen zúdult lefelé, mindent letarolva mely útját keresztezte, ám erejéből távolról sem futotta a cél a kolostor lerombolására, csak a visszhangzó hang figyelmeztette az embereket, hogy az istenek haragvó kedvükbe vannak.

 Gan.dzorig a falú egyik előjárójának házába melegedett és vajas teát kortyolgatott, elkészültek és a nap is elrejtőzve a hegyek mögé kezdte átadni helyét az éj urainak. Az előjáró családja már elvonult, a tűz körül hárman ültek. A bon-pap teázva, a segédje szárított birkahús csíkkal bíbelődve, míg a vendéglátó, újabb adag teát tett fel a tűz fölé, úgy gondolván hosszú beszélgetés előtt állnak.
 -Bat, kinek neve szilárdat jelentett, ma messze nem érezte magát olyannak, mint a kövek a patak mentén. Mert bár a víz ki-ki kezdheti őket, ám évről évre ellenállnak, szilárdan dacolnak a természet akaratával. Persze minden csak idő kérdése, ám az elöljáró korainak érezte, hogy megtörjön, pedig a démon zaklatása miatt már megfordult fejébe, hogy lemond. -Igen ezt szándékozott tenni, csak még egy utolsó kísérlet keretében egy bon-pap segítségét remélte, és az apó vette a fáradságot és három falun túlról is eljött, hogy most a felépült csapda "árnyékában" eldőljön a jövő.
-Nem lesz könnyű. szólalt meg a pap és elrévedve nézte a lángokat.
-Micsoda, nagytiszteletű? kérdezte a középkorú férfi, e ház ura és a pap vendéglátója.
-A démonok, most megfogok egyet és jön kettő, a világ ilyenné vált, az új hit felzaklatta az isteneinket.
-Itt nincs senki aki buddhista lenne. mentegetőzött az elöljáró, hirtelen azt képzelvén, minden a falujával függ össze, hol ott az itteni események csak okozatok voltak egy nagyobb játszmának, de a pap nem kívánt magyarázni, a munkáját elvégezte és most csupán élvezte a pillanatot, a meleget, a lángok látványát és az ízletes tea kortyait.
-Ami nincs itt, van máshol. adott végül választ a segéd, tudva, hogy mestere amit akart elmondott, viszont azt is látta, Bat nem nyugodva iparkodott megérteni a miérteket.
-De akkor miért nem ott tombolnak a gonosz lények?
-A tél az tél, de van ahol még is kellemesebb az évszak, ám attól az még tél. Az istenek haragszanak és haragjuk itt is ott is létezik, mert istenek és uralják az egész telet...
---------------------------------------------------------------
Bon vallás a buddhizmus előtt virágzott Tibetben.
Szongcen Gampo Tibetet egyesítő uralkodó és nevéhez fűződik a tibeti írás készítése. Az ő uralkodása alatt csapott össze a Bon és a Buddhizmus nagy lángok közepette.
   

Menedék sorozat ( az új fejlemény )

Amy nem kívánta a társaságot és a napi rutinján túl most magányosan bolyongott a bunker legalsó szintjén ami elvileg, Bob a gépész birodalma volt, ám a férfit a saját rémes gondolatai jobban zavarták, mint egy magányos látogató. -Bobot sokan furcsának tartották, bár a szó, hogy sokan is hülyén hangzott, hiszen összesen tízen éltek a hatalmas bunkerba. -A nőt nem zavarta a gépész MEG FOGUNK BOLONDULNI víziója, egy atomháború kellős közepén az ilyen gondolatok nem is annyira idegenek, mint az az ÉGÉS előtt hangzott volna el. -Igaz a háború előtt is voltak nyomorult elmebetegek akiket nem a bezártság a szeretteik elvesztése motiválta, hanem saját elméjük kificamodása és nem csak képeket láttak, hangokat hallottak, de ki is vitelezték torz elképzelésüket.

 Amy szerint, Bob inkább reálisan látta a helyzetüket, mert bizony nem nehéz becsavarodni, egy hatalmas beton-acél hodályba, miközben kint a rádióaktív tűzviharokat követőn készülődött a hosszú nukleáris tél. Arról nem is beszélve, hogy két nő és nyolc férfi élt egymásra utalva bezárva. A szőke átlag magas hölgyemény aki az ÉGÉS előtt operátorként tevékenykedett, tanult szakmáját nézvén pedig cukrász, messze nem volt olyan, mint Tina aki már nem egy bentlakóval megosztotta fekhelyét. -Amy nem vágyott sem a szexre sem arra, hogy a túlélésének a teste legyen az ára. S bár a parancsnok és a hadnagy is biztosította, itt nem fog semmilyen erőszak előfordulni, a nő úgy vélte a kijelentés még kevés, és ha így, innen nézzük Bob szavait, bizony volt realitása.

 A hűvös folyosó kísértetiesen kongott, a takarékosság végett csak a vészvilágítás működött a ritkán használt területeken. -Kísérteties volt, de a nő nem félt, sőt inkább örült, hogy maga mögött tudva a többieket egyedül lehetett, a kihaltság pedig csak nyugalommal töltötte el a félelem erre már nem munkálkodott. Ez persze furcsán tűnhetett, a világ lángolt és sok minden nem maradhatott meg az emberi civilizációból, a maradványok, mint ez a menedék és túlélők valahogy mégis taszították a nőt. Inkább a rideg bunker legeldugottabb szektorai, erre csak Bob mászkálhatott, ha valamit muszáj volt ellenőrizni, igaz a legalsó szintre kevesen jöttek le, csak akkor volt mozgás ha valamilyen munkálatot vagy fölöslegessé vált dolgot le kívántak hozni. -A színt puritánabb és kevésbé emberire sikeredett a menedék többi részétől, de hát végül is nem zarándokhelynek szánták, és ilyen elvont kalandvággyal csak Amy rendelkezett. - Ahogy haladt és a lámpák engedték a szőke rövid hajú harmincas nő felfedezte, hogy a durva betonfalakon itt-ott hajszál repedések futottak, de a fény hiánya jótékonyan elrejtette hová is igyekeztek és neki nem igen volt kedve elméleteket kreálni. Úgy vélte idővel majd Bob úgy is előrukkol ezzel a történettel is, jelezvén, hogy a bunker lehet hogy nem fog kitartani, addig amíg szükségeltetik. -Persze ez csak egy kosza gondolatmorzsa volt és Amy inkább a lépteire figyelt, hogy kerülje a nagyobb tócsákat, mert bár csizmát viselt, nem szerette ahogy a léptek nyomán csobban a víz.

 Egy elágazáshoz ért, balra nem indult, arra már járt és tudta valami életfenntartó gépezet otthonához lyukadna ki, melynek zaja idáig elhangzott, pedig több tíz méter és két ajtó is elválasztotta a folyosótól. Elindult, a jobb út volt a jó út, igaz a bunker ezen részbe még nem merészkedett, de motoszkálva benne némi kíváncsiság, neki vágott az útnak. -Persze semmi extrára nem számított, az olykor-olykor felbukkanó ajtók raktárhelyiségeket rejtettek, műhelyt, és minden ilyesmi, legalábbis Bob szerint, már pedig ha valaki, akkor a gépész biztos tudta, mi merre és meddig.-A lámpák erre is gyatrán szerepeltek, és az elmaradó egyforma ajtók sem töltötték el lelkesedéssel, miként a megszűnni nem akaró pocsolyák sem.
 Azután vége lett, a folyosó végett ért és az utolsó ajtó, mint újdonság, a lehetőség kapuja, immár csak Amyre várakozott, és a szőkeség, mivel ideje engedte, benyitott a gyaníthatón lomtárként funkcionáló helységbe.  A villanykapcsoló jó rendszer szerint, pont ott volt ahol minden helységbe, és a sötétség hamarosan teljesen szétfoszlott, hogy a nő elé táruljon az iszonyat!

- Sikoltott!? nem tudta megmondani, azt sem hogy hány másodpercig, vagy netán percekig szemlélte a felakasztott férfi immár oszladozó tettemét. A hányás kerülgette és hitetlenkedve meredt az egykor harmincas férfi elgyötört, lassan formáját veszteni készülő arcára. A ruházata semmit nem árult el, és a saját verejtékében úszkáló nő, még azt sem tudta megállapítani, mióta log egy kötélen ez az ismeretlen idegen.
 -Hatalmasakat nyelt és a légzését próbálta uralni, nem ment könnyen, viszont a hulla sem igyekezett sehová. Nem tudta mit tegyen, igazából Bob rémképzeteit kezdte kibontakozónak látni, azzal az aprósággal, hogy talán a megroppant elméjű gyilkos nem lehet más mint a gépész. -Ijesztő felismerés, a bűz émelyítő és a percek összeolvadón, egy horrortörténetbe illő másodpercé sűrűsödtek.

 Tudta, hogy mielőbb szólni kellene a többieknek, miként azt is, ha a gyilkos meglátja itt, hát akkor már nem lesz semmire lehetőség, még a túlélésre sem. Igyekezett összeszedni magát és eltaszítva magát a látványtól elkezdett kifelé hátrálni. Már az ajtót csukta volna, mikor a test megrándult, és ugyan a kötél fogságba tartotta, de a hulla úgy tűnt életre kelt. -Most biztos sikoltott és teljes erőből becsapva az ajtót eszeveszetten rohanni kezdett, mert amit itt látott az vagy az őrület, vagy még valami annál is rosszabb dolognak tetszett, miközben fent sok-sok méterrel magasabbon az egész világ lángolt... 

UTAZÁSOM ( fantasy )

Az álmokat kerestem, persze egy idő után rájöttem, keresni ugyan kereshetem, de az emberi világba, soha meg nem fogom lelni, az már biztos. S hogy bennem rejtőzött-e a hiba, vagy az emberiség ficamodott ki, felejtve erkölcsöt és minden mást, tán sosem derülhet ki. Egy azért biztos, mikor azon a ködös csütörtöki napon az erdő szélén lépdeltem, "csodáltam" az oda hordott emberi hulladékok zsákokba bujtatott valóját, egy egészen más dolog vonta a figyelmemet a fák irányába, mint ha csak mesébe csöppentem volna, egy hullámzó kékes valami lüktetett, nyugodt monotonsággal. A dolog ugyan nyugodtnak mutatkozott, de engem rendesen elkapott az izgalom, és nem is feltétlen a lelkesedés, mint inkább a félelem színezetétől nehezítve. -Nem tudtam mit tegyek, az egész a filmekből ismert dimenziókapunak tetszett, miközben szinte hihetetlennek is tűnt, hisz minek is egy kis falu mellet az erdőbe egy kapu, ahol se katonai se kutatóintézet nem létezett legalábbis tudomásom szerint, viszont  a kapu igen, és valami homályos hívogatás.

 Lenyeltem a félelmem, azaz csak próbáltam, mert miközben izzadtam a messze nem meleg időben, a szám rendesen kiszáradt és még a lábaim is alig akartak megmozdulni, De megtettem, a fénylő átjáró felé közeledtem és iparkodtam nyugalmam visszanyerni, ami legyünk őszinték, nem igen sikeredet. -Már csak néhány lépés és ott vibrált a különös jelenség, hangja nem volt, de empatikus érzéseket sugárzott, legalábbis én így véltem, azt mondván lépj be, mit veszítesz s igazából akadt azért néhány érvem, mialatt még az is felmerült bennem, hogy ez az egész egy nagy árverésshow és  nekem jutott a szerep a balek eljátszására.
 Mindegy volt, lehet majd jót nevetnek rajtam, lehet ez egy  véletlen anomália, mi több, akár egy kísérlet része is, a lényeg, erőt vettem magamon és hallgatva a hívásra át-bele léptem a lüktető fényképződménybe.  -Leírhatatlan volt, nem szédültem, de kifordult minden körülöttem, az egész olyan volt, mint ha Salvador Dalí álmába keveredtem volna, igaz csak néhány pillanatig, és már szaporán szedve a levegőt az erdő elveszett, a falum is és egy a szinte a felhőkig magasodó hegyek közötti völgybe találtam magam, az átjáró viszont sehol sem volt.

 Hazudnék ha azt mondanám, nem ijedtem meg, miként szerintem más is hazudna aki ilyesmit állítana egy ehhez hasonló élmény szereplőjeként. -Körülnéztem, a hegyek az ég irányába tornyosultak, a felhők békésen hajóztak a láthatatlan tengerükbe, és lent, a völgy, fáktól tarkított békés vidéknek tűnt, madarak zajongása, megannyi illat keveredése közben. -Azt kijelenthettem, idilli helyre cseppentem, miközben nem bírtam betelni a zamatos levegő varázsával, a félelmem pedig észrevétlen elröppent, mint saját dimenzióm, egy egészen új kezdetett ígérvén.
 A világ, mely nem olyan rég még hívogatott, nem volt rémisztő, nem volt idegen, mi több, én lehettem valójában, itt az a bizonyos idegen. -Embereket, de még településnek nyomát sem láttam, a madarak bár ismeretleneknek tűntek, még se voltak zavaróak, az egész olyan benyomást sugallt, mintha csak egy másik kontinensre kerültem volna, és ez még mindig a jól ismert föld.
 Itt tartottam gondolataimba,melyek, el kell ismerni zagyván és lomhán mozogtak, mikor az egész völgy remegni kezdett, hirtelen földrengésre gondoltam, ám az ég is elsötétülve, gigászi árnyat vetve, egy elképzelhetetlenül hatalmas sárkány zavarta szét a felhőket és az idillt. -Riadtan kapaszkodtam egy közeli fába, és el sem tudtam képzelni, mi a fene döngeti a földet, a sárkányról nem is beszélve. Mert ugyan látványa fenséges volt, szárnycsapásai kisebb szelet kavartak a völgybe, még is az iszony tolakodott tudatomba, voltaképpen féltem a rám ügyet sem vető sárkánytól. -Az égi szörnyeteg méltóságteljesen távolodott, és miközben a pikkelyes bestia távolodott, a földrengés is csitulni kezdett, igaz párhuzamot nem igen tudtam vonni a két esemény között, de legalább a rettenet megszűnni készülődött.

 A sárkány már rég odébbállt, ám valahogy még mindig nem akartam elengedni az átölelt fát, nem mintha az meg tudott volna védeni, akár a földmozgástól vagy az égi óriástól, ám egy biztos, valami biztonságérzetet nyújtott, és ere most nagyon is szükségem volt.
-Meddig karolgatod azt a szerencsétlen fát. csendült egy hang, melynek gazdája egy lélegzetelállítón szép hölgy volt. Nem tudtam mit is csinálja, zavar, meglepetés és minden más kavargott bennem, és úgy látszott ez testszik a szőke szépségnek, mivel halvány mosoly jelent meg arcán.
-Nem tudom. nyögtem, nagyon óvatosan elengedve fámat, azt meg el sem tudva képzelni miként is kerül ide e tüneményes jövevény.
-Akkor jobb ha tudod, sok munka vár még ránk. jelezte a hölgyemény, aki könnyed, bőröltözéket viselt, nem is tudván meghatározni, hogy ez inkább a fantasy filmekbe látott viselet, vagy a divat egy furcsa evolúciója, de ez mindegy is volt, mert illet a ruha a szépséghez és nem volt oly idegen oly meghatározón más, hogy túl furcsa lenne.
-Milyen munka? kérdeztem bizonytalanul, a fát ugyan elengedtem, de még nem mertem a nő felé közeledni.
-Valakinek meg kell ölni az óriást. nézet szemeimbe az ismeretlen hölgy és még szélesebben mosolyogva, intett nyugodtan jöhetek, nem ő az óriás...   

 

Menedék sorozat ( a beszélgetés )

- Egy bunkerben, meg lehet őrülni?! firtatta Bob, hangjában egyáltalán nem volt érezhető a kérdés súlya, az egész inkább tűnt  egy válasznak, egy fel sem tett kérdésre.
-Nem értelek. pillantott fel Mark, egy múlt év elején kiadott bulvár újság, ez eddig celeb híreit olvasván. Igaz, nem tudta, hogy az aktuális híresség él-e még, vagy odaveszett a NAGY ÉGÉS idején, még is az egész érdekes múltidézésként csilingelt elméjébe, mikor is Bob e megrögzött pesszimista az őrületet hozta fel, cukormentes teáját szürcsölve.
-Mi lesz velünk, egymást öljük, vagy normálisan ki tudjuk várni a halált? pontosított a borostás férfi, nem adva fel gondolatmenetét.
-Hűm, hülye kérdés, azaz valójában nem, de hogy jön ez ide? -Mindegy, szerintem minél nagyobb egy csoport annál nagyobb az esély a rend megőrzésére, egy működő "civilizáció" keretében. Mi itt vagyunk tízen, elvben veszíthetünk, ám eddig csak te jöttél ilyen bizarr felvetésekkel. válaszolt Mark, hangja erős, határozott volt, most nem kellet vigyáznia, mivel az étkezdében csak ketten tartózkodtak a többiek már a napi rutin szerint tettek-vettek, éppen a rend érdekében.
-Szóval lehetséges. fintorodott el az ötvenes éveiben járó férfi, aki bár a bázis gépésze volt, ő tartván életben az embereket éltető masinákat, katonai ruhát viselt, tán fontosságát kiemelve, igaz sosem volt katona.
-Ha így nézzük igen. adta meg magát a fiatalabb, szintén egyenruhát viselő, bár Mark az Égés alatt valóban a fegyvereserőknél szolgált, és talán ezért is lehetett e piciny kolónia biztonsági főnöke. -Az az igazság, hogy rajta kívül senki nem rendelkezett komoly fegyveres szerveknél eltöltött múlttal, még a menedék vezetője Alan  Polew sem. Így aztán, ha valami drasztikus, drámai dolog történne vélhetően Marké lenne az utolsó szó.
-Szép jövő. itta ki zöld teáját, kopott matricájú bögréjéből a gépész, az éjjeli munkától fáradt szemeit beszélgetőpartnerére szegezve.
-Ez nem jövő, van egy helyzet, és remélhetőleg mielőbb fel tudjuk venni a kapcsolatot más túlélőkkel, és talán már ez is oldani fogja ha már létezik valakiben ez a bizonyos feszültség, vagy éljek a te szavaddal, őrület.
-Ja a rádió, igen hadnagy úr, lehet hogy dumálhatunk, lehet hogy poénos is lesz, de attól még tízen vagyunk, nyolc pasi és két nő.
 Mark ekkor már feladta az újság böngészését, sőt a lehetőség is messzire szaladt, mert bár nem rajongott Bob Morten eszmefuttatásaiért be kellet látnia, van igazság a nem is annyira burkolt célzásba. -Persze most mondhatta volna, hogy Bob, menjél pihenni, hiszen az egész éjszakát munkával töltötted és a fáradság szüli az ilyetén gondolatokat, de nem mondta, nem is cáfolta, és igazából reális veszélyt tárt fel a fickó, akinek kék szemei még mindig a hadnagyon pihentek.
-Megoldjuk Bob, nem lehet probléma. mondta végül a biztonságért felelős férfi, igaz hangja szilárd volt, ám nem azt tükrözte amit érzett, és bár nem született több szó, úgy tűnt, Morten átlát Markon, és ez valahogy nem volt túl biztató...

Rossz nap

Arra ébredni, hogy eltűnik az összes ember a planétáról, és csak magunk maradunk, egyszerre izgalmas és ijesztő. Vélhetőn az első SZABAD A GAZDA hangulatot követőn, jön a magány, amit se zene se semmi nem fog tudni teljesen megtörni, majd pedig megkörnyékezhet az őrület, tehát hosszútávon nem egy rózsás kilátás.
 Persze ezen lehetőségen csak esetleg ábrándozni lehet, a világba nincs ekkora fordulat, még ha sok baromság is megtörténhet. S miért is ez a gondolat mozgassa elmémet, e rideg őszi délután(?) -Talán a hideg, talán a hulló falevelek, vagy csak a pillanatnyi egyedüllét üres valósága.
 Kilestem a tető peremén és az alant elterülő utcára tekintettem, mint egy égi angyal a felhők magasából. Igaz nem voltam angyal és a lent, látszólag céltalanul botorkáló, többségében kiéhezett és legyengült zombijai sem tartoztak már az emberi faj közé, még ha küllemre hasonlítottak is. -Szóval bizony a elnéptelenedett föld gondolata azért egy fokkal jobb, mint a túlélésért küzdeni milliónyi élő-halott világban. De hát az álmodozás és a rémálmok ideje lassan már egybe mosódott, hiszen, ha ébren vagyunk a járkáló hullák vicsorítanak ránk, ha pedig lehunyjuk egy minutumra a szemeinket, a borzalmak törnek ránk elképesztő víziók keretében.

 Az égre tekintettem, repülőket már rég nem láttam, a fellegek is sztrájkolni kívánva, nem igen tolongtak,  és még is hűvös uralkodott, a nap erőlködése hiábavalónak bizonyulva. -Ez volt, mellettem puskám, akár az égféle is lőhettem volna, csak hogy történjék valami. De természetesen ezt nem tettem, nem óhajtottam, hogy az épületet, ami egy ötemeletes lakóház volt, most lakók nélkül, a zombik játszóterévé változzon.
 Igazából itt rekedtem, egy rohamcsapattal hatoltunk be a kisvárosba, ám mint rendesen, minden rosszul végződött és a egység szétszéledve, mindenki a saját életét próbálta menteni, a küldetést meg megette a fene. Irónia, hogy mikor elindultunk oly elszántsággal, oly bátorsággal pattantunk a helikopterbe, hogy igazából fel sem merült bennünk, hogy egy több ezres zombi-városba indulunk, egyetlen túlélő megmentése céljából. -No a célpontunk ott maradt ahol eddig is rejtőzött, mert a mi kis kemény csapatunk az első órába 50%-os veszteséget szenvedett, és egy sokadik támadás során a maradék szétszéledt, mindenki azon gondolkozva, miként jusson el a holnap érkező helikopter célterületéhez. 

 Végül is csak egy éj és némi világos és máris  a mentőgépbe ülhetünk, már aki eljut a kimentési területre, némi pofára eséssel, üres kézzel. -Egy biztos, nagyon döngetni a mellet, nem mindig kifizetődő, s még azon sem lepődnék meg, ha fel se szednének minket, mivel nem teljesítettük a küldetésünket. Bár némiképpen átlátva a területet, volt egy olyan érzésem, lehet senkit nem kell felszednie a helikopternek, mivel senki nem jut a gép közelébe, legalábbis élve nem. -Borus gondolat, de hát a hideg, a lent lődörgő hullák és a magány kellően meg tudja tenni az ideális hatást.  Már csak e földi pokolba egy angyal hiányzott, egy égi angyal aki Istent képviselve végig szemléli a biológiai fegyvertől teljesen szétesett emberi civilizáció korcs maradványait. -Nem tudom a zombik mit tennének egy angyal láttán, és azt sem, hogy a szárnyas szentlény miként reagálna, egy biztos, most se angyal se megváltás, csak egy halvány remény, hogy lesz holnap és lesz holnapután...

Lent

Bár csak álom lett volna, de mint általában, a rossz dolgok szeretnek valóságosakká válni, így az ébredéssel rám zuhant egy újabb rémálom, egy újabb tizenkét óra a föld alatti bunkerba, néhány hozzám hasonló mázlistával összezárva. A bázis, ahogy az öreg őrmester mondogatta, három szintből állt, a felső, ami ötven méterre a föld alatt húzódott, itt zajlottak a mindennapi élet eseményei, majd újabb tíz lépésnyi mélység és jöttek a hálókörletek és kórház és kulturális termek, étkezde, és végül a legalsó szint, maga volt a lelke mindennek. Itt dübörögtek a generátorok, itt voltak a készletek és itt élt magányos remeteként Paul Zakk a gépész, karbantartó, egyszóval ha a gépek a lélek, ő maga volt az objektum szíve.

 Átkozott egy hely volt, négy gépágyú állással, amely a veszély miatt le lett süllyesztve, de talán egyszer felemelkedve kileshetünk az atomháború pusztította föld új arculatára. Egyszer, de ez odébb volt, és mert többségünk katona volt, meg volt a türelmünk, s akinek nem, hát az is megoldhatta problémáit, hiszen a száz férőhelyes bunkerbe alig húsznál többen tartózkodtunk, ami annyit tett, volt hely elvonulni és lehiggadni vagy csak elmerengeni. -Furcsa történet volt az is hogy ide keveredtünk, mert az objektumot csak Zakk lakta, meg két civil segítője, éves karbantartást tartván a helységen. Minket egy raj katonát gyakorlatozás céljából vezényeltek, egy sziklamező közepén található helyre, a kevés, nem katonai személyt, meg a kitört háború híre hozta a bunkerhez, még szerencséjükre, éppen időbe. A döbbenetes az, hogy a vezetők sem számítottak világégésre, és mikor már tudták, ezen félreeső hely nem került menekülésük célkeresztjébe. Nem került, így pontosan huszonnégyen éltük itt az életünk, szabályokhoz, rendszerességhez tartván magunkat, nem hagyván esélyt  a bomlasztó gondolatok elhatalmasodásának.

 Az étkezde, egy csupasz fal csarnok egyszerű asztalok és székek, a háttérbe a konyha. A mennyezetről neon vibrált, igaz már szó volt róla a világítást átalakítják, Paul ez eddig nem szánta rá magát. -Teát töltöttem és a kikészített pirítósból kettőt elvéve letelepedtem két barátom mellé akik kávét választva valami régi filmről beszéltek.
-Reggelt urak. ültem le, frissnek nem de munkára késznek éreztem magam, s mint a heti menetrend szerint, John Trew közlegénnyel egy aknarendszert vizsgálunk át, csak hogy az idő teljen. John nem volt az étkezőbe, vagy pihent, vagy ami valószínűbb, a kultúrterembe videókat bámul, de mindegy is, még volt ideje.
-Üdv hadnagy. vigyorgott rám Tom Bensen tizedes, nagyot kortyolva a kávéjából, és ím már a régi film emléke is szerteszaladt a fene nagy bunkerbe.
-Megint tea. fintorgott üdvözlésként Bob a veterán őrmester, aki mindig nyers stílusával olykor nagyon kiábrándító tudott lenni. -Rajtunk kívül még vagy hatan falatoztak, volt ki magányosan, akadt ki társsal, ez már olyan megszokott volt.
-Hadnagy, a háború után lesz előléptetés. gúnyolódott Tom, szőke hajába söpörve, akár egy toborzó reklám arca is lehetett volna.
-Csak is, azzal kezdjük az a bizonyos napot. nevettem és komótosan enni kezdtem. Az őrmesternek viszont valami egész máson járhatott az esze, mert valami szellemről kezdett hablatyolni.
-Olvastam...kezdte kicsit halkabbra véve, amúgy erőteljes hangját ...hogy az ilyen zárt helyek megteremtik a maguk szellemeit.
-Ja, ezért nézzünk át ma jó néhány járatot, ami amúgy sosem használnánk. vágtam rá egyből ami az eszembe jutott.
-Lehet. morfondírozott az őrmester, borostás arcát simogatva.
-Persze, ez a mai hülyeség? pedzette a tizedes, nem igen kedvelve a horror történeteket, mondjuk magam sem rajongtam értük, elég horror volt a bezártság és a tudat, hogy a világ végérvényesen megváltozott.
-Nem hülyeség ez fiam, mit gondolsz, a félelem, a frusztráció csak úgy kiszalad a szellőzőrendszeren. Mert ha ezt hiszed tévedsz. Minden itt marad velünk, és aki gyenge áldozatul esik ezen gondolati rezgéseknek.
-Bob, démonvadász voltál előző életedbe? élcelődtem, bár a kedvem kezdett nem túl lelkessé válni.
- Nem, csak hány történet volt már az életbe, hogy a bezártság őrületet okozott és a vége nem kimondottam egy sikertörténet.
-Hát szép egy reggelt teremtettél őrmester, az már biztos. fejeztem be az étkezést, valami érzéstől hajtva, eldöntöttem, magammal viszem szolgálati pisztolyom, no nem John miatt és nem is a szellemektől félve, de a csoda tudja, fő az óvatosság(?)