Semis Corp. Az Ostrom

Az ablakok golyóálló áttetsző páncélzatokként lesték az égen feketéllő varjak hadát, s bár nem féltek, a toronyház biztonsági vezetői, döntve vaskos acéltáblákat élesztettek, immár a kilátást csak a külső kamerák képei illusztrálták.
 Persze kevesen nézték a kivetítést, a riadószirénák és az instrukciók egyértelművé tették, irány a mélységi bunker, és ez alóla csak a katonák és a vezénylő személyzet volt kivétel. -De végül is támadás alatt állt a Semis gigavállalat, Bostonba található mindhárom épülete, és ez nem volt a Földön mindennapos dolog. Szerencse vagy csak kísérlet, ám maga a város is kiállt a legnagyobb szponzora mellet, és ennek is köszönhetőn a mesterséges intelligenciával rendelkező égi szörnyek, minden kísérletük ellenére sorra hullottak, halott madarak ketyegő fogaskerekekkel és művérrel éltetve és elhullva.
 -John Noll még mindig az üvegkupolából szemlélte a harcot, miközben a teljes páncélzatú sötétkék gyalogosai karabélyaikkal fedezték a légvédelmi ágyúkat, így iktatva ki a kamikaze akciókat, melyek sajnos jelentős kárt tettek a déli torony véd-rendszerébe. Ám szerencsére a legújabb jelentések szerint útba volt egy komoly légi cirkáló, olyan pajzs és tűzerővel, mely letakaríthassa percek alatt a szürke égbolt  fekete szörnyetegeit.

-Páncélos légvédelmi járművek gördültek ki a tornyok mélyéből, további csapást mérve a varjak hadára, az ég úgy festett, mint egy szürreális sci-fi festmény. A robbanások, a széthulló biomechanikus lények kimúlása és a magasságot beszínező jelzőfények, totálisan elrugaszkodott volt a bolygón megszokott összképtől. Ezt a cég vezetője is tudta, és közvetlen bizalmasai a helyzetet elemezve teljes riadót rendeltek el, a cég összes védelmi erővel rendelkező telephelyén, a planétán és azon kívül is. -Egy vakmerő felvetés szerint több cég fogott össze a Semis zöld projektjei miatt, de ezt még John is vakmerő meglátásnak vélt, ez egy totális élet-halál harcról szólna és milliók halálával.  Noll, inkább egy igen költséges figyelmeztetésnek tartotta, persze amíg nincs világos kép, bár mi megtörténhet és bár mi igazolódhat.
 Bár mi, s e pillanatba feltűnt a "Szent Tűz" névre keresztelt cirkáló amely vöröses testén a cég logója és a hármas szám ragyogott, miközben rakéták százait kezdtek okádni, melyek saját értelműktől, követve kiszemelve egy-egy varjút és elkerülhetetlen haraggal üldözték a szárnyas lényeket, a megsemmisülést elkerülhetetlenné téve.
 Persze a fekete madarak is reagáltak és tucatjával rohantak a cirkálónak, ám még a páncélzatának sem volt dolga, mert erőmező jelenve meg a hajó körül, ott robbantak fel a támadók, semmit nem értek el rohamaikkal, illetve annyit, minél több támadás érte a energiamezőt, a generátor, annál erősebb pajzsot épített, a robbanások energiáját hasznosítva fel. Igaz ez hosszútávon feltöltődéssel járva a személyzetnek időlegesen ki kell majd kapcsolniuk. De ez odébb volt, és még akkor is ott volt a nyers páncélzat, amely könnyen ellenalhatott a támadó madaraknak. Igaz, erre nem igen kerülhet sor, mert a felvonult fegyverzetek egyre tisztábbá tették a Boston feletti eget, és a ritkuló varjakkal ellentétben az esőcseppek egyre csak sűrűsödtek, bár ez nem igen volt újdonság manapság ... 

Alternatíva

 Minden gondolat, minden elágazás egy új valóságot teremt,
egy párhuzamos valóságot. Millió alternatíva, milliónyi gömbvilág,
és még is maximum álmainkba folynak össze!
 Az álmok nem elágazások, az álmok nem képzetek, az álmok egy bepillantási lehetőség az alternatív valóságokba, leginkább a lelkünkhöz legközelebbi rezgésszámúakba...
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 A tanoda, esélyt adott az élethez, egy lehetséges jövő útmutatása képében. Persze bár sokkal több információt és lehetőséget kínált volna a tanulás hivatalos időszaka.
-Álom édes álom. gondolta Mark és az utolsó évre gondolt, az utolsóra mikor felfedezte Ágnest aki minden hétköznap a közelébe volt, az osztálytársaként ez természetesnek is számított, ám semmi több. Ám közelget az utolsó hónap utolsó napjai és egy fogadó felé sétálva egymásmellé csapódtak, Marknak volt egy inspirációja.
 Csodás csevegés volt ahogy a lovaskocsi úton lépdeltek a kora délután cirógató fényeibe. Mindenki ott volt, egy búcsú vacsorára készültek, lassan kezdődött a nagyvilági élet!
 Akkor még voltak perspektívák, akkor nem volt ördögtől való a tisztességes úton történő szakmai előrehaladás. Akkor még nem olyanok vezették a cégeket nagy arányba, akiknek gőzük sem volt az egészről, csupán szeretők, spionok aljaskodó okostojások kik egyhez értettek, kilopni a vagyont és hagyni mindent pusztulni.
 Ide korcsosult a világ és ahogy e mocsok elérkezett, az utolsó vacsora is megtörténve ezer felé röppent a tanoda kis csapata, a szálakat az idő szertetépte...

...ott tépet, máshol alkotott, Mark döbbenve állt a sötét fémborítású helységbe, ahol rozoga lámpás pislogott a teljes sötétedést ez által oszlatva.
-Majd mindenki ott volt, egy találkozó keretében és a feszültség tapinthatón nehezedett az emberekre. -Kínosnak tetszett a történet, és a szavak sem születtek e komor helységbe, melyről csak elképzelések voltak, tények nemigen! A férfi, mert az idő szállt, eldöntötte másodszor nem hagyja szó nélkül, amit anno elengedett, naiv, gyerekes és éretlen voltából is kiindulva. -Most nem! döntött Mark és csendbe üldögélő nőhöz lépve leült egy szabad székre.
-Szia! kezdte a klasszikus szóval, és mivel egy kedves hullám futott át a nő arcán, aki alig változva, elnézvén a többieket, ők ketten maradtak viszonylag hasonlók régi ikonjukhoz, ez is egy motivációs oknak vélte a férfi, így Mark kertelés nélkül kimondta, amit sok évvel ezelőtt kellet volna kimondania.
-Normális vagy!? tudod hogy minden megváltozott!
Tudod, hogy ilyet nem lehet csinálni! A nő hangja csendet törőn hatott a helységbe tartózkodókra, és mégis csak nagyobb lett a csönd!
-Nem tudom, hogy tudom-e, de el kellet mondanom!
-Szeretsz(?) -Ismersz(?) Tudod ki lettem az idők haladtával??? csapot Ágnes viharként Mark szavaira, és furcsa mód, nem a férfira haragudott, csak a szavakra, legalábbis Mark így érzékelte.
-Én is! s felállva az átlagtól egy lehelettel alacsonyabb szépség, kiviharzott a helységből. Még mindig sötét haja volt, még mindig ruganyos és dinamikus és nagy szavak nélkül még mindig élt a vonzalom, vagy éppen született meg?

 Ágnes vihar volt és ott szúrt ki Markkal ahol tudott, de nem született harag, csak száraz könnyek. Azután e "fogságvilág" rendszerében, miközben kávét borított "véletlenül" a szépség, Mark asztalon felejtett könyvére, egy hangulatjelet is hátrahagyott egy papírdarabbon, SZÍV volt! A kávé csak szimbólum volt, a cseppek úgy születtek, hogy letörölhetőn, nem tettek valódi kárt, ím eljött az idő, beszélniük kellet!
 Egy lepukkant teraszon találkoztak, és bár nem mondta senki, a kapu kitárulva, lassan letelt e furcsa, megmagyarázhatatlan találkozó.
-Miért nem írtál, mondtad vagy kerestél fel? a szavak már nem voltak indulattal telítették, úgy tűnt, ami egykor egy helyen elmaradt, most talán pótolhatónak ígérkezett.
-Nem tudom, csak gondoltam rád. A nő arcán érzelmek villantak, majd köhögni kezdett és összeesve szájából habos nyál kezdett szivárogni.
-Ági!!! kapott a szenvedő nő után a férfi és segítségért kiáltott.
 Jöttek, és a törékeny szépség görcsbe rándulva beszélni sem tudott, úgy festett ez egy sötét gótikus festményként zárul, a halál ecsete szerint tökéletesítve.
-Meghalt. szólt egy hang és valóba Ágnes teste elernyedt és a segítség nem igen igyekezett.
-NEM! kiáltotta Mark és túllépve a látványon csak azt érezte, most nem engedheti el a lehetőséget. Stabil oldalfektetésbe helyezte a nőt és száját kitisztítva és hagyta hagy folyjon az a valami, miközben fejébe a másodperceket számolva, nem halhat meg Ági! S mikor éppen a mesterséges lélegeztetésen gondolkodott, a nő felköhögött és gyengén ennyit mondott, -Te tényleg szeretsz!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Az alternatív valóságok pont olyan igazak, mint a mi relatív világunk, miként az embernek is sok arca van, úgy az univerzumnak is.         

Semis Corp. A KEZDETT!

 A cégek világa volt ez, a vállalatok uralták a planétát és az államok és politikusai csak díszletek voltak egy a profitért vívott háborúban. Ezen önzéstől teljes Amerikájának egyik prominens cége a SEMIS Corp. mely jellegzetessége a három toronyház, amely a három ágazatát is tükrözte a vállalatbirodalomnak: Hadipar, élelmiszer és média. A tornyok teljesen orientálódva csak egy adott dologgal foglalkozván, önálló városok voltak a metropolisokba. Ez a felállás Bostonba sem volt másként, a három hatalmas masszív építmény a város fölé emelkedve sajátos jelképnek bizonyult.
 A szinte állandósuló savas esők ellen a Keleti-Északi és Déli tornyok könnyedén ellenálltak, miként a légi fenyegetésekkel szemben is az automata ágyúk vigyázták az építményt és a benne dolgozó és élő több százezer embert. S a cég mindenre felkészülve mélységi bunkerekkel rendelkezve még egy nukleáris csapás kivédésére is fel volt készülve. S hogy az erőforrások vagy esetleg az evakuációk tökéletesen működjenek, a tornyokat földalatti vasút kötötte össze, miként az információk is zárt rendszerbe áramlottak.
 Furcsa idők voltak, legalábbis John Noll így vélte, az északi toronyház legtetején magasodó üvegkupolából szemlélve a fűtött és maradandó félhomálytól terhes várost és a másik két tornyát, mert John volt a Semis első embere és rossz érzéseitől vezérelve nézte az ő cége által is megkreált agyonszennyezett, szép, új világot. -A pénz beszélt, és a Mars pont ezért lett kolonizálva, hogy aki tehette valóba friss levegőt lélegezhessen. Persze a jelen tarthatatlan volt, a folyók mozgó mocsokszörnyek voltak és a mezőgazdaság is hermetikusan elszigetelt buratelepeken működhetett, kint már ritka dolog volt a természetes élet, rom, roncs és szemét, ez volt a jellemző a városok falain túl, bár belül is az utcák, terek áttetszőn lefedett "alagutak" voltak, a levegő messze volt az egészségestől.
-John sokat gondolkodott és mivel megtehette néhány a bolygó megmentése érdekébe indított projektbe fektetett, ám ez hosszútávon rengeteg vállalatra korlátozásokat eredményezne, így mostanság a Semis jelentős erőforrásokat a védelemre volt kénytelen fordítani. Az aszteroidamezőkön telepített bányáit újabban rablók fosztogatták. pár hete a Titánról érkezett szabotázs híre, melynek eredményeként egy hatalmas metánszállító semmisült meg, a legénység odaveszett, jéghalál végzett velők...
 Rossz dolgok voltak, rosszak mert egy ember aki megtehette, hogy jót vagy ettől azért ami volt jobbat szeretett volna teremteni megzavarta az eddig bebetonozva működő rendet. -John Noll pont ezért fürkészte az eget, rémálma volt és mert elhitte álmai üzeneteit, okot érzett, hogy féljen, s ráadást ím már volt félnivalója mert a pénzen kívül, végre rátalált egy célra, a föld megmentése, mint küldetésére.
 Itt tartott az idő rafinált képkockája, mikor a férfi megpillantotta azt amitől rettegett! Egy hatalmas madárrajt pillantott meg, azonnal nagyítást parancsolt és az üvegkupola egy része távcsőként funkcionálva a közeledő "armadára" fókuszált.
 Varjak voltak, hatalmas dögök, vélhetőn biomechanikus szörnyetegek, hiszen méretük megdöbbentőnek tűnt, mi több a különleges rezervátumokon kívül nem igen léteztek állatfajok, pláne ekkor méretbe.
 -Minden toronynak, össztűz az épületeket megközeliteni próbáló madarakra, harci riadó! -Döntött a cégvezér, szavait a mellette magasodó bizalmasaihoz intézte, s nem tévedett, mert a Déli torony ágyúi felugattak, igaz ezt nem hallották, de a szétrobbanó madarakat jól látták.
 A rémálom beteljesült, és kitört a cégek közötti háború! Eddig is voltak incidensek, de a Földről létezett egy paktum, itt nincs háború, nem kell egy 4. világháború! Persze ez még nem az újabb világégés, de már, egész Bostonba szóltak a szirénák és bár úgy tűnt a madarak csak a Semis épületeit támadják, sosem lehetett tudni, és az amúgy korrupt és nehezen reagáló városi védelem is életre kelt. Immár a város ágyúi is tüzeltek, de még mindig kevés volt, mert a szörnyek megszűnni nemakaró áradatként közeledtek. Némely kamikaze akcióként hajtva végre éles szögbe a lövegekre rontott és felrobbanva sorra iktatták ki az ágyúkat.
-Uram mennünk kellene! szólt a biztonsági főnök és a csengő női hang végszónak is lehetett tekinteni, mert e minutumba már ez a torony is védekezni kezdett, az itteni ágyúk hangjai remegtetőek voltak, a szmogtól terhes égen igazi égiháború zajlott!
-Nehéz gyalogosokat a tetőre. döntött John, katonáival kívánván védeni az ágyúkat a merész szögből jövő alattomos támadásoktól. S csak reménykedett, hogy stratégái már elrendelték a legközelebbi támaszpontjukról a légi támogatást, mert John úgy vélte a madarak támadása még csak a kezdett, hiszen ő itt van és nyilván ő a cél, ha ő nincs, minden zöld projektnek annyi...             

Pokolban

  Áttételek voltak, mint a rák! -Kereszt és függő, racionális és bizarr, az elmével szinte felfogni sem lehetett, pedig ez így volt, ez a POKOL volt.
 Itt nem léteztek hősök, az inkvizítor is csak áldozat lehetett, csupán annyi volt a különbség, hogy ő tudta hová érkezett és azt is mit tegyen, hogy minél tovább húzva, egyre több kárt okozzon az alvilág urainak. Nem volt egyszerű, már mint feladni mindent és önként belépni a sátán dimenzióiba, csak azért, hogy a végén itt végezze a legbátrabb is.
 Mert lehetett a legnagyobb tudással rendelkező inkvizítor, és lehetett az ÚR legodaadóbb szolgája, avval minden szabadon jelentkező tisztába volt, hogy amint a démonok, a fél-holtak vagy a kevesebb szenvedés reményébe kószáló bűnös lelkek bármikor elkaphassák, feladhassák, és egy az egyházat képviselő személynek, a pokolba való elfogatás, valóba a POKOL!
 De ez a jövő, és a kortalan harcos-pap egyszerű, itt-ott foltos köpenyébe burkolózva, elhagyta a kaotikus elágazást és egy buborékfüggönyön átlépve egy büdös, középkor utánzó településre érkezett, a pokol egy újabb paradoxának köszönhetően. Az utca sáros és ürüléktől iszapos, mint valami marasztaló mocsár, és talán az is volt. Az ég nehéz felhőktől terhesen, csepp-csepp vitathatatlanul esőt ígért, és mindezek mögött, fakón a nap haldoklott, ez a természet nem neki kedveskedett.
 A kocsmát kereste, a kocsmát ahol a túlélést vagy a bukást árulták, nem pénzért, lélekidőbe mérve. Lassan lépkedve, kifejezéstelen tekintet és arc, és a siető járókelők hasonló maszkba, tették kiszabott vagy választott feladatunk, a pokolba semmi nem volt biztos, és semmi nem az volt, mint ami. Az inkvizítor emlékezett olyan kreált világokra, itt lent a mélybe, ahol minden angyali volt és senki nem tudta, hogy amit megélnek az adott sík lakói, maga a néma gyötrelem, a bűnhődés elvont módozata.
 Igaz, voltak helyek, melyekbe teremtett lények éltek, az ördögök Istent utánoztak és furcsa, még istenként is cselekedtek, VALÓBA JÓ ISTENKÉNT ezzel csábítva a fogékony lelkeket. -Mert mit is tesz a gonosz(?) bemutassa a nyitott lelkeknek a "mennyet" azt, hogy Isten valójába gonosz, sőt ő maga a sátán, és kit a sátánnak hirdetnek, tulajdonképpen ő a Jóisten!
 Furcsa egy játék és annyira hatásos, hogy százezren bedőlnek a pokol csábításának és isznak a vizezett vérből, és esznek a kihűlt hamuból. Megteszik és a tűz birtokosaivá válva, csodákra képesen terjesztik a hamis igét, és pusztítsák  a jók csekély létszámú seregét.
 Nos erre találtak ki az egyház a "halálküldetést" mely keretében az önkéntes belépve a pokol dimenzióiba annyi kárt tesz amennyit bír, közvetlen csapást mérvén az ördögök birodalmára. -Ez egy cél, és a "DÖGLÖTTEK" feliratú kocsmába belépő inkvizítor ezt a célt követte, idestova fél földi éve, nem egy démoni kiskirály alvilági megtestesülését iktatva ki, időt nyerve, időt, míg lélekfogói össze nem szedik a kellő mennyiségű lelket, hogy újra formát ölthessen. A forma nagyon fontos e démoni lényeknek, és nagyon drága, ez is egy sokadik rend a pokol hierarchikus világában...

 Az inkvizítor behunyta szemeit, a pocsék bort ízlelte, nem tudva ki e köpje vagy engedje, hogy idővel a teste öklendezze ki. -Nyelt és felnyitva szemeit a bérgyilkosra nézett, nem volt titok, az egyik ördögherceg küldte, és az sem, hogy a fejvadásznak maga a vadászat az üzlet, nem feltétlenül az elfogás, a pokolba a megbízások után, néha nem a beígért pluszidő vagy egy kellemesebb álldimenzió járt, hanem a végső stádium, az örökös kínzás!
-Jobb ha mész pap, még legyen időd, hogy nekem is legyen. szólalt meg a borostás férfi, arcán egy friss seb, még szivárgott a vér, de őt nem zavarta, miként a levágott fül, mely több másikkal az övén fityegett, alig hagyva helyet kardjának és pisztolyának.
-Azt hiszem, így helyes. mosolyodott el az inkvizítor és örömmel hagyva hátra az általa kért kancsónyi bort, félszemmel még látva, a vadász a kancsóért nyúlt, lehet az ő ízlésének éppen megfelel... 
      

Kereszt!

 A világon az őrület az úr, az emberek utcákon, saját kocsijaikat zúzva, parkokat romokba döntve, és a rendfenntartók tehetetlenek voltak, ők is megőrültek! A többség a vírus áldozataként tört-pusztított! A gyárak leálltak, a közszolgáltatás összeomlott és a totális káosz emelkedett elő a semmiből.

 Nem mindenkit fogott meg e pestis, de a teljes zavarodottság  elsöpört minden normát, voltak kik csoportosan az utcákon szexeltek és akadtak kik eszelős ugrálásukkal élték eltorzult pillanatukat.
 Először idegen beavatkozást véltek az immúnis emberek csoportjai. Persze, mint mindig, egyesek a nagyhatalmakra kenték a dolgot, ám teljesen mindegy volt, mert az őrület mindent eltörölt és az emberiség állati módon tombolt megállás nélkül...
 Nos ekkor jelentek meg az első inkvizítorok, az ő küldetésük volt a démonok kiűzése a földről, mert nem vírus és idegen befolyás volt. Az erkölcs halálával a pokolból felszabadultak a démoni entitások, és sorra szállták meg a "nyitott" embereket,  és a járvány hamar átterjedt a benépesített naprendszer minden emberlakta égitestére. Az aranykor megszűnt létezni  és a sötétség telepedett a civilizációra.

 Hárman voltak, fekete köpenyeikbe járták a vidéket és démonokra vadásztak. A feladatuk Istentől való, ha nincs ki véget vessen az őrületnek, jön a tisztítótűz!
Az inkvizítorok két eszközt használtak, az ige hatalmát és a plazmavetőket, mert a szent szavak gyilkos haragot váltott ki némely elfajzottból, ám a rendnek vissza kell állnia, mert eddig az ember csak az önzést mutatta az Úr irányába és a bálványimádást. S a végső csapás az erkölcs eltiprása volt, a pokol kreatúrái felszabadultak!
 Persze e tragédia előrelátható volt, mikor az emberiség behódolt és médiafüggő, fogyasztó társadalommá redukálódott, az égbe a döntés már megszületett és a pokol jégkapui repedezni kezdtek. -Isten talán megakadályozhatta volna a tragédiát, Isten talán befagyaszthatta volna a repedéseket, de mikor a TÍZPARANCSOLATRA fittyet hányt a társadalom többsége és elfogadta a bálványimádást, az ÚR döntött, már nem érdemli meg az emberiség, hogy lehetőségeket adjon, az idő letelt!
 S ezt az inkvizítorok is jól tudták, az első cél a planéta megtisztítása volt, de Isten végtelen türelme már nem állhatta  az emberek istentelen viselkedését és úgy döntött amit adott, most vissza is veszi. Tíz esztendőt adott az inkvizíciónak és még nyolcat, hogy bizonyítsa az újra megtértek, hogy érdemesek.
-Tehát tizennyolc év és a kilenc jegyében a tűz önti el az emberlakta világokat, ha a hit nem él a megszálltak lelkének legmélyén, így hát az idő ketyegve még nem lehetett tudni, hogy kinek is dolgozik, ám Isten már tudta...      
 

Átlépés

 Egy nemlétező fényképet néztem, egy nem létező történetet tört össze a sors, természetesen brutális egyszerűséggel. Nem panaszkodhatok, egy végzetes küldetést vállalva el, a végzet hajóján az első féreglyukon való átkelésre készültünk. A hatalmas térbeli generátorok erővonalai izzottak az űrbe, legalábbis innen így látszott és magyarázkodásra nem igen futotta erőmből, pláne tudományos leírásokra.
 Emlékszek mikor megvalósítottuk Arthur C. Clarke űrliftjét, a csillagprogram elképesztő lendületet kapott. Immár az űrhajóknak nem kellet megküzdeni a Föld légkörébe való ki és belépéssel, milliárdos költségeket takarítottunk meg. A hajóinkat a csillagtérbe építettük és az alkatrészek pillanatok alatt megérkeztek, nos ezzel vette kezdetét a naprendszer gyarmatosítása!
 De ez kevés volt, így jött a féreglyuk teória előbb igazolása, majd generálása és most az első főpróbája. Ha, ha esetleg sikerül a mi feladatunk lesz egy úgy mond állomást létrehozni, hogy az utazás ne egy irányú legyen, de ez még csak egy kérdőjel, hiszen nincs garancia, hogy a járat nem omlik össze, de még a legprecízebb számolások  ellenére is, még az is megtörténhet, hogy egy nap közepén kötünk ki, nehéz ez, ám számomra teljesen mindegy volt, nem kötött sem és senki a Földhöz és az élethez. Ha meghalok, hát vége mindennek, ha sikerül, és még a visszautat is összehozzuk, hősé válunk és ki tudja, a szemléletem is változhat.
 A hajó megremegett, az ionhajtómű működésbe lépve, szinte lépésbe mozdította hatalmas monstrumunkat a generátor alagút felé, a visszaszámlálás elkezdődött. Nem gondoltam volna, a közöny elpárolgott és szívem hevesebben verve úgy szorítottam a parancsnoki híd egyik körbefutó korlátját, hogy ujjaim kifehéredtek.
 Nagyot nyeltem, immár az izgalom mellet az aggodalom is hatalmába kerített, már bántam, hogy nem mondtam el neki, hogy szeretem. Persze talán érezte, talán nem kellettek a szavak, de most így az utolsó pillanatokba visszatekintve, igen, kellettek volna neki a szavak, igen kellet volna neki az a szó, hogy SZERETLEK!
-Érzelmesség(?) igazából nem, igazából azt hittem, minden jó ahogy zajlik, mert úgy gondoltam, a legjobb dolgok történhetnek velünk. Aztán kiderült nem, aztán kiderült, hogy rá is gondoltak e kétséges küldetés parancsnokolására, hát mit tehettem, ha ő nem tartott vissza, mert azt képzelte becsaptam, megcsaltam, szóba, írásba és tettbe, nem maradt más lehetőségem. Ez nem panasz, csodás perceket töltöttünk el, ritka értelmes hölgy és ez nagyon tetszett, de már múltidő, a hajóból nincs kiszállás, és hát vár az ismeretlenség, élet és halál lehetősége egyszerre...

 A GYŐZELEM BELÉPETT A GENERÁTOR-ALAGÚTBA ÉS AZ IKONOKKAL VÉDETT MONSTRUM TÖRTÉNELMET KEZDETT ÍRNI. a HAJÓ HALAD, AZ ALAGÚT VAKÍTÓN FÉNYLETT, ÉS SZINTE LÁTHATATLAN VOLT A ŰRHAJÓ. -A TÉR REMEGETT ÉS JÖTT A FÉNYROBBANÁS, A GENERÁTOROK LEÁLLTAK ÉS A GYŐZELEM ELTŰNT, MÁR CSAK AZ VOLT A KÉRDÉS, VÉGLEG VAGY MÉG VISSZATÉRHET...   

Végső Döntés

A kép a Warhammer 40e világát képezi.

 Futni a kellet, az éhes emberek egyre közelebb értek, egyikünknek túl kellet élnie, és inkább ő, nekem mindegy volt, kezembe kard és pisztoly, a pillanat pedig egyre gyorsult.
 Nem reménykedtem, a horda nagy volt, a fegyverek ez ügybe kevésnek bizonyultak, ám a papírnak a fővárosba a helye. -Nem gyógyír volt a tartalom, és nem is csodafegyver ám hittük, a császár tudni fogja mit kezdjen az utolsó jegyzettel.
-Hátra tekintettem, az alkony komiszul parádézott és a szélcsend állóképé változtatta a világot, csak Mary menekült, távolodó alakja a reményt és az értelmet hordozták, így talán lesz értelme meghalnom és esetleg egyszer megváltozik minden. -Egyszer, mint ahogy egyszer eljöttek a mély űr démonai, és letarolták civilizációnk. Persze ma már nem számított, az utolsó hullámukat az inkvizíció visszaverte, de ami maradt, inkább voltak romok, mint a múlt!
-Ez volt, az emberiség visszalépet a komputerek előtti időkre, és a lezúzott városaink jobban hasonlítottak a pokolra, mint az inváziót megelőző világ metropolisaira. Ám mi voltunk a hibásak, az eszelős gyarmatosítás és a térgörbítés együttes eredménye lett a káosz!
-Az első húsz lépésnyire volt! célra tartottam és lőttem, a homlokon egy pont jelent meg, az ismeretlen megdermedt és ahogy a vörös csík megjelent, ő eldőlt. Ez már a harc volt, nem volt idő a töprengésre, a tárat pillanatok alatt kiürítettem és bár a támadás megtört, sokat nem tehettem, nem volt tartaléktáram, már csak a pengémbe bízhattam.
 Már nem nézhettem vissza, már csak a szírt széle felé hátrálhattam és abba bízhattam, hogy elég időt szerzek Marynek, hogy kijutva az őrület földjéről, biztonságba elérhesse az első erődöt, ott már a civilizációnk volt az úr és a császár kicsiny, de ütőképes véd-őrsége.
 Ismét megindultak, szúrásokra nem is gondoltam, az elektromos éllel megáldott tiszt kard a csontot is átvágta, de egy döféssel időt veszthetek és ez az életembe kerülhet, maradt a darabolás.
-Torok, véreső, egy kar repült, majd egy rozsdálló eszköz az oldalamba fúródva  keserű fájdalmat eredményezett, a fickónak viszont a végzetét, a penge a csigolyákat szelte, az élete azonnal szertefoszlott, mint hajnal erejétől a sötét éj.
-Ordítottak, bekeríteni  próbáltak, de számítva rá, már a szírt legszélére hátráltam, a sebem végzetesnek ítéltetett és erőm csökkenőn, lépnem kellet! -Nem vártam meg, a következő rohamot, ajkamba haraptam és levetettem magam a mélységbe, mielőbb találkozni szeretve a kövekkel, melyek szétzúznak, véres masszává átkoznak...

...gyorsabban történt, mint képzeltem és a fájdalom is olyan erővel érkezett, hogy még az agyam is beleremegett. Nem tudom üvöltöttem e zuhanásom közepette, nem tudom, hogy láttam, felfogtam halálom, de egy biztos, immár felfelé emelkedek. Előbb a széttört formám maradt el, majd a szírt szélén átkozódó, volt ellenségeim, végül pedig az egész planéta, egyben biztos voltam, már nem tartozok az élők közé, sőt a bolygó része csupán porhüvelyem, lényegem, nem tudva hová, de emelkedett... -Túl a holdon, túl a Jupiteren, s láttam szétszórt kolóniáinkat, látva az egész galaxist és immár a célt, egy gigászi fekete lyukat.     

Metró Halál

 Tudta, hogy halott, nem egy filmet és könyvet olvasott az ilyen balesetekről, a metró begyűrte, deréktól lefelé feltekerte, csak még a test az agy nem fogta fel, hogy vége!
 Persze a férfit nem a véletlen lökte a metró elé, s bár fel tudott állni, már a végzetét nem kerülhette el. "-Bár égtem volna szét!" kívánta a halálraítélt, nem hallva, csak látva, hogy rendészek terelik az embereket és egy öltönyös ürge valamit magyaráz, nem érdekelte.
 Egy rohadt mobil miatt történt, a pasa, egy drogfüggő elragadta a készüléket és a tulajt az aknába lökte, persze elszaladt, és természetesen a kutya sem állította meg,  "csak egy drogos!"
 Ez volt, a férfi már nem sokat tehetett és hitte, hogy nem fog félni a haláltól, majd ha eljön, most még is a könnyei peregtek és némán zokogva nem értette, miért ő, vagy miért is kell bárkinek meghalni egy függő miatt. Zárták volna el, szednék össze őket és oldják meg, de ne ártatlanok szenvedjenek, nem igazságos.
-Hívjuk valakit? tudakolta egy a helyszínre érkező orvos, az állomás kiürítve, csak mentők, rendőrök, tűzoltók  voltak a műmárványfalú megálló mesterséges világosságában.
-Minek, ráér. nyögte a férfi, valahogy álmosnak érezve magát, miközben egész lénye kifehéredett, a vég nem járt messze. Nem mert már bevégeztetett, ám John a könnyeit, talán az utolsókat lenyelve, gyilkosára gondolt.
 Látta, egy úttesten sietett át, na ná, már kikapcsolta a készüléket és a remélt adagjára gondolva, már vigyorgott. Furcsa volt, hogy látta és furcsa, hogy érezte primitív gondolatait. S John maga sem tudja mi ösztönözte, teljes erejéből a pasasra gondolva "-DÖGÖLJ MEG!" kiáltotta hang nélkül.

 A telefon megszólalt, egy páréves sláger képében, és a "kupecnek" csúfolt férfi megállt és hitetlenkedve vette elő a készüléket, ezt a történetet nem értette. Pedig nem volt bonyolult, az áldozata, akit a metró elé lökött, már igazából halott volt, a roncsolás olyan mértékű volt, hogy az összeegyeztethetetlen az élettel. Ám a felgyűrt test, nem tudott elvérezni, persze a percek a valódi halált hozták, de mivel John immár két világ között lebegett, a halál minden erejével küldte kétségbeesett átkát, mely által a telefon megszólalt.
 A "kupec" a készüléket nézte, még csenget, ő csak nézte és ekkor jött a dudáló busz, mely már megállni nem tudott. A készülék messzire repült, a kábítószerfüggőt a jármű ledöntve, és a kerekek szó szerint leőrölték, az élete szörnyűn fejeződött be, nem ez képzelte, igaz áldozata sem!

 John a doktortól egy szívességet kért, meg akart halni, nem kívánta a maszlagot, csak egy injekciót. S miközben az tette a dolgát, nem akadékoskodott és nem magyarázott előírásokról, a férfinak megakadt a szeme egy tűzoltónőn.
 Távolabb állt, arcán szomorkás mosoly, de ő volt! -John az álmára gondolt, az álmára ahol egy giga gyárba pont azzal a nővel próbálták az üzemet működtetni.
 Nem értette, vagy csak már hallucinált(?) nehéz volt eldönteni, miközben a méreg a tű által bekerült a testébe, immár vége, immár hamarost mindennek vége.
 A szőke, kék szemű szépséget nézte és érthetetlen melegség árasztotta el. -Még beszéltek hozzá, még nehezen de vette a levegőt, és szemei le-le csukódtak, de még a nőt nézte, azután sötétség jött!

 Tudta, hogy halott volt(?) illetve nem tudta, hogy hol és miért van. Még emlékezett ahogy emelkedett és lent látta a testét és a csődületet, már nem érdekelte, már a felejtés fázisába volt.
 Nem ismerte a helyet, annyi biztos falak határolták, de a lényeg nem ez volt, állt, a saját lábain és teljesen egészséges volt. -A kék szemek Johnt nézték és a karok Johnt ölelték és valahogy természetesnek tűnt, hogy ajkaik összeforrva, csók kerekedjen.
 Menny vagy pokol, rossz vagy jó hely, most teljesen mindegy volt, John a szőke szépséget ölelte, és ez pont elég volt, nem is tudva mi történt fél órája egy műmárvány borítású metrómegállóhelyen...   
 

A Torony

 A tornyot már az idő zabálta, marcangolta és senki nem volt aki segítsen. De ki is segíthetett volna, mikor az emberek kihaltak és a planétán néhány robot élt egy-egy bunker kolónia képében.
Persze ezt a torony nem igen számlálta, miként az időt sem, mely testét vírusként fertőzte. A több tízméteres, egykor katonai őrtorony, már automata gépágyúiba sem bízhatott, mert bár még csattogtak, de muníció nélkül, csak a díszletet szolgálták.
 A torony nem tudta, belső komputere már rég kiégve, alkalmatlan volt, minden információ kikeresésére is, miként a pásztázókamerák is halott képeket adtak, mozgásképtelen dögökként bámultak csak úgy előre.
 S hogy látták-e a nagy bombázásokat, az ember és ember háborúját(?) természetesen igen, sőt egykor nem egy gyalogosrohamot is visszavert. Az épület körüli kifehéredett csontmaradványok nem hazudtak, igaz, nem is kérdezte őket senki, még a torony sem, pedig még némi öntudata pislákolt, a tartalék energiaforrások némi fény szolgáltattak, ám annyit nem, hogy gondolkodjon is.
 Igaz sosem kellet túl bonyolult dolgokról döntenie, a védmű személyzete tette a dolgát, még a nagy villanásokat követőn is. Igazából jó helyen voltak, a falak védtek sugártól, gáztól és nem kevés lövedéktől.
 Minden volt, ám egy nem, a megértés! -A katonák egymásnak estek, féltve a tartalékok megfogyatkozásától, így egymást öldösték. Volt ki fojtózsinórt használt, akadt aki tőrrel igyekezett megoldani problémát, és egy zászlós szolgálati pisztolyával törekedett a túlélését biztosítani. Pedig teljesen fölösleges volt, az őrnagy tudta, de hiába beszélt a hetek múltával egyre terjedt az őrület, melynek végén, nem a pont jelent meg, hanem az őrnagy egy végső döntéssel oldotta meg az eszelős öldöklést. -Egy gombnyomás és kivonta az oxigént a torony belsejéből egy augusztusi éjszakán, és így ért végett a kiszolgálószemélyzet története, 25 élet ment át egy másik dimenzióba, előtte a gyilkolások végett 10, és így aztán ennyi.
 Az időjárás most szeles volt, most a felhők is az égen tornásztak és most a savas-eső is csepegni kezdett, csepegni és az épület testébe sebeket ejteni...   

Támadás

 Rohadt hideg volt, a szél csapongott miként a gondolatok, és az ég cseppeket köpködve, zord időt ígért, zordat, zordabbat a mostaninál is. A fiatal nő sietve szelte át a két épület közötti rövid szakaszt, igyekezett a biztonságos bunkert elérni, mert az idő vadságával párhuzamosan a szirénák is visítottak, bombázást ígérve.
 Még látta a automataágyuk feléledését és még mielőtt belépett volna a lassan csukódni kezdő páncélajtón a védelmi épület biztonságába, az egyik löveg lilás fénye áttörve a viharfüggönyt valamit érzékelhetett, a rendszer működött. De üzemelnie is kellet, hiszen az erőd a legfontosabb katonai létesítmény volt e frissen szerzett gyarmatom, és ezen múlott, hogy ki uralja a felszínt.
 Persze a bázis, már vadászainak egy részét is felküldte, a rendszeres kalóztámadások ellen, csak erővel lehetett fellépni, és ugye a hatalmas nyersanyag lelőhelyeket biztosítani kellet. Nehéz dolog volt, mert egy egész birodalmi légió oltalmazta a planétát és még ez is, ép csak elégségesnek bizonyult, s a szállítmányok védelmezése, csak még több erőforrást igényeltek.
 De ez volt, a Földnek megérte és Mary Adams aki kadétként szolgálta a birodalmat, nem lehetett ellenvetése, már csak azért sem, mert önkéntesként érkezett a Samanta 4-re. Igazából két dolog is motiválta, az első, hogy a szintekre osztott anyabolygón, hatalmas volt a nyomor, és az igazi lehetőséget a birodalmi haderő nyújtotta, minden tekintetbe.
 No nem pasik terén, a kicsit szeplős vörös hajú nő, aki inkább volt fiús, mint nőies nem igen reménykedhetett a nagy ő-be. "-Jó ha jut valami harmadosztályú baka" piszkálta önmagát csendes éjszakáin, ám most ahogy az erőd körül a láthatatlanul feszülő erőteret elérték az első bombák, a robbanások hangjai ugyan éppen csak érzékelni lehetett, ám a remegések határozottan végigszaladtak a masszív épülettesten.
 Egyféle háború volt, és ahogy Mary a többiekkel együtt a külső kamerák által közvetített képeken borzongtak, minden egyes bomba vöröslő tűz keretébe semmisülve meg. S hogy meddig tartanak ki(?) a veteránok szerint amíg szükséges, a parancsnokok szerint, a végtelenségig, már csak azért is, mert a Föld Haderő talán harmadik legnagyobb csatahajóját a Gólemet a bolygó védelmére vezérelt a földi vezetés, ami komoly erősítést jelentett, igaz előbb ide kellet érnie.
 A nő elfordult a monitorfaltól és valamiért idegesnek érezve magát, a kávégép felé indult, a többséget a kinti képek foglalkoztatták, a profik meg az égen küzdöttek, s ekkor bekövetkezett a bekövetkezhetetlen, egy égzengő hang keretében, átszakadt a fal, az izgalom immár pánikká változott és megszólalt egy belső hangszóró.
-Figyelem! Az A, B és C barakkok kadétjai azonnal menjenek a mélységi liftekhez, az összes többi katona a fegyverszobákhoz! Ismétlem a fegyverszobákhoz, ez nem gyakorlat! A védművek megsérültek és felszíni támadásra felkészülni!
 Hatalmas volt a kavarodás, persze csak a laikus szemeivel nézve, az altisztek tették a dolguk és a legfiatalabbakat leszámítva akik majd egy kilométer mélyen húzódó védet hely felé igyekeztek a harcra készültek, Mary Adams is...

Természetesen a birodalmi légierő és légvédelem megtette a feladatát és a csapatszállító inváziós bárkákat még a légkör határán megsemmisítették, ám ez is igazolta, a Földi erők élet-halál harcot folytatnak és nagyon kell az erősítés..