Furcsa Kudarc

Az elhulló planétának nevezik, kevesen merészkednek e helyre ahol minden az elmúlásról szól. Foszladozó zászlók, omladozó házak és füstölgő romok mindenfelé, egyféle pokoli vízió az egész.
 Avion Lonren nagyúr nem riadt meg a helytől, sőt fellegvárát, a FEKETE KRIPTÁT  pont ide képzelte el. Nem élvezte a világ minden haldokló mozzanatát, de mikor ott állt a lehetőségek kapujába és dönthetett, fehér vagy fekete mágia, hát ő döntött! -Jól tudta, a cselekvés az ő feladata, a cselekvésé amit nem korlátoznak idejétmúlt normák és erkölcsi képzetek. Idejét múltak, mert amíg emberként élt, látta a szegényekre minden előírás kötelezőn érvényes volt, a gazdag meg az csinált amit akart. Lonren, már ekkor érezte az ellentéteket, és ahogy az élete lépésről lépésre süllyedt, eldöntötte, ő másként fog élni, ha egyszer megadatik. S hát szerencséje volt, a szunnyadó képessége és a hatalmasok jóvoltából, az egyik legjelentősebb fekete mágussá vált, kinek nevétől dimenziók rettegtek, hadaitól síkok istenek borzadtak. -Persze ez így túl szép is volna, mert hát a hatalom egyik oldalán megjelenő erő, tulajdonképpen megidéz a másik oldalra is egy hasonlót, tehát volt neki is ellensége, nem is egy.
 De itt a Kriptának nevezett sasfészekbe biztonságba volt, igaz, miután a hatalomért háromszor szállt alá a pokolra, kevés dolog volt ami riadalmat ébresztett benne. Kevés, miként a csarnokba körbe, félig a falba kövült óriások szívébe, kiknek még fegyvereik is kezeikbe voltak, bár a kő azokat is befonta. Már nem éltek, most kőtestük tartotta a tróncsarnok repedezett kupoláját, melyen a törésvonalak pókháló gyanánt szőtték be az egykor színes, ma szürke mennyezetet.
 A nagyúr trónusán ült, a fagyott víznek tetsző kristályból faragott alkalmasságon, a padozat kövei között fűszálak, itt-ott kisebb gazok igyekeztek az ég, a fény felé törekedni.
 Igen, fény az volt, egy lüktető gömb világította be a hatalmas helységet, mialatt egy kivert rózsaablakon át a tenger sós levegője szivárgott be, valóban a feledést szimbolizálva.

 A nagyúr aki egykor emberként szenvedte a mindennapokat és anno éveket áldozott a pozitív gondolkodás hamis illúziójára, most a múltba pillantott, önmagát kereste, és kudarcait próbálta kitörölni, immár nem volt szüksége rájuk.
- Látta a lányt, nem volt túl magas, de mesebeli tündérlány tekintetével, elrabolta Mark szívét. Erica volt, nem valami topmodell, de Mark számára, mivel a fránya szív mozgatta, bizony, Erica volt az a bizonyos "mindenható" csillagfény.
 Egy téren álltak, a díszletet egy beltéri szökőkút nyújtotta, miként a tér is egy úgynevezett bevásárlóközpontba biztosított remek kis találkozási pontokat. Mark kicsit izgatott volt, mert ez eddig semmi "hivatalos" nem volt abban, hogy együtt lógtak, majdnem munkahelyi rutinnak számított. Ám most, a délután neonfényében  úgy érezte rákérdez, megtudakolja mire is gondolhat a lány, mert ő szerelmes volt, de hát egy ember, még nem egy pár.
 Kicsit talán hülyén hangzott, bár az ifjú számára a külvilág lármája messzire szaladt, csak a kékes-barna szemek tüze létezett, és a válasz.
-Igen, én is szeretlek.
 Avion Lonrev megborzongott, rossz érzések környékezték saját emlékeit nézvén, immár jól tudta a lány hazudott, és azt is, tudatosan tette. Lépnie kellet, tudta mi fog történni, a puszi elmarad, a lány ugyanis a mosdóba siette, mert ugye a kifogásokat nem nehéz megkreálni.
 A mágus élet és halál, idő és tér irányítója volt, így mikor a lány belépett a felgyúlandó fénnyel köszönő mosdóba, a nagyúr átlépve láthatatlan határokat, a múltba lépet, miközben valódi léte a trónuson pihent.
 Erica nem vette észre a jövevényt, de egy érzéstől hajtva hátra fordult, olyan hatodik érzéktől hajtva. Szólni akart volna, az éjszín öltözetű kortalan férfi láttán, de az kinyújtva jobbját, méregzöld ködkígyók törtek elő az ujjaiból és a lány testébe martak, több seb, és spriccelő vér, majd eltűnő kígyók, szertefoszló jelenés, és egy földre eső, immár halott, fiatal női test, ennyi maradt, egy bizonyos pillanat után...

 Hatalmas detonáció rázta meg a bevásárlóközpontot! A fekete mágus érthetetlen tekintettel nézte a múlt eseményeit, és semmit nem értett. -Köhögnie kellet, a kényszer nagyhatalom, így hát köhögött, vércseppek szakadtak ki, valami nagyon nem stimmelt.
 Tudta hogy nagyon súlyos ami történt, már nem egyszer belenyúlt az idő sodrásába, és gond nélkül megúszta, de ez más volt, pedig csak saját életének fájó pontjait kívánta végérvényesen, egy bosszú keretében kitörölni.
 Görcsbe rándult, nehezen vette a levegőt és már köhögés nélkül is folyt szájából a saját vére. Persze tisztába volt, nem itt és nem most fog meghalni, de a hatás elsöprő erejűnek bizonyult.
-Mi ez. nyögte a szinte haldokló Lonrev nagyúr, miközben oltalmazó, regeneráló igéket aktivált, éppen csak érzékelve a múlt áttetsző tűkőrje megrepedve, a felrobbant épület víziójával együtt  szertefoszlott, és megérezte Erica nem halt meg...

Menekülés / az első fejezet /

 A lángoló csatahajó lassan süllyedt, a hajtóművek egymás után álltak le, a találatok végzetesnek bizonyultak, akik tudtak a mentőkapszulákhoz rohanva, igyekeztek a túlélésüket megalapozni, remélvén lent többet remélhetnek, mint fent a ZARÁNDOK füstölgő fedélzetén. Ám hiú remény volt, mert a ligetes fák árnyékaiból nagy tűzgyorsaságú gépágyúk ugattak fel, a mentő egységekre mérve végzetes csapást.
 Ez volt a háború, a Föld Birodalmi erők és az Avatottak között, ráadást jelen pillanatba vesztésre álltak a hódítok, ezen alternatív Földön, melyhez a dimenziókapuk nyújtottak átjárást, mérhetetlen lehetőségeket kínálva a Föld számára, immár a gyarmatosításhoz nem kellet az űrt átszelni elég volt a Hold körüli pályára állva kaput nyitni, s már is egy másik Föld bukkant fel a birodalmi hajók előtt.
 A füled délutánt a leszálló egységegek sietős száguldása, és a velük versenyző lövedékek nyomjelzős csíkjai kavarták fel,, egy-egy felrobbanó, kigyúlandó kapszula bizarr haláltusája közepette. -Mark Zoland hadnagy mentőkabinja sértetlenül csapódott be egy kis, időszakos tó legszélén, sárt és vizet dobva az ég irányába. A férfi kicsit kótyagosan érezte magát, a becsapódás brutálisnak bizonyult, hiába a pántok és a biztonsági hab, de nem volt idő panaszkodásra, az őslakók csapdát állítva, rájuk vadásztak, az erősítés megérkezéséig életbe kellet maradnia.
 A nyitópanel felvágódott, a hab kiömlött és a hadnagy kioldva béklyóit kilépet a eső előtti nyomot levegőjű valóságba, a gépágyúk még vadul ugattak, miközben a ZARÁNDOK füstöt okádva, már sok részlege lángokba a felszín felé zuhant, a gépezetei leálltak, a csatahajó meghalt. -Mark nem szemlélte a hajó végső vonaglását, fegyvert a kézbe és rohanni kezdett, minél messzebb a fegyverek hangjától, imádkozva ne ütközzön egy őket kutató fejvadász egységbe, a szerencse most nagyon kellet.
 Zihált, miközben földregető detonáció rázta meg a vidéket, a fák hajladoztak és a becsapódás lökéshulláma, majdnem ledöntötte a katonát a lábáról., a csatahajó a földet ért, tán több darabra törve, immár a halál nehezedett a helyre, több okból is kifolyólag. -Mindegy, nem volt idő mélázni, a túlélésért rohant, miközben a fák, bokrok akaratosan tempóját kívánták lassítani, talán némiképpen sikerült is nekik.
-Állj! kiáltott bal irányból egy hang, a hadnagy nem teketóriázott futtában tüzelt kézifegyverével miközben tovább szaladt, csak fél szemmel érzékelve, hogy a lövései célt éltek, egy ostoba katona halálát okozván, neki meg a szerencséjét. -Rossz jel, ahol egy, ott több fegyveres is felbukkanhat, de Mark úgy érezte, ebben a szituációba nincs idő az óvatosságra, minél messzebb, annál jobb, és még akkor is, sehol a garancia, hogy megéli a következő óra végét, az meg, hogy a erősítés érkezését, még ennél is bizonytalanabbnak tűnt. A poén az egészben, hogy legalább egy heti járóföld a birodalom első véd erődje, és az út vélhetőn az ellenségtől kísérten felettébb veszélyes kalandnak bizonyulhat. Azt meg a hadnagy is jól tudta, hogy ezen Földön a birodalmi erők néhány erődbe szorultak vissza, az itteniek fegyveres egységei az Avatottak kíméletlen ellenségként, jelen állás szerint, még ki is szoríthatják a Föld Birodalmi erőket, és bár ennek nem az a fő oka, hogy fejlettebbek a védők, inkább az, hogy agresszív naptevékenység zajlik, és így a térkapuk nyitása felettébb veszélye. Egyszerűen fogalmazva rossz időbe kezdték meg a hódítást, és ennek böjtjét az itteni állomány és most a ZARÁNDOK itta meg.
 Most persze nyugtatgathatta volna magát, hogy a végén úgy is a birodalom győz, mint eddig 22 másik alternatív világba. De ez most semmirevaló gondolatnak bizonyult, a menekülő katonát ez nem vigasztalta, sőt már azt is bánta, hogy önként jelentkezett az utánpótlást szállító hajó legénységéhez, hiába a propaganda kiválóan müködött a Földön...

Elragadás

 Képzelj el egy kimeszelt szobát, melyben egyetlen asztal tart négy lábán egy porlepte számítógépet, mely előbb keletkezett, mint maga az élet.
 Képzeld el, hogy Isten nem egy megfoghatatlan személy valahol fent a felhőkön túli tartományba, és akkor talán megérted, hogy minden de minden előre beprogramozva készre gyártott világban élsz/éltél, s csak rajtad áll, hogy melyik oldal részese kívánsz leszel.

 Sosem az évszám volt a lényeg, az idő relatív és főként azért mert az ember alkotta meg, hogy korlátokat alkotva, fogságot és biztonságot teremtsen egyszerre, kicsit elszigetelve önmagát a valóságtól. Ám ha az évszám annyira fontos, hát írjuk, 2012, ha már annyi világvége vízió kapcsolódott e dátumhoz. Persze fele sem történt meg a jövendöléseknek, mert bár ember tervez, az még nem az jelenti, ő is dönti el, mi, mikor és hogyan történjen.
 S természetesen messze nem kell Istenbe hinni, hová is jutna a világ, de attól még ami megtörtént, tagadhatatlan, bár a pokolból a pokol felé nézve, nehéz meglátni a különbségeket.

 Egy agyatlan tévéműsor rabolta a perceket, mikor Mark kitekintve az ötödik emeleti lakása ablakán, a délutáni sietés lármájára tekintve, fura dolgot pillantott meg. Az égen egy aranyló fénypont jelent meg, mely mögött, mint ha valami mélyebb dolog lobogna. -Furcsa volt, a gyenge fellegek nem avatkoztak a látványba, de a fény közbelépet a valóságnak vélt világ eseményei sodrásába, új dimenziókat nyitva a létezés elképzeléseinek terében.
 Mark látta a kislányt, a forgalmas utca egy kapualjába állt és egy kis mackós poharat tartott, a földön egy filccel írt felírat piroslott egy kartonlapon, MA MÉG NEM ETTEM!
 A tömeget nem érdekelte, a közöny és a pénz utáni rohanás fontosabb volt, mint egy cseppnyi emberség. A férfi megdöbbent, nem értette miként láthatja, miként vehet ki mindent oly részletesen. Azután egy újabb meglepetés, már nem ablakából lesett kifelé, már nem volt szilárd talaj a lábai alatt. A formája megvolt, de áttetsző, mint a filmekbe a szellemeké, s ahogy az ijedelem elhatalmasodott rajta, már a fekete hajú kislány is az ég felé emelkedett, az ő szemeibe könnyek csillogtak, ő nem félt, sőt inkább hálás volt, a fény irányába közeledve.
 Az emberi massza tovább élte bálványimádó rabszolga létét, nem is tűnve fel, hogy a magányos tábla a járdán, a macis pohár és a kiszóródott pár pénzérme, még néhány pillanattal ezelőtt, egy éhező lányra utaltak, Annabellára. A férfi aki világvégét gondolt, illetve még megfogalmazni is képtelen volt a szemei előtt zajló történéseket, tovább nézve, már látta nem csak ők ketten emelkednek a különös jelenség irányában, a városból pár száz, vagy ezer lélek indult meg az ég felé, fájdalom és szenvedés nélkül, a többség pedig fel sem figyelt az eseményre...

 A porlepte számítógép már feléledve a monitorján nevek látszottak, nevek melyek részesei az elragadásnak. Nem oly világvége köszöntött be, melyet a rémlátnokok lefestettek. Egy számítógép elevenedett meg, és az általa kiírt nevek, lelkek szólításába tetőzött, ők a kevesek kik megmenekültek a négy lovas eljövetele okozta pusztulástól.

Pusztulás / tört verzió /

 A biológiai háború után, az emberiség maradéka bunkervárosokba húzódva igyekezett túlélni  a felszínen tomboló poklot. A dolog működött, egészen addig, míg egy ismeretlen okból kifolyólag, sorra kezdtek elesni a nyugati parti városok. A helyzet annyira aggályossá vált, hogy minden bunkervárosra elrendelték a teljes harckészültséget, a felszínre lépés teljes tilalmával, bár lehet ezen intézkedések túl kevésnek bizonyultak...

Tom Tanner a Boston mellet található, Boston 2 névvel illetett földalatti város biztonsági parancsnoka egy megkésett videóüzenetet nézett, immár vagy harmincszor. A zavaros, több anyagból összegyúrt üzenet lényege, hogy egy új fertőzési pont keletkezett, méghozzá a gyerekek által. A dolog azért is volt ijesztő, mert a jövőgenerációját támadva meg, az egész emberi civilizáció sorsát befolyásolhatja. A megfertőzött gyerekek, kisebb hadseregként bebocsájtást kérve érkeznek a városokhoz, és mikor megnyílnak a kapuk, a fertőzés, a jelentés szerint érintéssel terjedve, néhány perc alatt birtokba veszi a testet, és a fertőzött, tudatos gyilkossá válva, mindegy ifjú vagy felnőtt, öldösni kezd, ám rafinált módon a legveszélyesebb fegyvereket választva.
-Intelligens vírus? tűnődött a férfi, a több száz gyermekre gondolva, kik a városba éltek. A helyzet félelmetesnek tűnt, és bár körülbelül ezer képzet katona állt a védelem rendelkezésére, ha az ajtó feltárul, Tom úgy vélte, akár a levegővel is bejuthat a járvány, igaz ezt az üzenetbe nem sejtette semmi, de a parancsnok szerint az ördög nem alszik.

A vészsziréna hangja rázta töprengéséből, a felszíni kamerák egy puskákkal, pisztolyokkal felfegyverkezett bandát vetítettek a monitorra, Tom rosszat sejtet.
-Mi a franc ez! lépet a irányítóterembe John Linvers ezredes az egész város teljhatalmú ura. Arca borostás, kissé kimerült, miközben Tom mellé lépve ő is a este félhomályába lövöldöző csoportot nézte.
-Talán ha százan vannak. állapította meg, egyből egy rohamosztag felállításába gondolkodva, a dolog, gyors lerendezését kívánta.
-Most még. jegyezte meg a biztonsági parancsnok, nem igen támogatva a felküldendő osztag ötletét.
-Akkor most végezzünk velük, még a végén robbanószert szerezve veszélyeztethetik az objektumot.
-De uram, több zsilipelő ajtónk van, és automata fegyverzet, nem érdemes kockáztatni, hiszen tudja a központi parancsot. érvelt Tom, homlokán a hűvös ellenére verejtékcseppek jelentek meg. A személyzet hallgatott, nem volt feladatuk a két vezető tiszt dolgába szólni, ráadást ők nem tudtak az üzenetről, bár John Linvers igen.
-Ne legyünk már ennyire gyávák, katonáink könnyű páncélba, biológiai szennyezéstől védett öltözékbe lépnek ki, ráadást profik.
-Uram, köteles vagyok közölni, hogy ellenzem az akciót.
-Jó, tudomásul vettem. bólintót az ezredes és saját döntését követve kiadta a parancsot.

 A katonák nyomjelzős lövedékei űrháborús fényeket teremtettek az alkonyba, miközben bevált taktikát követve, csak is fejre célozva rövid időn belül hátrálásra késztették a támadókat.
 A dolog egyértelműnek látszott, mikor a távolabbi erdőből újabb, immár sokkal több fegyveres bukkant fel, mi több, tűzerejük is jelentősebb, immár veszélyt jelentve a kint harcoló katonákra.
-Erősítést nekik! vezényelt a parancsnok, újabb osztagokat vezényelve a felszínre, támogató egységként, két gépágyúval felszerelt páncélozott járművet is kivezényelt.
 Tom, már nem szólt, viszont rossz érzésére hallgatva elrendelte az összes gyermek elszeparálását, még nem jutott be a vírus, de az elővigyázatosság sosem árt.
 John Linvers megvetőn csóválta a fejét, de jobban lekötötték a kinti események, mint sem újabb vitaszerűségbe keveredjen a biztonsági főnökkel.
-RPG! a második éppen kigördülő páncélozottat találta telibe, pont az első kapunál, és miközben a kint harcoló katonák immár tapasztalták, ez nem egy szimpla kint megmaradt, vélhetőn a járványra immunis banda, bent is felbolydult minden. A ördög tudja honnan, de a kilőtt harcjármű mellet gyermekek tucatjai nyomultak a lefelé vezető folyosóra. A jármű füstölt, a személyzet vélhetőn elesett, miközben immár teljes mozgósítással katonák százai igyekeztek kiszorítani a támadók hullámait, illetve a visszavonulást biztosítani a kinti egységeknek.
 Tom Tanner helyetteséhez Eve Honthoz fordult és alig érthetőn, csak annyit mondott, menekülj.
-Nem. vágta rá a nő, miközben a támadok újabb és újabb hullámokkal gyengítették a védelmi vonalakat, már most nagyon úgy állt, akik a felszínen harcoltak az életükért küzdöttek, az ezredes meg eszeveszetten káromkodott, már ő is a kapuk zárva tartását rendelte el. De ez már nem ment, túl sok katona harcolt a belső kapu előtt a járműparkba és a rangidős tiszt nem teljesítette a parancsot, nem akarta embereit feláldozni, innentől már csak egy központi vészzárral lehetett védeni a bent élőket, és az ezredes belátva, nincs más megoldás, aktiválta a rendszert, legalább ötszáz katonát zárva ki.

 Tom semmit nem értett, a gyerekek utolsó turnusát vezette egy kis csapat, mikor az egyik gyerek hirtelen az élen lépdelő katonára vetette magát, és pillanatok múlva már a katona is őrjöngött.
-Bent a vírus! kapaszkodott a vezérlőpultba a parancsnok, ez nem történhetett volna meg, hiszen a zsilipelő rendszer müködött.
- Uram a vész protokollt! fordult Linvershez a biztonsági parancsnok, jól tudva, ez a város megsemmisítését takarta.
-Szektorokat lezárni, még van esély. rendelkezett az ezredes, nem akart meghalni, nem akarta a várost feladni, katona volt, az utolsó percig küzdeni szándékozott.
-Eva, menekülj, ez parancs. fordult Tom a helyetteséhez. a szőke nő, aki a férfi felesége volt nemet intett, de Tom nem tűrt ellenvetés, a kamerák sorra mutatták, hogy a járvány szektorról szektorra terjed, a gyaníthatón a levegőt cirkuláló rendszeren használva, s bár a forrást nem lehetett biztosra tudni, a biztonsági tiszt, most ellent szegülve felettesével aktivált egy másodlagos rendszert, melynek lényege, ideggázzal árasztja el a fertőzött szektorokat, meggátolva a kórság terjedését.
-Evakuálás! látta be a John Linvers ezredes, nincs más mód, a vírus bár melyik percbe eljuthat hozzájuk is, még ha a levegőztető rendszert le is kapcsolják. Immár nem volt irányítás, mindenki a védőöltözékekhez rohanva, mielőbb vélt biztonságért küzdött. Tom már nem, a termet hermetikusan lezárta, csak egy menekülési út marad, aztán valami bevillant elméjébe, és a megsemmisítő panelra csapott...

Bombázás

 A léghajó az alkony színkavalkádjában szelte az eget, egyféle mesterséges felhőként közeledett a város romokba heverő árnyéka felé. A személyzet tudta a dolgát, a bombák szórására felkészültek, gyújtóbombák voltak, a hírszerzés szerint a városba egy nagyobb horda gyűlt össze az élő-halottakból. A vezetés ezt jó hírként kezelve, megfelelő pillanatnak vélte a légierő bevetését, néhány napalm-b típusú bomba ledobásával.  -Tény, ritka alkalom, hogy egy helyre több ezres zombi tömörödjön, igaz volt ok, egy toronyházat ostromoltak, túlélők barikádozták el ugyanis magukat.
 Az ár viszonylag nagynak számított, mikor az emberi fajt a járvány szinte teljesen kiirtotta, de vélhetőn mindent átgondoltak a nagyok és Mark Lenster fregattkapitány viszonylag nyugodt szível készült kiadni a bombaszórási parancsot, miközben hajóját a KÉK ZAFÍRT egyre magasabbra vezényelve számított a bombázótiszt precizitására.
 Minden törpült, így kellet lennie. a hajó megpróbálta az elszórt fellegeket megzavarni, de ez nem egy ilyen kaland volt, a felhők vártak, a fertőzöttek hordája meg kérdéses, ennél fogva a dolog egyértelmű volt.
 Mark Lenster az órájára pillantott és a lépdelő mutatók egy minutumra elrepítették az emlékek országába.  Volt hova, akadtak édes percek és a globális járványt követőn, rengeteg rémes. Végül is az élet alapjai nem változtak, akadt rossz és jó dolog is. Persze mikor az emberiség létszáma 1 milliárd alá zuhanva a kihalás felé igyekezett, melybe kulcsszerepet játszottak az élő-halottak seregei, melyek mintha egy központi akarat óhajára mozognának, egyre okosabban reagálva, a rég történt szép dolgokat elfedte a jelen rémvíziója.
 Nehéz ez, nehéz mindennap, de Mark még szerencsésnek is tarthatta magát, hogy legtöbb idejét a magasba töltve, igazából távol maradt a valódi háborútól, ő és emberei végezték a munka könnyebbik részét, igaz a bombázások és a légi felderítés kulcs szerepet játszott az emberi stratégia szempontjából, miként e mostani lépés is.

 Több ezer zombit felgyújtani egy igazi sikernek számított, még akkor is hogy ha a házat védő emberek is a bombázás áldozataivá válnak, beszámított veszteség. -Embertelen(?) no igen, de egy megváltozott világban az emberséges viselkedés könnyen lehet a halállal egyenlő. S Mark úgy vélte ha tökéletesen végzi a feladatait, talán idővel az erődvárosokon kívül is újra lehet élet, és újra szerepet kaphatnak a morális kérdések.
 Ez így durva, és az a igazság, a vezetés is inkább a kimentés mellet döntött volna, mert az újranépesítés kérdése sorsdöntő, viszont mióta a fertőzöttek okosabbá váltak, a katonák feladatai is egyre nehezebbé, és az ilyen lehetőséget kihagyni egyenesen véteknek számított az emberiség ellenében.
 Az emléknek mennie kellet, a koordináták a megfelelőnek bizonyultak és kigyulladt egy kék lámpa, a bombázótiszt jelzett, a célpont felett voltak, az idő elérkezett. -A kapitány nem tétovázott, jóváhagyva a parancsot, engedélyezte a gyújtóbombák kioldását.
- Elkezdődött! az eleven tűzet teremtő bombák süvítve szelték a távolságot, engedelmeskedve a gravitációnak. A kioldás tökéletesen sikerült, az adott pillanatba a széljárást, szélerőt, mindent számításba vettek, a napalm-b pont ott fog olthatatlan tüzeket teremteni, ahol előre eltervezték, a pokol az égből közeledett, mialatt a KÉK ZAFÍRT minden hajtóműve felpörögve teljes gőzzel távolodott, a romváros kritikus körzetéből, immár nem volt semmi keresni valója a légtérbe.
 -Szirénák vitatottak fel! a megfigyelő tisztek szárnyas lényekre figyeltek fel, több száz elfajzott szörnyeteg próbált a léghajó magasságába emelkedni. Undorító élő-halottak voltak, mutáción esve át, bőrszárnyas borzalmakként közeledtek a léghajó felé. A kapitány egy pillanatra ledöbbent, eddig csak pletykaként terjedt a repülő zombikról szóló mesék, és most rájuk köszöntött a rémisztő valóság.
- Légi aknákat! parancsolta Mark Lenster, miközben további emelkedést vezényelt. A hajó géppuska tornyai felugattak, a lények felettébb gyorsan közeledtek, az aknák meg feléjük. a kapitány nagyon remélte az emelkedés és a sebesség lerázza a pokol kreációit, a golyózápor és az aknák ráadást meg is tizedelik a mocskokat. Eközben lent az alkony elfolyt, a bombák lángra lobbantották még a kőházakat is, lent a célterületen minden de minden éget, a sok élő-halott mozgó fáklyák ezreiként tántorodtak, míg teljesen szét nem égve, a testet mozgató vírusnak nem maradt, mit irányítania, mozgatnia.
 

Egy lépés

 Már fáradt volt, a függőfolyosó egy átkozott csapdává változott, mindkét irányból a fertőzöttel áradata közeledett, az a bizonyos óra, ott fent immár ketyegni kezdett. Nehezen vette a levegő, a kivert üvegek már nem számítva akadályként, így hűs fuvallott hoztak, engedett a feltámadt szél.
 A páncélzata csurom vér volt, már egyszer sikerült átverekednie magát a járkáló hullák armadáján, ám most "végre" megérkezett, kelepce tökéletesnek bizonyult. -Hörögtek, vicsorogtak és utálatos bűzt árasztottak, de John Vent már nem igen törődött vele. Rohampuskájába az utolsó töltény figyelt, kardja még készen állt egy végső megméretésre, igaz a katona már azon gondolkodott, hogy szolgálati pisztolyával bevégezze sorsát, még mielőtt a zombik hada legyűrve elevenen megzabálnák.
 Mindig gondol az ember valamire, valakire, és mindig felmerül a lehetőség illúziója, hogy van túlélés, van remény a menekülésre. -Talán volt, bár háromemeletnyi zuhanás nem lenne garancia a megmaradásra, ráadást ott volt az az apró tény, hogy a biológiai támadás kreációi, lent is szép számba lépdeltek. -Persze nem akart kiugrani, jobbnak tűnt a fejbelövés lehetősége.

 -Egy lövés! kiürítette puskáját, egy zombi elborult, társai gond nélkül gázolták le, minden egyes lépéssel, már, az emberi formát is veszítve, pár perc és vélhetőn, csak egy véres massza marad csontokkal, ilyen volt az élet a halál után a bombázásokat követőn. -Ok persze anno volt, a túlnépesedést kívánták e vírusfegyverrel megállítani, de a dolog kicsúszott a vezetők kezéből és egy globális járvány söpört végig a planétán. -Talán, talán nem volt szándákos az egész Föld megfertőzése, bár John túl sok dolgot hallott, és gyanítható volt számára, ez is része volt az okosok tervének. S mert nagy volt a pofája, beolvasott nem egy szemétládának, hát beküldték a halál zónába, ürügy volt, a cél persze a diszkrét eltávolítása, hát megtörtént.
 Már fáradt volt, a nap alkonyat felé kanyarodott, és a férfi is érezte zsigereiben, döntenie kell, vagy kiugrik és reménykedik, vagy fejbe lövi magát, a szörnyetegek már alig voltak tíz lépésnyire tőle, és ugyan gyorsak nem voltak, de számszerűségük legyőzhetetlennek mutatkozott, mint az a vöröses felhő mely méltóságteljesen a látótérbe hajózott.

 Az emberek mindig valami megváltó pillanatnak gondolják a hősies halált, pedig nem volt az, nem volt extra hatás, lepergő élettörténet, csak maradt a zihálás, a remegés és a tagadhatatlan halálfélelem. -John kihúzta magát, a gyomra görcsbe, szíve ezerrel kalimpált és az adrenalin még egy utolsó virtusra serkentették meggyötört izmait, de nem akart hosszú történetet. -Kitekintet, legalább ötven zombi mászkált, és nem érzet esélyt a kitörésre.
 -Pisztolyáért nyúlt, és lőni kezdett, számolta a dörrenéseket, alant a dögök egy-két másodpercre megdermedtek, tudni akarták a zaj forrását, a férfi átlendült a lemezfalon és zuhanni kezdett, a fegyverét ki ejtve kezéből igyekezett olyan pozíciót felvenni, hogy túlélhesse, most viszont jött egy vízió, egy nő mosolygós arca, egykori szerelme nézett rá, már egy másik dimenzióból...

Bezárva

Az emlékeket kerestem, vagy csak őriztem foszlányait, nem tudom, olykor nehéz még a lélegzés is, nem hogy a múltba révedés. Ez van, az időm bár soha nem tud letelni, még is az elmém kapacitása véges, így emlékeimé is.
 -Egy kapszula volt, egy stabilizáló terem, ez volt a világom, az üvegfalon túl meg a atomcsapásoktól megroskadt város. Börtön és egyben az élet is egyszerre, miként múlt-jelen és jövő. Persze nehéz  volna elviselni a kinti képeket a nukleáris tél borzalmát, akár évtizedeken át nézni, miközben szerencsétlen túlélők könnyeiből vagy kénytelen olvasni, mivel semmit nem tehetsz. -Borzalmas vízió volt kint, nekem meg sajátos borzalmat kellet átélnem, itt bent. Egyszer egy fiatal lány tapadt a üvegfalamhoz bebocsájtásba reménykedve, és én csak néztem, és segíteni nem tudtam számára. Ő beszélt, de nem hallottam, mikét vélem hozzá sem jutott el vélt kérdéseire a válaszom. Neki egy  patkányfalka volt a végzete, felzabálták , a könnyei még mindig a szívembe élnek.
 Nehéz megérteni, mi több, magam sem emlékszem miként kerültem e biztonságos helységbe, csak az volt biztos, hogy itt életbe maradtam és az idő sem emésztette testemet. Talán ötven négyzetméter, és középen egy vezérlőrendszerrel, mely által eltudtam hologramokkal fedni a külvilág iszonyatát. Olykor éltem vele, olykor az öngyilkossággal próbálkoztam, és volt, hogy beállítottam egy múltbéli kort, és "időutazás" egy mesterséges látomásvilágba menekültem, beszélgetni, élőnek lenni, szeretkezni.

 Néha Istenen gondolkoztam, a miérteken már nem rágódva, igaz, azt sem tudtam, Isten, idegenek vagy a fene tudja, mi zárt be e különleges helységbe. Ám tény, az atomcsapás nem söpörte el ez a valamit, a vadak, a sugárzás, és a mutánshordák sem bírtak megbirkózni e látszólag üvegből épült kalitkával. Bent voltam, egy szeletnyi biztonságba, miközben az őrület nem egyszer teljesen megkörnyékezett. -Volt mikor az ereimet téptem fel, a vérem mindent összemaszatolt, de miután elájultam, nyilván a vérveszteségtől, nem szűnt meg a világom.
 Nem tudom hogyan, de egyszer csak magamhoz tértem, és halvány hegeken kívül semmi nem emlékeztetett tetemre. Sokszor sokféleképpen iparkodtam elpusztítani önmagam, sokszor de mindig ugyanazon eredménnyel, sértetlenül felébredtem. Valami nanovírusok vagy micsodák uralhatják ezen objektumot, mert más magyarázatot nem igen tudnék kiagyalni, természetesen már nem is akarok. Sőt talán már semmit nem akarok, itt a börtönömből számtalan halált kellet végigszemlélnem, nem egyszer Istent átkozva estem a padlóra elkeseredettségembe. Láttam nőket szemeim láttára megerőszakolni, gyermekeket legyilkolni, az üveget áttörni kívánó fenevadakat ocsmány pofájukból nyálat csepegtetni. De leírni is lehetetlen az iszonyat mértékét és az emberi elviselhetőség határát összemosni. Pedig össze kell, hiszen számomra csak a tehetetlenség maradt, a falon túl meg az eleven pokol tornyosult. -Aztán múltak a dolgok, ahogy a tél egyre jobban teret nyert, a látogatóim is csökkenni kezdtek. Még most is akadtak olykor olykor egy-egy "látogatóm" az utolsó egy éhező férfi volt, aki esedezett a segítségemért, végül elvágta saját torkát egy rozsdás vasdarabbal, elutasítván a szenvedés utolsó felvonásait...
--------------------------------------------------------------------------------------------Prologos:

 2027

 New Yorkba, egy alapítványi intézet hatalmas áttörést ért el a nano-technológia terén. Az ember lassan istenné válhat általa, s az élet elvesztése immár a homályba süllyedhet, persze csak akkor ha van elég pénz, mert a technológia messze nem alanyi jogon jár mindenkinek..

 -A kutatócsoportnak sikerült egy teljesen új irányt szabni az emberiség fejlődése tekintetében. Immár a betegség, öregedés múltidő, a nanorobotok mindent regenerálva az örök életet hozták el. A tudósok egy kísérleti szobát alkottak, oly módon, hogy azt is a nano-gépekre bízták, és egy Paul Adams nevű önkéntes, mint az első aki kipróbálja a csodát, belépet e láthatatlan masinák uralta univerzumba. 

A Tetőn ( Gyűjtemény )

                                                                 Első

Megkérdezhettem volna, az időt húzva, hogy szeret-e, de nem volt értelme, hiszen a szemei mindent elárultak. -Nyeltem, az élet általában szeret féltéglákkal dobálózni, és bár ketten voltunk egymás mellet ülve a fal tövében, egy többemeletes hát tetején, az alkonyi enyhülésbe reménykedve, az élni akarás, mint kedv messzire szalad.
 A házat élő-halottak uralták, a tetőre vezető ajtót sikerült lezárnunk, de igazából így csapdába kerülve, csak reménykedhettünk, a kérdés már csak az volt miben vagy kiben. Persze mi voltunk a hibásak, egy baromi utasítást szó szerint követtünk. Ő rajongott a parancsnokért, én meg rajongtam érte, marha egy történet. De a lényeg, behatoltunk a falakkal körölzárt városba és miközben megszereztük a kívánt adatokat egy földalatti rejtekhelyről, nem kevés tűzharc árán, mert ugye szükséges áldozat, nem kevés egészséges embert zárt be az egészségügyi haderő, ebben a szebb napokat is látott városba.

 A páncél leoldó pántjával babráltam, mert bár életmentő a talpig vértezett, ám itt fent a harminc fok melegben a halált is jelentheti, utáltam a meleget. Ha Mary nem vállalta volna a küldetést, én biztos hagytam volna másra, fiatal titánokra, és azért már a rang végett meg is tehettem volna. Igaz, mint az életben gyakran, ott az a fránya volna, és mert akkor is ott volt, most ezért én is a tetőn szenvedtek, még pontosan magam se tudva, hogyan jussunk el a keleti kapuhoz.
 -Mindegy, sóhajtottam és felállva ledobtam a mellvértet és megkönnyebbülve nagyot lélegeztem, élvezve a némi könnyebbséget. -A tető széle felé lépdeltem, karabélyom a fal tövében hevert, kardom az oldalamon, szóval túl nagy veszélybe nem lehettem, viszont kíváncsi voltam, lent, az utcán mekkora a mozgás.
 Lepillantottam, egy busz az oldalára dőlve, egy kirakatban egy egykor talán kék ford tollászkodott, kiégve, bizarr árucikként hirdetve a pusztulást. -Hullák nem voltak, a zombik akit értek felzabáltak, és mivel a fal célja, hogy kiéhezve elpusztuljanak a fertőzöttek, talán egy idő után eredményt is fog szülni. Bár az az igazság, egyre több város van karantén alatt, és ráadást ez idáig, nincs gyógymód a kórsággal szemben. Persze volt, hiszen a járványt tudatosan robbantották ki egy Szenegáli kisvárost szemelve ki, a kiindulási pontnak. Csak ahogy a betegség egyre terjedt, majd világjárvánnyá fajult, kitört egy háború, a betegség elől mindenki menekülni szándékozott. A lényeg, állítólag a zűrzavart leküzdő orvosi kormányzat, valami malőr közepette megsemmisítette az ellenszert.

-Mit látsz? kérdezte a nő, gondolataimat rendesen összezavarván, bár nem nehéz egy egy nőnek, aki tudja, szerelmes belé a mellette lévő pasi.
-Semmi értelmeset. vallottam be, igaz, úgy tűnt a minket üldöző horda a házba tódulva, az utca úgy mond biztonságosnak mutatkozott. Az a néhány dög nem jelentett akadályt, akik össze-vissza tekingetve, látszólag céltalanul vánszorogtak.
-S akkor hogyan tovább. emelkedett fel a vörös fürtű szépség, kinek arcán az elmúlt napok eseményei rányomták bélyegüket. -Kétségtelen, egy fertőzöttektől nyüzsgő városba az alvás luxus, ráadást ha az itteni túlélőket is magunkra haragítva igyekeztünk élni, életben maradni csak még jobban kikészíti az embert.
- Le kellene jutnunk az utcára, de a házon keresztül kizárva, nem tudom, de ez a megoldás, mert mire feladják a keresésünket ezek a dögök, szomjan halunk.
-Az biztos. értett egyet a mellém lépő nő, és igazából erre nem számítottam, keze megérintve az enyémet, fejét a vállamra hajtotta.
 Megkérdezhettem volna az időt húzva, hogy mire véljem a dolgot, megkérdezhettem volna, de nem tettem, inkább átkaroltam és belehazudva a napfénybe, azt mondtam túléljük...

Vég

 A fűst mérhetetlen kígyóként kúszott az ég felé, a felhőkből elektromos kisülések csapódtak a romokba heverő város maradványai közé. -Világvége volt, az emberiség alkonya beköszöntött és az erkölcsi, morális aggályok, lassan semmivé veszve, egy érzések nélküli emberiség képe rajzolódott ki, igazi negatív utópia.
 Monica a huszonötödik emelet egy lakásából nézte a készülő vihart, rohanni már fáradt volt, még hallotta ahogy a nevét kiáltsák, de ő már nem akart menekülni, elég volt, elégni való a mindenség, ez a vég volt.

-Védőöltözékből nézte a toronyház felé özönlő mutánsokat miközben a karabély súlya a vállát húzta, de már nem sokáig, leengedte, nem számított tovább, nem akart könyörtelen emberként élni, és nem akarta tovább a toronyház felső, védett szintjén élve a hímeket kielégíteni. Pillanat volt, már bíztak benne és magukkal vitték egy beszerző útra, most a visszavonulás zajlott, kötéllétrákon kúsztak fel, mert két emelet között a lépcsősort berobbantották, egyszerű és nagyszerű védelem a torzult fenevadakkal szemben, mint esőköpeny zivatar idején.
 -Nem ment! A rongyokba vagy még azt sem viselő szörnyetegek velőtrázó rikoltásait már hallani lehetett, fentebbről a mesterlövészek tizedelték a hordát, időt biztosítva a zsákmánnyal felfelé igyekvőknek, a nő nem ment, a légzőkészülék maszkját lassan levéve belekortyolt a fojtott szagú levegőbe. Semmi jó nem volt, csak a bűz, csak a bomlás szaga és az elvesztett múlt málladozó emlékei, rideg, de haldokoló körvonalai, ez volt a korhadó jelen.

 Tudta hogy meg fog halni, tudta, hogy az élete bevégződik, talán percei vannak hátra, esetleg negyed óra(?) de persze a vége ugyanaz, a zsebébe lapuló kézigránát majd mindent bevégez, vagy kivégez, tökmindegy, egyre megy.  
 Nem érezte, de a mérgező anyagok lassan a tüdejébe szivárogva elkezdték a rombolást, bár nem sokat értek, a kibontakozásuk, bizony elmarad, a halál ma gyorsjárattal közeledik, miként ő is, a pusztulás előtt egy sebesvonaton ismerkedett meg azzal a férfival, aki igazán szerette, csak akkor ő még nem értette meg, elcseszte! A szex akkor egyszerűbb volt, és választható, az érzelem egy fogyasztói társadalomba élőt meg nem igazán motiválták, most persze már igen, elkésett.
 Nyomorult volt minden, a múlt üres létezése és a jelen eszköz, tárgyléte, itt volt elég! - Már inkább a halál, nem akart még egy közösülést egy érzéketlen tuskóval, hol ott, anno szintén ebben élt, csak a választás lehetősége elvette a lényeget, az érzelmet.
-Félt, a sírás szorongatta a torkát, de az elmaradó "barátok" és a közeledő mutánsok a végső lépést sürgették, itt nem létezett már visszaút, a volt társai, a kötéllétrákat felhúzva, talán még nevettek is a hülye p.csán, nem érdekelte!
-Egy torz ordítás, hát felértek, nem volt vesztegetni való idő, gyorsan cselekedett és élesítette a gránátot, a hét másodperc beindult, a szörnyek meg felé, nem tudhatták, ez nem az barna nő, ez már egy másik volt.
-ROBBANÁS!!!

Egy másik tetőn!

 A szél durván táncolt, a toronyház tetején a peremen állva a lentre  pillantottam. -Megkínzott épületek, apró makett roncsok és porszem csontvázak, ez volt fentről a vég misztériuma.
 Túl egy nukleáris tűzön, benne egy élő-halott világvégében a félelem lassan elveszítve súlyát, már csak mosolyogni lehetett. -Sírtam eleget, a katonalét nem tud mindenkit kővé dermeszteni, és vagy az őrület vagy a közöny, mert egy pont után nincs visszaút!
 A karabélyomat a mélybe ejtettem, testpáncélom kicsatolva, a tetőn felé rohanó fertőzöttekre pillantottam, és nem tudtam, túl-e nevessem az ő őrületüket, vagy nézzem ahogy minden lelassulva a végzetem beteljesedve, tetőzik a tetőn az életem.
- Nagyot lélegeztem, a páncél már nem húzta testem, a gravitáció immár könnyebb lett és a létem is talán az ég felé kéredzkedve a tudatommal egyetértve, mosolyt teremtettem, miközben a könnyeim peregtek.
 A pisztolyomért nyúltam, s mily meglepő a káosz zűrzavarán túl is hallottam ahogy a töltény a csőbe ugrott, vagy csak képzelődtem, mint az egész eddigi életemet(?) -A sisak következett, a szörnyetegek, meglett manókként közeledtek, vicsorogva, a levegőt markolva a húsomra szomjaztak, íme eljött az én saját, választott világvége történetem, azt  hiszem minden kész volt, a finálé készülhetett, úgy tetszett, beteljesedett!
 A fegyvert a halántékomhoz emeltem, a szél friss illatokat sodort, talán a tenger felől, de más volt, nem a pusztulás bűze, nem a haldoklás mocska környékezett, igen, hálát éreztem érte.

 Csak még egyszer, még egy mély levegővétel és jöjjön a sorsom, arra a bizonyos tetőre gondoltam és arra a bizonyos lányra, de ez már teljesen mindegy volt, a pisztoly csöve és a közeledő hullák látványa együttesen, meghozták a pontot a mondatom végére, behunytam a szemeim és meghúztam a ravaszt!
 Nem gondoltam, hogy fáj, nem gondoltak, hogy egy testet és lelket átjáró jégfuvallat táncoltatja gondolataim, lelket és elmét, egy többszörösen visszhangzó dörrenés keretében. -Dőltem, mint egy kivágott fa, a testem a mélység felé indult, a fájdalom eltűnt, de az emléke hideg verejték, maga volt a vég! A szemeim fel voltak pattanva és ahogy kimerevedtek, még belűről láttam az elmaradó vércseppjeimet, és néhány utánam zuhanó zombit, egymást taszíthatták, de már nem érdekelt! - Lassan ködlőbe vált minden, és csak a lány arcát láttam, majd az is elveszett és csak a szemeibe mélyedve valahogy minden elmaradozott, a külvilág meghalt a bent kifelé indult és a föld egyre csak közeledett, nem éreztem! -Szürkült minden, a hangok rég halottak voltak, és szétrobbant koponyámba már nem járta agyam az ő sajátos zakatoló útját. Persze, már nem voltak utak, nem voltak vonalak és a gondolatok is letisztulva, csak a pasztellt érzékeltem, és azt hogy igen is van Isten. - A lányt szerettem volna, az arcát visszavarázsolni, de nem volt agy a lélek dolgozott, ám ő költözőben, a múltat elrakva csak a távozással foglalkozott, meghaltam!

Úton

  Az egyedüllét egy pont után őrjítővé tud válni, nem a magány, az választás. Persze egy örült világba, voltaképpen luxus is lenne normálisnak maradni. Az utak roncsokkal, a városok hullákkal voltak teli, melyből patkányok zabálnak, itt tehát teljesen reális az őrület. Már csak azért is, mert józan ésszel végig nézni a világ darabokra hullását, és az ember fenevaddá válását, külön művészet, ráadást nem tanította senki.

- A klasszikus világvége forgatókönyvet alkalmazták, vírust az emberiségnek, s aki nem pusztult el, az az erőforrásokért, még saját anyját is feláldozta. Ironikus, a haderő jórészt feloszlott, a mag meg a bunkervárosok rendjét és védelmét látta el, én még mindig idézőjelben, büszkén viselten könnyű páncélzatú egyenruhám. Igaz ez praktikus ok volt, a túléléshez nem árt egy rohamgyalogos felszerelés, s ugye aki a baj idején az állományhoz tartozott, hülye lett volna a fegyverzettől és a vértezettől megválni, pedig voltak hülyék bőven.

 Az utamat jártam, több kérdéssel mint céllal, de menni kellet, a mozgás a legjobb menedék egy eldurvult világba. Persze beállhattam volna valamelyik a településeket uralni igyekvő bandához , de minek, inkább lelőttem, aki ilyen baromsággal megkörnyékezett, bár előny az egyenruha, óvatosan próbálkoztak az ilyen süketeléssel, miként, néhányan a levadászásommal is. -Na igen, a haderő színeit viselve egyszerre szolgált előnyként, miként célponttá is tett, a felszerelésem, most e káoszba kincsnek számított. Mert bár volt kint bőven fegyver, de azért egy rohamgyalogos felszerelés, nem csak támadó eszközökből állt, akadt némi védelem is, és ez minden bandavezér álma, már mint az érinthetetlenség illúziója.
 Nem érdekelt, eddig aki keresztezte az általam járt utat, már nem jelentet veszélyt senkire és semmire. -Röhej,  talán  négy hete történt, mikor megmentettem egy szajhát, piacoltak vele, én esélyt adtam számára, még azt is megígértem, hogy elviszem, egy viszonylag biztonságos közösséghez, hogy a romok között, de még is valamiféle életet állhasson, mire ő egyik éjjel a torkomat akarta elvágni. - Rosszul járt, ebben a világban nem létezik az elnézést, mert akkor már csinálhatod a koporsódat, így mire a rozsdás pengéje elérte volna a bőröm, ő már kitört nyakkal hevert mellettem. Mint egy szerelmes pár, egymáson pihegtünk, mondhatnám, de csak én lélegeztem, ő már csak kikerekedett szemekkel nézte a végtelen semmit.
 -Nem értettem a dolgot, de nem is akartam. Megmentettem, biztonságot ígértem számára, és mert felkínálkozott, úriemberként azt is elutasítottam, bár ez nem úriság volt, hanem az a rohadt szerelem, még mindig egyetlen nő miatt dobogott a szívem, és csak reméltem meg fogom találni. Persze átsuhant az agyamon, hogy valamely kretén őt is megtalálva, jobb esetbe kurválkodásra fogja, de ezt száműztem ahányszor csak felvillant e sötét lehetőség. Igaz, meg is ölhették, a magam részéről a távolból igyekeztem, mikor még lehetett üzenni, felkészítettem, de e marha világra senkit nem lehetett felkészíteni, még mi katonák is elborzadtunk azt látva amivé az emberiség fajult. A lány aki pedig meg akart ölni, majd egy hétig volt útitársam, és hát ő kellően mutatta mivé válhat egy nő, akarata ellenére is, és mennyire remény és bizalom vesztetté.

 Haza fogok érni! s Isten irgalmazzon azoknak akik esetleg Maryhez mertek nyúlni, mert ha valami szörnyű dologra érek haza, abban biztos voltam, a pokol kívánatos hely lesz azon fazonoknak akik bántalmazták Maryt. -Na ez az őrület, az ember minden rohadt pillanatában ki van téve az ártó gondolatoknak, mert bár reális az aggodalmam, azért pont elég ördög van a rom városok düledező falain, nem kell, hogy még én is oda pingáljak egyet.
 Nem-nem, jók a tőmondatok, csak legyenek pozitívak, hiszen annyi szenny van körülöttünk minden formában, hogy legalább mentálisan igyekezzünk épek maradni, miközben természetesen a káosz járta kegyetlen táncát az emberiség felett, néha-néha bizony belemarva még a normálisabbjába is, sőt főként őbeléjük szeretve falatozni...