Mókus

-Vajon, lehet-e kapcsolatot keresni, míg a gyűrű az emberek ujján ragyog? tudakolta a mókus, a fáról nézve a fényképezőgép előtt pózoló nőt. Igazából nem értette soha sem az embereket, tették amit tettek, és általában, mindig csak romokat hagytak maguk után.
 A romok születnek, mint a panelek, kiemelkedve a semmiből. Akadnak lepusztult metropoliszok, hátrahagyott temetők és összetört életek, és ezeket nem Isten, nem a mókusok, hanem az emberek teremtették. A mókus szerint, az emberek többségének a vérébe van a károkozás, tudatosan vagy az nélkül, de ösztönösen a rombolás oldalán állnak, talán egészen addig, míg az utolsó fát is ki nem vágják és az utolsó előtti ember torkát el nem harapja az utolsó ember.
 Persze a mókus csak egy porszem volt az emberekhez képest, és a miérteket nem igen értette, s vélhetően nem is érdekelte volna, ha a kétlábúak nem törtek volna be életterébe. De ugye az ember hódit, rabol és kizsákmányol, maga után csupán a hulladékot hagyván. -A hetedik ágon üldögélő állatka, aki csak nézni tudta a hanyatlást, csak remélte, hogy nem éli meg azon időket, mikor a pusztulás végső hullámai közepette az ember, bosszúból vagy ki tudja, de a természet maradékát is magával rántsa a pokol mélységébe.
 Nem tudott mit tenni, miként az adventi gyertya sem, mely, mikor az első lángra kapott, nem tudva szembeszállni a az emberekkel, ő volt a Béke, kialudt, mert az emberek nem hajlandóak a békére. A mókusnak ez nem volt új, de a legendát csak nemrég hallotta egy idősebb embertől aki a késő őszi hideg ellenére kint sétálva, egy aprócska gyermeknek mesélve a gyertyák történetéről.
- Jó lesz! a férjezett hölgy fényképei elkészültek, s miközben a világ úgy tudja boldog házasságba él, egy társkereső oldalon hamarosan megjelenik az erdő szélén készült, új, őszi fotói. -Ennyi, a mókus úgy érezte ennie kellene és mert az emberek is szedelőzködtek, megvonva kicsiny vállait és a szomszédos fát szemelte ki, mint lehetséges ebéddel szolgáló hely. A rágcsálnivaló után szökellt, már nem foglalkozott a magában feltett kérdésekre, már csak mókus volt a természet része, az emberek meg feledhetőek, végül is a dinoszauruszok is kipusztultak egy sokkal hosszabb uralom után, mert a világvége mindig bekövetkezik!

Egy Másik Világvége

Valamikor a 2029 években az emberiség immár nem csak szavakba, de nyersanyag és élettér hiányától hajtva komoly célként tűzte ki a Naprendszer meghódítását, gyarmatosítását. Ennek a legpraktikusabb módjának a térhajlítást vélték a szakemberek. -Először megépítették az első űrliftet, így megszűnt a költséges űrhajózás, majd fent, föld körüli pályán elkezdték építeni az első gyarmatosítóhajókat.
 De még mindig hátra volt a megfelelő hajtómű kifejlesztése, ám erre a CERN kínált lehetőséget, és a kényszertől hajtott emberiség elfogadta a segítőszándéktól vezérelt kezet. S 2045-re megszületett az első hajtómű, mely a Q típusú jelzést kapott  térgörbítést használó szerkezetként debütált, ezzel eszelős sebességre röpítette a mohó emberiség kifogyhatatlan étvágyát. Kezdetét vette a Hódítások kor!

  A Lux Fission egész testében remegett, a hajtómű körül lilás fényvillanások születtek, és bár a gépészek fel voltak készítve a térhajtómű efféle rendetlenkedésére, valahogy mindenkit a rossz érzés kerítette hatalmába. A hajó speciális tisztje tisztes távolból nézte az anomáliát, és csak reménykedett, hogy a hajó kitörve a köztes űrből, teljes épségbe megérkezik és Mars körüli pályára állva, dokkolást követőn közelebbről is szemügyre vehetik a hajtóművet. -Bob Merten a vészmegszakító mellet ülve, egész testében remegett,  s bár ő volt a legilletékesebb szakember, a gépészekhez hasonlóján szó szerint félt.
 Egy biztos, a jelenség annak ellenére hogy meglepőnek számított, igaz elméletbe felvázolt mellékhatás, nem tett kárt sem a berendezésekbe, sem a személyzetbe. De persze fő az óvatosság, a gépterembe minimálisra csökkentették az emberi jelenlétett, és a legtöbb feladatott androidokra bízták. A gépek engedelmesen tették a dolgokat, és amelyik robotot megérintette a rendszertelen időközönként felvillanó anomália, azt elkülönítve sterilizálták. Mert Bob Merten nem akarva kockáztatni, s bár a kommunikációs csatornákon a Föld központ megnyugtatón állította, a jelenség átmeneti és kockázatmentes, a férfi úgy vélte, ezt inkább akkor mondják oly bátran az oly okosak, mikor szembe néznek e furcsasággal...

...A Lux Fission egész testében remegett, s bár a hajtómű nem működött, az egész űrjármű úgy festett, mint ha teljes sebességgel szelné a köztes teret. A fedélzeten nem tartózkodott ember, néhány android még tette a dolgát, de emberi jelenlétre nem utalt semmi jel. Az egész olyan volt, mint ha sok éve elhagyták volna a hajót, és mindent csak a robotok működtetnének. John Wood százados a különleges mentőegység parancsnoka egyáltalán nem értette a dolgot. -Egy dolog volt csupán biztos, a űrhajó két napja Mars körüli pályára állt, de se nem dokkolt se nem üzent, így a Mars parancsnokság egy kutató-mentő egységet küldött fel az utánpótlást szállító hajóra. Az egész egy kísértethistória modern víziójának tűnt, azzal az aggasztó ténnyel, hogy   mióta kilépet a köztes űrből az űrhajó, a Földel is megszűnt minden kapcsolat. Ráadást ezt a többi kolónia is megerősítette, sőt valami érthetetlen magyarázkodás a Holdról is érkezett, mondván a Föld elsötétült és csak időközönként felvillanó lilás fényjelenség utalhat valami tevékenységre. -A százados néhány pillanatig nukleáris háborúra gondolt, de úgy vélte, annyira nem lehetnek agyatlanok a Holdon és a Föld körül keringő űrállomások személyzetei, hogy ezt nem vették észre. -A tiszt csak remélte hogy, az egész egy hatalmas félreértés sorozat és minden rendbe, és az egyetlen valódi kérdés, vajon mi történhetett a Lux Fission fedélzetén. De ezt a feketedoboz és ha meglelik az eseménynapló feltárja, és minden rejtély megoldódik... 

Találkozás Istennel

Az Arabella Queen lassan siklott a felhők között, elképesztő méretei révén alkonyi árnyakat teremtet, a csodásan ragyogó naptól megfosztván részben a földet. A világ volt, az emberi civilizáció zászlóshajója, melynek célja eljutni a Naphoz és találkozni a MINDENHATÓ ISTENNEL!
 Furcsának tűnhet, hogy az emberiség felkerekedve maga mögött kívánta hagyni az egykor kék planétát, de hát a kék szín már elveszett és a valódi reményt Isten szolgáltathatta, vagy minden egy utolsó könny kíséretébe az enyészet homályába süllyed, örökös kárhozat gyanánt.
 A hajó részleges térhajlítással szándékozott a Nap közelébe kerülni, egy végső pihenő gyanánt egy rövid időre a Merkúr takarásába felkészülni arra amit ember még soha nem tett meg, Isten színe elé járulni.

 A tizenharmadik napvihar rohant végig sarki fényeket kreálva, bár már oly kevesen láthatták, miként oly gyenge is volt a Föld mágneses mezeje, hogy a fény nem csak "játék" volt, hanem könnyen a halál is. -Egy öreg, ő nem került fel a gigantikus hajóra, úgy döntött Berlin árnyékába, hátrahagyva a bunkert, a fényjelenség, a halál szemébe nézve, szabad emberként lép majd át a lét és nemlét határán, hogy talán még az Arabella Queen előtt találkozhasson a teremtővel. Úgy gondolta nem volt mit vesztenie, úgy érezte, ha hitvese már nincs az élők táborába, neki sem sok keresni valója van, az életnek csúfolt kínszenvedésbe. Csak remélte a gamma és a csoda tudja milyen sugarak, hamar kiszabadítják lelkét a test börtönéből és tovább léphet, vagy csak egyszerűen, mint az állatok eldőlve, elpusztul, megszűnve létezni e földön.
 -Tudod, ha a nap megszűnne létezni, még hét percig idelent, semmit nem vennénk észre, és csak utána jönne az öröké tartó éjszaka jégtakarós világvégéje.
-Tudom. felelte az öreg és megszorította felesége kezét, miközben az égboltozaton lila villanások születtek és a kaszás könnyedén lendítve szerszámát, elvágta az idős férfi életláncolatát. Immár vége volt, immár a csoda vagy a végállomás megérkezett, miközben egy emeletes ház vakolata engedelmeskedve a gravitációnak, aláhullt, betemetve az öreg élettől már megfosztott testrét. Az Arabella Queen sugározni kezdett, a frekvenciák egyenest a nap közepéhez szóltak, üzenvén ISTEN KEGYELMEZZ, LEGYÉL ÚJRA VELÜNK! A hajó utasai egy új Föld reményébe érkeztek az Úrhoz, útközben nukleáris töltetekkel vélhetőn megsemmisítették a Mars kolóniákat, ezzel is úgy remélvén, Isten nem dobja el teremtményeit, utolsó, még élő teremtményeit.
 Nem tudni, a frekvenciák tartalma volt-e téves, vagy Isten valóban, végleg és visszafordíthatatlanul elfordult az emberiségtől, mely aljas módon elpusztítottan a Földet, de egy biztos, a kilencedik órában a napból egy hatalmas sugár lövellt elő, és az idő tört része alatt elérve a hatalmas űrmonstrumot, hogy még ugyanabban a pillanatba el is párologtassa iszonyatos energiái által, vélhetőn Isten így szólt az emberiséghez, -Igen, utoljára.

A VÉG KEZDETE

Az inkvizítor a jegyzeteit olvasta, és kezdte úgy gondolni, ez lesz az utolsó évei az emberiségnek, mindegy ki mit mond, mert a szavak a széllel szállnak, de az események egyszerűen bekövetkeznek. - Nem volt könnyű senkinek, az emberek olykor fenevadak, maguk a sátán, máskor meg olyan dolgokhoz is ragaszkodnak, melyhez nem szabadna.
 Az egyház cselekedett, az inkvizítorok cselekedtek, sorra próbálva likvidálni a visszatérteket. A helyzet ördögi volt, akik meghaltak, miként azt nem tudni, de egyszerűen felbukkantak és úgy tettek, mint ha meg se haltak volna. S tényleg, a hatóságok exhumálások ezreit rendelték el, és a felnyitott sírokba, ott voltak a holttestek! Senki nem értett semmit, természetesen(?) még a valahogyan visszaérkezettek sem, bár akadtak teóriák klónozásról, idegen közbeavatkozásról, de még nem igazolódtak.
 A Vatikán hivatalosan óvatos volt, ám mert ez minden elképzeléssel ellentmondó eseménysorozatnak bizonyult, a rendkívüli zsinat titkos záradéka szerint, az inkvizíció minden támogatást megkap, hogy semmisítsék meg e újra az élők között mozgó, nem is tudni kicsodákat, mert hogy az egész esemény nem normális az biztos.  A kormányok finomabb eszközöket használtak, karantén és vizsgálatok sokasága, ám oly sok a visszatért, hogy lassan a kezelése a lehetetlenség határát súrolva, összeomlásra ítéltetett a rendszer. Ráadást a családtagok többsége, követeli rokonaik  hazaengedését, sokakat az sem tántorítva el, ezen szándékuktól, hogy közben a temetőben ott feküdt a valódi családtagjuk.
 Igazából persze az egyház is kérdések ezreivel nézett farkasszemet, még akkor is, ha ők legalább felismerték a veszélyt, legyen annak okozója egy idegen kísérlet, vagy maga a sátán, mert, hogy Isten ilyen nem tenne, abban a bíborosok egyetértettek, ez is volt a fő érv az inkvizíció működése mellet.
 A férfi felállt és az ablakhoz sétálva, letekintett a látszólag minden normálisan működő városra, az utcai forgalmat szemlélve a huszadik emeletről, innen senki nem tűnt veszélyesnek. Ám ott volt a régmúlt kegyetlen végzete a fekete halál, anno az elől sem volt menekvés, még a hatalmas falakon is áttört a járvány, és most az egyház úgy vélte, ez az újabb "kórság" még a fekete halálnál is nagyobb pusztítást fog véghez vinni. Az egyik bíboros rá is mutatott a lényegre: " A világvége csak addig várat magára, míg nem vissza nem érkezik egy kritikus tömeg, és akkor Isten irgalmazzon mindenkinek"
 Augustinus aki a kelet-Európai területekért volt felelős, borostásan, kialvatlanul nézte a mélységet, a lenti porszemek ide-oda rohanását, miközben jól tudta, ő is csak egy porszem, azzal a különbséggel, hogy neki döntések súlya nyomja a vállát, S bár hitte, hogy a jó oldalon áll, azért kiadni a halálos ítéleteket emberileg, lelkileg iszonyatosan megterhelő, embert őrlő. De tenni kellet, nem szabadott engedni, hogy annyi "ember" jöjjön vissza, amely már végzetes lehet. Igaz, az inkvizítor, már most úgy vélte, elkéstek, ráadást, még azt sem tudták megakadályozni, hogy a forrást szétzúzva, megszűnjön e félelmetes folyamat. Persze ez is egy lehetetlen küldetés, mert nem tudni hol is az eredett, mi az, vagy ki az és egyáltalán miként juttatja/juttatják vissza az elhunytak másolatait. Mert az tény, csak másolatok lehettek, mivel az eredeti test a koporsójába feküdt...    

Don Quijote gondolatai

Ezerszer túlszárnyalt rajtunk az élet...

Sokan még kapaszkodnak a gépi rabszolgaságba,
én inkább küzdök egy szebb múltért, még ha az óriások, csak szélmalmok számotokra, mert ti csak annyit látok az egész világból,
pedig ott óriás magasodik és nem malom.

 Számtalan kaland magasodik az ember előtt és után, a jelen csak egy könny, esetleg mosoly. Az pedig, hogy az úrhölgy, cseléd-e vagy királylány, messze nem te döntöd el, mert te már nem tudsz úgy látni, mint én. A kérdés csak annyi, hogy sajnálsz vagy én sajnáljalak(?)

Az alvilágot megjárva visszatértem, a mélység minden hercege ellenemre kelt, de nem is ez a lényeg hiszen túléltem és még a birkákat ki megmentettem, vajon te megmentenéd? Nem a bárányokon van a hangsúly, mert a gazdának érték, nekünk jelentéktelennek tűnhet, de ha tudjuk mi helyes és mi az amit tenni kell, akkor nem gondolkodunk és aláereszkedünk a legsötétebb mélységbe is, mert lelkünk a fáklya, szívünk pedig erősebb penge, a legnemesebb acélnál is.

 De nem csalatkoztam, mikor mindenki, majd mindenki eltávolodott tőlem. Mondták bolond vagyok, és gyógyszerre van szükségem, mert olyat látok amit más nem, vagy csak kevesen. Pedig mi van, ha a gyógyszert nem nekem kellenék bevennem?
 Trükk-e embernek lenni egy elhidegült világba, vagy betegség? -Nincs jelentősége, mert mikor már a gép és a bálvány felé közeledünk, az emberségünk kiveszés felé sodródik. Ám sodródjon, ha akarsz te is, én inkább maradok ember, még ha nehezebb is.

 Azért mert te nem látod, attól még ott lehet, talán nem kellene rögtön ítélkezni, mert én sem teszem.

S hogy jó-e képzelet nélkül élni(?) hülye a kérdés. Ez pont olyan, mint ha azt kérdezném, finom-e az íztele étek amit az asztalodra helyeznek

. -Étel és élet, egyik sem működik üresen, mindkettőhöz szükségeltetik az esszencia.

CERN Küldetés I.

A sors fintora, a szinte egész Olaszországot megremegtető földrengéshullámot senki nem vette előjelként, pedig felröppentek hírek mely szerint, az egész okozója a nagy hadronütköztető volt. Nem törődőt e véleménnyel azon körök, akik igenis működésbe akarták látni a szerkezetet. Nem törődtek vele a politikusok sem, miként az atomerőművek építése sem torpant meg a fejlődő országok részéről, mi több, egy közép-Európai ország ezen kritikus időkbe kezdte építeni a Paks 2 névvel illetett nukleáris objektumot. -Irónia, a legfiatalabb erőmű volt az elsők között, mely a CERN által létrehozott rendellenességek folytán feladva stabilitását, és beindult a végzetes láncreakció, egy Csernobil kettő következet be.
 Ekkor már le akarták állítani a CERN komplexumot, de elkéstek, a folyamat megfékezhetetlennek bizonyulva, miközben a természet is megháborodott, a tér-idő is elkezdett mállani, összeomlani. -Először csak néhány perc veszett el, majd hasadékok nyíltak és ez eddig elképzelhetetlen dimenziók tárultak fel, iszonyatos borzalmat zúdítva, az így is több sebből vérző planétára és az egész emberi civilizációra...

 A bunkerek jelentettek némi biztonságot, de nem létezett annyi óvóhely amely megmenthette volna az emberiség zömét, így mialatt az egész világ a végéhez közeledett, az emberek minden másodpercbe kapaszkodva, egymásnak esve, élet-halál harcokat vívtak a menedékek birtoklás érdekébe, miközben a hadronütköztető nem szűnt meg működni.
 -Mark Wood egy maroknyi csapat élén, az egykori Svájc felé közeledett egy rendkívül nagy sebességű repülő fedélzetén, feladatául szabván megbízói, hogy robbantsák fel az egész CERN objektumot minden áron, az utolsó tudósok egy csoportja ugyanis úgy vélte, ha a ütköztető megsemmisül, a világvége is elkerülhető lehet. Persze ez is már szánalmas megfogalmazás, hiszen a végítélet javába zajlott, és ami megtörtént, azt nem lehet visszafordítani. Bár az egyik okostojás azt állította, mivel megbolydult az idő és a tér szerkezete, van rá esély, hogy mikor ezen egész őrületet okozó szerkezet elpusztul, a világra zúdult káosz nagy része is, nyomtalanul eltűnik.
 Mark számára ez a vélekedés nagyon sántított, de mert olyan dolgok következtek be, amit józan ésszel el sem tudott volna képzelni, megadta az esélyt elméjébe, hogy talán még is minden kicsit jóra is fordulhat.
 S miközben a percek egyre közelebb repítették a kommandót célpontjához, a parancsnok a küldetésük sikerében nem igen bízott, már csak azért sem, mert többször próbálták lebombázni, sőt nukleáris rakétákkal totális csapást mérni az objektumra, de lehetett bár több tucat kísérlet, valami mindig közbe jött. A semmiből anomáliák bukkantak elő és elnyelték a száguldó halált, és ezt figyelembe véve Mark úgy érezte a káosz már vár rájuk, és ha esetleg sikerül is földet érniük, nem lesz vidám kis séta a CERN megközelítése és esetleges felrobbantása... 
   

Angyal Háború 2

A Noé méltóságteljesen szakadt le az űrbázis megviselt testéről, s bár a bázis volt születésének helye, növekedésének támogatója, most még is elszakadva, hatalmas árnyat vetett, a szülőhelyére az  eltörpülő Prométheusz bázis kopott, megtört arcára.
 Az űrhajó nem csak a bázisnak kívánt búcsúst inteni, az űrhajó a kiválasztottakkal az egész megmaradta emberiségtől el akart köszönni, a fedélzetére feljutottakkal egy új Föld reményébe messzire szárnyalni.
 -Nyomorúság volt a planéta felszínén az élet, az angyalok nem kímélték a gonoszságtól átitatott emberi lényeket. A Noé már mozdult, miként az Ázsiába még magasodó űrlift is megremegve, úgy tetszett köszönni kívánt, de ez nem egy szemérmes búcsú integetés, hanem a halál volt. Egy állami terrorszervezett, mely kimaradt a feljutás privilégiumából, bosszútól hajtva, úgy gondolták megostromolják az űrliftnek is otthont adó, sivatagba meghúzódott objektumot. Eséllyel jöttek, a biztonsági erők maroknyian, a Noéra feljutni szándékozók százezren. Mert bár a csoport tudta, már lekésték a nagy hajót, de a siker érdekében meg kellett hülyíteni az embereket, és ez ilyen kaotikus időkbe még könnyebb feladatnak számított, igaz sosem volt nehéz, mi több az ember hajlamos volt a primitív ösztöneinek engedelmeskedni, teljesen kivetkőzve emberi mivoltából, végül is az ÚR pont ezért kívánta elsöpörni a Föld legmocskosabb élősködőit.

 Lent a pokol tombolt teljes lendülettel, a Noé egy rátermett kapitány vezérlete alatt a Hold felé közeledett, a kráterek már szemmel is jól kivehetőek voltak, miként a helyzetjelző fényeitől pislogó New City a Hold egyetlen városa is. A férfi aki hitte Istent és midőn megszólította, ő bevállalta, hogy az emberiséget nem engedi elmenekülni, és a űrhajót a Napba fogja navigálni. Tudta nehéz feladat lesz, tudta több tucat tiszt, kamera és mindenkit éjjel-nappal figyelő androidok mellet kell megtennie, azt amire az ÚR megkérte! Úgy gondolta meg tudja oldani a feladatott, ám ahogy a Holdi város fényeit nézte, elgondolkodott, itt vajon mi fog történni? -Mert a hírek szerint sem New City sem a Holdon található bánya és megfigyelőállomás mentes volt az angyalok támadásától. Igaz, kérdéses volt a város túlélése ha a Földről teljesen eltűnik az emberi faj, és nem csak a már így is megcsappant utánpótlások miatt, de a tudat által is, hogy ők az utolsó emberek, nem a Földön, hanem a Holdon, soha nem jutva vissza az anyabolygóra. Ez természetesen az elme megbomlását okozhatja, persze a Noé fedélzetén is, és ezen az egészen eltöprengett a kapitány, valahogy a meggyőződése kicsit meginogni érezte, talán nem is kell a Napba irányítani az űrhajót???

Harlekin Démon

A harlekin démon lassan mozgott a házba, zajt nem csapott, rémes maszkja, pirospozsgás arca és a vastag máz, egy torz bohócra emlékeztette Mark Adrianust, aki türelmesen várta, hogy a pokolbéli bestia megközelítse a mélyen alvó lányt. S mert az inkvizítor nem fedte fel jelenlétét, a démon kicsit kacsázó léptekkel az ágy fölé emelkedett, kesztyűs jobbját a lány mellkasa felé közelítve.
 -Mark óvatosan előhúzta pengéjét és még mindig álcázva, a szörnyeteg mögé lépett. A démon, egy pillanatra megremegett, és bár nem tudta, hogy a végzete áll mögötte, egy furcsa érzése azért volt, miként fékezhetetlen étvágya.

 A paprikajancsi nem törődött a megérzésével, tovább közelítette jobbját áldozata felé, mikor az inkvizítor szúrt, és az idő-tér egysége megbomlott, őrült pörgés közepette mindketten átestek a köztes világba, ahol pislákoló asztrál szilánkok teremtettek rút félhomályt, egy csontokból összerakott erdő közepén.
 A démon üvöltött, a penge már nem volt testébe, de arra pont elégnek bizonyult, hogy kitépje az emberek világából, és most egy a pusztulást hirdető köztes helyen nézzen farkasszemet, a vacsoráját megzavaró egyházi harcossal. A harlekin fajzat nem félt, ilyen érzéseket maszkja nem engedélyezett, ám tisztába volt a helyzetével, jól tudta egy képzett inkvizítor könnyen leküldheti az alsóbb síkokra, ahonnét nehéz lesz a visszakapaszkodás.

 Két dolgot tehetett, az egyik, hogy megküzd a bíbor vértezetű szentfazékkal, vagy, fogja magát és elmenekül, remélve többet nem találkozik ezzel a megátalkodott kivégzővel. A döntés nehéz volt, a harc komisz eredményt sugallt, viszont a meneküléssel a presztízséből veszíthet, még ha az kevésbé jelentős egyéni szempontból, mint a nyílt kudarc. Persze a démon azt is tudta, mi több ismerte a pokol hierarchiáját, és hát a gúny tárgyává válás sem túl kecsegtető. Sőt, a gyávaságot a vezetők soha nem honorálták, így aki ilyet tett, egy másodrendű démonná válva, kevés reménnyel élhetett a ranglétrán való előrejutás terén. A legyőzés viszont olyan mélységet jelentett, hogy sok sok esztendő árán lehetett csak elfogadhatóbb szintre emelkedni, ha csak nem volt a szerencsétlennek hatalmas patrónusa, és hát ennek a démonnak nem volt.

 Mark Adrianus a teleportáló pengéjét eltéve a démonölőt húzta elő, amely bár nem végzett a szörnyetegekkel, de sok sok évre kizárta akit "halálosan" megsebesített a kard sokáig kizárva halandók világába való belépéstől, igaz az inkvizíciónak akadtak valóban megsemmisítő fegyverei, de ezeket csak a szabályokat durván megsértők ellen használták, az egykori alkunak köszönhetően, ami a mélység és a magasság kötött kötetet, még a kezdetek kezdetén.

 Az inkvizítor akinek vértezetén szent szimbólumok ragyogtak, nagyobb veszélybe volt, mert hát ha a pokolfajzat győzne, az fizikai testének halálával ért fel, ezért is kevesen használták ezt a technikát, amit Mark  viszont előszeretettel, valamiért nem félte a halált, valamiért talán még kereste is.
 -Összenéztek, és a bohóc még egyszer átgondolva mindent, a menekülést választotta, kétségtelenül tudva, nem csak lent, de fent is tudni fogják gyávaságát, és ráadást az inkvizítor immár tisztába lesz azzal, amikor az emberek világába lép, a penge által ugyanis egy kapocs született.
 -Adrianus fellélegezett, a küzdelem elmaradt, és egy érzéstől vezérelve, most halvány megkönnyebbülés árasztotta el, csak nem félt?! -Nem tudta, de nem bánta, hogy rést nyitva a harlekin, a pokol dimenzióiba iszkolt, most nem bánta.

Angyal Háború

Nehéz Isten akaratát tolmácsolni, nehéz, már csak azért is, mert Isten, nem az, mint akinek az emberek többsége képzeli. Isten hatalmas, ereje leírhatatlan és nincs olyan technika vagy lángelme, mely éppen csak megközelíthetné e elképzelhetetlent. Így mikor eljött a HARAG ideje, hát sok meglepetés érte az emberiséget.

 Az angyalokkal kezdődött, ők megszállni jöttek, és miközben az emberi szövetek közé férkőztek, a forma torzulni kezdett! A szeretetre a testek mutációkkal válaszoltak, kelések, csökevényesedés és minden borzasztó elváltozás bekövetkezett, míg végül, néhány nap és a porhüvely feladta a küzdelmet az angyalok jelenlétével szembe, és az emberek sorra haltak meg, hosszú sorokba menetelve a pokol irányába.
 -Isten nem kívánt megbocsájtani, megadta nekünk a Földet és minden élőlényét, és az ember mohóságától vezérelve, mindent felemésztett, kiirtott, meggyalázott. Az Úr úgy döntött, maga sem lesz különb, méltatlan teremtményeihez, tehát az első körben leküldte angyalait. Millióan haltak meg, a szenvedés könnyei patakokat teremtettek, ám az Úr az elpusztított planéta jajkiáltását hallotta szüntelen, és nem enyhült végtelen haragja.
 Tehát jött a második kör, a civilizáció minden erőforrását összeszedve, közös akarattal egy gigantikus űrhajót épített, mely egyféle Noé bárkájaként, megmenteni hívatott, ha nem is az összes embert, de egy maroknyi túlélőt mindenképpen. A tudósok műszereket eszkábáltak, mely kiszűrte a megszállt személyeket, ők eleve elestek a túlélés lehetőségétől, miként még sok-sok millió férfi-nő és gyermek, ez az emberiség döntése volt!
 De istent kijátszani nem lehetett, nem voltam angyaloktól megfertőzött, nem voltam vak fanatikus, mi több, nem voltam vallásos sem, csupán egy ember aki emberként igyekezett maradni, az emberektől embertelen világba. -Hozzám szólt! az Úr szólott hozzám, és egy elképzelhetetlenül nehéz feladattal bízott meg. Jussak fel a hatalmas hajóra és vezessem az emberiség utolsó maradékát a Napba, végleg beteljesítve a végső akaratot.
 Persze fel volt kínálva a lehetőség a változásra, Isten számtalanszor esélyt kínált az össz faj jó irányba fordulásához, ám ez nem kellet nekünk, így mi magunk pecsételtük meg sorsunkat. Most, e vészterhes napokba, mikor a Noé indulásáig már csak néhány hét volt hátra, terjengtek olyan igék, miszerint aki ezt teszi velünk, nem az Isten, hanem maga a sátán! De ők tévednek, Isten megmutatta, hogy a jó és a rossz, nem kettő, hanem egy! Az Úr elárulta a titkot, a döntések hozzá el, a jót vagy a borzalmat. S mivel az emberiség a rettenetet hozta el a bolygó és szint minden lénye számára, az Úr is megengedte árnyoldalának, hogy cselekedje, ha másért nem, a bolygó megmentéséért mindenképpen.
 

Szolgálat

2033 a törvényes rend összeomlott, a világ anarchiába süllyedt és senki nem látja a kiutat!
Ám létezett egy csoport, mely a SZOLGÁLATNAK nevezve magát, egyféle rendőrség/hadsereg kombinációjaként, eldöntötték visszaállítják a rendet. A vezetői e szervezetnek, nem évekbe gondolkodva, a lassú víz elve alapján, nem versenyezve az idővel, csak cselekedve tették a dolgukat, mert nem a mikor volt a lényeges, hanem, hogy MEGTÖRTÉNJEN.

 A romos város, melynek kerületei közül nem egyet, szó szerint felemésztett egy-egy tűzvész, most zordan magasodott az ősz levélhullató takarásában. Mark magányosan lépdelt, az egykor sétálóutcának szánt, most szemét, hulladék és lepotyogott tégláktól tarka, de repedezett aszfalton. A szél morcos volt, mint az ősz, a szépsége már hanyatlott és a tél nyomult erőszakosan.
 -Jó helyen járt, az egykori belváros barikádokkal határoltan, jó emberek kezén volt, így a SZOLGÁLAT is könnyebben cselekedhetett, mert ugyan voltak rendfenetartók, mint minden hasonló oázisban, még is az igazán mocskos lelkekkel csak a szolgálat tudott megbirkózni.
 Igen, ők másként gondolkoztak, egy kaotikus világba nincs erőforrás gyilkosokra, erőszaktevőkre, mikor a falakat kell oltalmazni. Ám a SZOLGÁLAT nem ezen gondolat mentén tette a dolgát.

-Furcsa, mint a gesztenyét áruló, kopott gúnyába ténykedő öregúr, vagy a magas házak tetején posztoló megfigyelők. Mindennek van helye, nem csak ebben, de a régi világban is volt, és még is, az egész egy illúzió építésnek tűnik. Bár Mark már tapasztalta, ahol a SZOLGÁLAT elkezdett működni, a sötét lelkű emberek menekülni kezdtek. Természetesen, mint hatás, volt ellenhatás is, a világon mindenfelé gyűlölet övezte a SZOLGÁLAT embereit, gyűlölet és félelem.
 -Nem számított, nem volt egyenruha, nem volt igazolvány, nehéz volt leleplezni egy végrehajtót, meg aztán a végső megoldásként ott volt a méregkapszula. Ott volt, mint az árnyékba rejtőző kapualj, a férfi ugyan is megérkezett, ez a 165 számmal jelzet épületbe élte életét a sorozatgyilkos. A pasi őrült volt, és még itt az oázisba nem keltett pánikot, a SZOLGÁLAT  felfigyelt a figurára, és a ítélet meg is született.

 Belépett, az áporodott szag már fel sem tűnt, miként az is természetes volt, hogy a felvonók nem működtek. Ez egy ilyen világ volt, miként az emberi életnek se volt nagy értéke, úgy a széthullott civilizáció maradványai sem túl sokat jelentettek. -Lift, de minek, van ahol leszakadva, akadt olyan ház, ahol a fülke két emelet között örökre megrekedve várakozott, na nem a szerelőre, hanem az enyészetre.
 A férfi nyugodt volt, kabátja alatt egy tör lapult, elméje megfeszülten a keresett személyre hangoltan, nyomon követte a pasast, igaz nem nagyon volt rá szükség, a negyvenes férfi ugyanis aludt.

 -A lépcsőfokok egyre elmaradtak, hogy újak jelentkezzenek, az emeletek koptak, mint a kövezett és a kivert ablakokon keresztül, hűvös, már-már hideg szél tekergőzött, mint valami zsákmányra vadászó kígyó.
 Felért, csak a ötödikig volt szükség felkapaszkodni, a pasas Tom Render ezen a szinten tanyázott. Mikor éber volt, az oázis védőit erősítette, plusz jövedelmét, pedig gyilkolás keretében szerezte be. Persze nem érmékért, ételé ölt, az csak bónusznak számított, az ok egyszerűbb volt, mikor gyilkolt boldogság öntötte el, százszor többet jelentve, mint a szex.

 A folyóson a  szeméten kívül, pár kölyök tartózkodott, valami játékszerűséget mímeltek, de ez csak álca volt, a három fiatal ugyan is Render kutyái voltak, ők vigyázták álmát. Mark ezt egyből leszűrte ahogy a folyosóra lépett a szeles lépcsőházból, és mert érzékelt üres lakást, úgy tett, céllal, érkezik.
 A kölykökhöz fordult és egy tépett papírlapot mutatott a triónak, mondván a vezetőség közvetítette ki, valami lakás címszóval, mi több, volt olyan pimasz, hogy Rendert is megemlítette, mondván az ő támogatásával kapott itt szállást. A dolog könnyű volt, a fiatalok nem tudtak olvasni és a város vezetésről is csak annyit gondoltak, hogy ők azok kiknek a gazdájuk is dolgozik.
 A név, a hivatkozás sokat jelentett, a ifjú bűnözök készséggel megmutatták az üres lakásokat, mi több, még javaslatot is tettek, melyik lesz a tutibb.
 Mark bólintott, és megjegyezte, majd megemlíti Rendernek, hogy itt mennyire segítőek egyesek, és még néhány, tortára máz szöveget követőn bevonult a számára kijelölt lakásba.
 -A papírt eldobta, nem volt semmi rajta, az egész egy intenzív szuggesztivitás volt csupán, a SZOLGÁLATNÁL ez alap a felkészülés során, a lebutult embereket, meg még könnyű is volt manipulálni.  A ifjakról sejteni lehetett, ha felkel gazdájuk, egyből csaholni kezdenek, de az volt az igazság, abból az ébredésből, nem fog semmi történni.

 A kivert ablakok helyén feszülő deszkalapot gyorsan lebontotta és a kinti hideggel mit sem törődve a párkány állapotát szemlélt meg. Nem volt túl jó, nem tűnt megbízhatónak, ám Marknak küldetése volt, és csak remélhette, hogy kibírja a keskeny felület a súlyát, egy oda vissza út keretében...