A felhők barátságos utazásukban csak egy másodpercre tekintettek le, mentek, ők előre néztek és nem keresték az emberlét gyötrelmét, gondolatait és zagyvaságait, egyáltalán semmit.
-Emily csak egy sóhaj elejéig tekintet a magasba, igaz ő vágyta a felemelkedést a kiszabadulást az emberlét függőségeiből. Furcsa kettősség volt ez, furcsa a lent és a fent, miközben kéklő pólóját a hűvös szél ráncigálta nem kevés homokkal dobálózva, miként homokvihar a Szaharába egy nyomasztóan rossz pillanatba. -Igaz, ez nem a sivatag volt, csak egy nevenincs kisváros a világvége peremén, alant vánszorgó fertőzőtekkel, akik a felhőkkel már nem, de a négy emeletes ház tetején álló lánnyal már annál inkább törődtek, hiszen fehérjeforrást véltek látni benne, agyuk halovány motivációi már csak ily szinten funkcionálva, biorobotok egy biológiai vészhelyzet immár tán utolsó felvonásaként.
-Nehéz volt dönteni, és természetesen a tető legszélére lépve a rá bámuló horda monoton mormogásán túl csak a szél hangja hallatszott, ember már kevés volt, ha volt egyáltalán, miként pipacsok a szepen nyírt gyepszőnyeg közepén, kérdéses. Nagyon fáradt volt, az étel és ital kifogyóba és a vélt segítség, egy megeshet eltévedt rádióüzenet immár csak illúziónak tűnve, a ház mely ez eddig erőd volt a lerombolt lépcsőháznak hála, mára a sirkamra szerepére készült sajátos előadás keretében. -Áram, már nem volt a generátorok megdöglöttek vagy szomjanvesztek a lényege nem változott, miként az ember se, aki képmutató volt az az i marad és éppen úgy s.arik istenre miként embertársaira. -Arca rándult, az öngyilkosság már nem csak játszott vele, immár komolyan a párkány szélére sodorta, ím mint hópehely aláhulljon az éhségtől félörült hordatenger vonagló végtelenségébe.
Nem így szerette volna, de miként a járvány nem közkívánat tárgya volt és ahogy a szél a házakon túlról vadvirág foszlányos illatát hozta, Emily immár tudta, az éj az éj és a megváltás még ha sietne is, már későn érkezne. -Belegondolt, borzongott a szerelmeibe a betegség előtti időkbe, munkába, kutyájára és a utolsó normális mozifilmre, már a címe nem ugrott be, de jobb volt mint az élet, a filmek végletekbe gondolkodnak és most a lánynak is ez volt a sorsa, vagy választható útvonala e kacskaringós elmélkedés végállomásaként.
-Stonehenge, már végkép nem jelentet semmit, és azon beteg elfajzottak kiket a ösztönük arra vezérel csak köveknek értékelik, értéktelen, nem élelmiszernek, ez a zombikór egyszerűsége. Könny fakadt, nem szándékos és azt sem tudta miért nem a ereit vágja fel, miért e színjáték e teátrális jelenet, hiszen se hős se mártír nem lesz, még csak szemtanú sem marad, értelmes legalábbis nem. -Lépett, már nem maradt választás, a zuhanás eufóriája és a halál mocska egyszere ölelte körül miközben a közeledő zombik karjaikat kinyújtva az önként aláereszkedő eledelt szemlélték füge gyanánt nyúlva a falatokért.
A becsapódás, érkezés már kihunyó fények gyanánt elveszett a vadvirágillat és hulló emlékek közepette leírhatatlan fájdalom markolt testébe szó szerint, tépve cincálva. -Egy újabb világvége, egy élet vége az eddig élőnek maga a világvége a végítélet, isten bosszúja a sátán jutalma a spriccelő vér bizarr zamata.
Nem tudta sikolt-e, nem tudta a fájdalom egy pont után a világ leghatásosabb kábítószerének számít e, de még azt érzékelte, látni már nem, a zabáló sokszájú szörnyetegek beborították és tüdejét szaggatva valami eszementet érzett...azután már csak számok pörögtek elméjében, hogy aztán a következő minutumba egy hatalmas detonáció remegtesse meg a várost. A lökéshullám úgy repítette a zombikat a szélrózsa minden irányába hogy közben lángolva párologtak el miközben a házak falak és az a emelti vasajtó is olvadásnak kezdve, csepegő vöröses eső gyanánt. -Emily ezt már nem láthatta, kráterré változott ahogy teste mélyén aktiválódott a nukleáris szerkezet, mely minden Android sajátja volt...vagy mégsem, egy véletlenláncolat összképe volt csupán(?) ez már sosem derül ki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése