Az utolsó halott isten ( Első rész )

-Miért halunk meg? az isten, az omladozó gránittrónon ülve a múltba réved.
-Igen, miért, hiszen istenek vagytok!? zavart egy vékony de erőteljes hang az emlékezést.
-Elmondok egy titkot, egy istent nem lehet megölni, se kardal, sem fortéllyal, de még varázslattal sem. Egy isten halálát csak egy dolog okozhatja, a hitetlenség! pillantott metsző kékes tekintetével a kérdezőre a sebektől csúfított arcú istenség.
-Tehát még se vagytok halhatatlanok?! firtatta a kisfiú aki ránézésre tíz év forma lehetett, valahogy még nem értve ez a logikát. Persze gyerek volt, a gyermekek szívében még ott él a varázslat, ők még hisznek a tündérekbe, és hiszik a meséket.
-Mondok én valamit, amint az utolsó szög is a koporsómba kerül, én elfogok veszni a semmibe, egy árny amit felemészt a napsugár. De ti ott lent, szintén elpusztultok imádott tárgyaitok, pénzeitek tengerében, mert mikor a lélek kifakul és a bálványok letaszítják az érzéseket, elveszítitek emberi léteteket.
-Nem, mi nem pusztulunk, csak Ti istenek! tört ki dacosan az ifjonti lendület, talán legbelül ő is tudván, mikor a szivárvány eloszlik, a kincs helye is feledésbe merül, és nem marad semmi a fények világából.
-Ó, mi igen. nevetett fel a foszló köpenyébe burkolózott nagyúr, kacajától az oszlopok között lapuló hiénák szűkölve hátrébb húzódtak, jól tudták még nem jött el az ő idejük.

" Sok pillanat létezik, de vannak mik megmásíthatatlanok" 

 A trónterem melynek falain a történelem maradványai élő freskókként leledzettek, hideg és zord volt, miként a közeledő pillanat. Az oszlopok, melyekbe az idő hatalmasakat harapott, szinte csak a csodának köszönhetően tartották a kopott smaragdszín mennyezetet, melyen az univerzum élt és mozgott végtelen tökéletességében.
 A testőrök rég halottak voltak, páncél és csontváz és portól terhes fegyverzet. Az istent dicsőítő lobogok megtépve, molytól zabáltan az enyhe, bűzös huzatba lengedeztek, mint egy dicső múlt értéktelen relikviái.
 A mindenható, idő emésztette rongyaiba a trónján ült, lábánál rég használt kardja, távolabb pedig a gonosz szolgálói, a mindenre elszánt tigris méretű hiénák. -Kipusztíthatná őket, még akadt annyi ereje, de vajon mennyivel jobb, ha a régi ellenséget, egy új merészebb váltja fel(?) Nem érdekelte mi vár rá, nem leste meg a jövőt csak hogy felkészüljön, mikor és hogyan lészen az első támadás. Nem volt értelme, az élete meg volt számlálva és messze nem küzdött a sorsa ellen. Talán ha volt célja, a lábainál üldögélő gyermeknek elmondani, mi az amit az emberek elveszítenek az istenek halálával, más nem, másra lehet már idő se volna.
" Megvilágosodás, oly távoli fogalom, csak képzeljük, hogy már mi tudjuk az igazságot"

-De mi élni fogunk, attól hogy szívünk kiürül és az anyagi világnak hódolunk be, mi még élni fogunk. zengte a fiú, nem röstelkedve megzavarni az istent, ki már távol járt, közel a mindent elnyelő sötétséghez.
-Vajon az ember mi teszi emberré? Pénz, kastély, luxus vagy az amit léleknek hívnak? Gondold végig, az anyagi biztonság egy fonnyadó illúzió, a pénz egy pillanat alatt semmivé válhat és oda a gyűjtögetés. A klímátok változik, saját magatoknak köszönhetően, mi meghalunk, mi nem tudunk segíteni, ti éltek, de csak rombolni tudtok, s mivel lelketek beteg, csak azt látom a szakadék szélén álltok és felemészt titeket saját teremtett társadalmatok.
-Mindenre van megoldás! erősködött az fiatal fiú, ki ugyan nem tudta, de se isten se ember nem járult hozzá létezéséhez, nem is tudva, hogy most az utolsó isten az utolsó lélekkel társalog az Andok, egy emberek által elfelejtett zugában...

Merénylő

A katonák tehetetlenül álltak, a sorfal tökéletes volt, és még is a nyílvessző célba talált és a pap-király holtan hevert a díszes emelvényen, vére lassan a fa rései közé szivárogva. A nép pedig ki szónoklatára gyűlt össze, lefagyva, jégbe zárva döbbenten nézte a számukra felfoghatatlant, az istenkáromlást. 
 Kevés idő volt, a merénylőnek nem volt sok lehetősége, még a történés adta momentumot sem élvezhette ki, mert a dermedt világ megmozdult és neki is cselekednie kellet, immár az életéért. Alant, mint megpiszkált hangyaboly úgy a tömeg miként a őrgárda, rejtett parancsra megmozdult. Úgy tűnt a mindent irányító láthatatlan királynő megpendítette a szálakat és a történet folytatódott.

 Ahre, elrugaszkodott a tető megviselt alapjától és a jól megtervezett útvonalon szellemként suhanva menekülésbe fogott. Volt esélye, a katonák még nem fedezték fel, inkább voltak tehetetlen árnyak, mint a mindenre felkészült, urukat megbosszulni szándékozó viharfellegek. 
 Végül mozdultak, inkább találomra, mint teljes biztonsággal a tetőket kezdték pásztázni, némelyek pedig ösztönükre hallgatva utat tört a pánikba esett és kaotikusan menekülni kezdő tömegáradaton. -A merénylő házról házra szökellt, a piactér és környéke, tán nem véletlen, gombamód egymás  mellé sorjázott házakból állt, igazából remek lehetőséget biztosítva, jelen esetbe a meneküléshez.

 Hát megtette, végre valaki meg merte lépni e vakmerő tettet, és bár még élete valós veszélyben forgott, tudta amint a hatalomért folyó harc kezdetét veszi, az ő története csak egy apró morzsa lesz e korszak históriájába.
 Igen, a történelem már csak ilyen, nem a merénylő személye az igazán lényeges, hanem ami a merénylet eredményeként kibontakozik. Persze Ahre számára ez most másodlagos volt, első a túlélés, a többi, az értékelés, kielemzés mind-mind halovány háttérfények csupán a szürke végtelenség komisz tapétáján. 
-Koldusok! immár feltűntek az egykor hatalmas pap-király kegyeltjei. Ők voltak a besúgok, ha a helyzet úgy kívánta gyilkosok, tulajdonképpen az uralkodó piszkos szándékainak végrehajtói. -Nem fedezték fel, már a házak magasát maga mögött tudta és hát egyszerű polgárként a nép részét alkotva, semmi jelét nem adta, hogy még percekkel ezelőtt a pap-király életének szabta meg határát. Riadt volt, arcán a döbbenet, a hitetlenség és a gyász különös máza rajzolódott ki, mint oly sok ember arcra, melyek a jövendölésre gyűltek össze, ámulva hallgatva, hallgatni kívánva  a lélek és test urának szónoklatát, immár hiábavalóan. 

 Torkokat vágni, a pap-király hiénái ezért gyülekeztek, hiszen ők is tudták az idejük leáldozóba volt, mert bárki lészen az új király, vélhetően nem fogja szolgálatukat kérni és így kiváltságaik is a semmibe vesznek, mint egykori gazdájuk hatalma. 
 Ők nem kellette, egy immár múlt tartókövei voltak, de a múltat elmosta egy nyílvessző és aki a legesélyesebb, Moren szenátor volt. A jó ötvenes férfi távol állt a kegyencektől és megvetette a pap-király kegyeltjeit ám ügyes játékosként remek kapcsolatot tartott Levan  hadúrral, a középső tartományok seregeinek parancsolójával. Na igen, nem ez a haderő volt a legnagyobb és legütőkepésebb, viszont ők voltak a fővároshoz a legközelebb. Tény, mire a hír eljut a peremet védelmező seregekhez, itt már új király magasodik a trónuson. Ráadást erőforrásaikkal is óvatosan kellet bánni, hiszen túl a peremen a birodalom gyengeségére vártak csak a puszták vad hordái, zsákmányra éhesen feldúlni kívánván a határ menti tartományokat.

 Persze volt még egy tekintélyes jelölt, a halott király fivére aki vallási vezető és a testőrség parancsnokaként tagadhatatlan jelentős befolyással rendelkezett. Nem lehetett tudni most mik zajlottak a palota vastag falai között, mert az alkudozások már megkezdődtek az kétségtelen. Akadt potenciálja, csak az volt a kérdés, hogy némi pozícióért cserébe háttérbe húzódik-e, vagy megmozgatva minden lehetségest, ringbe száll a hatalomért, egy polgárháborút kockáztatva. 
 Mindegy, majd kibontakozik minden, mint csatatéren a győztes zászlaja, Ahre elméjében ezen teóriák csak átvillantak mint tavaszi égbolton a készülődő zivatar villanásai, pillanatok voltak csak, hiszen őt egyik fél sem bízta meg a merénylettel, az ő indítékai egészen magánjelegük voltak, és amit akart már beteljesítette. Nem kért a tortából, nem akarta a történelmet tovább formálni, csak egy bosszú volt, csak egy életért cserébe.

Megszállás első rész

A világ megmozdult, kezdődött azzal, hogy megérkeztek az idegenek. Hatalmas hajókkal jöttek és valami, általuk ismert ok végett egy-egy kisebb hegyet kinézve maguknak, monstrumaik azok felett lebegtek óriási könnycseppekként. Nem erőltették a beavatkozást, csak szemlélődtek, és hihetetlen de a Földi véderő sem reagált, egyféle patthelyzet született. -Ez volt a kezdett, de legbelül mindenki tudta ennyinél nem áll meg a történet. Nem is állt meg, ugyanis elkezdtek leszivárogni a klónok, éppen csak emberforma, inkább fémszerkezetű lények, robotok, és mi még mindig nem cselekedtünk, vártuk a csodát vagy istent, vagy saját hanyatlásuk kicsúcsosodását...

 Nem azért jöttem a Földre, hogy idegenekkel háborúzzak, egy időn átívelő utazás részese volna, szimpla mágia, ám mivel érkezésem összefonódott az idegenek felbukkanásával, a továbblépés helyet, úgy határoztam, kivárok, mit is akar egy korszakokkal fejlettebb lény/lények, a hozzájuk képest nevetségesen elmaradott emberiségtől. Nem hittem a nyersanyag-vadászatba, azt pillanatok alatt megtehetnék, a száznál is több város méretű űrhajójuk vélhetően kellően elegendő tűzerővel rendelkezve, hamar megoldhatta volna ezt a kérdést. Valami volt a háttérbe, valami machináció, és bár nem voltam isten, úgy gondoltam, van annyi erőforrásom, hogy ha dacolni nem is, de gondot okozni tudnék, ha komolyra fordul a helyzet. Persze ez csak a saját elképzelésem volt, hiszen azt sem tudtam, miként reagálnának a mágiára, egyáltalán a mágia kellően jelentős eszköz e, egy ultramodern űrjáró néppel szembe. Ám mert hiú és egyben ember is voltam, nem logikáztam, csak érzéseimre hallgatva, felkészültem a legrosszabbra. 

 Oly idillinek tűnt minden, a napok egyre csak peregtek és az idegenek köztünk járkálva valami oktatásfélét igyekeztek megalkotni, több prominens intézetet hozván létre szerte a planétán, azzal a céllal, hogy mi emberek, megértsük miért is jöttek ők ide. -Hát a magam részéről semmit nem értettem meg, csak azt, hogy lassan de biztosan az élet minden területén letették furcsa kis névjegyüket. Korszerűsítették az adatfeldolgozás, "egyetemeiken" új világszemléleteket igyekeztek megosztani, mondásuk szerint felvilágosítani az emberiséget és ugye megnyílt általuk az űrutazás lehetősége, mi több, az első közös expedíció már a Marson verte a cölöpöket . -Az emberek többsége elfogadta a helyzetet és a még gyorsabb fejlődést, viszont voltak mozgalmak, melyek a gonoszt látták az idegenekbe és tetteik nem a jót szolgálták, hanem a kellő pillanatban, a totális ellenőrzés lehetőségét.
 Meg volt a külön bejáratú véleményem, messze nem hittem el, hogy ők azért keveredtek ide, mert az univerzum végtelen és így a találkozások száma is. Nem igazán értettem isteneiket sem, melyek a régi idők processzoraira emlékeztettek, tehát tárgyak voltak. Tény, hittek bennük, azt mondták a múlt emlékei azért is istenek, mert hatják fajukat az egyre tökéletesebb pillanat felé, ami hitükből kiindulva sosem történhet meg, hisz az univerzum végtelen és a lehetőségek is. Egy biztos, furcsa volt minden, a száguldás, a két kultúra, két civilizáció egyre intenzívebb közeledése, egyféle modern Kánaán látszatát eredményezve. -Vártam, pedig rég elmehettem volna, időt és teret váltva. Ám valami nem engedte a könnyebb lehetőség igénybevételét, és ez a valami, nem az emberiség iránti felelősség volt. Az ember lemondott a lehetőségeiről, mikor ellenállás nélkül, kételyeket mellőzve elfogatta a kínálkozó lehetőséget. természetesen nem az elfogadással volt a gondom, inkább azzal, hogy bizonyosságot nem is igen kereste civilizáción, hanem egyszerűen fejest ugrott az ismeretlenbe, mely alján egy rég hasznavehetetlen processzor trónolt, szolgáltatván az isteni intuíciót.

Isten és ördög, rossz és jó teljesen másodlagossá vált egy márciusi napon, mikor is megjelentek az első betegek. megjelentek és pár órán belül lebomlottak, vagy eltűntek. Nem láttam beteget, azaz a tévé mutatta őket, majd a hűlt helyüket. Nos ez már ijesztő esemény volt, nem lehetett tudni ki fog eltűnni, semmit nem tudtak orvosaink és az idegenek is hallgatásba merültek, ami számomra annyit jelentett, tudják mi történik. Nem tévedtem, még mielőtt kitört volna a pánik, előálltak egy magyarázattal: a tökéletesség felé vezető út rögös. Civilizációink összekapcsolódtak és a nagy egész elindította immár az emberek számára is a kiteljesedést, azaz a sérült DNS-sel rendelkező emberek , a külső térbe kerültek, immár a Föld a mennyország lészen!
-Félelmetes beszéd volt aki odafigyelt, ám talán tudati manipuláció, talán hiszékenység, az emberek ezt is kezdték elfogadni, ám én és néhányan megkérdőjeleztük az idegenek ittlétének létjogosultságát, és ezzel kezdetét vette a forradalom...