Menekülve minitrilógia záródarabja

Rohantam ahogy csak tudtam, ziháltam, izzadtam, miközben karjaim között tartottam egy általam alig ismert nőt. -Félni nem féltem annyira, inkább féltettem, pláne Riát aki bosszúszomjas démonként rontott az ellenségeinkre, ellenségeimre, miközben mi reméltük megmenekülünk.
 A remény egy fondorlatos jószág, nem nagyon távozik, inkább incseleg, kitartásra buzdít a kilátástalanságba, és mi asszisztálunk játékához. -Rohadt pillanatok, ha teljesen készen állnék, most a fél erdő lángolna bérenc katonák halálhörgésétől hangosan, ám ott a ha, és így csak a menekülés maradt és az a csalafinta remény.
 Szerencsém volt, már láttam a járművet, ami azt jelentette nem tévedtem el, s bár az ágak iparkodtak lassítani, az időre hallgatva, ezt a luxust nem engedhettem meg, hiszen nem tudhattam mennyien vadásznak ránk, mennyi percünk van, ha egyáltalán van. -Zoé még élt, és bizakodtam élni is fog, mert abban biztos voltam ,Ria nem bocsájtaná meg barátnője halálát, és én sem magamnak.

 A detonáció lármája mindent eltompított, a szétvetődő autó darabjai, mint megannyi repesz indultak pusztító útjukra, a távolság pedig semmibe nem segített, a tűzvonalba álltam, karjaim között egy sebesülttel. -Nem volt választásom, nem láttam alternatívát, repülő fém és műanyag darabok éhes ragadozóként közeledtek, a lökéshullám és a tűznyelvek pedig egymással versenyeztek. -Varázsoltam, kénytelen voltam, az időt állítottam meg, a vas és egyéb törmelék, mely a pillanat tört része előtt még a járművünk részét képezték megtorpantak, dacoltak a gravitációval és csak az akaratom érvényesült. -Remegtem, kis híján, majdnem elejtettem Zoét, de igyekeztem tartani magam, miközben a forró levegő falként torpant meg előttem.
 Nem maradt sok választás, megfordultam és nem törődve az általam teremtett megdermedt idővel,tartalékaimat igénybe véve próbáltam minél távolabb botorkálni, mert az idő nem örökké marad megfagyva és a robbanás haragvó ereje nem lesz áldás, csak pusztítás, abban nem kételkedtem.
 -Egy horpadásszerűségig siettem, itt letéve a nőt és magam is elterülve sípolva kapkodva a levegőt vártam azt a bizonyos pillantott! -Azután már nem vártam, az idő megmozdult és hangvihar és süvöltő lökéshullám hasította szét a mozdulatlanságot, csak reménykedtem, hogy megfelelő távolságba kerültünk a haláltól.

 A lángok komisz foltokként a fákba kóstoltak és az alkonnyal a éledő lángok is kíváncsin lestek ránk, lehet épen a túlélésünket csodálván. -Felálltam, a robbanás hatalmas teátrális pokolgyűrűt hozott létre és minket meg megfosztott a gyors menekülés esélyétől, e ként válván szinte esélytelenné túlélésünk(?)
-A rohadékok!!! törte a éledő tüzek, vagy éppen haldokló lángok átkozódását Ria. A nő majd a frászt hozta rám, hiszen mögöttem jelent meg, az asztrál térből térvén vissza.
-Mennyien vannak? kérdeztem, pontosan azt sem tudva mi a frászt csináljunk.
-A lövészek likvidálva, most jönnek a sámánjaik és természetesen a második hullámmal a komolyabb tűzerő is.
-Láttál valami jelet vagy utalást kikkel állunk szembe? folytattam a kérdezést, már csak azért is, hogy valamelyest visszanyerjem az erőmet.
-Mond neked valamit a G.V. Corp, mert hogy ilyen egyenruhát viseltek a fickók, a közeledő sámánjaikat pedig nem kívántam közelebbről megszemlélni, legyen elég, hogy kurva erősek. köpte a szavakat a boszorkány, miközben, bár rajta is látszott a kimerültség, letérdelve Zoé mellé, gyógyításba kezdett, valahogy nem erőltette a tovább haladást.
-G.V. semmit nem tudok róla, lehet csak bérenc cég, és akik a háttérbe mozognak egészen mások lehetnek. vélekedtem, csak remélve, az az átkozott remény, hogy a sámánok még odébb vannak.
-Nem tudom. nyögte Ria, s bár Zoé nem vérzett, a sérülése nagyon komoly volt. S bizony olykor sokkal több erőt igényel egy gyógyítóvarázs, mint egy pusztító lángvihar, a mágia már csak ilyen.
-Mit tehetek? kérdeztem, jobbomat a fekete hajú vállára helyezve, és ez rémülettel töltött el, ugyan is a nő testébe már egy démon rejtőzött és a gyógyítás messze nem az volt, hanem maga a halál!
 Hátra ugrottam és csekély erőmet összeszedve a lényre meredtem, úgy tűnt a világvége az alkonnyal érkezett.
-Mi a gond?! csendült Ria hangja és egy mozdulattal végzett az eszméletlen Zoéval, miközben szemei rám szegeződtek.
-Megdöglesz! szűrtem fogaim között a szavakat és felejtve üldözőket, felejtve mindent, a démonra meredtem, aki elfoglalva barátom testét, most nyilván a halálom akarta.
-Egyszer biztos. emelkedett fel a nő és a kimerültség már messzire szaladt arcáról és csak a gyűlölet létezett és a vérszomj.
-Hamarabb mint gondolnád. mondtam és a helyzetet felmérve és immár kicsit higgadtabban, jól tudtam, a démon legyőzése nagyon is kétséges, és abban igazat mondott ez a lény, hogy nagy hatalommal rendelkező sámánok közelednek, akiknek ereje elsöprő és a vége mindenképpen a halálomat eredményezi, már ha egyáltalán ez a valódi céljuk... -Ez hirtelen támadt gondolat volt, és az teremtette, hogy a Ria testébe megbújó démon megjelenésekor nem gyilkolt le, pedig megtehette volna, így én is döntöttem.
  Gyorsan mozdultam, egy halál rúnát idéztem és azon mód aktivizáltam. A démon felkészült, vélhetőn hárítaná vagy kitérne esetleg a testet feláldozná ha rá irányítanám, ám más volt a tervem az ősi istenek elemésztő jele felvillant és a kékes derengés egy minutum alatt lecsapott rám, lecsapott és ez által az egyetlen menekülési utat választottam, a hiábavaló harc helyet. -Nem hallottam a Ria testét elfoglaló pokoli lény üvöltését, az igazat megvallva a sajátomét sem, de azt tudtam, most magam választom a leosztást és eldöntöttem, megismétlem ezt az átkozott napot, bizakodva, hogy helyre hozhatom a dolgokat...

Menekülve minitrilógia második rész

A szoba falait néztem, melyek kicsit megkopottan, kicsit az időtől megomlottan a frissítésre vágytak, miközben térkép, néhány holografikus kép, mint dekoráció lépte át a monoton kékséget.
 Ria a barátnőjével beszélt és a magam részéről igyekeztem nem meghallani, ugyanis a sötét lilára színezett hajú hölgyemény, nem nagyon honorálta betoppanásunkat, pláne mikor Ria felvázolta, nem csak jöttünk, de bajba is vagyunk. -Igazából megértetem Zoé reakcióit, mi több, lehet, én az ő helyébe már az ajtót nyitottam volna, és minden jót kívánva gyorsan felejtenék mindent, már csak azért is, mert pontosan senki nem tudta, kik is azok kik nyomunkba loholva, és nem dedikációt kérve, hanem a halált ígérték.
 Kiabálni nem kiabáltak, de beszélgetésük éles pengén táncolva sok jót nem ígértek. Persze sokat nem tudtam Zoéról, az egész szituációba csak belecseppentem a muszáj kényszerétől üldözötten. Igaz ez így felmentésnek tűnhet, hol ott magam rohantam a boszorkányhoz védelemért, és mert menekülni kényszerültünk, immár e világban otthonosabban mozgóra kellet hagyatkoznom, már csak azért is, mert erőm messze járt, az ellenség, félő de pillanatról pillanatra közelebb.
-Marhajó! szinte köpte a szót a vendéglátónk, ebből arra következtettem, Ria győzelmet aratott és ím, volt egy segítőnk, az idő húzásának tengerében.

 Nem tudtam a célt, de még időbe ültünk be egy ütőt-kopott Mercedesbe, és bár ez apró remény, igazából akkor sóhajtottam fel, mikor a jármű a levegőbe emelkedve besorolt egy égi sztrádára és megindultunk kifelé, magunk mögött remélve a várost.
-Ki a fene vagy te?! intézte, távolról sem barátságos szavait, immár hozzám Zoé, kék szemei a rég megolvadt pólusok egykori ridegségét sugallták. -Picit vártam, a lenti külváros házait néztem, reméltem Ria válaszol helyettem, de mert nem tette, kénytelen voltam pár mondatba felvázolni a helyzetet.
-Egy másik világból jöttem...vártam a hitetlenség érces hangját, de a kék szemek gazdája nem fűzött megjegyzést, csak egy lélegzetvétel elejéig a műszerpultra kukkantott, tán a robotpilótát ellenőrizni, talán csak haragját lenyelni, mindegy volt, folytatnom kellet.
-Mondhatnám, hogy vállalkozásom felvirágzóba volt, mondhatnám, ami igazán számít, egyre inkább elérhetővé vált, mikor hű bizalmasom, nemes egyszerűséggel megölt. Lehet hülyén hangzik, de még azok is meghalnak kiknek létezése nem emberi mércével mérendő.
-Maszlag, ha valaki annyira hatalmas, hogy a kaszás nem árthat neki, nem veszi észre az árulást? a nő határozottan beszélt és egyáltalán nem volt meghatódva, hogy egy halhatatlan utazik kocsijába.
-Bonyolultabb ez, de pedig a lényeg még is ennyi. Testünket el lehet pusztítani ideglenesen, de létünket nem, és akad az a képességünk, hogy azonnal újjászületünk, csak éppen egy másik dimenzióba.
-Tele vagy ellentmondással idegen. mosolyodott el Zoé, és ahogy a jármű egy fűst fellegen furakodott keresztül Ria felé fordult, aki mellette ülve ez eddig némán figyelte párbeszédünk.

 Nem így akartam, de az egész utazás a szótlanság függönyétől nehéznek és hosszúnak tűnt, de mert senki nem törte a csendet, mindenki saját magába mérlegelte, azt amit esetleg mérlegelnie kellet. -A magam részéről örömmel fogadtam, hogy magunk mögött tudva a várost, egy hegyoldal apró tisztására ereszkedve kiszabadultunk az autó zártságából. A Mercedes nem sokáig volt kéken fénylő, amit megviseltsége sem fedett, mert egy távkapcsoló és a járműt jótékony álca takarta le, Ria csak úgy megjegyezte, mivel vélhetőn mágikus erőkkel rendelkezők vezetik a hajtóvadászatot, ez a kis technikai trükk elkerüli esetleges figyelmüket. -Monológnak rövid volt, de nem volt senkihez intézve a szavak, csak úgy lógott a levegőbe, ám ez még is jobb volt, mint a csend. Bár hazudnék ha egy erdőtől körülölelve a csend lenne az úr, madarak és rovarok zajongtak, a legtöbbjük persze mesterségesen kreált, mivel az embernek sikerült a legtöbb állat életterét elpusztítani, elfoglalni, illetve kedvtelésből kiirtani.
-Gyerünk, van a közelbe egy kis óvóhelyünk. közölte a boszorkány, és mi megindultunk nyomába. Zoé, talán mert a véletlen így hozta, talán céllal, de mellém sodródva, törte a különös állapotot és tovább kérdezett.
-Akkor most te egy istenszerűség vagy?! szegezte nekem első kérdését, mialatt magunk mögött tudva a tisztást a fenyők között lépdeltünk tűlevél szőnyeg szolgáltatva a "sárga utat."
-Nem, halhatatlan vagyok és a dimenziókat némiképpen ellenőrizni tudom. Vállalatokat uralok, melyek adják a fedezetet létezésemnek.
-Akkor végül is isten. firtatta Zoé, egyáltalán nem mutatkozva könnyű beszélgetőtársnak.
-Az istenek nem szórakoznak, nem motiválják a világi dolgokat, és ami a legfontosabb, az istenek nem dimenziók sokaságába léteznek. Minden istennek meg van a saját világa, és ő ott halhatatlan, mi, egyesek szerint mesterek, nos ha meghalunk, biztos, hogy egy másik síkon találjuk magunkat, és idő kell, míg erőnk visszatérve, újra kedvünk szerint járkáljunk a világok között.
-Szóval egy sokadik Jézus vagy?! gúnyolódott a kék szemű, aki formás egy hölgy volt az kétségtelen, léptei kecsesek, még is erőtől duzzadóak, igazából nem is tudtam hová tenni a nőszemélyt.
-Nem, ahhoz mi túl emberiek vagyunk, de brutálisan beletudunk bonyolódni az emberek dolgaiba. közöltem szárazan, pont mint a fenyő levelei a földön.
-S egymást is kellően utáljátok, tudod azt nem értem, az istenek miért tűrnek meg titeket?
-Mert az istenek nem emberek. feleltem a durva kérdésre és az élen lépkedő Ria segítségét reméltem, igaz Zoé még ha utál is, nem az ellenségem, legalábbis nagyon reméltem.

 Egy kis menedék, rönkfákból összeállított házikó kacsintott ránk, egy jó negyedórás sétát követőn, a ház ügyesen volt megépítve, a hatalmas fák fentről teljesen elrejtették, és a gyalogos szemlélőnek is, szinte csak az utolsó pillanatba bontakozik elő, igazi meglepetést szolgálva.
-Megjöttünk. sóhajtott fel az éjfürtű boszorka, és valahogy mindannyiunkat átjárt a béke és nyugalom furcsa érzése.
-Hány nap kell, míg már te is meg tudsz védeni minket is? fordult hozzám, a kocsiba szállástól, most először Ria.
-Öt! válaszoltam, s bár már mozdultak az energiáim, mivel nem tudtam kik ellenségeim itt, nem kockáztathattam.
-Akkor itt maradunk. így a boszorkány, mikor Zoé kék szemei kikerekedve érthetetlenül pillantottak le, mellkasára és egy halk, "Milyen furcsa" kijelentés közepette összeesett, a szíve környékén meg egy növekvő vörös folt jelent meg, megtámadtak!
-Csapda!!! kiáltottam, miközben földre vetettem magam, remélvén Ria sem ostoba és követi példám. Ám a nő másként döntött, előbb a még lélegző Zoéra nézet, majd rám és a következő minutumba olyan sötét szakadt ránk, mint ami csak a hold árnyékos oldalán létezhet.
-Vissza a kocsihoz! parancsolta a boszorkány, úgy elveszve a sötétségbe, hogy csak reméltem, tudja mit csinál. Az éj beköszöntött és immár tucatjával szelték a lövedékek a fekete fátylat, jó néhány fába csapódva, más messzire szaladva.
 Nem tudtam, hol van Ria, de varázslata, bár nem oszlott, még is számomra megszűnt létezni, így láttam a haldokló Zoét aki pár lépésre tőlem hevert a földön és immár láttam a ház irányából fel-fel villanó torkolattüzeket. -Pontosan nem tudtam mit tegyek, de a sebesült nőhöz kúszva, egy régi technika segítségével lelassítottam a szervezete működését, így a vérzést is, ő pedig jótékony álomba ereszkedhetett.
-Tudtam, hogy a kocsi a cél, de ennyi lövedék közepette biztos halál ha felállok, miként Zoé életét is kockáztatom. Itt tartottam a helyzet felmérésembe, mikor egy fájdalmas jaj kiáltás törte a becsapódó golyók hangját, majd újabb és újabb, a támadóink bajba voltak, Ria hatalmas varázslásba kezdhetett. De nem volt időm csodálni a számomra is láthatatlan boszit, kihasználva ellenségeink zavarát felkaptam az immár alvó nőt és ahogy tudtam rohanni kezdtem az autó felé, csak remélve, nem tévedek el az erdőbe...

Menekülve minitrilógia első rész

Csak a lányra számíthattam, mert lehetsz te bár mily hatalommal rendelkező, vannak pillanatok mikor kell egy biztos pont, legalább is míg összeszeded magad. Nekem Ria volt ez a személy akiben teljesen megbízva reményt jelentett, hogy kifújjam magam.  -A boszorkány a város egy lepukkant környékén élt, ahol a biztonság igen csak megkérdőjelezhető volt, ám a vörös szépséget nem kellet félteni, a "piacon" elismert bérboszorkány hírébe állva, meg voltak az eszközei, hogy megóvja otthonát az esetleges illetéktelen látogatóktól.
 Magam is illetéktelennek számítottam, halálom túl gyorsan történt, nem volt időm üzenni, de azért reménykedtem, nem lesz nagy kalamajka, már csak a régiről létező ismeretségünk miatt sem. -Hideg volt, a nap betegesen kacsingatott, az utcán a száraz leveleket kavarta a szél, és néhány sietős emberen kívül, nem igen zajlott az élet. Kis utca volt, árnyékba szorulva, egyszerre jelentve előnyt és lehetséges csapdát is. Nem töprengtem, sem időm sem kedvem nem akadt, így egyenest a házához igyekeztem, és a szokásos módon bekopogtam.
 Nem következett az a szöveg, hogy ki az? -Ha emlékezett még rám, akkor a jelzésem egyértelművé tehette számára, hogy ismerős zörget menedéket remélve. S bár nem imádkoztam, hogy szerencsém legyen, de még is annak igaérkezet, mert a zord ajtó feltárulva Ria nézett rám, ám vörös fürtjei, most az éj színét mutatták, a változatosság gyönyörködtett.

-Hogy-hogy itt?! firtatta a fiatal nő, egy vacak energia löttyel dobva meg, hellyel ugyan nem kínált, de ha inni kaptam, a helyfoglalást magam oldottam meg, egy viszonylag lomoktól mentes fotelt szemelve ki. A nappalija, ha az volt egyáltalán, teli volt ruhákkal, a csoda tudja minek volt ennyi rongya, hisz felét tuti tán csak egyszer használta. -De mindegy, ez volt a hobbija, vagy mániája, ezt tán csak ő tudta volna megmondani, egy azért biztosnak tűnt, a rend nem volt Ria kedvenc állapota, legalábbis a lakását illetően.
-Megöltek, egy ostoba malőr. vallottam be, elfintorodva gondolva vissza amint akibe bíztam belém mártotta a fogazott pengéjét. -Mocskosul fájt, de míg a gyilkosom nem tudta, az én részemről nem volt újdonság, hogy egy alternatív valóságba azonnal "újjászületek" ami számára azt jelentette, hogy csak idő kérdése, hogy megtalálom és kivégzem.
-S most? pedzette a boszorkány, maga is cukrozott üdítőt varázsolva kezébe.
-Kell egy kis idő, az erőm lassan áramlik vissza.
-És?! Ria tudta, ezért nem jöttem volna hozzá, így hát beláttam több dologba is be kell avatnom, már ha igénylem az ő védelmét.
-Tudják ki vagyok, és azt hiszem utánam jöttek.
-Egy mestert úgy sem tudnak végérvényesen kiiktatni. vont vállat a lány, úgy tett nem veszi komolyan az aggodalmam, de mert ő is rendesen benne volt a mágia világába, biztos voltam benne, hogy érti a problémám, Mert ugyan nem halhatok meg, ha túl sokszor és túl gyakran elintéznek, elveszítem a világok közötti "menekülés" vagy utazás lehetőségét és egy síkra kárhoztatnak, és ez által felmorzsolhatják okkult érdekeltségeimet szerte a multiuniverzumba.
-A kérdés, leálcázol, maradhatok? tértem a lényegre ami természetesen nyilvánvaló volt, de illet megkérdeznem.
-Hülye kérdés, persze. mosolyodott el a ház úrnője és kiitta üdítőjét, hogy aztán a dobozt a tévé tetejére helyezze, amit könnyen megtehette, egyrészt ő nem ült, másrészt ez az ő otthona volt.

 Piszok szerencsém volt, hogy Ria elméje, felsőbb tudata elég erősnek bizonyult, hogy csupán a kopogásomra beugorjon neki minden rólunk, mert általában a dolog nem szokott ilyen könnyen történni. Mi több, gyakran ha rá van szükségem, okkal vagy csak a barátság végett, néhány alkalommal üzeneteket szoktam küldeni, hogy tudata nyugodtan felkészüljön. Igaz, most nem volt időm, nem volt lehetőségem, mert a kelepce tökéletes volt, viszont foglalkoztatott a dolog, így miközben Ria a világhálón keresgélte a lehetőségeket, rákérdeztem.
- Mond, honnan tudtad, hogy jönni fogok?
-Már hogy érted? kérdezett vissza a boszorkány.
-Úgy, hogy most üzenni sem tudtam és te még is egyből reagáltál az érkezésemre.
-Azért mert üzentél. pillantott fel a háromdimenziós képernyőről a fekete hajú, némi érthetetlenség csillanva szemeibe. -Hát ledöbbentem, és ha nem az lettem volna aki, bizony padlót fogtam volna,ugyanis jól tudtam, hogy nem tudtam üzenni.
-Mi van?! meredt rám a lány, immár feledve ügyködését, ismerve a szabályokat és törvényszerűségeket, kezdett idegessé válni.
-Baj. nyögtem, és bár volt némi erőm és érkezésem után a boszi megtette amire kértem, most a dolgokat tisztázva nagyon úgy tetszett, csapdából csapdába érkeztem, ami csak is egy nagyobb leszámolás részét képezhette.
-Akkor gyerünk, tűnés van. pattant fel a lány, és nekem eszembe sem volt vitatkozni, viszont a sorsnak igen, ugyanis a bejárati ajtó ami masszív volt és mágia is védte egy halk sóhaj kíséretében megadta magát és már kevésbé halkan szó szerint berobbant. -Ria azonnal idézet, s csak másodperc kérdése lehetett, mert már is a védelmi mezőnek golyók tucatjai csapódtak, majd hulltak a padlóra.
-Gyere! parancsolt a boszorkány és rohantunk a hálószobája felé, miközben a pajzs még dacolt a fizikai támadásokkal.

 A lányt ismertem, képességeit fel tudtam mérni, de támadóinkról fogalmam se volt. Kétségtelen, erős tűzerő és vélhetően mágikus támogatás keretében történt a rajtaütés. Nem láttam kik özönlöttek be, azt sem , hogy össze-e omlott a védfal, hiszen átrobogva a hálóba Ria a várt újabb varázslás helyet egy ósdi szekrény ajtaját tépte fel és belépve maga után rántott, hogy mikor behúzta az ajtót, valami kattant és az egész "ruhatár" megmozdulva megindult a mélység felé.
-Csatorna. magyarázta a lány, jelezvén a mágia helyet a logikus megoldást a menekülés maradt most számunkra, úgy mint realitás. - Nem számoltam a másodperceket, de viszonylag hamar a szerkezet zökkenve megállt. A boszorkány nem tétlenkedett és feltárva a lift ajtaját egy alagútba találtuk magunkat, melynek közepén, saját kis medrébe orrfacsaró szenny csordogált.
-Hová? firtattam, de közbe már rohantunk, az előnyünk nem adott okot, hogy leülve megvitassuk a hogyan legyen tovább.
-Egy baráthoz, és remélem mielőbb készen állsz, mert nem szeretnék meghalni, tudod nem mindenki halhatatlan.
-Tudom. morogtam, valahogy nem akarva hallani sem a lány szavait, igaz arról lekéstem, sem rohanásunk visszhangjait...

Kicsi Történet ( tört verzió )

A hős délceg volt, daliás, a nők áhítozva nézték minden mozdulatát és az egész világ imádta, mert ugye ő volt a legenda, a gonosz megfékezője. - E bajnok neve John volt és díszes ruházatában, oldalán kardjával, csak is ő lehetett aki minden gondot megoldva az emberiség támasza lehet, most, és naná mindörökké.
 -A sötétség eloszlott, a viharfellegek megszelídülve csak könnyezni mertek, és még az alvilág ura is óvatos volt bár mit is cselekedni, hiszen tudta szolgái sorra elvéreznének, mint ahogy ez eddig is ez történt hisz a  fűbe  haraptak minden alkalommal, legalábbis a nagy könyv ekként őrzi a múlt eseményeit, fehér lapjain bíbor betűkkel, mint valami liturgia részét képezvén az utókor részére.

 Az álmos kisváros poros utcáira ráfért volna az eső, és mivel a település egyetlen locsolókocsija javítás alatt, kényszerpihenőjét töltötte, nem volt felüdülés, mert az eső a hegyeken nem kívánt átvágni, neki mindegy volt hol hullik. Remény, és esélyként csak a kertek pörgettyűi pöckölték a vizet, a fűt éltetni kívánván. A nap vörös volt, álmatagon nézte a várost és a a körülötte elterülő kukoricatáblákat. Itt főhősök nem voltak, a seriffnek egy telegráfja és ennyi a kincs, meg volt a bilincs.
 De nem volt itt gond, ha a nyár nyomasztósságát leszámítjuk, a jégautomaták ketyegtek, a cola a pultra került ha kérték és a kis boltok a maguk kütyüivel tették amire kitalálták őket, az eladóik nyájas mosolya közepette.
 A baj nem itt kezdődött, ebből egyből kikerekedik, ám valamiért ezen várost szúrta ki a gonosz, miként a tövis a kerékpár gumiját, hogy a szerencsétlen erejétől fosztottan gazdáját gyaloglásra unszolja, vagy a kerékpár oda, az út széli árokba. -Szóval baj volt, és a boltokon túl, majd a farmok és az utolsó kukoricatábla, melynek madárijesztőjét a szél ki tudja miért de jobban ráncigálta, valami volt és készülődött szépen.
 De ezzel még nem is lett volna gond, és a szárazság sem volt oly vészes, mint az a rádió bugyogtak, de a táblán túl, hogy viszlát és gyere vissza, egy megátalkodott boszorkány emelkedett fel, nem helikopterrel, csak úgy natúr, a gonoszságtól vezérelve, és mert ilyen volt a városra éhezett, nem ígért irgalmat csak is félelmet.

 Persze a telegráf életre kelve a hősért kiáltott Mark seriff nagyon is kétségbeesetten. -John ki élvezte a parádét a lányok illatát az ágy melegében, nem nagy kedvel, de hírnevét féltve csak útnak indult, remélve a rémség az érkezése hírére elinal és jöhet hamar, diadalmasan visszatérése.
 Nem volt kéjutazás, bár kéjhölgyek bőven adódtak, de a vonat végül beérkezett, a város lakói meg mind a hőst figyelte, örömest várva az reményt és a csodákat. -John beszédet tartott, szépet jól megszerkesztet lapra írt szöveggel és megígérte, még ma elintézi a boszorkányt, ki uralta a kukoricaföldeket. Nagy lett az öröm, az ürömről szó sem eset, hisz hősről beszélünk, ki bajnok vagy mifene.
 Készült a legenda, kardját megélezve ételt és italt rendelt, jóllakva a kard is valahogy könnyebb. Így hát jó volt minden egész a délután négyig, mindenki megnyugodva, de csak eddig, mert a postás rohan a kocsmába, hogy jön a banya hatalmas forgószél hátán vadul rikácsolva.

 A banya lebegett fekete öltözékbe, az alkony kacsintott, a kérdés kire, mert az nem volt teljesen egyértelművé téve. De félre minden, a bajnok kardját előhúzva az élen plazma vibrált, mindent feldarabolva. A vérten rúnák, ki tudja mit jelentve, de ez eddig a hőst, mindig biztosan megvédte.
-Távozz banya, nincs helyed erre, de még arra sem! parancsolt John és készült a megméretésre. A boszorkány tovább lebegett, a port a szél táncoltatta, és a zöld szemű nőstény jobbját a bajnokra mutatta. -Nem tudni hogy történ, de egyet, azt mindenki látta, a csapódó villám a hős egyszerűen elpárologtatta. Itt tört a legenda, a nagy énekek sora, a boszorkány legyőzte a jó oldal harcosát pár másodperc alatt.  

Csapdába esve

-A mesékre gondoltam. ironizált a férfi, eltűnődve nézvén a nő szemeibe, melyek szépek és igézőek voltak, ám a tartalom hiányzott belőlük.
-Már mint?! pedzette Zoé, egyáltalán nem tetszve amit meg kellet hallania, már utálta a pillanatot mikor elfogadta a meghívást, de még nyelt, robbanni ráért később is.
-Tudod ahogy beágyaztad a történetet, csak őszinte, komoly kapcsolatot kereső férfiak jelentkezzenek, s mi is volt az ötödik mondatod(?) nálad vagy nálam, szerinted ebből születik a komoly dolog, azaz születhet, ha nem védekezünk. -A férfi immár mosolygott, de ezt nem a vidámság teremtette, inkább az, hogy ismét egy olyan nővel került össze, akire nincs szüksége, hiszen ha csak szexet akart volna, nem kell a maszlag, megoldható a probléma. -Persze tudta, kár illúziókat dédelgetni, az emberekből elfogyott az érzelem, de még az értelem is és maradt az ösztön és a pörgés, csak hogy minden meglegyen, minden és mindenki.
-Bunkó vagy, mint minden pasi. csattant a nő hangja, kék szemei jégvihart ígértek, de hát ez nyáron előfordulhat. Igazából tudta, hogy Tom nem mondott túl valótlant, talán éppen ez zaklatta fel, miként azzal is tisztába volt, hogy ő nem volt ilyen. Nem volt, de pár barátnő meggyőzte, így kell ezt csinálni, és végül is lehetett, csak az eredmény nem úgy alakult ahogy jó lett volna?!

Nehéz kérdés, volt idő mikor semmi pénzért nem lódított volna, és csak hogy legyen valaki nem teszi ki magát, hogy a szajha kategóriába sorolják. -Ahogy egy filmbe mondták, a csaj kikérte magának, hogy ő nem kurva, hisz nem pénzért csinálja, a válasz annál ütősebb volt. -Végül is pénzért vagy sem, ha ma ezzel holnap azzal bizony akadnak jelzők az ilyen személyekre. -Mindegy, nem nézet a férfira, azzal nyugtatta magát, hogy a pasik sem különbek. -Talán igaza volt, ám az soha sem ad felmentés semmi alól, ez olyan, ha ő a kútba ugrik, te ugrasz utána???
-Nézd, a legjobb te balra én jobbra, vagy ha úgy tetszik fordítva és elfelejtsük egymást, nem az került a terítékre amire számítottunk. döntött végül Tom, nem azért mert már unta a presszó lármáját, hanem azért, hogy az idő ne peregjen teljesen feleslegesen.
-Talán. nyögte a nő, a gondolatait egy láthatatlan ládába zárva, keze a táskájába kalandozva a pisztolyát kereste, a pisztoly amelynek lövedéke kioltja a NIN.CORP. egyik aligazgatójának életét.

 Gyilkos volt, minden más csak egy sokadik játék részét képezte, s akár hogy is, de bejött a számítása Zoé Lunn eltörölte a érzelgős női karakterét és helyet adott a bérgyilkosnak, annak a kíméletlen személynek, aki minden trükköt kész alkalmazni a megbízása érdekében. -Nem volt gondja Tommal, már túllépet az ő szeméből nézve jogos felvetéseken, hiszen szerepet játszott és bár megcsavarta, mi több beleélte magát, ám az idő elmúlt, és a zöld energiával foglalkozó cég egyik prominens alakjával ülve szembe, immár csak a feladat létezett.
 A testőrei kint várakoztak, a pasas tényleg partnert kereset, és hát ez néhány pillanat és végleg zátonyra szalad, természetesen mindörökre. -Az biztonságiak nem érdekelték, Tom hülye volt, hogy mindet kint hagyta, így pont elég idő adódik, hogy eltűnjön, a védelmezők meg jó megszívják, ennyi a történet és kész

 -Tom  saját kijelentéséhez hűen, mivel a nő nem kívánt válaszolni, a távozásra gondolva a tettekre készült, elköszönni és felállva kisétálni a délutáni napfénybe, ezen kis affért meg örökre elfelejteni. Itt tartott mikor a boszi aki szintén a testőrségéhez tartozott, megszólalva a fejébe, hideg zuhany, ráébresztette másodpercei lehetne hátra. A telepatikus erővel rendelkező varázstudó egy vörös szépség volt de még sem feltűnő, úgy tűnt amit csinált profi módon végezte, hiszen elveszve a vendégek között egy távoli sarokba üdítőt szürcsölt, szürke egyszerűségével senkinek nem tűnt fel. -Arabella, ez volt a mágiahasználó neve, és már egy kerek esztendeje a NIN.CORP. alkalmazásában állt, négy merényletet hiúsítva meg, kiérdemelve a cég bizalmát, s itt készülődött az ötödik, amit szintén meg kívánt akadályozni, a bérgyilkos viszont annyira beleélte magát szerepébe, hogy még őt is megtévesztette, egészen mostanáig.

 A pisztoly megvillant, Tom az instrukcióknak megfelelően reagált, oldalra vetődött, miközben Zoé lőfegyvere már el is dörrent. -A pánik azonnal kitört, a boszorkány ekkor csapot le a bérgyilkos elméjére teljes erejéből, és iszonyatos fejgörcsöt idézve újabb másodperceket biztosított Tom számára, aki az utasításnak megfelelően nem állt fel, hogy könnyű célponttá válhasson, hanem a mozaikdíszes padozaton pördült tovább, mialatt a testőrök már a bejáratot tépték fel, érkezésüket úgy időzítve, ez is a boszorkány feladata volt, hogy még megelőzzék az első kirohanó személyt. - Zoé jól tudta hibázott és immár a vadászból vaddá változva a menekülésre kellet koncentrálnia, a pasas marad későbbre, most el kellet tűnnie, nem volt választása és az idő sem neki dolgozott.

 A hátsó kijárat felé rohant, a zűrzavar most az életét menthette, mert bár időbe beléptek a fickó testőrei, a több tíz ember miatt nem valószínű, hogy lövöldözni kezdenének. Persze ez sem volt könnyű, a feje úgy lüktetett, hogy szinte a látását is zavarta, és bár azt nem tudta miért, de abban biztos volt, hogy nem egy természetes fejgörcs, csak még azt nem tudta mi.
 -Nem nézte az embermasszát, az oszlopokat sem, ismerete az épületet, egy jó bérgyilkos alaposan megtervezi a dolgokat, így csak szaladt, automatikusan cselekedve, így kerülte el a figyelmét egy jellegtelen öltözékű vörös hajó nő, aki semmi extrát nem tett, csak ki tette a megfelelő pillanatba a lábát, és Zoé zuhant, miközben egy még erősebb  fejgörcs ütötte meg, az ájulás szélére sodorva, immár tudta, ezt a játszmát elvesztette...