A Nagy Nap

  Isten-Császár volt, a bazilika ezeréves falai között lépdelt, két hatalmas nehéz gyalogos védelmébe. A szuronyos karabélyok nyugodtan pihentek, az összegyűltek, félelem és áhítat kettősségétől némán nézték az emelvény felé haladó menetet.
 A császár úgy döntött, jelzést kíván küldeni az egyháznak, így az oltárt eltávolítva, egy trónust helyeztetett, innen a Szent András Bazilikából kívánva kinyilatkoztatást tenni, mely lényege, az eddig a birodalom támaszának számító egyház, világi hatalomból való kizárása.
 Merész játékba kezdett, az inkvizíció és az egyház több fegyveres rendje, nagyban közrejátszott, a hatalma megszilárdításáért vívott, több frontú harcban. -De tudni kell tovább lépni, az isten-császár úgy érezte, addig kell az egyházat háttérbe szorítani, míg annak ereje, már nem tenné a dolgot, túl veszélyessé. Persze elit egységei a legbefolyásosabb egyházi vezetőket vélhetően letartoztatva, hamar kiiktatják az esetleges ellenállást, és szerencsére a pápa, túl bizonytalan emberként, elfogadta, hogy a perem planétákra koncentrálva, lemondjon a legfontosabb territóriumok feletti jelentős befolyásról, alku.
 Már a lépcsőn járt, néhány méter és ott az ékkövekkel kirakott trónusa és a álcázva a csarnokba rejtőző katonái, mert hiába járt az utolsó ismert bolygón, és hiába fedezte fel a testen kívüli erő használatát, az orvgyilkosokkal szembe, ő sem volt sérthetetlen. -Igaz, elnyerte, hogy sejtjei ne öregedjenek, azt, hogy keze egyetlen legyintésével olyan lökéshullámot teremtsen, mely mindenkit a földre kényszeríteni. De ez kevés volt, a jövőt nem látta és az agyakba nem ált módjába bepillantani, így maradtak az erőmezők, a szolgálatok jelentései és a láthatatlanul jelen lévő testőrsége, a két nehéz gyalogos csak egy színpadi kelléknek számított a nagy egészhez képest.
 -A császár leült, a monstrumok a trón mögött magasodtak és a nemesek, talpnyalók, hűbéresek és egyéb meghívottak, mind-mind az uralkodóra meredtek, még nem tudták, mire e összejövetel, bár a légkörben lassan úszó DIADAL zászlóshajó félelmet és erőt sugárzó valósága, jelezte a legnaivabbnak is, hogy nem egy szimpla szombati miséről volt szó.
 Az isten-császár még várt, a jelentést várta, addig nem akart belekezdeni a mondandójába, míg emberei nem jelzik, hogy az összes potenciális veszélyt jelentő személyt letartoztatták. -Tudnia kellett, nem akart egy polgárháborút, még úgy sem, hogy tudta a pápa mellette és hadereje jelentős fölényt élvezett.

 A percek lassan vánszorogtak, öregember kimértségével, mikor mindent megrázó robbanás remegtette meg a bazilikát. A testőrök nem mozdultak, az udvari nép körében viszont kitört a pánik, ez minden tervezettet felülírt.
 Az éterbe csend volt, már mint a szolgálat nem jelentkezett, a császár merev arccal nézte a riadt tömeget, kik közül sokan a kijárat felé igyekeztek, mások érthetetlenül a választ remélték, miközben a kérdések ezrei visszhangoztak a freskókkal díszített csarnok mennyezete alatt.
 Azután jött az első jelentés, és a hír ami érkezett, az uralkodót is félelemmel töltötte el, ugyanis a flotta zászlóshajója a DIADAL, füstölve, lángokat köpködve egy detonációt követőn, mint a Titanic, léket kapott és süllyedni kezdett, lassan és végzetesen a város központja felé.
-Lehetetlen! rebegte az isten-császár úgy érezte a nagy terve dugába dőlve, most valami nagyon rossz dolog volt készülőben...már csak remélni merte, ezt még túlélheti.

Pokolba Érkezve

" - Amikor megkérdezed Istent, miért is kerültél a pokolba, szerinted mi felel?! firtatta az öreg, arcán némi elégedettség látszott, az enyémen, bizonytalanság, nem akartam a pokolba jutni, nem voltam gonosz!
-Nem tudom, de azt sem értem, miért akarsz a pokolba küldeni. feleltem némi csendet követőn, szemeim az esti tábortüzünk vöröslő nyelveit szemlélték, gondolataim egy másik dimenziót.
-Nem akarlak, de egyszer mindenki odajut! bólogatott, az egykori törzsfőnök, nem indián léte szűnt meg, hanem népe a rezervátumba, az élet gyakran rosszul működik... "

 Régi emlék, régi beszélgetés néhány szava visszhangzott elmémbe, miközben testem, egy üres kórterembe feküdt, a pasztell tisztaságával riasztva. Sokat nem értettem, illetve arra emlékszem, hogy a metrón utaztam, és egyáltalán nem voltam, még orvos közelében sem.
 Kicsit ijesztő volt, kicsit az alkonyat is félelmet tudott generálni, elég volt egy elhagyott hely és egy ág reccsenése.
 A kórterem is kihaltságával és minden irányból tolakodó némaságával az ember idegeire ment. Öt ágy az enyémen kívül, öt üres ágy és egy hatalmas ablak, mely előtt függöny lebegett, olcsó kísértett gyanánt. -Tapogatóztam, testemen kerestem sérülést, de semmi, az agyam is jól működött, így már csak egy kérdés volt, mi a fenét keresek egy kihalt kórterembe(?)
 Nem tetszett a dolog, kikecmeregve az ágyamból a hozzá rendelt szekrényhez léptem, szédülés nem volt, közérzet normális, és a ruháimért nyúlva, nem kívántam a maradást.
 Az üres termet egy kongó folyosó váltotta, a tisztaság illata átható, a neon fénye zavaró, miként a halotti mozdulatlanság. Őszintén semmit nem értettem, azt tudtam, hogy "Végrehajtó" az Egyház modern lovagjaként sok sötét dolgot hajtottam végre és nem egy ördögimádóval vívtam élet-halál harcot. De most se ördög, se harc, csak az üresség.
 Sehol egy lélek, még az asztrál tér is mozdulatlannak tűnt, és a elmaradó kórtermek, mind-mind elhagyott tisztasággal intettek búcsút, mint egy rossz horrorfilmben.
-Hé valaki! valahogy sejtettem fölösleges, de muszáj volt hangomat hallatni, még azt is kockáztatva, hogy feltűnhetek valakinek, aki nem beszélni szeretne, hanem csak ölni.
 A válasz elmaradt és a lift ajtó sziszegve záródott, hogy komótos szokásával lerepítsen a földszintre.
 Istentelen világ volt, a Szent Könyvbe megíratott, hogy hatalmat kapnak kiknek testén ott a fenevad jele, és hát ez bekövetkezve, az Egyház csak egyet tehetett, titkos rendeken keresztül, míg a látszat rend létezik, harcoljon a gonosz ellen. Persze ez egy időleges állapot, az idő ketyeg, a sátán csupán a seregeit egyesíti, míg az ÚR engedi az embert, döntsön belátása szerint, pénz, hatalom, csillogás, csúcs fogyasztói rabszolga, vagy a lélek szabadsága!
 Nem számít, ma még volt minden. Volt rendőrség, akadt törvény és apparátusa, és  természetesen a gazdasági és politikai trónusokon, a legtöbb esetbe a gonosz kiválasztottjai. -Nos egy ilyen világba harcoltunk a gonosz ellen, minél több, démonná változott szörnyet küldvén a pokol jeges lángjai közé.
 A felvonó megdermedt, az ajtó feltárult és én kiléphettem egy szintén tök üres előcsarnokba, a recepciós pult mögötti óra csendet zavarón kattogót, mutatói lassan de elégedetten, visszafelé jártak, innentől már vélhető volt, én meg a pokolba!

 Elhagytam a kórház sivár sivatagát, hogy egy szétdúlt utcakép tárulkozzon elém, távolabb, egy templom lángolt lila tűzbe, delejes fényével uralva ezt a bizonyos alkonyt! Kocsik összeütközve hullák szanaszét heverve, mely fölött a rothadás bűze uralkodott, mindenen felülemelkedve.
 Még mindig nem értettem semmit, nem tudtam hogy a francba kerültem a pokol egy bugyrába, miként azt sem, miért nem végeztek vele, és egyáltalán, miért engednek szabadon mozogni?!

" Halvány a remény, és mikor odaérsz ahol derengését vélted, hamar kiderül, lidércfény az egész."

 Lassan lépkedtem, és tudatosan rendőr tetemet vagy járművet kerestem, mert ha már szabad voltam, fegyverre volt szükségem. S csak most tudatosul, trükkös felszereléseim nem voltak a szekrénybe, tehát így vagy úgy de tartottak tőlem, csak ha elengedtek és nem tartottak fogságba, talán valami áldás lehetett rajtam. -Na igen, ez csak reménykedés volt, miként fegyver mielőbbi felbukkanása, akár egy hulla görcsösen szoruló kezeibe.
-Várj! egy női hang volt, és mögülem csendült, új pillanatot teremtve, bennem meg a harcra készülés rideg hullámai élesztve. -Megfordultam, egy szőke hajú harmincas nő közeledett, hajának néhány tincsében a zöld szín villant ki, öltözéke praktikus, túlélésre való, nem mai lány lehetett az alvilág e dimenziójában.
-Ki vagy!? követeltem, nem kerülve el tekintetemet a jobbjába tartott macséta. A nő, pár méterre megállt, talán tartott tőlem, talán csak a jelét adta, nem kíván harcolni.
-A névnek van jelentősége? kérdezett vissza, barna szemeibe némi elégedettség fénylett, bár nem esthajnal csillagként.
-Olykor igen. vágtam rá, vitázni nem akartam, de ha már megszólított, akkor tudni szerettem volna, ki és miért is tette. S mint ha a nő értette volna a fejembe felmerülő gondolatokat, vállat vonva beszélni kezdett.
-Amy vagyok, négy napja keveredtem ide, eddig Te tűnsz az első normális embernek.
-Mert vannak normálatlanok? kérdeztem, ismernek kellett a lehetőségeket, na és a veszélyforrásokat.
-Akadnak, korcs emberi torzok, mint valami zombik, csak elég gyorsak és intelligensek is, már mint a maguk módján.
-Na és mi ez a hely? faggatództam, magam is fegyver után vágyva.
-Gondolom a pokol, mert nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra bekövetkezett a világvége, mi meg csak úgy megúsztuk volna.
-Szerintem nem is úsztuk meg...

Hanyatlás

 

"És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által." részlet Jelenések Könyve

A bedőlt fal óriási sebhelyként ásítozott. A lelkem, kráterként a pokolig süllyedt, mert az élet már csak ilyen. -Fáradt voltam, a szél be-be kacsintott, hűs érintése megváltásként érkezett, bár az általa hozott, hányás szaga, nekem is felkavarta a gyomrom, akár annak az ismeretlennek, aki kiadta gyomra tartalmát.
 Az utcára lestem, mozgás nem volt, igaz egy hulla több napja, kb száz lépésnyire bizarr emlékként adta meg magát az enyészetnek, mert hát ember, embernek szemét vájja. De várható volt, előbb leromboltuk a természetet, majd erőforrások drasztikus kimerítését követőn, egymásnak estek a nemzetek, hogy a végére egy anarchiába süllyedt világ maradjon, legalább is egy darabig még igen.

 Isten létezett, de az emberiségről lemondott, az ördög viszont élvezkedett, tetszett neki e pokolzivatar. Számomra majdnem mindegy volt, bár a kereszt jelét viseltem páncélomon, az eszközeink nem sokkal különböztek a sátán szolgáitól, hol ott, a Négy Lovas már megindult. Állítólag Afrikát az éhhalál látogatta meg, Európában a járványok, rothadó ragályok terjengtek fűtótűzként, miként Ázsiában háborúk megszűnni nem akarva tomboltak, és a sornak még messze nem volt vége.
 Nem számított, a hőség augusztusi dögvészként nehezedett a vállamra, a karabélyom súlya túl lépte az elviselhetőség határát, de nem tehettem le, az életem függőt tőle, miként a növénynek az eső, a katonának a fegyver a léte és túlélése. -Persze sok embernek nem volt még halovány esélye sem. A minap egy kisvároson vezetett át az utam,amit viszonylag elkerült a káosz, egy héttel ezelőttig.  A település megúszta, egy raktárt fosztottak ki, örült ember-állatok, de a városka szélén, még e széthulló világba is működő demencia központnak már nem volt ilyen szerencséje. A vadbarmok pusztán szórakozásból sorra megkínozták, majd megölték a javarészt idős és magatehetetlen embereket, a személyzet sem úszta meg. -Könnyfakasztó volt, nagypapák, nagymamák voltak, kik ártani már nem tudtak senkinek, de a barmok, az emberi söpredék legalja, még a halál méltóságát is elvette tőlük. Na ekkor döntöttem, a feladatom feledve, követni kezdtem ezt a körülbelül, húsz fős hordát, és ha Isten engedi, mindet a pokolba küldöm, élvezzék csak minél előbb az öröké tartó szenvedés.
 Nem kellett volna, de nekem is voltak szüleim, és még a halál árnyékában is, embernek kell maradni, de csak az emberekekel szemben. Viszont e moslék társaság immár tetteik után, rég nem embernek számítottak, még Isten szemeibe sem, de még állatnak sem, hanem DÉMONOK voltak akiknek viszont pusztulás osztályrészük, mert csak azt érdemlik! -Moralizálás(?) egy teljes zavarodottságba merült világban? -Talán igen, mert Isten bár mily terhet is helyez ránk, elvárja az emberhez való, méltó viselkedést. Igaz, a babona imádók, a pogány hitűek, mind-mind leköpik Istent, de rájuk is lesz gondja a Mindenhatónak, a bálványaik ugyanis őket sem fogják megvédeni, mi keresztesek pedig addig tesszük a dolgunk, míg az ÚR, végső ponttal le nem törli e kudarcra ítélt emberi fajt...   

Levadászó

 Naomi Vatts egy harminc év körüli szépség volt, munkáját tekintve, adminisztrátor egy nagy közlekedési vállalatnál, Bostonban. Napbarnított  arcán, kemény vonások rejtőztek, sötét, hosszú bőrkabátja alatt pisztoly lapult, az alig felhős ég alatt, fülledt meleg uralkodott, s ha a nő kabátjába nem működnének a hűtő szállak, nyilván elájult volna, az idő ugyanis nem kegyelmezett az emberiségnek, igaz az emberiség is gond nélkül kizsigerelte a planétát, szóval csak egy szimpla adok-kapókról volt szó, melynek végét sejthetőn az emberi faj pusztulásával tetőzi be.
 A mély barna hajú nő, egy adott feladatott követve, céllal szelte az utcákat, miként a tervet követve lépet be a egyik félreeső ruhakölcsönzőbe, immár az izgalma akaratlanul is fokozódott, ezt nem nagyon tudta uralni, bár hozzá lehetne tenni, sok más dolgot sem.
 Nő volt, de valahogy, a tömeggel ellentétbe, nem pasit pasira halmozva, vadászta a hímnemű lényeket. Ő egy férfit szeretett volna, egyet aki szereti és elfogadja olyannak amilyen. Persze mások a vágyak, és mások a lehetőségek, mert bár csinosnak mondták, még is, azt aki igazán őt szerette volna, ez eddig nem bukkant fel, nem sietett a nagy szerelem, pedig az idő zakatolt, mint egy kisvasút, és még gyermeket is szeretett volna.

Bent a klímának köszönhetőn, hűs, a kintihez mérten kellemes húsz fok uralkodott és a pult mögött, egy közel vele egyidős szőke bringa mosolygott. Naomi kicsit el is fintorodott, nem hitte volna, hogy egy szőke libát jelölnek a túlélésre. De megbízói, az ÉLETEN TÚLIAK sosem tévedtek, meg aztán, az ő gondolataik nem emberiek, inkább egy alternatív világ teljes megalkotásának tégláit válogatják, és nem az egyént, hanem az összességet szemlélve választják a kiválasztottakat.
-Parancsol? tudakolta a kék szemű kölcsönzői alkalmazott, a kötelező mosolyát természetesen fent tartotta, ez is a feladatai közé tartozhatott. A fekete bőrkabátos vendék, nem pazarolta az időt fölösleges csevegésre, tette amire megbízták, pisztolyát előrántotta és a biztonsági kamerákkal nem is törődve a szőkére célzott, és még mielőtt a liba felfoghatta volna, mi is készül valójába, a fegyver eldördült.
 Az Amy Lonit néven ismert alkalmazott megremegett, majd érthetetlenül nézve a vendéget, összeesett, a homlokán éktelenkedő lyuk, pontot tett itteni élete történetének. -Hűvös maradt, Naomi nem nézte meg áldozatát, a lövése halálos volt, és mert halovány bizsergés környékezte meg, tudta, az ÉLETEN TÚLIAK közelednek, és mint mindig, magukhoz ragadják az áldozat lelkét, hogy átvigyék abban a bizonyos alternatív világba.
 Nem várt, nem a rendőrség volt a legfőbb félelme, inkább a hatalmasok delejes erejétől rettegett. Úgy volt vele, hogy pont elég azon pillanatok, mikor álmába megjelennek, és közlik vele a következő célpontot.

 Így a ruhakölcsönzőből sietve távozott és igyekezve kirázni elméjéből a szőke nő döbbent arckifejezését, a legközelebbi metrólejáró felé lépdelt. -Ölt már bőven, de valahogy ez az eset, a szokásosnál is erőteljesebben ragaszkodott, mint ha a lelkiismerete háborgott volna, mint ha a tévedés hullámai jelentkeznének brutális tolakodással. -Igaz nem tévedett, az álomüzenet egyértelmű volt, és a hatalmasok is közeledtek, de még is, valami nem stimmelt(?)

Álomvadász 2 ( a Föld )

 A koromtól szürke ablakon John Bren csak homályosan látta a várost és a fekete füstöt  okádó gyárkéményeket, mondjuk ezen utóbbira nem igen volt kíváncsi, de ez volt a jelen, a jövő pedig csak rosszabbnak igaérkezet.
 Nem akart filozofálni, az egyik légi busz hirdetések élénk villódzásától elfordulva, kedvenc karosszékéhez lépve pihenni szándékozott, hiszen túl volt egy küldetésen és ebből adódon, három nap pihenő járt, és nem kevés aranykredit. -Persze a pihenés is relatív, kint légzőmaszkkal, vagy csillagászati összegekért egy-egy rezervátum, ahol a természet emlékeit erőmezővel óvják a mocsoktól úszó szennytengerré változott valóságtól. Igaz, ez még mindig jobb, mint a 100 emeletes tornyokba energiát szolgáltató sok-sok ember, akiknek álmainak biztonságáról, John és a hozzá hasonlatos álomvadászok gondoskodtak, mert ma a nyugodt álom minden pénzt megért.

 A férfi élvezte a semmittevést, és nagyot sóhajtva, ha kicsit jobban figyelt, hallhatta a lakása légtisztítójának, csendes, örök és monoton zümmögését. Ám nem akart a valóság sötét és savas esőktől koronázott világára gondolni, bár, tulajdonképpen az álmok kacifántos és mindig új szabályok szerinti maszlagját sem kedvelte. -Furcsa mód, de az életét elpusztítani is képes Dobozvilág vonzotta. A köztes terület mely összeköti az álomvadászt az álmok univerzumával, és ahol, talán egy programhiba, esetleg egy anomália végett, de egy csodás, kedves nővel találkozott, kinek szeplőktől bájos arcán egy kedves mosoly játszadozott, szemei pedig maguk voltak a végtelen.
 -Meg akarta szólítani, de a nő ahogy felbukkant, általában a kapunak is nevezett átjáró közelében, mindig tudva, mikor és hogy, de eltűnt, csak emlékét hagyva hátra, immár negyedik alkalommal.
 John jelentette a dolgot, és ugyan a technikusok nem tudtak épkézláb válaszokkal előállni, azért keringett egy legenda a vadászok körében, mely szerint akinek megjelenik a Doboz jó tündére, hamarost a halállal fog találkozni.
 -Ki tudja, még ez a variáció is megtörténhet, mint minden más, miként az is, amit egy öreg mentor mesélt egy elveszett vadászról, kit a Doboz ugyan nem ölt meg, de elrabolva örök fogságra ítélte. Na igen, sok a szóbeszéd és a legtöbbje csak unalmas elme szüleménye, de John reménykedett, az a valaki akit ő látott, egy élő személy, és se nem géphiba, se nem jó tündér aki a kaszást jelzi, voltaképpen, saját magának bevallhatta, beleszeretett a látomásba.

 Paradox szerelemnek tűnhetett, egy kicsavarodott világba ahol az álmokra elektromos pengékkel felszerelt férfiak és nők ügyeltek, csak, hogy az automata gyárak kellő energiával legyenek ellátva. S bár uralták az álmokat, és milliárdnyi ember csak elemként funkcionált, az emberiség ébren lévő hányada, még csak pár esztendeje mondhatta azt, hogy a Marson létrejött az első igazi város. Persze ahogy a világ eltorzulva, a népesség problémáját és az energiaéhséget egyetlen módszerrel megoldotta, már nem volt oly nagyon érdekes az új bolygók felfedezése, vagy az ismertek kolonizálása, bányák és egyebek telepítése, hiszen nem állt fent a kényszer, és mivel a népesség többsége kapszulákba feküdve kis helyen elfért, nem volt igazi motiváció.
 -Voltak legendák, hiszen azt mindenki sejtette aki élt, hogy a Földről az embernek előbb-utóbb el kell mennie, mivel úgy hazavágta e faj a planétát, hogy ez elkerülhetetlenül  az összeomlása felé sodródott. A tervek, vagy inkább pletykák szerint a vezető klánok elköltöznek és a Földet addig üzemeltetik androidok és minimális személyzettel, amíg lehet, miközben természetesen a Marson és a Holdon, újabb embererőműveket emelnek, feltöltve a legolcsóbb energiaforrássókkal, az emberekkel....

Álomvadász

 Egy dobozvilág, teli istenekkel és démonokkal, egyszóval egy átlagos ember elméje, minden dísz és mocsok egyvelegével egy erdő képében materializálódva. -John nem igazán volt boldog, hogy neki kellett belépnie ezen eltorzult dimenzióba, de nem volt választása, erre esküdött fel, és az elvek kötelezték, meg más is...
 Persze kitérhetett volna a küldetés elől, de mit ért volna vele(?) életet egy agyonszennyezte világba, ahol a rémálmokat profi vadászok szűrik ki, és az emberek csupán energiaforrások egy kisebb kiválasztott körnek. - Akkor inkább a munka, belépni a szürreális rémálmok hazájába, és levadászni a legveszélyesebb képzeteket, csak, hogy az emberek a kapszuláikba továbbra is nyugodtan aludjanak és energiájukkal táplálják a kiválasztottakat. -Igen, kicsit a Mátrix világa kacsint vissza, azzal a különbséggel, hogy az ember leggonoszabb ellensége nem a gép, hanem egy másik ember!
 Bent volt, a doboz egy mesterséges, áramkörök által táplált világ, amely kapocsként szolgált az álom és a valóság között, egyfajta lift a vadászok számára az álomország irányában, azzal a kellemetlen mellékhatással, hogy míg az álmokból csak ébredni lehet, a dobozba akár meghalni is. - Komisz egy minivilág, egy fallal körülölelt erdő, melyen muszáj átvágni, hogy beléphessen az utazó az álmok valóságában. Ám mivel ez egy köztes világ, míg a gyalogút tart, ami időben valójában pár másodperc, a benne barangolónak több órának is tűnhet számtalan veszéllyel megrakott vízió, mely utazási idő alatt, a doboz szellemei végezhetnek is az óvatlan vadásszal.

 Ez volt, hiába írta az emberiség a 2455. esztendőt és a kiszolgáló automaták és számítógépek szinte mindenre képesek voltak, ím még az álomba utaztatásra is, a tökéletesség nem volt erősségük. Igaz, a vadászok átesve egy komoly oktatási programon, elmagyarázzák az akkor még növendékeknek titulált férfiaknak és nőknek, a mentorok, hogy azért kell a dobozba való utazás, hogy az agy átálljon a valóság és az álom közötti furcsa különbségekre és elfogadja az éppen aktuális szabályszerűségeket,  no persze azt azért nem magyarázták meg, miért is van esély a halálra e kreált valóságba.

 -A fák árnyékot vetettek, az erdő neszei a szokásosaknak mutatkoztak és bár John kezében ott pihent a pengéje, még sem érezte magát biztonságba, már a kapuhoz kívánkozott. Mert inkább dolgozott egy ember agyában, a készülő rémálmokat semlegesítve, mint minden lépésre figyelve az életét féltse. De nem panaszkodott, a többséggel ellentétbe, ő élt, és bár egy .urvára elcseszett Földön tengette életét, még sem egy energiapanelkét feküdt, hanem mikor nem dolgozott, evet-ívott és még szórakozhatott is, valódi érzéseket élve, s éjjel ellenőrizetlen, igazi, álmokat álmodva, végül is még embernek mondhatta magát...

Döntés

 A régi háborúk már csak emlékek voltak, a jelen pusztulása, meg maga a rémálom. -Tom Hill, kelet ura, a Nimbani torony birtoklója, ismeretlen vizekre tévedt, mikor úgy képzelte, birodalmán túl is megállítja az élő-halott hordák, pestisként való terjedését.
 Az elején minden jól indult, mint általában szokott történni, húszezer fős hadseregével és varázslói segedelmével sorra hódította vissza a zombik által megszállt területeket, tűzzel törvén meg a legerősebb ellenállásokat is. Ám ahogy a logisztikai útvonal egyre csak nyúlt, mint a rétestészta, a helyzet kezdett zötyögősé válni. S bár Tom Hill félisteni erővel rendelkező hatalmasság volt, katonái minden csata után kevesebben, az ellenség kifogyhatatlanul, a mérleg nagyon billegősre váltott. S miközben ő a kontinens felszabadítást tűzte zászlajára, az addig a hozzá hasonlatos nagyurak paktumot kötve, megtámadták uradalmait felettébb nehéz helyzetbe juttatván így.
 Két választása volt, vagy folytassa a hadjáratot és bízik a szerencséjében és abban, hogy az otthoni csatlósai kellő erővel rendelkezve dacolni tudnak a támadásoknak, míg vissza nem tér, vagy azonnal megindul haza, mielőbb megtörve a nagyurak okvetetlenkedéseit. -Komoly kihívás, mert, Kelet ura jól tudta, ha elesik a hátországa, megszűnik minden utánpótlás és akkor valóban nehéz helyzetbe kerülni. Viszont ha visszafordul, akkor az egész hadjárat eddigi eredményei jó esetben is hónapok alatt a semmivé foszlanak, és az élő-halottak a Belső Világ védelmét szolgáló Vören-folyam partján fognak ismét tolongani.

 Tizenegyezer katonája volt és kétezer szenvedő akiket ugyan nem öltek meg a zombik, de karmaikkal megfertőzve, még a legjobb gyógyítók is csak késleltetni tudták az átváltozást. -Egy dombon állt, vértezetén a tekergő sárkánykígyó ragyogót ezüstös fénybe, távolabb egy erdő sötétlett, fái a felhőket karistolták, vadjai rémülten kerülték a zombikat és mindezen túl, a letűnt AKON civilizáció romvárosa magasodhatott, ma már csak maradványaiban. -Tom ismerte a legendát, ismerte az AKON kultúra óriási hibáját, és azt is, hogy minden csapás a világra onnan eredeztethető. A nagyúr legbelül úgy gondolta, ha behatol a romvárosba talán megleli a zombik elleni gyógyírt és a világ újra felszabadul a nyomasztó szörnyűségek alól. 
 Mert hogy is volt(?) az AKON főpapok, hogy egyre gyarapodó lakosságú királyságukat megfelelő mennyiségű munkaerővel, ingyen munkaerővel lássák el, elkezdték a holtakat feltámasztani. A kezdett sikeresnek bizonyult, azután viszont egy járvány tört ki az engedelmes élő-halottak között és az AKON civilizációt előbb megremegtették, majd mert a papok, zombik ellen újabb zombikkal válaszoltak, ami végett rövid időn belül az egész hatalmas birodalom összeomlott és az emberek megérkezéséig a zombik birtokolták a teljes kontinenst. -Ám az embereket egykor istenek vezették és a kontinenst egy kardcsapással kettéválasztották, amelyet a Vören-folyam jelképezett, s olyan mágiát bocsájtottak a vízre, mely rettegéssel töltötte el az agyatlan zombikat.
 Tom sóhajtott, arcát többnapos borosta fedte, szemeire a fáradtság fátyla nehezedett, és nagyon bánta, hogy az istenek idővel eltűnve, csak néhány olyan kiválasztott, mint ő is, képviselték az aranykor tündöklését. -Persze nem kellett volna így történnie, hiszen mindenki tudta, a biztonságos földek immár nem sokáig tudják ellátni az emberiséget élelemmel, kellenek az újabb földek. De hiába kellenének, a négy nagyúr között rég volt egyetértés, és mikor egy valami jót szeretett volna, a másik három nyílt támadást intézet területei ellen. Igaz, gondolta kelet ura, egy hatalmas háború a Belső Világban, szintén megoldja a népesség kérdését, s ahogy most látszott, nem az élő-halottak az emberiség legnagyobb ellensége, hanem maga az ember!
 Tom Hill döntött, erőltetett menetbe visszavezényli seregét, birtokait védendőn, a fertőzötteket pedig jobb híján tűzhalálra ítéli...