Arhtur Dareus Cook: Esztelenség ára

"Nem attól lesz a világegyetem békés, hogy nem lesz több háború, a béke csak a háború következménye."

A professzor a csillaghajó fedélzetén a gondolataival játszadozott, egyféle elméleti lego gyanánt. Volt ideje, az idő semmiben nem akadályozta, így egykori szülővárosára fordította figyelmét, a speciális kamerarendszer mindent megmutatott, még azt is amit nem kellet volna. 
 Sötét város, ez volt a metropolis elnevezése, s ma már messze nem szolgált rá kétes megnevezésére, az történelem már csak így felejtette, miként a reggel a nyálkás ködpamacsokat. -Hátradőlt, a képernyők számtalan jelenetbe kezdtek, a férfi pedig élvezte a kabin pasztell színeit, valahogy sterilnek, tisztának érezve magát, legalábbis a lenti színkavalkádhoz képest. Tulajdonképpen élvezte a pillanatot, élvezte a város tereinek, utcáinak történéseit, élvezte azt hogy létezik és e város mely egykor sikert és hírnevet ígért számára, immár elhomályosodva éppen csak derengett bűntől megfertőzött múltja. Igen, a jelen a lényeg, habár az évszám elégé furcsa, hiszen nem egyezett hajón kijelzett idővel, talán nem volt jelentősége, gépi hiba, meg ugye  a jelen a mérvadó mert hát abból születik a jövő. -Egyszerű gondolat volt, sok ember köpte e szavakat, hittel vagy éppen propagandától vezérelv, de a professzor esetében, lehet volt valóságalapja, mint az istennek akarata.
-Szép! mosolyodott el a tudós, egy körmenetet fedezve fel, Chenia istennő bölcs papnői vezetésével, a reggel valahogy e nap mozgalmasnak ígérkezett. -Hatalmas zászlók voltak, hatalmas orr-t lebegtetve, egyféle intésként az embereknek, a hazugság, nem bőség csupán egy plusz bőrönd mely utat enged a pokol kikövezett kapuja felé. Érdekes volt, miként a antigravitációs hengerbe lebegő molekula kocka, amely inkább tűnt zselatinnak, mint intelligens létformának, pedig az volt. No nem egy találmány, inkább egy találás következménye, nem szavakat hanem tudást adva a professzornak, aki olykor furcsa mosolyt engedett meg magának, nem pillantva a zöldes valamire, inkább csak gondolva rá.

"ha a tudást üvegbe zárnánk, talán jobb lenne a világ, csak egyszerű lények lehetnénk, érdekek helyet csak az ösztönöknek engedelmeskedve."

 Az idő komótosan mozgott, az űrhajó álcája tökéletesnek bizonyult a képek pedig a mindennapi élet töredékeit mutatták, színházi kiselőadásnak, házimozinak tűnve a férfi számára.
-Negyvennégyes tér! adta az utasítást Labron professzor, valami belső késztetéstől vezérelve az egykor véres harcoknak helyet biztosított térre érezve késztetést, isteni sugallatot , vagy csak a magány kínjától vezérelten. -A tér hatalmas volt, két külön parknak is helyet adva. Az egyiken a lerombolt múlt mesterséges töredékei meséltek a régi korokról, falak, ajtónyílások, oszlopok képében, míg a másikon gyönyörű virágágyásoktól körülölelten egy bölcs férfi hatalmas szobra emelkedett, a halhatatlanságot tükrözve. 
-De hisz én vagyok!? ismerte fel a szoborba önmagát a férfi, s bár tett dolgokat, abban biztos volt, a világmindenség ezen pontján nem avatkozott úgy be az események sodrásába, hogy szobor lett volna a jutalma.
-Igen, ez ön. szólott a fedélzeti komputer vagy esetleg a lebegő zselés idegen(?) annyira zavaros volt a pillanat, hogy a férfi azt sem tudta, mit hova is rakjon elméjében, s mikor a szobor előtt álló kislányt is észrevette, teljes kavarodás vette át a helyet agyában, érzelmek és tudás kezdtek ádáz harcot, okkal és ok nélkül egyszerre.
-A lányom??? hüledezett a professzor, az adatok mondatták e hitetlenkedő megállapítást, hiszen nem emlékezett Sötét városba töltött keserédes éveiből semmi romantikára, de még annak árnyékára sem...

A dolgok teljes káoszt eredményeztek, kezdett minden szétcsúszni érthetetlenné változni, miközben ujjai felfeszítették a biztonsági védőfedelet és a nagy piros gomb felé közeledtek, nukleáris bombázás készítve elő. Ez nem ő volt, s bár utálta régvolt szülővárosát, soha nem kívánt a megsemmisítését, pláne nem a saját keze által.
-Mi történik!!! hüledezett a férfi, immár akarattal nézve a hengerbe lebegő idegen létformára, minden mozdulatát neki tulajdonítva, egyféle bosszú gyanánt a sok tudásért cserében.
-Ön nukleáris csapást kíván mérni ezen planéta egy bizonyos városára. közölte tárgyilagosan a komputer, a gépet nem igen vezérelték érzelmek, és talán a lebegő idegent sem.
 Lecsapott, a gomb benyomódott és egy mindent törölni készülő hagyományos értelembe atombomba indult útjára, tűzet, és óraleállást eredményezve másodperceken belül.
-NEEEE!!! ordított Labron, ám semmi nem változott, néhány pillanatig, aztán a képek megremegtek, vöröslő tűzvihar keletkezett és egy totálképen jól látszott, hogy egy hatalmas gombafelhő emelkedett az ég felé, eltakarva, beborítva az egész várost, talán mindörökre...

Epilógus

-Miért miért! acsarkodott a férfi, talán már túllépve az őrület határán, mikor egész teste megrázkódott és testét valami ködszerű hagyta el, pillanatok alatt az amorfból a tudós tükörképét mutatva.
-Emlékszel mit mondtál mikor megkérdeztem mit adnál a hírnévé? szólalt meg az áttetsző másolat, talán kicsit gunyorosan, talán savanyúan.
-Azt hogy mindent. nyögte a téboly határán lévő férfi a szétvert kabin romjai közepette.
-Hát itt a lehetőség, a mindent elvettem, most rajtad áll, hogy hogyan teszed magad igazán híressé, az idő neked dolgozik. mosolyodott el a nem fizikai klón, majd mintha csak egy huzat született volna, szertefoszlott, ráébresztve a professzort, hogy saját egojával társalgott és saját egoja, nem az idegen létforma vezérelte kezét, hogy egy várost eltöröljön a föld színéről, talán mindörökre...azaz nem! Ez a hajó és az idegen barátja talán képes az időt visszavetni abba a bizonyos végzetes pillanatba és akkor valóban hős lesz, valóban híres még ha senki sem fogja megtudni...

Holdfény

A hold nem egy mesevilág volt, ugyanis zord sivatagai és tűz és jég valósága között, csak a mélység adott elég teret az életnek és így az embereknek is, nem a külső, hanem a belső biztosítva a létezés tökéletességét. -Furcsa volt, miközben a földön a felszín színes és varázslatos, a hold árnyaival és dombjaival, be-be csapódó meteorjaival, olyannak tűnt mint egy szürreális pokol, az elveszett paradicsom. -Persze a látszat ellenére nem az volt, igaz az élőlények, így az ember is az alvilágba éltek, ám mégis csak lélegezhető volt a levegő, mivel a földiek számításai ellenére a holdnak igenis volt légköre és a hatalmas barlangüregek, gombáknak, indás paszulynak és számtalan a félhomályt kedvelő nővénynek, állatnak adott otthont egy sajátos univerzumot szolgáltatva.  

 Itt nem volt Ádám és Éva előtörténet, itt volt a sötétség mestere és egy tucat, a földről elhozott ember, ő általuk hozta létre a későbbi holdi civilizációt az igazság ura, a sötétség mérhetetlen fejedelme.  Nem rivalizálás volt ez, isten szemet hunyt a gonosznak titulált főangyal tettei felett, talán maga is gyanítva, lehet, hogy ez az igazi lehetőség, nem a kék bolygót vírusként elárasztó emberiség.  A mester mikor létrehozta művét távozott, de a hatalmat egy mindig jelenlévő sötét angyalára bízta és a szent akarat betartatását az atyákra, hogy a hit és a tudás sose keresztezze egymást. A mester maga az áldás, a mester az élet és ő az ki szabályaival mindent rendben, szolgáival ha kell végrehajtat, egészen az ő eljöveteléig.

-S lent a földön azt hiszik isten a könyörületes, nagy tévedés, isten szemmel láthatólag végig fogja nézi ahogy a földi élet kihunyva kedvenc emberei pedig önmagukat fogják felemészteni, sokkal előbb mint azt ott lent bárki is gondolná. S a meglepetés, a Jóisten nem fog beavatkozni, se rimánkodás se káromlás hatására sem, mert isten úgy véli, amit vetsz, azt aratod. A hold a kezdettektől fogva egészen más volt, itt a szabályok kőbe vésve betartásra kerültek, és az atyák tanácsa nem engedte meg az ostobaságot, a javak extrám felhalmozását, az erőforrások kimerítését, ők következetesek voltak, ők éppen úgy ellenőrzés alatt tartották a szaporulatot, miként illúziókkal megóvták a holdat az ember gyarmatosító szándékaitól. A hold az egyetlen jövő a maga szigorú írott és íratlan törvényeivel, végrehajtóival és magával a lehetősséggel, hogy igenis lehet másként is élni...

...Markot nem igen érdekelték a szentírás tanításai, egy rozoga viskóban ült és a ház gazdáját várta, egyetlen céllal, hogy Végrehajtóként beteljesítse a tanács ítéletét, ugyanis Zakva Anton eretnek gondolatai a keleti körzetbe egyre nagyobb visszhangot keltettek, szórólap és az illegális rádióadásai sértik a törvényt és sértik a mester szentségét. Az igazság az, régen nem voltak ekkora bajok, egykor a Végrehajtóknak, tolvajokat, paráználkodókat és csalókat kellet leginkább előállítani, ma már nem, földi idő szerint 1969 július 20-tól számítva felütötte fejét a nyílt eretnekség, a földi emberek utáni vágyakozás, isten felsőbbrendűségének elismerése, ami ugye egyértelműen szentségtörésnek számított. -A szoba egy konyhaszerűség volt, még parázsló tűzhellyel, ez által melegen tartott ebéddel ami valami rosszul sikerült főzeléknek tűnt, pláne az asztalon heverő konzervhez képest. Természetesen nem kóstolta meg, miként a forrásvizet is kihagyta, nem vendégeskedni érkezett, hanem ítéletet végrehajtani. -Egy jegyzetet olvasgatott, a kunyhó egy rejtett odújába lelve meg, elég vakmerő elméleteket tartalmazva a mester és az isten, vélt konfliktusáról. Zakva lázadását már rég megfékezték volna a hatóságok, ám az atyák a messzi fővárosba úgy ítélték, kerekedjen ki a történet, mutatkozzon meg mind ki osztja e eretnek tanokat, hogy aztán gyorsan és végérvényesen befejeződjön e zord színezetű történet. Persze nem Zakva volt az egyetlen a holdon, kik a emberek technikai fölényét látva a holdra szállás idején, úgymond megtértek. Nem egyedül volt, ám a többség tisztába volt a mester igazságával és hogy egy haldokló világ kétségbe eset kapkodását takarta a 1969-es látogatás. S tegyük hozzá, míg a földön az angyalok kerülték a dolgok megoldását, az addig a főváros legszentebb katedrálisába ott trónolt Au'sil sötét angyal, aki ha a szükség úgy kívánja megrebegteti szárnyait és az eretnekeknek nem marad az égitesten sem maradásuk sem irgalmuk.

 Az állandó félhomály mely az épületeken kívüli világot uralta, a Baraja kristályoknak volt köszönhető, amik igazából nem is kristályok, hanem baktériumok voltak, melyek a hatalmas barlangvilág falait, oszlopait uralták, fényt tehát életet biztosítva ezzel. Igaz, ahogy az évszázadok egymást felzabálva haladtak a jelen pillanat felé, lassan megjelentek a fáklyák, gyertyák után az elektromos áram, na az igazi csodát tette, a tehetős városok szemkápráztató fényekbe fürödtek, míg a vidéki farmokon, jó ha volt egy-egy széngenerátor. Azok is faramuci szerkezetek voltak, a fűst nem mehetett ki, nem pusztíthatta a légkört, így csövek és különböző szűrök segítségével szinte füstmentesen működtek, igaz ezen berendezések többe kerültek, mint amennyi hasznot hoztak egy-egy paszulyt termelő tanyának. Mindegy, ez volt a fejlődés és azért aki tehette igyekezett lépést tartani, még akkor is ha egynéhány találmány teljességek fölöslegesnek tűnt. -Zakva, hazafelé lépkedve egyáltalán nem tartotta a fejlesztési intézetbe kiakkumulál dolgokat feleslegesnek, sőt úgy vélte, a sok találmány emelte a földi embert sokkal magasabb szintűvé, mint a holdlakókat. -Nem, nem  nézte le saját világát, de megvetette a atyák uralmát és az állítólag mindenre odafigyelő sötét angyal akaratát. A középkorú férfi úgy vélte, ha a holdon is minden a saját medrébe áramlana, akkor lehetséges, mivel nagyobb háborúk soha nem történtek az égitesten, hogy a hold népe lenne az amely lelátogatott volna a földre, és nem fordítva.  Nehéz volt ez így, nehéz volt elfogadni, miként körülményes volt a hatóságokat és a végrehajtókat kijátszani, de eddig sikerült és el kell ismerni véleménye és álláspontja sok ember elméjében megragadva akár még a jövőt is átformálhatja idővel.

 Az idővel nem állt jól, a nagy rendszer szerint közeledett az alvás ideje, azaz a Nyugalom időszaka és ő még csak most ért haza, pedig rengeteg dolgot szeretett volna még csinálni. Az út hosszú volt, de lelkesnek érezte magát, oly annyira, hogy vacsorát követőn még rendszerezve gondolatait levél íráshoz fogva, buzdító szöveget küld néhány megbízható barátnak, ha már szikra van, legyen belőle tűz is.  -Ily gondolóktól feltüzelve érte el a zúzó, egykor még csörgedező patak medrébe felépített kunyhóját ahol  zavartalanul és biztonságba élhette az életét. Igaz, ott voltak a rendészek, de a kisebb településekre jó ha jutott egy, annak meg annyi dolga volt, hogy nem igen kellet tőlük tartani. A végrehajtók már egy külön történetet képviseltek, őket az atyák mozgósítják és konkrét személyekre vadásznak, ám keleten ahol sok a bandita, kik nem félve a hatalomtól annak gyenge pontjait kihasználva komoly potenciált jelentettek, még a végrehajtóknak is kockázatos kaland volt a járt utakról letérni. Természetesen Anton jól tudta, ha egyszer a zsiványok túlfeszítik a húrt, a helytartótanács kivezényli valamelyik erődből az armadát és akkor egy időre megszűnik a zavar a rendszerbe, de az eretneknek titulált férfi szerint az a kritikus pont még odébb volt.

-Benyitott, hazaért és elégedettség töltötte el, az a elégedettség és a nyugalom amely minden embert fogad mikor a napi dolgait követőn végre hazaérkezik és lepihenve maga mögött tudhat még egy szabályok által behatárolt napot. Az étel illata még némiképp sziporkázott a levegőbe, egy túlfűszerezett főzelék képébe, és egy egészen másik illat, egy ember illata is derengett a ház aurájában. -Rosszat sejtett, nem várt vendéget és ebbe a menedékébe még sohasem invitált meg senkit, szóval valami nagyon nem stimmelt, hátrálni kezdett, miközben felfedezte a könnyű vörös páncélzatú végrehajtót aki halovány mosollyal arcán egy pisztolyt szegezett rá, egy szétrobbanó lövedékkel megtöltött fegyvert, melynek túlélési esélye egyenlő volt a nullával.
-Jó estét barátom! szólalt meg a széken terpeszkedő férfi, hangjából csak úgy csöpögött az irónia, miként Anton arcáról a veríték.
-Jó estét, bár azt hiszen ez most csak egyikünkre érvényes. adta fel az eretnek, esélyt sem látva a menekülésre, igyekezett elfogadni, hogy most vége az életének, ami persze teljességgel lehetetlen volt, már mint az elfogadás.
-Az élet már csak ilyen. vont vállat Mark, és még mielőtt a társalgás tovább folytatódhatott volna meghúzta a ravaszt, a léghajó már úton volt, nem volt idő semmilyen csevejre, az majd az atyák egyik tornyába kerül teintrékre, addig viszont csend...

Enyészet ködében

Egy hatalmas monstrum közeledett, lánctalpai mindent letaroltak, egyféle  aratógépként funkcionálva. -A fene se tudja mikor kezdődött, de egy biztos, amikor összeomlott az emberi civilizáció, némely gép életre kelt és ugyan céltalanul de megkezdték örökös küldetésüket, mely nyilván akkor fejeződik be, mikor egy roncsvadász csapat le nem gyűri, vagy energiaforrásai ki nem merülnek. Igazából mindegy volt, ezek a félig élő félig rideg fém szerkezetek senkinek sem ártottak, csak mentek nyílegyenesen, mintha hívná őket valaki vagy valami, igazából a nagy kérdés az, valaha is oda érnek e ahová elindultak tudatra ébredésük pillanataiba.  Persze az ember sem különb, már akik még életbe vannak ezen elkorrodált felszínű, egykor kék bolygón. Az ember is születik, és ha van is eredendő célja, csak akkor tudhatja meg, ha meghal, mert addig minden bizonytalan. S ugye meghalni nem nehéz ahol , víz, élelem már luxusnak számít és ha még védelem is akar, az maga a Kánaán. 
- A gép tova gördült, természetesen ő nem próbált semmit és senkit kikerülni, a jóérzésű ember, ha élni kívánkozik inkább megtartsa a három méter távolságot, és ez a három méter csak filozofikusan értendő, mert bizony némelyik szerkezet brutális fegyverzettet is kreált önmagának, na ők már királyok voltak. Aki mellettem haladt el nem volt király, a királyok falkában jártak megnehezítve a fémre vadászok dolgát, mi több, hallani lehetett olyat, hogy egy-egy templomnyi monstrum kimondottan vadászta a fémre vágyakozó kalandorokat. -Nem érdekelt, császári felderítőként csak annyi volt a dolgom, hogy ha olyan kolóniát találok, mely elért egy bizonyos fejeltségi szintet, azt intrikával, cselvetéssel, végső esetben egy bombázás kieszközölésével semmisítsem meg. 

 Furcsán tűnhet, de még mindig érvényes az a mondás, hogy ember az embernek farkasa. A Marsi hegemónia stratégiája, hogy a Föld maradjon egy mindenre szinte alkalmatlan világ, ne kerekedjen felül az a szemlélet, hogy a technika által istenek vagyunk. Ez persze ironikus, hiszen a Mars is egy technológiailag erős emberi civilizációnak adva otthont, most ő dominálva a naprendszerben. Négy holdon van marsi település, négy holdon uralkodik bizonyos korlátok között az ember, és akkor itt az egykori anyabolygónk amit karantén és káoszba tartva nem vagyunk hajlandók újra benépesíteni. -Na jó, benépesítve úgy ahogy be van, az emberek élet-halál harcot vívnak egymással, a mutánsokkal, olykor még a gépek ellen is, miközben a természet lassan erősödve egyre veszélyesebb állatokat kreál, visszahódítani kívánva a planétát. Ez jó, jó lenne a bolygónak és jó lenne a Marsi vezetés számára, ha az utolsó ember is eltűnne a földről. Természetesen ezt a mars katonai ereje is megoldhatná, de valamiért a császár nem engedélyezte ez eddig a totális bombázást, vagy egy sokadik, emberre végzetes vírus elengedését. -Politika(?) talán, de igazából senki nem lát a lapokba, senki nem tudja mi cél vezérli a vezetékek által életbe tartott és mégis mindent ellenőrző császárt. 

 Sosem láttam az uralkodót, a palotát igen, a hologramját igen, de személyesen sosem nézhettem a berendezésektől járni is képtelen kék szempárba amely életről és halálról dönt, kínja vagy kedve szerint. A pletykák szerint az uralkodó halhatatlan, védtelen testét a világ leghűségesebb ember-robot keverékei vigyázzák, még a bizalmas beszélgetéseknél is jelen vannak e szinte legyőzhetetlen harcosok. Nem számított, számomra egy dolog volt fontos, hogy le teljen a hat hónapos küldetés és visszatérhessek a Marsra egy kicsit kikapcsolódni. Mert ugyan ami lehetséges álcázva és rejtve felszerelés rendelkezésemre áll, miként számos társam számára, tudvalévőn, nem egy rejtekhely várakozik a Marsi technológia minden vívmányát szolgáltatva. Ám ezek is kevesek, nem egy felderítő halt meg, mert bár eszköztárunk jelentős, a császárral ellentétben, mi nem vagyunk halhatatlanok. Igaz ha azok lennénk, nem mi lennénk itt, hiszen alkalmazkodni, beilleszkedni, beolvadni, ezen szabályok mentén tesszük amit teszünk, kockáztatva a halált is, ami vajuk be, minden percbe az ember körül ólálkodik, csak is a pillanatra várva...

Hullaházban első rész

Hullaház volt, bent a hűtőbe a temetésre váró holttestek, kint az életre szomjazó élő-halottak, ironikusan éppen a hullaházba kívánkozva bejutni.  -Pocsék nap volt, Mark tisztába volt, hogy az épület elbarikádozott ajtaja csak ideig óráig fog ellenállni a egyre több és egyre erőszakosabb zombik rohamának. -Már nem félt, még a hullaházhoz vezető úton, folyvást imádkozott, hogy élve, élve és ne holtan megússza. Ám most itt, a kinti hőség ellentétében valahogy letisztultak a gondolatok és a kintről behangzó üvöltések sem tettek rá immár semmilyen hatást. Persze ez nem bátorság volt, mert hiába volt katona és hiába tudott maga mögött számos küldetést, a félelem egy olyan szörnyeteg amely minduntalan fel tud bukkanni, összetörve az egot, az önbizalmat, magát az életet. -Természetesen, most nem a félelem kerekedett felül, most nem. -Ha az ember megkapja az utolsó rádióüzenetet, hogy a maradék ember ellenőrizte világnak vége, a főerőd védelme összeomlott, egy hatalmas üresség költözik a szívbe. -Küldetésbe volt, a portyák és akciók tartották életbe a központot és a helikopterek voltak a kapcsok. Nos lehet helikopterek még voltak, vélhetően azokkal menekültek akik tudtak, de az erőd a szervezett civilizáció utolsó zászlóshajója találatot kapva, immár minden feleslegesnek mutatkozik, mint lidérc a nemlétező mocsárba.

 Jó, a bázisnak vége, elméletileg még van számos kisebb bunkerváros, a túlélés záloga nincs teljesen elveszve. Ám a túlélés valódi kulcsa egy erős központi irányítás. -Úgy mellesleg fel sem fogható, miként tudták a föld mélyén több szinten létező főerődöt sikeresen megostromolni, hiszen már egy egész éve dacoltak a talaj feletti leszállótornyok a milliós ostromló hordákkal.  Meg aztán, ha el is esnének a sok tíz méter magas tornyok, a páncélkapuk akkor se engednék, hogy a zombik a földalatti városba behatoljanak, itt valami egészen váratlan dolognak kellet történnie, másként ez megtörténhetetlen lenne. -Mark Zenn hadnagy a gondolataival viaskodott, miközben nagyon jól tudta, az élő-halottak hamarosan bekopogva, pontot tesznek az életére, még akkor is, ha ez, nem az a történet amire szíve mélyén számított. Bár el kell ismerni, egy portyázó katona leginkább csak a halálra számíthat és most ez a hely a maga módján ideális a meghalásra. -Lett volna jobb döntés, tulajdonképpen nem volt szükségszerű a temető közepén magasodó épületbe keresni a menedéket. Nem volt szükségszerű, de mikor a vészhelyzeti frekvencián minden kint tartózkodó egységgel közlik, nincs hová visszatérni, az ember agya kicsit leblokkol, még az ilyen elcseszett világban is.

 Felállt és újra megnézte a fagyasztott hullákat és igazából nem is értette miként működhete ez a épület energiaellátása, bár ez volt a világ sokadik rejtélye amire talán senki nem volt kíváncsi. -Egy nő és három férfi, érdekes, hogy ők nem akartak feltámadni és az is érdekes, hogy a bomlás egyáltalán nem mutatkozott rajtuk, mintha csak tegnap hozták volna őket, aztán meglehet tényleg tegnap érkeztek... Minden olyan irracionális volt ezekbe a pillanatokba, még maga a járvány is ami romba döntötte a modern emberi civilizációt, úgy hogy egy kozmetikai szer kísérletének sikeres eredményeként jelent meg, mint utólagos mellékhatás.
 Elfordult, se étel se ital a készletei meg a nullával egyenlők, tehát idő kérdése, hogy vagy befekszik a hullák közé szépen meghalni, vagy ha addigra bejutnak a kinti bestiák önkéntes zombivá válva, vélhetően egyáltalán nem fog semmiféle dolgon elmélkedni. Na jó, ott volt a harmadik variáció a kitörés, de ez egy kard és egy pisztollyal szinte kivitelezhetetlen, a felszerelése java ugyanis a küldetése alatt elkopott, mint a szőnyeg a főnök irodájába, mikor még a főnök ember volt és nem egy élő-halott...

Halál felé, túl a kritikus ponton

" Az órák játéka és a díszlet széthullása, csak egyet sejtet, a vég elérkezett! "


A épületek ódon óriásokként csak a kérdéseket tették volna fel, de nem ember, nem volt szó, nem volt hang, csak a végtelen üresség. Mark nem kereste a megoldást, egy álomba járt amely a pokol peremére sodorta, és miközben az alkony sután hunyorgott, a pillanat kezdett megszűnni, mint a halállal a lélegzés. -Furcsa kelepce volt ez így, ha felébred a szíve meg fog állni, ha pedig ragaszkodik az élet e másik formájához, az alvilág emészti fel előbb elméjét, majd lelkét is.
 Megállt, nyugat irányából a későnyár aszfalt olvasztó hőségét szellő enyhítette, valami furcsa kesernyés illatot sodorva, görgetve emléket ébresztve. -Egy megtépet újságlap vergődött a légáramlatba, hirdetve létét és a fekete betűk a világvégét. A falak ahol egykor vakolat, most a csupasz téglák leskelődtek ki, idő okozta rút sebhelyekként.

" Nem a fájdalom az amit érzünk, az érzés maga a tiszta fájdalom! "

 
 Bizonytalan volt, az élet elkerülte a várost és az égen ballagó fellegek is inkább torzak és veszedelmesek voltak, mint árnyékadó, enyhülést teremtő angyalok. Persze, az enyhülést a halál jelentette és ez olyan megkerülhetetlen tény volt, hogy Mark csak az idejét tudta kicsit odébb tolni, meghosszabbítani, a lényegen változtatni immár nem lehetett. -Egy padot pillantott meg, egy padot amely egy kiszáradt fa tövébe várakozott, ott ahol az utca megszűnve, egy kisebb tér formáját öltve fel.    
-Rohadt dolog! morogta a középkorú férfi és a hanyatlás mementói közepette egy rezdülésnyi időre saját múltjába tekintet. Nem emlékezni kívánt, a dolog magától jött, talán a tér, talán a repedezett, gyomoktól feltört aszfaltkígyó, nem tudta és nem is akarta megmagyarázni, helyette a padhoz érve leült és a házak tetején dekkoló napba tekintet, remélve kiégeti retináit és emlékeit, természetesen ez csak hiú ábrándnak bizonyult, a múlt nem adta ily könnyen a dolgot.

" Porul járni csak az tud aki megpróbálja"

 Talán ez volt az oka de a  szerelemnek sok jó oldalát nem igen tapasztalta, hiszen egy elcseszett világba született, a fogyasztói társadalom uralta eltárgyiasult világba ahol az érzelmekre köptek és az értelem is engedelmeskedett, idomított baromként a mesterségesen diktált direktíváknak.
 "-Porul járni csak az tud aki megpróbálja" mondta egy utcai szleng és ez nagyon igaz volt Markra nézve. 
 Nem azt utálta, hogy semmi nem teljesedett be soha életében, hanem azt, hogy egyáltalán ezért MIÉRT IS KELLETT MEGSZÜLETNIE! -Jó kérdés volt, isten ironikus játéka, mert bizony az senkit nem boldogít, hogy majd a következő inkarnációba. Majd, ez egy olyan hamis szó, mint a remény, egy hülye átverés, egy kaja ami életbe tartsa az embert, vergődve, küszködve a végén természetesen egy gödörbe végezve. -Szétesett a hangulata, a nap viszont továbbra is várakozón, nem igen mozdult, vagy azt sejtetve, hogy kizökkent az idő, vagy azt, elérkezett az a bizonyos idő!
 
" Az igazán borzasztó mikor felismerjük, éltünk és ami történt egy teljesen felesleges naplóbejegyzés csupán "

 Nem bánta a másodpercet amely mozdulatlanságát követőn villámgyorsra váltva, ragadozómadárként kívánta felfalni, mint pockot, patkányt vagy magát a mindenséget. -Nagy levegőt vett, ez már ingyen volt, mert a halál másodperceibe minden filléressé válva, csak az élet mutatta, hogy ő még érték ő még remény, ő még az esély...
-Nem! csóválta fejét a férfi, véglegesen elutasítva az élet minden hamis hívószavát, ő a halált várta, azt amikor a nap örökre lenyugszik és a csend, békét termet és a hamis emberek intrikáitól, kisded játékaitól végérvényesen megszabadítja.
-Fanfár elmaradt, a halál egyszerű hullámként érkezett, egy mindent elöntő forróság keretében, miközben a férfi érezte, hogy minden fájdalom, csalódás, kínszenvedés törlődni kezd és a túlvilági hő kiűzi lelkét a formából, hogy megszűnjön létezni, saját reményei szerint mindörökre...

Leírva

Az eső csak kínlódott, nem tudta eldönteni mit is szeretne igazából. Hol nagy cseppjei voltak, akadt mikor kopogott mint egy bejönni készülő rontókísértet és volt mikor simogatta a bádogtetőt, békés álmot ígérve. -Átok idő volt, egész nap nyűglődtek az ég fellegei, így  már kisebb sárpatakocska száguldott lefelé a dombra épült bádogváros zegzugos utcáin, hogy alant sajátos tavat teremtve teret adjon a környéken hemzsegő denevérszúnyogoknak. 
 -Mark az asztalon pihenő karabélyát nézte, a szúnyogok még nem gyűltek annyian, hogy veszélyt jelenesnek. -Hátradőlt, egy rozoga fémszéken ült, és belegondolt, hogy egy elhagyott település egyetlen embereként csak a pillanatra szánthatott és a megbocsájtásra. -Óh, nem voltak lelkiismereti gondjai, birodalmi végrehajtóként tette amire felesküdött és  nem gyötörték a múlt gondolatai. De miért is gyötörték volna, mikor a járvány végig tarolva a fél planétát, a legtöbb emberből eleven gyilkológépet csinált, na ott kellenék a lelkiismeret. persze a szörnyetegeknek már nincs, és egy birodalmi katonának miért is lenne, ha szörnyeket takarít el, egy későbbi új élet reményében(?)
 -Szörnyek, egykor emberek voltak, a Gamma-10 szorgos polgárai akik a Föld Egyetemes Birodalmát szolgálva apró morzsákat téve az asztalra, rászolgáltak a védelemre. Na igen, rászolgáltak, ám a kommunikáció a császári-egyházi hivatalokkal időigényesek, és míg a kérelmek lebegtek, mint kolibri a virágtölcsér előtt, a kórság exponálósan növekedni kezdett, hogy a végén már a végrehajtók is kénytelenek legyenek a teljes tisztításra hagyatkozni. -Ez volt, megtörtént, a probléma csak annyi maradt, hogy Mark Lunerr hadnagy egy nemvárt atrocitás következtében lemaradt az utolsó evakuációs hajóról, így már csak a bombázás pillanatára számíthatott, a gyors halálba nem nagyon reménykedve.

 Talán kérhetett volna segítséget, talán akadt volna egy rádióadóvevő, ám hiába a szavak mikor a DNS bomba már úton volt a KIRÁLYI TEKINTETT torpedóállásából, visszafordíthatatlan akarattal. -Egyedül volt, és a kimentése annyira jelentéktelen a haderő tekintetében, hogy kár is lenne rajta töprengeni. Az igazi gond nem is a bombázás, hiszen az egy lassú méreg, a DNS láncolatot hetek alatt roncsolja szét, hogy az emberi szerkezetű testek végül cseppfolyós állapotba kerüljenek és megszűnjenek létezni. -Hülye halál az kétségtelen, ám így a szakértők szerint csak az emberek pusztulnak ki, a bolygó ökoszisztémája sértetlen marad és körülbelül egy év múlva újra érkezhetnek a túlzsúfolt planétákról az új honfoglalók. Nem volt más mód, hiába igyekeztek, amikor az első komoly birodalmi egységek megérkeztek tűzzel-vassal és gyógyszerekkel próbálták megfékezni a járvány, ám a küzdelem szinte eredménytelen volt. A végrehajtók túl későn és a veszély súlyához képest túl kevesen érkeztek az első hullámokba, s mire rájöttek a vezetők, hogy a gond nagyobb, már a fél bolygót a fertőzöttek uralták. Nem voltak alternatívák, ahol lehetett elkezdték a még egészségesek kimentését, miközben a haderő tartotta a vonalakat. Ám mert értelmetlen háborúnak ígérkezett a felszíni küzdelem, a döntéshozók a DNS bombákra szavaztak és a történet itt be is fejeződött az emberek tekintetében, már csak a szörnyekről volt szó.

 Tehát a dolgok tulajdonképpen elrendeződtek, Markot csak az a k.rva eső idegesítette, nem túlzottan örvendezve, ha esetleg az elnéptelenedett lemezvárosba a fertőzöttek egyik erre koszálló hordája kukkantana be, szívbéli őrjöngés közepette. -Volt löszere és a statikus páncélzata is komoly biztonságot jelentett, ám mint az éjt a nappal a halált az élet követi, a védelem is egyszer  sebzési pontokat kínálhat. -Nem a szörnyek leleményessége a veszélyes, egy leamortizált agy sose lesz már a régi, a problémát a túlerő, sebesség és fizikai erő jelenti és jelentette az eddig harcok során is. A férfi lehunyta parázslóan kék szemeit és beborzongott ahogy beugrott tudatába amint a Nirrai mezőkön egy szuper horda lerohanta a Vorner Benning zászlóaljat. Fentről látta az egészet, a légi kimentést biztosító egységekhez tartozott és csak bámulta a gyors és izmaikat maximálisan kihasználó két lábon járó borzalmak támadását. -Ezrek pusztultak el a forgóágyuk tűzétől a katonák rohamkarabélyaitól, hőgránátjaiktól, ám a szörnyetegek hada kifogyhatatlannak tűnve megállíthatatlanul özönlöttek a Veffon néven ismert erdőség irányából. -Az ijesztő nem a támadók létszáma volt, hanem a sebességük, mely által fél óra alatt megszűnt a zászlóalj 67 százaléka és végül mikor lefújták a kimentési akciót egy olaj-levegő bomba tett pontot az események végére.
 -Szóval semminek, tehát még egy elitnek számító birodalmi végrehajtónak sem igen van esélye egymagában a lényekkel szemben, esetleg húsz másodpercig. K.rva húsz másodpercig...

Lemondok istenről : A végzet felé félúton ( tört verzió )

Az idő becstelenül bánik el a naiv, reményben élő emberekkel. Mondhat bárki bármi, a valóság általában a dicső kudarc, semmitmondó támogatások közepette. -Együtt érzünk! na ja, miben is, mikor az életed fonala még meg sem közelíti az enyémet??? -Szóval maradjuk a tényeknél, van kinek menny és van kinek pokol ez a nyamvadt anyagi világ. Persze vannak kis szappanbuborékok, tartanak néhány pillanatig, aztán bumm szertefröccsennek, a nap fénye pedig felzabálja összes részecskéjüket.
-Nincs jelentősége, a járvány kitört, átokverte zombik masíroznak falkákba, egészséges emberekre vadászván. S milyen ironikus, a fertőzést egy kábítószer indította el, nem biokísérlet vagy idegen vírus, ja igen a marsi szél sem hozta a nyavalyát, mint ahogy mondták csak egy szintetikus drog, a regnáló kormányok áldásával, hiszen a kábítószerek felett mindig is szemet hunytak, mert ugye az üzlet az üzlet, még ha az ára a pokol megteremtése is volt.

-Egy rohadt városba küldtek, embereim immár elfogytak mellőlem és a lehetőségeim is egyre kisebbek voltak, hogy megtaláljam azt a nőt, aki talán, de csak talán fel tudja tárni a gyógymód titkát. Nem azért vállaltam mert a világ sorsa érdekelt, a világ már elemésztődött és csak idő kérdése és az összes védett bunkererőd szépen elesve a teret a zombiknak adta át, miközben persze háttérzajként a természet is tombol csodás vívmányunkként a felgyorsult globális változások keretében. -Láttam metánrobbanást, láttam az instabil felhőt amely egy kis falu felett robbant be. A felhő pillanatok alatt eltűnt egy tűzrobbanás keretében. Az ég maró vörössé vált az alkony határában az izzó házak a lángoló emberek és a megsemmisülés hullaszagú képtelensége közepette. Szerencsém volt, egy fontos embert evakuáltunk a településről és helikopterünk már biztonságos távolságba járt, mikor bekövetkezett az a átkozott metánrobbanás. -Tudtunk a kockázatról, tudtuk, hogy a járvány ugyan elkerülte a falut, de azt is, hogy a széljárás pont feléjük terelte a halált. Igen, szóltak a szirénák, de hiába hangjuk, ha nem volt elég fedezék. A világ ugyan változott, ám a vidéki emberek egy része, messze nem értette a klímaváltozást és nem is fogták fel annak drasztikus következményeit. Azt tudták, egyszer kiég a termés, máskor lefagy és az élelemért mindent meg kell tenni, de a metán más volt, más és végzetes.

 Az aszfalt teli törmelékkel, a testrészeket inkább nem vettem tudomásul, mert mindegy mennyi ideje járod az alvilági mindennapokat, vannak pontok amik sohasem változnak, legalábbis nálam nem. Ez van, nem feltétlen az emberélet elmúlása borzasztott el, inkább a mikéntje a brutális, nyers és embertelenül emberi mészárlás jellege. -Nem titok, már az elején ideggázokkal, tűzbombákkal igyekeztek a fertőzött területeket teljesen sterilizálni. De mit is ér a kard, ha a kórság akkora üzlet volt, hogy a legbrutálisabb fellépésekkel is csak késleltetni lehetett egy új faj diadalmaskodását. Nem volt könnyű élni, nem volt könnyű erőforrásokhoz jutni. A dolgokat a erődvárosok a páncélvonatokkal oldották meg, a tömény acélszerkezetek lezúzták a síneken portyázó zombikat, és a kereskedelem körülményesen de működött. -Volt mikor csere útján, volt mikor a kisebb a vaspálya mentén fekvő védtelen kisvárosok kifosztásával, szóval csak humánusan ahogy az emberektől megszokhattuk. Persze ez egy folyamat volt, miként a klímakatasztrófák is. Előbb hitetlenkedünk, majd elfogadjuk, végül természetesnek vesszük, hiszen a lényeg, hogy mi túléljük. 

 Megálltam, a csend és a reggel egyszerre volt szép és nyomasztó, mint egy atomvillanás. De nem villant semmi, csak az üvegtörmeléken a nap durva sugarai. Nem kellett félnem, páncélzatom védett a sugárzás ellen, a zombikat nem, de nekik teljesen mindegy volt, hisz nagy százalékban éjjel bukkantak fel, na ilyenkor jó jött a magnéziumfáklya, ami ugyan nem egy lángvető, de a fény is fájdalmas kínokat okoztak a fertőzötteknek, időt biztosítva a menekülésre. Igen, mindenki menekült, még mi katonák is meghátráltunk, hiszen a töltények számosak, a kardok csak ideig óráig lehetőségek és egy falka bizony egy jól képzett katonának is a végzetét jelenthette, hiába a még látszólag létező technikai fölényünk. -Fáradt voltam, lelkileg kiéget, fizikailag kimerült és miközben elhulltak társaim, mint fáról a levelek egy jó adag gamma sugárzást követőn, nekem még meg kellett találnom azt a bizonyos nőt...a reményt a reménytelenségben...

Lemondok istenről: Az utolsó percek ( tört változat )

Elgondolkoztam, egész életembe valakitől, akár istentől de csak várakozva a segítséget reméltem szüntelen. Hiba volt, nincs isten és nincs segítség, csak a megváltás, mikor a golyó átüti a koponyámat s agyam megsemmisülve azt énem semmivé válik. Durva gondolatok, de az sem kevésbé rémítő, hogy az évek eltelve a végén öregen, egyedül egy gödörbe löknek miután magányomba kilehelem a lelkem, akkor inkább a golyó!
 -Nagy szavak, az ablakon kilesve a hulló pernyén kívül csak a szürke égbolt otromba felhői vánszorogtak. Az utcák kaotikus látképe a világvégét idézte, és bár hivatalosan nem volt világvége, a járvány azért úgy tűnt gyors tempójával pontot tesz az emberi civilizáció amúgy sem túl hosszú történetének immár a végére. S hogy jön ide isten(?) k.rva egyszerűen, ha lenne egy  mindent teremtő és mindent ismerő szuper-lény, akkor e storyt el sem kezdte volna, vagy a végét nem engedte volna így eltorzulni. -Hiszen mi jó van abban, hogy milliárdnyian pusztulnak el, s mi jó volt abban, isten szemszögéből, hogy millió szám irtotta ki a ember a körülötte élő bármely élőlényt, még saját testvéreit is. Már nem kérem a válasz, a katonai öltözékem piszka és szakadozott valósága csak egy pillanat, miként a estével éledező fertőzöttek áradata, isten új és tőlünk még vérszomjasabb báránykái.

 Volt idő mikor hittem a mesékben, reméltem a szerelem teljességében, és abban, hogy a világ megmenekülhet a klímakatasztrófától. Nos ezek csalfa remények voltak, melyek közül csak a klímaviharok túlélése igazolódott egészen addig a napig, míg ki nem tört a járvány! -Persze lent voltunk, a tehetősebbek lefelé építkezve a városok új formát öltöttek, elkerülendő a metánrobbanásokat, kíméletlenül extrém hőhullámokat és egyéb a globális változások hozta nyalánkságokat. Változott minden, és aki élelmes volt az beállt a haderőhöz, a magam részéről nem élelmes voltam, hanem múltam folyamodványaként alapból számítottak képességeimre és ugye ha a sors hozzád vág egy szerencsesütit, azt azért nem vágod vissza, még ha nem is szereted annyira. De nem is ez volt a lényeg, hiszen jött az a mocskos fertőzés, mondván marsi szél, biológiai kísérlet, idegen eredetű spórák, igazából teljesen egyre ment, mert az eredménye a mindent túlélni szándékozó civilizációnk teljes összeomlása volt.

 Nem az öngyilkosság inspirált e pokolbéli másodpercekbe, nem azért akartam meghalni, hogy ne a betegek faljanak fel, vagy magam is a járványtól telítődve vérszomjas állattá váljak. Gondoljunk bele, az embernél vérszomjasabb fenevadat nem igen hordott a planéta a hátán, s ez a fertőzés talán nem is betegség, hanem az evolúció egy újabb lépcsőfoka, ahol az ember túllépve eddigi önmagán a poklot is meghazudtolva a teremtést rendesen szemen köpve a szörnyek idejét hozza el, immár díszletek nélkül, nyersen és brutálisan őszintén. Szóval nem az elkerülhetetlentől féltem, csak lelkem apró emlékeit féltettem, érzéseket, pillantásokat, még a fogyasztói társadalom diadalmaskodása előtti időkből, akkor még talán létezett némiképpen, halovány szivárványfényként isten is.

 Sok választásom voltaképpen nem igen volt. Fegyverzetem immár szinte teljesen alkalmatlan volt a túlkélésre, készleteim kimerültek és se cél se menedék nem létezett, úgy tűnt én vagyok az utolsó ember e málladozó múltú városban, miként az éget átszelő reménykedő madár a harag órájában. A végső erődítmény is elesett, nem létezett általam ismert biztonságos hely és csapatomat is elveszítve, sikertelen küldetésemet tudomásul véve, az angyalok harsonája nélkül is a pisztolyom volt az egyetlen lehetőségem. Sok gondolatom volt, de a vég órájában a sok is kevés, és az idő is gyorsvonatként egyetlen pontot sürgetett, és a magam részéről már nem volt kiért és miért visszatartanom az a bizonyos pillanatot. A távolabbi sarokba mentem, a poros köre ülve a hajdani lányszoba színevesztett bútortörmelékeivel szemeztem, miközben fegyverem kibiztosítva képzeletbe isten arcába grimaszoltam és némi iróniával megköszöntem életem semmitmondó történetét. A komisz mindennapokat, a szerelem hazugságát, az emberek alattomosságát, az igék hamisságát és a nap csalfa utolsó nyolc percét. A pisztolyom a halántékomhoz ért, idő volt. -Viszlát isten, viszlát sosem volt szerelmem, és ujjam megmozdulva, immár végzetesen és véglegesen pontot tettem jelentéktelen életem végére...

Utolsó pillanatok ( tört verzió )

-Valahol mindenki meg akar halni, ha másként lenne nem rohannának, nem élnék fel a planéta erőforrásait és önmagukat. Persze ez már most teljesen mindegy volt, a kapu kinyílt és a pokol kilencszázezer légiója megindult, hogy uralma alá hajtsa a földet. Nem volt nagy csinnadratta, egyszerűen előbb New York majd Bern és sorra rendszertelen rendszer szerint hulltak el az emberek nagyvárosai. Volt hadsereg, meg állítólag volt isten is, tán még fiát a keresztre is engedte feszíteni, mégis a pokol kinyílt, a modern technológiának hála, és a a sötétség megindult, hogy két hét alatt letarolja az emberiség birodalmát.
 Nem voltam hős, de most mégis egy ki.aszott hőstett keretében  egy fát védelmeztem két társammal, miközben cunami gyanánt hömpölygött felénk a halál. No igen, a kardomat szorongattam és az égre kívántam pillantani, még utoljára látni kívánva az alkony fényétől sajátos égboltot. Felnézhettem volna, a napot ugyan letépte a sötétség, ám még volt nyolc perc míg végleg kihunynak a fények és mindent elnyel a mélységes és feneketlen sötétség. -Csak magam elé néztem, a kis domb ahol magasodott a fa, taktikai előnyt is szolgáltathatott volna, de milyen előny származhat egy özönvízszerűen közeledő démoni áradattal szembe.

Hősök voltunk, vagy is csak olyanok akiknek nem volt mit veszteniük. Tehát jobb híján álltunk és néztünk a hunyorgó szürkületbe, éreztük a szél érintését a tavasz sajátos illatát és saját jelentéktelenségünket, egész életünk jelentéktelenségét. Egy fát védtünk a nagy semmibe miközben akik tehették űrbárkákon a holdra menekültek, néhányan a Marsra és a milliárdnyian a bunkerekbe. Mi itt voltunk, karddal, még ha plazma is volt, csak egy kard több millió démonnal szembe, mely közül a legkisebb is egy lakóház méretűnek mondható. -Nem itt kellett volna lennünk, ölelni, szeretni, csókolni még utoljára, ez lett volna az értelmes halál. Ám mikor nincs ki szeretni, nincs akinek a kezét megérintsük, tökmindegy hol halunk meg, maximum üresen, kiégve nézzünk szembe a végzetünkkel, majd átesve az eseményhorizonton végleg elporladjunk, istent, újjászületést, örök szerelmet és egyéb marhaságot végleg magunk mögött tudva.
-Ironikus, szépen mondva is ironikus gondolatok vágtáztak át agyamon, miközben a képzeletbeli óra egyre csak ketyegett és az űr sötétje kerülhetetlenül, mind közelebb ért hozzánk. -Remegtem, testem izzad, pedig a hűvös, a pokol lehelete egyre erősebb ütemet diktált, mi több a láthatár peremén feltűntek a démonok még formátlan, amorf halmaza, ez volt a végítéletünk.

 -Hó kezdett szállingózni, a hideg széttépte a tavasz utolsó morzsáját, miközben a dér egyre csak terjedt a szörnyek pedig bűzükkel immár karnyújtásnyira magasodtak tőlünk. A gondolatok megálltak, a látvány leírhatatlanná változott a pánik pedig mozdulni sem engedett egyikünket sem. Pedig most szaladtunk volna, szaladtunk volna miközben éreztük izzadságunk, vizeletünk a intelligens páncélhoz dermed, a fűtőszállal nehezen küzdöttek a mélyűr hidegével szembe. Csoda történt, a plazmapengém felemelkedett, nem tudom agyam vagy a lelkem adott e erőt, ám lecsaptam az első bestiára...azután elsötétült minden, az áradtat nyilván maga alá temetett a testem szó szerint megsemmisülve a lelkem az ég felé szökkenhetett az immár nem létező nap irányába, mikor egy jeges fuvallat mindennek a végére pontot helyezett.

Lekésve!

Egy eszelős másodpercig azt képzelte, hogy a megoldás a kezében van. Nem volt, a pillanat mindent felülírt és a kiszámíthatóság egy elpárolgott könnycsepp képében messzire robogott egy meteor sebességével, bumm. -A katona nagyot nyelt és a kőtömbön ülve a széteső hold groteszk el csuszása közepette a törmelékesőbe reménykedett, a mielőbbi pusztulást tulajdonítva önmaga számára. Lent a káosz pokoli volt, az emberek a bunkereket ostromolták, a haderő minden eszközt bevetve igyekezett oltalmazni gazdáik biztonságát és esetlegesen az emberiség lehetséges jövőjét. S ő egy ideálba reménykedve megmenteni kívánta szerelmét, ha nem is a pusztulástól, de a pillanatnyi őrület vérmocskos valóságától. Ez nem jött össze, hiába törte át magát a bandákon, hiába jutott el a nőhöz, az egész hiábavalóság volt. Sokat nem kérdezhetett, a barna hajú egyszerűen közölte, oly kevés amit egy katona szolgáltathat, hogy inkább a bunkervilág felemás biztonsága, mint a szerelem egy reményteli varázslata.  -John nem vitatkozott, az észérvek és az érzelmek nem voltak egy súlycsoportba és a ketyegő óra határozott lépéseket provokált, amihez még isteni közbeavatkozás sem volt szükségszerű, hisz itt volt a világvége! Csalfa álom és csalfa lehetőségek torz tükörképe tekintet vissza a katonára aki a füstölgő város korhatag illatát érezve, csak remélte, hogy a nő biztonságba kerülhetett, ha már ő nem kellett.  A fűst sárkánytűz bűzeként terjengett és a város határán magasodó bunkererőd véd-művei időről időre a bejutni szándékozok ezre közé öklendezték halálos tartalmuk minden ólomdarabkáját, csak is halált ígérvén mindenkinek. Egy buldózer tűnt fel alant és a tömegbe hajtva a bunker acélkapuja felé vette az irányt, miközben az őrtornyok gépágyi össztüzet zúdítottak immár a járműre. A halál hangokba és cseppek milliárdjaiban nyilvánult meg, miközben egy kőtömb, az ég magasából átszakította kék eget és ki tudja hova, irtózatos bomba gyanánt becsapódni készült. -Vége van! állapította meg a katona és eldobva karabélyát szemeit lehunyva immár csak a megváltást látva a halálba, a utolsó pillanatra vágyott...

Beszélgetve...

-Istenről szerettem volna veled értekezni, valahogy úgy érzem a nagy terv, az alkimisták aranya jól el van rejtve, vagy talán sohasem létezett. A férfi elhallgatott, az ódon épület repedezett falain, az egykori tivornyák, a bujaság még meg-meg villant egy távoli múlt emlékeként, miközben a fenséges lény válaszára várt. -Idézés volt, egy téves emlék megsárgult lapjait kívánva újra olvasni, nem is igazán értékelve a jelent, legalábbis ebben a pillanatba nem!
-Lehetnék jó és hazudhatnék, de leszek az aki vagyok és az igazat mondom, semmi nem egyszerű, és ugyanakkor nem is túl bonyolult. mindent a ti értelmi szintetekhez terveztünk, hogy a valóságra ti magatok jöjjetek rá.
-Magyarán talányok és fej vagy írás minden?! firtatta a férfi, a Római birodalom maradványai között magasodva, a kinti alkonyt feledvén a benti tánc leheletét érezvén.
-Itt voltál egykor, vagy a jövőben, ez teljesen mindegy. a lényeg akkor az volt, most meg ez! Nem beszélünk talányokba, mindenkinek a saját nyelvezete szerint adjuk a tanácsokat. Van kinek megfelel a felemás mondatok, van ki a konkrétat akarja, nos ő a konkrétat kapja, nekünk a segítség a küldetésünk, és soha nem hagyunk cserben senkit. A lény mely szárnyas fenevad, alvilági démon kurta árnyaként magasodott az egykori szökőkút porladozó valósága előtt, nem keltett félelmet, inkább a kérdező hangulatához idomult megjelenése.
-Akkor mi a válaszod??? nézett a katona a jelenésre, a fegyverzete nem a fenséges lény miatt volt kibiztosítva, a fegyver nem a démonok ellen kellett, a démonoknál ezerszer veszélyesebb jószágok szelték keresztbe kasul a romos várost, ők voltak az emberek!
-Minden válasz a szívbe van írva, hallgasd szíved harangjátékát és ne találgass, érezd! Ezzel a hatalmas lény megremegett, mint rosszabb minőségű hologram és a következő lélegzetvétellel elhalványodva egy a síkokon túli dimenzióba vonult, időt és megértést adva a férfinak.

 A kőoroszlán megcsonkítva nézte a épületből előlépőt, őt már nem veszélyezte a karabély, őt már nem veszélyeztette semmi, kihalt, elpusztult miként a régi város a régi birodalom, de csak azért, hogy alapot szolgáltasson egy jobb létrejöttéhez. Persze a jobb születéséhez nem elég a múlt stabil kövei és nem elég a tárgyak. Lépni szükséges, lépni egy olyan világba ami még nem volt, mert a mozdulatlanság tulajdonképpen a félig halál. -Igen, tudni kell mikor és kivel mozdul az ember és érezni a soha nem tapasztalt változás lehetőségét, s miközben ezt érzi, az embernek lépni is kell, engedni a változást, miként a kőoroszlán is utat enged óriás macskaként félreállva, tudva hogy a riadalom és zavart követőn egy új univerzum születik, úgy kicsiben, miként nagyban, a bánatot a mosoly váltva, egyértelműen és világosan.
 -Lassan lépdelt, bakancsa alatt meg meg roppantak a kicsiny kavicsok az éj zenéjét tetézvén miközben még utoljára egy nagy sóhaj kíséretében búcsút vett a hajdani romai birodalomtól, feledve múltját, szembenézvén inkább a jelennel, megoldani kívánván a gondokat,az ellenfeleket pedig ha szükséges semlegesítve, mert egyszer él az ember, és ebben az életbe el kell érnie az igazi boldogságot, mi más az egész értelme...

 A program készült a végéhez, a férfi jól tudta a küldetése ezen torz és kaotikus világba immár nem volt hiábavaló, hiszen ha a szívére érdemes figyelnie akkor az elme pihenhet és a beteljesedés csak időkérdése csupán! Valóban, ha bonyolítunk és túl sok falat állítunk észrevétlenül is saját mesterkélt alagutunkba keveredünk, és a férfi úgy érezte, ő hajlandó kilépni, a rögöket hátrahagyni és talán részben megvilágosodva úgy ölelni, hogy az teljes legyen, szabályok nélkül, együtt kedvesével mégis szabadon.

Az utolsó halott isten ( Első rész )

-Miért halunk meg? az isten, az omladozó gránittrónon ülve a múltba réved.
-Igen, miért, hiszen istenek vagytok!? zavart egy vékony de erőteljes hang az emlékezést.
-Elmondok egy titkot, egy istent nem lehet megölni, se kardal, sem fortéllyal, de még varázslattal sem. Egy isten halálát csak egy dolog okozhatja, a hitetlenség! pillantott metsző kékes tekintetével a kérdezőre a sebektől csúfított arcú istenség.
-Tehát még se vagytok halhatatlanok?! firtatta a kisfiú aki ránézésre tíz év forma lehetett, valahogy még nem értve ez a logikát. Persze gyerek volt, a gyermekek szívében még ott él a varázslat, ők még hisznek a tündérekbe, és hiszik a meséket.
-Mondok én valamit, amint az utolsó szög is a koporsómba kerül, én elfogok veszni a semmibe, egy árny amit felemészt a napsugár. De ti ott lent, szintén elpusztultok imádott tárgyaitok, pénzeitek tengerében, mert mikor a lélek kifakul és a bálványok letaszítják az érzéseket, elveszítitek emberi léteteket.
-Nem, mi nem pusztulunk, csak Ti istenek! tört ki dacosan az ifjonti lendület, talán legbelül ő is tudván, mikor a szivárvány eloszlik, a kincs helye is feledésbe merül, és nem marad semmi a fények világából.
-Ó, mi igen. nevetett fel a foszló köpenyébe burkolózott nagyúr, kacajától az oszlopok között lapuló hiénák szűkölve hátrébb húzódtak, jól tudták még nem jött el az ő idejük.

" Sok pillanat létezik, de vannak mik megmásíthatatlanok" 

 A trónterem melynek falain a történelem maradványai élő freskókként leledzettek, hideg és zord volt, miként a közeledő pillanat. Az oszlopok, melyekbe az idő hatalmasakat harapott, szinte csak a csodának köszönhetően tartották a kopott smaragdszín mennyezetet, melyen az univerzum élt és mozgott végtelen tökéletességében.
 A testőrök rég halottak voltak, páncél és csontváz és portól terhes fegyverzet. Az istent dicsőítő lobogok megtépve, molytól zabáltan az enyhe, bűzös huzatba lengedeztek, mint egy dicső múlt értéktelen relikviái.
 A mindenható, idő emésztette rongyaiba a trónján ült, lábánál rég használt kardja, távolabb pedig a gonosz szolgálói, a mindenre elszánt tigris méretű hiénák. -Kipusztíthatná őket, még akadt annyi ereje, de vajon mennyivel jobb, ha a régi ellenséget, egy új merészebb váltja fel(?) Nem érdekelte mi vár rá, nem leste meg a jövőt csak hogy felkészüljön, mikor és hogyan lészen az első támadás. Nem volt értelme, az élete meg volt számlálva és messze nem küzdött a sorsa ellen. Talán ha volt célja, a lábainál üldögélő gyermeknek elmondani, mi az amit az emberek elveszítenek az istenek halálával, más nem, másra lehet már idő se volna.
" Megvilágosodás, oly távoli fogalom, csak képzeljük, hogy már mi tudjuk az igazságot"

-De mi élni fogunk, attól hogy szívünk kiürül és az anyagi világnak hódolunk be, mi még élni fogunk. zengte a fiú, nem röstelkedve megzavarni az istent, ki már távol járt, közel a mindent elnyelő sötétséghez.
-Vajon az ember mi teszi emberré? Pénz, kastély, luxus vagy az amit léleknek hívnak? Gondold végig, az anyagi biztonság egy fonnyadó illúzió, a pénz egy pillanat alatt semmivé válhat és oda a gyűjtögetés. A klímátok változik, saját magatoknak köszönhetően, mi meghalunk, mi nem tudunk segíteni, ti éltek, de csak rombolni tudtok, s mivel lelketek beteg, csak azt látom a szakadék szélén álltok és felemészt titeket saját teremtett társadalmatok.
-Mindenre van megoldás! erősködött az fiatal fiú, ki ugyan nem tudta, de se isten se ember nem járult hozzá létezéséhez, nem is tudva, hogy most az utolsó isten az utolsó lélekkel társalog az Andok, egy emberek által elfelejtett zugában...

Merénylő

A katonák tehetetlenül álltak, a sorfal tökéletes volt, és még is a nyílvessző célba talált és a pap-király holtan hevert a díszes emelvényen, vére lassan a fa rései közé szivárogva. A nép pedig ki szónoklatára gyűlt össze, lefagyva, jégbe zárva döbbenten nézte a számukra felfoghatatlant, az istenkáromlást. 
 Kevés idő volt, a merénylőnek nem volt sok lehetősége, még a történés adta momentumot sem élvezhette ki, mert a dermedt világ megmozdult és neki is cselekednie kellet, immár az életéért. Alant, mint megpiszkált hangyaboly úgy a tömeg miként a őrgárda, rejtett parancsra megmozdult. Úgy tűnt a mindent irányító láthatatlan királynő megpendítette a szálakat és a történet folytatódott.

 Ahre, elrugaszkodott a tető megviselt alapjától és a jól megtervezett útvonalon szellemként suhanva menekülésbe fogott. Volt esélye, a katonák még nem fedezték fel, inkább voltak tehetetlen árnyak, mint a mindenre felkészült, urukat megbosszulni szándékozó viharfellegek. 
 Végül mozdultak, inkább találomra, mint teljes biztonsággal a tetőket kezdték pásztázni, némelyek pedig ösztönükre hallgatva utat tört a pánikba esett és kaotikusan menekülni kezdő tömegáradaton. -A merénylő házról házra szökellt, a piactér és környéke, tán nem véletlen, gombamód egymás  mellé sorjázott házakból állt, igazából remek lehetőséget biztosítva, jelen esetbe a meneküléshez.

 Hát megtette, végre valaki meg merte lépni e vakmerő tettet, és bár még élete valós veszélyben forgott, tudta amint a hatalomért folyó harc kezdetét veszi, az ő története csak egy apró morzsa lesz e korszak históriájába.
 Igen, a történelem már csak ilyen, nem a merénylő személye az igazán lényeges, hanem ami a merénylet eredményeként kibontakozik. Persze Ahre számára ez most másodlagos volt, első a túlélés, a többi, az értékelés, kielemzés mind-mind halovány háttérfények csupán a szürke végtelenség komisz tapétáján. 
-Koldusok! immár feltűntek az egykor hatalmas pap-király kegyeltjei. Ők voltak a besúgok, ha a helyzet úgy kívánta gyilkosok, tulajdonképpen az uralkodó piszkos szándékainak végrehajtói. -Nem fedezték fel, már a házak magasát maga mögött tudta és hát egyszerű polgárként a nép részét alkotva, semmi jelét nem adta, hogy még percekkel ezelőtt a pap-király életének szabta meg határát. Riadt volt, arcán a döbbenet, a hitetlenség és a gyász különös máza rajzolódott ki, mint oly sok ember arcra, melyek a jövendölésre gyűltek össze, ámulva hallgatva, hallgatni kívánva  a lélek és test urának szónoklatát, immár hiábavalóan. 

 Torkokat vágni, a pap-király hiénái ezért gyülekeztek, hiszen ők is tudták az idejük leáldozóba volt, mert bárki lészen az új király, vélhetően nem fogja szolgálatukat kérni és így kiváltságaik is a semmibe vesznek, mint egykori gazdájuk hatalma. 
 Ők nem kellette, egy immár múlt tartókövei voltak, de a múltat elmosta egy nyílvessző és aki a legesélyesebb, Moren szenátor volt. A jó ötvenes férfi távol állt a kegyencektől és megvetette a pap-király kegyeltjeit ám ügyes játékosként remek kapcsolatot tartott Levan  hadúrral, a középső tartományok seregeinek parancsolójával. Na igen, nem ez a haderő volt a legnagyobb és legütőkepésebb, viszont ők voltak a fővároshoz a legközelebb. Tény, mire a hír eljut a peremet védelmező seregekhez, itt már új király magasodik a trónuson. Ráadást erőforrásaikkal is óvatosan kellet bánni, hiszen túl a peremen a birodalom gyengeségére vártak csak a puszták vad hordái, zsákmányra éhesen feldúlni kívánván a határ menti tartományokat.

 Persze volt még egy tekintélyes jelölt, a halott király fivére aki vallási vezető és a testőrség parancsnokaként tagadhatatlan jelentős befolyással rendelkezett. Nem lehetett tudni most mik zajlottak a palota vastag falai között, mert az alkudozások már megkezdődtek az kétségtelen. Akadt potenciálja, csak az volt a kérdés, hogy némi pozícióért cserébe háttérbe húzódik-e, vagy megmozgatva minden lehetségest, ringbe száll a hatalomért, egy polgárháborút kockáztatva. 
 Mindegy, majd kibontakozik minden, mint csatatéren a győztes zászlaja, Ahre elméjében ezen teóriák csak átvillantak mint tavaszi égbolton a készülődő zivatar villanásai, pillanatok voltak csak, hiszen őt egyik fél sem bízta meg a merénylettel, az ő indítékai egészen magánjelegük voltak, és amit akart már beteljesítette. Nem kért a tortából, nem akarta a történelmet tovább formálni, csak egy bosszú volt, csak egy életért cserébe.

Megszállás első rész

A világ megmozdult, kezdődött azzal, hogy megérkeztek az idegenek. Hatalmas hajókkal jöttek és valami, általuk ismert ok végett egy-egy kisebb hegyet kinézve maguknak, monstrumaik azok felett lebegtek óriási könnycseppekként. Nem erőltették a beavatkozást, csak szemlélődtek, és hihetetlen de a Földi véderő sem reagált, egyféle patthelyzet született. -Ez volt a kezdett, de legbelül mindenki tudta ennyinél nem áll meg a történet. Nem is állt meg, ugyanis elkezdtek leszivárogni a klónok, éppen csak emberforma, inkább fémszerkezetű lények, robotok, és mi még mindig nem cselekedtünk, vártuk a csodát vagy istent, vagy saját hanyatlásuk kicsúcsosodását...

 Nem azért jöttem a Földre, hogy idegenekkel háborúzzak, egy időn átívelő utazás részese volna, szimpla mágia, ám mivel érkezésem összefonódott az idegenek felbukkanásával, a továbblépés helyet, úgy határoztam, kivárok, mit is akar egy korszakokkal fejlettebb lény/lények, a hozzájuk képest nevetségesen elmaradott emberiségtől. Nem hittem a nyersanyag-vadászatba, azt pillanatok alatt megtehetnék, a száznál is több város méretű űrhajójuk vélhetően kellően elegendő tűzerővel rendelkezve, hamar megoldhatta volna ezt a kérdést. Valami volt a háttérbe, valami machináció, és bár nem voltam isten, úgy gondoltam, van annyi erőforrásom, hogy ha dacolni nem is, de gondot okozni tudnék, ha komolyra fordul a helyzet. Persze ez csak a saját elképzelésem volt, hiszen azt sem tudtam, miként reagálnának a mágiára, egyáltalán a mágia kellően jelentős eszköz e, egy ultramodern űrjáró néppel szembe. Ám mert hiú és egyben ember is voltam, nem logikáztam, csak érzéseimre hallgatva, felkészültem a legrosszabbra. 

 Oly idillinek tűnt minden, a napok egyre csak peregtek és az idegenek köztünk járkálva valami oktatásfélét igyekeztek megalkotni, több prominens intézetet hozván létre szerte a planétán, azzal a céllal, hogy mi emberek, megértsük miért is jöttek ők ide. -Hát a magam részéről semmit nem értettem meg, csak azt, hogy lassan de biztosan az élet minden területén letették furcsa kis névjegyüket. Korszerűsítették az adatfeldolgozás, "egyetemeiken" új világszemléleteket igyekeztek megosztani, mondásuk szerint felvilágosítani az emberiséget és ugye megnyílt általuk az űrutazás lehetősége, mi több, az első közös expedíció már a Marson verte a cölöpöket . -Az emberek többsége elfogadta a helyzetet és a még gyorsabb fejlődést, viszont voltak mozgalmak, melyek a gonoszt látták az idegenekbe és tetteik nem a jót szolgálták, hanem a kellő pillanatban, a totális ellenőrzés lehetőségét.
 Meg volt a külön bejáratú véleményem, messze nem hittem el, hogy ők azért keveredtek ide, mert az univerzum végtelen és így a találkozások száma is. Nem igazán értettem isteneiket sem, melyek a régi idők processzoraira emlékeztettek, tehát tárgyak voltak. Tény, hittek bennük, azt mondták a múlt emlékei azért is istenek, mert hatják fajukat az egyre tökéletesebb pillanat felé, ami hitükből kiindulva sosem történhet meg, hisz az univerzum végtelen és a lehetőségek is. Egy biztos, furcsa volt minden, a száguldás, a két kultúra, két civilizáció egyre intenzívebb közeledése, egyféle modern Kánaán látszatát eredményezve. -Vártam, pedig rég elmehettem volna, időt és teret váltva. Ám valami nem engedte a könnyebb lehetőség igénybevételét, és ez a valami, nem az emberiség iránti felelősség volt. Az ember lemondott a lehetőségeiről, mikor ellenállás nélkül, kételyeket mellőzve elfogatta a kínálkozó lehetőséget. természetesen nem az elfogadással volt a gondom, inkább azzal, hogy bizonyosságot nem is igen kereste civilizáción, hanem egyszerűen fejest ugrott az ismeretlenbe, mely alján egy rég hasznavehetetlen processzor trónolt, szolgáltatván az isteni intuíciót.

Isten és ördög, rossz és jó teljesen másodlagossá vált egy márciusi napon, mikor is megjelentek az első betegek. megjelentek és pár órán belül lebomlottak, vagy eltűntek. Nem láttam beteget, azaz a tévé mutatta őket, majd a hűlt helyüket. Nos ez már ijesztő esemény volt, nem lehetett tudni ki fog eltűnni, semmit nem tudtak orvosaink és az idegenek is hallgatásba merültek, ami számomra annyit jelentett, tudják mi történik. Nem tévedtem, még mielőtt kitört volna a pánik, előálltak egy magyarázattal: a tökéletesség felé vezető út rögös. Civilizációink összekapcsolódtak és a nagy egész elindította immár az emberek számára is a kiteljesedést, azaz a sérült DNS-sel rendelkező emberek , a külső térbe kerültek, immár a Föld a mennyország lészen!
-Félelmetes beszéd volt aki odafigyelt, ám talán tudati manipuláció, talán hiszékenység, az emberek ezt is kezdték elfogadni, ám én és néhányan megkérdőjeleztük az idegenek ittlétének létjogosultságát, és ezzel kezdetét vette a forradalom...