Halál

Titán hold

 A szavak olyanok melyek elbújnak mikor igazán szükségünk lenne rájuk. Persze marad a némaság vagy a hazugság, bár jelen helyzetembe nem sok teherrel bírt, hisz az egész parancsnoki híd panorámaablakát beterítette az egyre tornyosuló Titán metán tengerektől hullámzó felszíne.
 Hideg volt kint, a mentőkapszulák mind még a vonzás előtt elhagyták az ANGYALFÉNYT, csak én maradtam, csak azért, hogy a hajóval meghaljak én is. -Volt lehetőségem, de nem volt kiért, így munkám, mint a hatalmas utasszállító kapitánya, magam is a hullámsírba merülők, már ha a pajzsok kitartva, nem robbanunk szét a túl meredek zuhanási pályának köszönhetőn.
 Nem kerestem gyógyírt, tudomásul vettem, ez a nap, Földi idő szerint 2146-08-18 a hajóm és a saját halálom napja. A kezeim remegtek, nem szégyellem, féltem, hol ott vártam is egyben a végső megoldást.
 A űr a végtelen, határok nélküli valami, amelyet némiképpen megszelídítettünk, mi emberek a térhajtóművek segedelmével. Mindegy, alant a Kraken Mare hullámzott békés lustasággal, mögöttünk pedig a Szaturnusz kacsintott fényével, miként lent is fel-fel tűntek a sűrű légkör ellenére a bányatelepek halovány pislogásai.
 Számomra már nem bírt súllyal, miként az sem, hogy az egyenlítő környéki dűnék között csapódunk e be, vagy, mint a jelen helyzetbe a tengerbe. A lényeg, meghalok és a hajóm is elpusztul, a kinti mínuszról meg nem is beszélve, esélyem se lenne a túlélésre.
 A naprendszer második legnagyobb holdja lesz sírhelyem, talán egyszer kiemelve minket a szeszélyes széltől ringatózó tengerből.
 -Ennyi volt, mögöttem semmi, életem a munkámról szólt és sosem értettem meg a nőket annyira, hogy biztonságba érezve magam megállapodjak, nem volt soha bizodalmam, így nem nyomasztott az életem elvesztése, már nem volt senki, aki szeretne és szerethetnék. De ha lenne is, ebben a minutumba már teljesen mindegy volt. Igazából már csak azon gondolkodtam, hogy lelőjem-e magam vagy bízzam a légkör és a súrlódás végzetes összhatására. Igaz, gyanítottam, a elektromos pisztoly a könnyebb halál útja. De valami perverz érzéstől hajtva, szembe akartam nézni a halál minden rezdülésével, a berobbanó üveg, a szétporladás vagy megfagyás krízisével, mely, legyen bár hogy is, csak tized másodpercekig tarthat, bár tévedhetek is...
 Az eresztékek recsegtek-ropogtak, az ablakon törésvonalak jelentek meg, a gyomrom görcsbe állt és félő volt öklendezésbe torkollik utolsó másodperceim.
-Erőt vettem, és leakasztva pisztolyom a halántékomnak nyomva, döntöttem, a ravaszt meghúztam, tudtam, most jön a halálos elektromos impulzus, az elmém kisülve, megszűnök létezni, végül is tök mindegy, eddig sem hiszem, hogy léteztem... 

Végállomás

 A tér és az idő darabokra robbant, hogy a következő pillanatba összerendeződve immár a feladatom előtt álljak, egy rohadt, düledező kastély előtt, a rideg, északról fújó szélben.
 Hányingerem az volt, sosem múlik el, minden alkalommal mikor megtörténik, a pocsék "ébredés" pocsék érzettel társul, és a láthatatlan óra vadul ketyegni kezdett, mint szokásosan, négy óra állt rendelkezésemre, négy óra és végeznem kell a kastélyba rejtőző ellenséggel. -S hogy kicsoda vagy micsoda az ellenfél, sosem tudja az ember, miként azt sem, túléli vagy belegebedve kikerülve a "játékból" jön a pokol és annyi.

 Az órám lenullázva, a rosszullét lassan eloszlott és mert az időm zakatolt, lépnem kellet, lépni a nehezedő alkonyba, az ősz miatt a földön száradó levelek dallamára.  Ahogy közeledtem, úgy növekedett az ódon kastély, egy szétvert szökőkút barbár módon, tátongott balra, groteszk mementóként egy rég zajlott őrült támadásnak.
-Féltem, a szívem úgy vert, hogy számolni sem bírtam dobbanását, és mikor elértem a felfelé vezető repedezett lépcsősort, a légzésemen is csak nagy koncentráció árán tudtam uralkodni, ijesztő volt, ijesztő és állandóan ismétlődő.
 Nyeltem, a testem saját verejtékembe úszott és az ajtó kilincsére helyezve jobbomat, csak imádkozni tudtam, imádkozni és remélni.
-Benyitottam, a csarnok félhomályos volt, mindenen por nehezedett és a szag egy nyomott, nehezedő halálszagra emlékeztetett. Persze lehet nincs is a halálnak szaga, de ha döglött már meg egér a hűtőd mögött, akkor tudod mire gondolok.
 Szóval lépnem kellet, óvatosságból végig a fal mellett maradtam, halottam olyat, mikor a csillár ok nélkül zuhanni kezdett és volt hozzám hasonló kiválasztott, akinek a csillár volt a végzete, igaz őt egy hajón érte utol a sorsa, ám hajó vagy kastély tökmindegy, ha az eredmény ugyanaz, meghalok.

 A bútorok a reneszánszt idézték bennem, bár pontosan nem tudtam, mit is takar bútorokra kivetítve, de ez nem is igen bírt jelentőséggel, miként a kint megdördülő ég zaja sem. -Bent voltam és három óra negyvenöt percem volt, hogy megöljem aki a kastélyba rám várakozott. Mert nem volt kétségem, démon, vagy förtelem, nem oszt, a lényeg ő vagy én, a Hegylakó film szlogenjét idézve, "csak, egy maradhat!"
 Persze hangzatos és sablonos, ám ez csak addig mondható míg nem az életünk a tét! Mikor már a mi vérünkről szól a történet, akkor már más a fekvése...
-Ostoba voltam, a pisztoly, mely minden küldetéskor velem járó társ, még az övembe pihent, ritka hibát követtem el, így pótoltam szétszórtságom, a gonosz minden irányból rám törhet..."Nincs, aki ne lenne elég ahhoz, hogy ártson."Lucius Annaeus Seneca

 A bomlás illata múlhatatlan átokként tornyosult, miközben az oszlopok szürkén tartották a pókhálóktól benőtt mennyezet éjbe vesző világát. -A Lét és nem lét határán lavírozva értem el a emeletre vezető lépcsőt. Itt már a félhomály sötétre változott, igazi amorf lényeket teremtve a képzeletem segítségével.
 Dörrenés! nem értettem miért és mi történt, de mellkasomba fájdalom hasítót, és lábaimból kezdett kiszállni az élet. -Nem csak a lábaimból, de egész testemből, azt hiszem hibáztam, azt hiszem ez a végzetem, miközben pisztolyomat kiejtve kezemből az  koppanva landolt a padlón.
 -Elestem, a koszba hemperegtem és nem bírtam feltápászkodni.
 Fáradt lettem, és a fájdalom messzire sietett, már csak egy pillanatnyi álmosság maradt, és az sem zavart, hogy a vastag porba heverek amelyhez talán vérem keveredett ragacsos masszaként... már csak egy zavart, hogy a küldetésem félbeszakadt...      
 

Zarándok

 A szótlan zarándokot nem a hit hajtotta, és ma már a válaszokra sem számított. -Ez is csak egy feladat volt, egy nemes ivadék kísérete a Plútóra, a Galaktikus Egyház fellegvárába, ahol családja áldást kaphat a pápától, vagy feloldozást...
 A férfi járt már a rideg-hideg apró planétán, és tulajdonkép a kiépített paloták és templomok gótikus labirintusa, még el is varázsolta első alkalommal. Persze ez tudatos munka volt, miként a emberi birodalom vezetőjének, a császárnak, a Földön, egész kontinenst elfoglaló központja. Bár ez nem is volt túl meglepő, hisz számtalan kolóniát kellet irányítani, miközben folyamatosan biztosítani a jólétet, egy olyan galaxisba, melynek határait az idegenek marcangolták.
 Nagy sóhaj, John Westelwood  a Plútóra igyekvő zarándokhajó egy lepukkant bárjába iszogatott, védence már aludt, és lakosztályát, saját őrei biztosították. -Hülye egy helyzet volt, a kölyök a hajón egyszerű emberként mutatkozott, de nyugalmát, sok nemessel egyetembe a luxus világába tudta elképzelni. A nappali képmutatás csak játék, miként egyszerű öltözéke is, igaz e elit számára fenntartott helyek hivatalosan nem léteztek, Isten nem tűrte a kivételezés, ám az egyháznak jól jött a plusz jövedelem.
 John baromságnak tartotta, de mert megfizették, neki tökmindegy volt, mi a feladat és, hogy értelmes-e vagy nem.
-Helló, leülhetek? lépett asztalához egy húsz év körüli kurva, mert szajhák mindenütt előfordultak, igaz, a hajóról az Bencések nem fogják leengedni, de vélhetőn, ő is csak egy üzlet része, s ugye a hajó vissza is indul a Vénusz lebegő városaiba, ahonnét 2 napja elindult. A Galilei, lassú egy bárka volt, a cél elvben az imádkozás, sokan tették is, a többség ugyanis hitte Istent és az őt képviselő egyházat. A férfi nem tudta mit is gondol a vallásról, mert katonaként sok olyat látott, amit soha vagy csak ezer év múlva teszik elérhető információvá. Mert hát ki is kérkedni egy a Földtől elszakadni kívánó bolygó teljes sterilizálásával, vagy az idegenek és más lények DNS-ével való manipulálással, de a sor végtelen és kár is rajta rágódni, jobb elfelejteni.
-Miért ne. mosolygott erőltetetten a zarándok, helyet biztosítva a zöldre festet hajúnak, aki egész testébe remegett, ami kicsit gyanúsnak tűnt, ám az élet tele fintorral és komisz pillanattal, talán a kurva is csak egy szerep, vagy agyon drogozva dolgozva, az elvonás rezegteti minden ízületét.
-Zavarok?! bizonytalankodott a nő, a férfi figyelmét e nem igazán szajhától elvárt viselkedés valahogy felkeltette, miként veszélyt jelző érzékei riadót fújtak.
-Ha zavarnál, nem adnák helyet. mutatott a lényegre a borostás, egyszerű, fekete öltözéket viselő, érezve a biopáncélzata a bő ruha alatt, acélnál keményebbre és még is hajlékonyként maradva aktivizálódik, a dolog idegi kapcsolaton alapult, és idegrendszere veszélyt szimatolt.
-Alice vagyok, és nem tudom mit gondol rólam, de nem az vagyok... a hang itt elcsuklott és a történet finomult.
...azaz az vagyok, de nem azért mert lenni akartam.
-Ó, és ez engem mennyiben érdekel? van számos kápolna a hajón és még több pap, nekik kellene erről beszélnie, már megbocsájts kedves Alice.
-Talán igen, talán az egyház felvigyázói itt még meg is óvnának, de azután??? a hang fájdalmasan csenget, és elég reális jövőt villogtatott, ha csak nem áll be ezen Alice apácának.
-De még mindig nem értem. mutatott a lényegre John, nem kerülve el figyelmét a négy belépő alak, nem volt kérdéses, sok verekedésbe részt vettek, és kettő közülük már ölt is.
-Apám mondott egy nevet, és ahogy csak tudtam e név gazdáját kerestem utolsó reményként, mert bár édesapám meghalt, utolsó üzenete, talán érezvén nem éli túl, egy név volt, egy bajtársa neve.
-S ki volt a te apád. Klend, Paul Klend őrmester. A név ismerős volt, felettébb ismerős, a századába szolgált és a legjobbak közé tartozott, a Titánon történt lázadás alatt eset el, a szakaszának egérutat biztosított, a túlerőt visszatartva, az életét áldozta a stratégiai visszavonulás érdekében.
 Furcsa szituáció, sosem hitte, hogy a ravasz tekintetű őrmesternek volt családja, sok dologról beszéltek, de valahogy a család tabu téma volt, és most itt ült előtte, egykori bajtársa lánya(?)
 Már csak tíz méter volt, az idő perget, és John úgy döntött a beszélgetés ráér, a négy jövevény viszont türelmetlen, így felállva a lánynak nyugalmat intve a érkezni kívánok elé sietett, nem volt kétsége, a lányért jöttek.
-Üdv barátaim. mosolygott a zarándok, tudata beszűkülve már csak a potenciális fegyvereket látta és a lehetőségek százait elemezte, ebbe már bőven volt jártassága, miként a gyilkoláshoz is.
-A kurva rossz, kapsz másikat. köpte a szavakat, egy Japán-Olasz keverék, dialektusa a birodalmi köznyelvet igen csak raccsoltan.
-Ne aggódjatok, nekem jó, de köszönet a figyelmességért. mosolygott tovább a volt katona, az asztal mely mellet állt, rajta egy félig üres pohár, vagy félig teli(?) egy biztos, jónak tűnt.
-Állj félre te idióta, és talán nem leszel nyomorék és épségbe  nézheted a Plútó szent helyei.
-Igazad van, nem leszek nyomorék! jelentette ki a zarándok és már kezébe is volt az asztal vendégének evőeszköze, egy villa, ami már is végzetes útjára indult, az első fickó ordítva dőlt ki, kezei bal szemét szorongatták, a vaksága immár garantált volt.
 Ketten is lendültek, de naiv módon a kabátjuk alatti fegyverek fel, nem voltak tisztába, a helyzet az volt, túl közel álltak egymáshoz, és a tizedmásodpercek sokat jelentettek.
 Egy gégeütés és a testvére, a jobboldali túl erősére sikeredett, a reccsenés, a halál kikerülhetetlennek bizonyult. S a negyedik, ő előnyt élvezett, és hatalmasat csapott a katona arcába, a zarándok kicsit meg is szédült, a fickó bivalyerősnek ígérkezett, a félig üres pohár, viszont még erősebbnek. A tántorodása részben játszott volt, és már kezében a pohár, ez is egy szemnek volt szánva, és már négyből négy a földön hever, egy biztosan holtan, egy másiknak percei lehettek hátra. S ekkor törtek a hangok John tudatára, a bár pánikja és a visító sziréna érces hangja, nyilván pár perc és egy szakasz egyházi zsoldos tölti be a helységet, még jó, hogy nemesi pártfogoltja volt, most a mindenütt vizslató kamerák képeit szépen eltüntetheti, egy laza story a kölyöknek és ennyi.
-Gyere. intett a zarándok a döbbent lánynak, s a kifelé menekülő tömeghez csapódtak, az akció, csak másodpercekbe volt mérhető...

Sötét Hatalom ( Első Rész )

 Fáradt voltam, a pillanat annyira halottnak tűnt, hogy már üresebb nem is lehetett volna. Persze zajlott a jelen, a buszra tolongtunk túljutva egy munkanap messze nem mámorosító periódusán, a túlélésért dolgozni, nem élet csak a létért való gyötrelem.
 Azután még is egy villanásnyi virágzás, egy nő huppant mellém, egy hölgyemény akit már rég szépnek ítéltem és csak reméltem lesz egyszer, egykor egy cél érdekében valami. -Nem beszélgettünk, de ahogy a jármű ultrakelt és olykor-olykor karjaink érintették egymást, valami kellemes bizsergés járt át, egyfajta dopping módjára. Itt volt az a pillanatot, mikor azt kívántam, bár ő is hasonlót érezne, mert hittem ebből csak jó dolog születhetne...
 Aztán ő leszállt, utána csak a fejembe visszhangzó "Szia" maradt, és újra rám telepedett a rideg, értelmetlen üresség. -Ez az élet?! tettem fel a költői kérdést magamnak, magamba. Iróniaként egy hasonlóságot fedeztem fel Ő és én közöttem, mindketten nem kerültünk a rivaldafénybe, más világot képviseltünk, mint a többség.
-Megérkeztem, magam is elhagytam a szolgaszállítót és indultam utamra, mikor az első ami feltűnt, hogy egy nő egy pocsolyát bámult az út szálén, mint a zombis filmekbe, gondoltam és tovább léptem. Ám a vízió újra és újra ismétlődött, volt ki a falat bámulta, egy másik a saját tenyerét és a sor végtelennek ígérkezett, a városka átokba merült!
 Már féltem, a filmek éltek bennem,a filmek, melyekbe hirtelen megmozdulnak a megszállottak és kezdődik a vérengzés. S bár még minden mozdulatlan volt, eszközt kerestem tekintetemmel, mert valahogy nem voltak kételyeim, ennek a vége robbanás lesz, robbanás és távolról sem biztató reám nézve. -Mily jó is volt a buszon...
 Nem ott voltam, és a miközben elértem a házam kapuját, még mikor bezártam magam mögött, sem éreztem a biztonság varázslatát. S a monoton sorrendet feledve, fegyverszerű tárgyak után indultam a ház mögötti műhelybe, úgy éreztem, mire jön az alkony a mozdulatlanság, felettébb gyors változást hozhat. -Előbb fegyverek, majd élelem és víz a padlásra, az idő bár nem gyorsult a sok feladat miatt gyorsan szaladt.
 Hívhattam volna valakiket telefonon, de a tévé bekapcsolása és a rádió némasága arra engedett következtetni, baj van, nagy baj! -Igaz, hívtam néhány barátot, de a telefon haszontalannak bizonyult, tulajdonképpen egyedül voltam! -Persze kár panaszra, egyedül jövünk és megyünk az élet nevű kavalkádba -ból. Az meg, hogy valami történt és szerencsére még áram volt, csak egy dolog, mert az alkonyat jött!
 A padlásra indultam mikor az első rémületes üvöltés felhangzott, hát, majdnem infarktust kaptam a csendet törő borzalmas hangtól, ám az egyet követte a kettő és a sok száz, kezdődött a mészárlás(?)
 - A halál tombolt az éj leple alatt és házamat is átjárták a folyamatosan nyöszörgő kísértések, itt aludni nem lehetett és egész éjjel a fejszémet szorongattam, de nem volt rá szükség, miközben újra beállt a csend és megvirradva hullafáradtan nem igen volt kedvem lemerészkedni, bár tudtam, a padlás egy hely, de csak éj kérdése mikor találnak rám, agyalnom kellet, hol ott rettegtem, agyalnom egy erős jó védhető helyről, mert mikor újra leereszkedik az éj, a még általam nem látott borzalom vélhetőn  folytatódik...     

Jövő

 Világkormány(?) lehetne annak is mondani, de a megnevezése Globális Irányító Testület! Ők azok kik döntenek, hol és mikor legyen háború és mely politikus játssza a jófiút és ki a rosszat.
 A mechanizmus lelke az Indiai kasztrendszeren alapszik, egy kis kiválasztott réteg az elit, majd jött a kiszolgáló apparátus  és végül nagyjából a piramis alján a tudatosan lebutított  emberek tömege. -S van e átjárás? igazából szórványosan, de a példán nyugodva az építmény, alapból a tömeg palotának titulált lepukkant barakkokba éltek és ha jött az esti valóságshow már meg is volt a napi boldogság adagjuk.
 Igaz a giga gyárakba szolgáltatott élelem és víz szintén kezelt, olyan pszichikus anyagokkal keverték, mely által az emberek ájuldozva örvendeztek, ha pihenőnapot kapnak 2 hét rabmunkát követőn, és természetesen nem gondolkodva, hogy miért is csak két hét múlva, BOLDOGAK. -De ez az oktatásnak nevezett gúnnyal kezdődött, ahol majdnem azok volt jutalmazva, aki minél primitívebb, szintet ütve meg, gondolkodás nélküli robotoknak a legalkalmasabbak, az meg ha berúgnak, dühöngenek amikor kikerülnek a gyárakból, olykor engedélyezve tudatosan engedik, ekkor kevesebb a befolyásoló adalék a ételbe italba.
 Persze azok sem úszták meg a "gyógyszert" akik kerülték a gyáróriásokat, a közvíz, ami mocskosul drága, jól meg volt áldva ezen anyagokkal, miként a boltok élelmei.
 Sötét jövőnek tűnne, ha akik benne élnek, látnák mik és kik is ők valójában, de ezért a sok cucc a kajákba, s bár akadtak immúnisak és lázongani  próbáltak, az egészségügyi központok gondoskodtak a legtöbbjükről.
 A kevés kisebbség aki megtudta úszni e egyszerű de szinte tökéletes kontroll rendszert, került a mi látómezőnkbe, régen rendőrségnek hívták a testületünket, ma Intézkedés Végrehajtó Iroda. -Persze ma már nem voltak börtönök, akiket begyűjtöttünk, ha az orvosi kezelések kevésnek bizonyult, aktív rabszolgák sorába való visszatérítés terén, jött a baleset, ez is a mi asztalunk volt, és a világ így szépen rendbe terv szerint üzemelt, a Marsról vezényelve, persze nem az idegenek, hanem az elit családok, olykor éppen hangulatuk szerint. Igaz, soha nem veszítve el a szent célt, a profitot.
 Ma már, 2096-ban túl a 3. világégésen, az egyetlen igazi "probléma" az illegalitásba működő egyház, ők minden lépés ellenére, egyre komolyabb veszélyt jelentettek a világkormányra! -Magam is keresztény voltam, a veszély valós volt urainkra nézve, az egyház ugyanis más módokon mérte csapásait a hatalomra, mint a nyílt lázadás.
 Volt egy ima, erős és  dacolni tud a legtöbb pszichikus méreggel, és az atyák beépülve a gyárakba, bábuknak tűnve,  szabotázsokat hajtottak végre, olyan helyeken csípve meg a gigászt ahol nem is számolt a harapásra. -S mi mit teszünk(?) a testületünk egy erős magja már csak látszat intézkedéseket téve, közvetve támogattuk az ilyen akciókat. De tagadhatatlan sokan voltak közöttünk, kik saját jólétüket tartva szemelőt hű szolgái a rendszernek.
 Igaz, mi is óvatosan lavíroztunk, hiszen tudtuk, egy pont után, a Marsról látván a veszély súlyát, kirobbantanak egy helyi háborút, még inkább lekötve az embereket, indokot  teremtve a hazaszeretetre és az összetartozásra való hivatkozásra.
 Ám volt egy terv, volt egy kirajzolódó ellenlépés, csak némi idő kellet már, és az egyház csapása a Marson fogja érni a családokat...

Büntetés!

 A világ nehezen haladt, mindent az emberi gyarlóság uralt és a bűnözés! Az állam, amit világkormányként ismerünk, megunva a börtönök gigantikus költségeit, visszanyúlt egy elfeledett módszerhez, az emberek jó útra térítése érdekében, és ez volt a LOBOTÓMIA!

 Kemény döntés volt, de egy kemény világban, szükséges a kellő bátorság, a nagy döntések meghozatalához, s az állam, meghozva döntését a Lobotómiával kívánta meggátolni a bűnözői hullámot. -Nem volt bírósági tárgyalások, akiről száz százalékig tudták a hatóságok, hogy bűnelkövető, egy speciális osztaggal elfogták és végrehajtották, azonnali ítéletként a koponyalékelést!
 Az eredmények az 1950-es évekből egyértelműek voltak, s bár akadtak kisebb-nagyobb eltérések, a cél egyértelmű volt és a lobotómián átesett bűnözök nem tértek vissza a rossz útra!
 Nyomasztónak festett e világ, miként a szárazságok okozta éhínség, de a vezetők úgy határoztak egy problémát legalább kiütnek, jelentősen csökkentve a zűrzavart és a lázadást. Persze akadtak ellenkezni igyekvő aktivisták, akik embertelennek tartották az állam intézkedéseit, Ám erre is jó volt a lobotómia, az ellenérvelőket is sorra meglátogatták a különleges orvosi egységek, és lassan a tiltakozás hullámai kezdtek kisimulni, miként a bűnözés eltűnni.
 A világ irányítói kiknek a klímaváltozással, a túlnépesedéssel és az élelmezési problémákkal, sorra fel kellet vinnie a harcot, nem engedhette meg az a luxust, hogy évekig vagy örökre eltartson világszerte sok millió bűnözőt, ez nem fért bele a költségvetésbe, és mivel ez az orvosi módszert csak egyszer kellet alkalmazni, olcsóbb, mint a nagy felhajtással történő kivégzések, így nem volt a hatalom urai számára semmi felhozható érv, amely ellenpontként szolgálhatna a lobotómiával szemben.
 Ez volt a jelen, mikor olyan munkákat kreált az állam, hogy hatalmas salakhegyeket egyengessenek el az emberek gépi eszközök nélkül, csak azért, hogy foglalkozást adhasson a munkanélküliek millióinak, bizony nem fért bele, még a bűnözőkkel való drága intézkedések. S mert a módszert igazolást nyert, még úgy is ha drasztikus személyiségváltozások léptek is fel, a lobotómia megnyerte a háborút, és ráadást egyre biztonságosabbakká váltak a legveszélyesebb körzetek is, ami annyit tett, a tömegek elfogadták és támogatni kezdték az eljárást, a halálbüntetésnél jóval emberségesebbnek tartván.      

Túlvilági Történet

Egy hitvány ügy miatt keveredtem a kórházba és ahogy szeltem az sürgősségit, egy teljesen szétnyílt hasú lányt pillantottam meg. Nem tudom mi fogott meg benne, a sérülése végzetesnek látszott és bár az orvosok mindent megpróbáltak, nem jósoltam sokat neki, aranyos volt.
 Arca szelíd és kedves, aranyszín haja csapzottan tapadt fejéhez, de nem rontotta az összképet, valami láthatatlan megfogott benne. -Őt vitték én álltam és saját dolgomat halasztva a lány után érdeklődtem.
 Hát nem lepet meg a válasz, oly kicsi az esélye az élethez, hogy már a pap is útba volt, ez a lány kívánsága volt. Mert bár borzasztó sérülést szenvedett, a hord-kocsi vöröslött vérétől, tudatánál volt és remény égett szép kék szemeibe, nem észak fjordjait idézve, hanem a lágyan hullámzó tenger békességét.
-Nyeltem, s mert dolgom volt ügyem irányába indultam, elhatározva nem felejtem el a lányt. -Mit is mondhatnék, nem lettem szerelmes egy haldoklóba, vagy mégis? De abban azért biztos voltam, valami kötelék megragadt amikor megpillantottam, és az ilyen kötelék, aki már átélte, tudja kötelezz!

 Jó pár hónap telt el és nem egy gazembert juttattam a pokol nevű helyre, mikor bevillanva a neve nincs lány arca, a telefonért nyúltam és a kórházat hívtam.
 Ledöbbentem, a hölgy akivel beszéltem közölte a lány túlélte és már otthon van, de a trauma olyan hatást gyakorolt elméjére, hogy mindent a történéssel kapcsolatban elfelejtett.
-Hihetetlennek tűnt, de mert saját fülemmel hallottam, nem vitathattam a dolgot és mert időmmel én rendelkeztem, eldöntöttem leutazok ahol él. S bár nyilván hülyén tűnhetek majd, mi több, ha nem is fogadna sem lepődhetnék meg, ám még is valami arra ösztökélt tegyem meg amit kigondoltam, tudván soha semmi nincs véletlen...

 Egyet tudtam a rendőrségi adatokból, hogy a lány "balesete" összefügg nővérével aki elvette tőle barátait, és ahol tudta belekötött, megalázta. S bár a lány komoly sportot űzött, soha nem állította le gonosz testvérét. Azután jött a sok kérdéssel teli tűzeset, mikor a baleset is megtörtént. De mindenki gyanította nem balesetről volt szó, viszonyt bizonyíték kevésnek bizonyult és nem lett büntető intézkedés.
 Talán nekem kellet volna az ügyet megkapni, persze ez már most teljesen mindegy volt, a dolgok úgy történnek ahogy megírták a nagyok, a kívánságműsor egészen máshol zajlik.
 De most nem számított, a lány háza előtt álltam és kezem a csengőre helyezve megtettem amiért jöttem. Nem jött senki, de a ház mögötti kertrész felől hangokat hallottam, hát illik vagy nem, átléptem a "küszöböt" és a hang felé közeledtem.
 Az előzményeket nem láttam, a lényeg a szőke lány felállva testvére és négy barátja elé állva, mint egy karmester, meghajolt és mesélni kezdett. -Beszélt arról, hogy tudja mi történt, beszélt arról, hogy mind az öten felelősek haláláért...
 Na itt megállt a lélegzetem, miről is beszél ez a szőkeség??? Nem értettem, de ő igen, és ráadást érezhette, új jövevényként, éppen őket nézem, mert kicsit elfordítva fejét felém tekintett, szemeibe szomorúság, arcán halovány mosoly.
 Szédültem, a lány a nővérére mutatott, s míg szó születhetett volna szétporladt, majd a halálra rémült négyes is, a lány egyedül maradt, felém ugyan nem fordult, de utolsó szavát hozzám szánta: -Viszontlátás!  és e szó varázsként hatott, minden kifordult helyéből, az udvart gaz nőtte be,a ház düledezett és a nappal alkonyba tekeredett.
 A lány sehol és minden más eddigi eltűnve egy sír előtt álltam, az este félhomályába. A név egyszerűen vésve és egy bekeretezett kis kép nézett vissza rám, a szőke lány volt, a nevét már tudtam és a halálának pontos dátumát, az első találkozásunk napjának adatait olvastam a nyomasztó temető sötét világában...