Tanács ( A Bemutatás )

Egy párhuzamos világ, párhuzamos történései. Itt ez kitaláció, ott a rideg valóság!
Bár mely hasonlóság, nevek, csupán a párhuzamosságból eredhet...

 A tanácsnak nevezik magukat, már több száz esztendeje léteznek. A tanács a világot valójában irányító szervezett, központja ismeretlen, legfőbb vezetőit a titok övezi. Talán legelső és demonstratív lépésük, mikor felszámoltatták a Templomos Lovagok rendjét, erre kiválóan megfelelt a gyenge és manipulálható pápa, V. Kelemen és a pénzéhes Francia király, Szép Fülöp.
 Az akciót egy MEGFELELŐ tanácsadó szervezte meg, és az egész koncepciós pert előre kidolgozva adták át a királynak.
 Az akció, majd száz százalékos sikerrel ért végett, és a lovagok kincseinek egy jelentősebb része a tanács kasszájába folyt. Ám itt találkozott a tanács először, egy az embernél és a mögöttük rejtőzőknél hatalmasabb erővel, egy univerzális akarattal. -Történt ugyanis, hogy a rend nagymesterét máglya halálra ítélve,  Jacques de Molay megátkozta a pápát és a királyt, ígérvén, nem élik túl az ő halálát egy évnél. Az átok megfogant, és mind két befolyásolt személy titokzatos módon meghalt, ahogy az átok beteljesedett.
 Ez persze nem állította meg a tanácsot, hiszen csak bábokat vesztettek, kikre tulajdonképpen csak addig volt szükség, míg a feladatot véghez nem viszik. E sötét szervezett, mely pénzügyi és gazdasági hatalommal rendelkezik, szörnyű szövetségre léptek az idegeneknek nevezett földönkívüli lényekkel. S bár a tanács is jól tudta, az idegenek nem pusztán szeretetből szelték át a fél univerzumot, tudván tudták, a céljuk az emberiség rabszolgává tétele. De mert ebben egyezett a cél, hát sötét paktumot kötöttek, még az egyház nagy részét is befolyásuk alá helyezvén. Ironikus, de immár a tanács is csak egy eszközzé vált, igaz, még jelentős erőt birtokolva, és egy bolygót, cserébe a földért, így meg volt a fennmaradásának záloga, már csak azért is, mert a tanács, a világ leghatalmasabb családjai, vérkapcsolatot létesítettek az idegenekkel, és már az Ipari forradalom idején, megszülettek az első kevertek.
 A tanács másik nagy dobása volt a Spanyolnátha, ezt egy módosított mustárgázzal végrehajtott  támadás keretében vitelezték ki, 1918-ban, célja a népességszabályzás, és ugye mert a világégés "csak" 9 milliós háborúban elesettet  produkált, a járvány 100 millió halottat eredményezett. -Igaz, ezen nagyobb volumenű akciók mellet több száz bűn nyomja a szervezet tagjainak lelkét. A gyilkosságoktól a 1920 évek gazdasági válságáig, egész az Ebola létrehozásáig.
 Ám míg a gonosz erősödött, a legnagyobb titokba az egyház egy szárnya létrehozta az inkvizítorok rendjét, ismételten. Ám ma már nem csak az eretnekek ellen lépnek fel, egy olyan háborúba, amiről a média hallgat, hanem magával a tanáccsal és az idegen szövetségeseikkel. -Az inkvizíció első lépéseinek egyike volt, mikor egy tengerészgyalogos nyilatkozott a világhálón, hogy a Titánon, a Szaturnusz holdján egy katonai támaszponton szolgált, és egy újonnan felbukkant idegenek ellen vívják a csatát, szövetségeseikkel. Nos a katona igazat beszélt, a szövetségesek meg a tanács irányítói, az ellenség pedig, egy olyan csillagcivilizáció akinek sikerült a Földet is birtokolni kívánó faj rabigáját lerázni. A másik ilyen akció, mikor a volt Kanadai védelmi minisztert meggyőzték tárja nyilvánosságra az idegenek létét és azt, hogy befolyást gyakorolnak világunkra. A férfi megtette, igazat mondott, de a globális média ügyesen elmaszatolta a témát.
 S miközben a tanács, új pápát jelölt ki, mert a régi nem kellően szolgálta érdekeiket, ismét ellenállásba ütköztek. A cél a pápa megmérgezése volt, erre már volt példa a XX. századba, a nagy reformokat tervező egyházfő személyében akit mindenki szeretett,  csupán 33 napig lehetett Isten földi helytartója. Máig nem tisztázott körülmények között halt meg. Ekkor még az inkvizíció csak papíron létezett és nem tudta megvédeni a pápát.
 Aztán jött a 2020-as nagy járvány 1 milliárd áldozat és diktatórikus kormányzatok megszületése, melyek felett a világkormány magasodott, a tanács emberei által kormányozva...

Menekülve

Furcsa alakzatokba rendeződtek a fellegek,  elveszítve természetességüket, mint ha mértani formák felé próbálnának közelíteni, ijesztő csend közepette.
 A férfi fáradt volt, lábai inkább ellengették volna a testet, csak az akarat tartotta még talpon, az akarat, hogy fedél legyen a feje felett és hogy minél távolabb kerüljön az elesett erőd romjaitól.
 Futni már nem igen tudott, egy egész napja menekült, az élőhalottak áttörve a védelmi vonalakat eszelős vérengzésbe kezdtek, koordináltan, parancsra cselekedve.
 Rémálom volt, az erőd a védelmi vonal legfontosabb pontjaként, ez eddig kulcs szerepet játszott a nagyváros biztonságára nézve. Immár csak játszott, most a szörnyek az elesett katonák testéből lakmározva diadal ülve, közvetlen veszélyt jelentettek az egész belső zónára.
 A rádióüzenetet leadták, vélhetőn az irányítótestület azonnali erőket mozgósít, mert ha nem, nagy baj történhet. A városig számtalan mezőgazdasági település volt található, szinte teljesen védtelenül. Ráadást egy elmebeteg bürokrata kitalálva, hogy a városnak immár nincs szüksége falra, elkezdték azt bontani.
 Megállt, nem nézett az égre és a levegő ízével sem törődött, arcán veríték csíkok, mint piciny patakok tekergőztek, vértezete súlya gigászi teherként nehezedett rá, miként karabélyát is a szentlélek tarthatta, mert a hadnagy kételkedett, hogy ez még a saját ereje. -Reménykedett, mielőbb a várható egységekkel szeretett volna találkozni, és egy szusszanás után visszavágni a zombiknak, elesett társait megbosszulván. Ám se katonákkal sem senkivel nem találkozott, és csak remélte, mielőbb legalább egy településre téved.
-Nagy volt a pánik,  senki nem hitte, hogy áttörik a hullák a védművet, az öt méter magas falról már nem is beszélve. De bekövetkezve a lehetetlen a dögök betörtek, nem tudni miként, de egy alig használt kapunk özönlöttek be. Lehetett szabotázs, lehetett mulasztás(?) igazából nem lehetett azt sem tudni, hogy jutottak át a taposóaknák vonalán sértetlenül, csak egy volt biztos, éjjel egy órakor lerohanták az Acélpajzsként ismert erősséget, és mire rendeződhetett volna a védelem, az ezerszer gyakorolt tervek szerint vissza hátrálva a toronyba, már minden elveszett.
 A hadnagy csupán azért élte túl a vérengzést, mert egy helikopterről védték a védhetetlent, és mikor már minden bukni látszott amely gépeknek sikerült a levegőbe emelkedni, a menekülést választották.
 Na ekkor történt a sokadik elképzelhetetlenség, a műszerek megbolondulva a gépek zuhanni kezdtek. A jobb pilóták szinte kisebb karcolásokkal le tudták tenni a gépeiket, de ez nem volt vigasztalás, hiszen, nem egy helikopter az élőhalott áradat felett lebegve pusztította a szörnyetegeket, hát ők hamar elvéreztek. 
 A hadnagynak valahogy szerencséje volt, a gép viszonylag a legvadabb küzdelemtől távolabb ért földet és a kis csapat megpróbálhatta a kitörést. Hát megpróbálták, ám sorra véreztek el társai, a menekülés nem volt zombi mentes. Mindegy, a lényeg, hogy John Wood hadnagynak sikerült élve eltávolodni  a helikoptertől és utat törve a hullák hadán az ostrom közeléből. Egy biztos volt, vagy hirtelen megtáltosodtak az élőhalottak, vagy valakik vagy valami irányítva őket, új felállást teremtet az ember és a zombik háborújának... 

Ilyen Jövő

 Egy árnyéktól takart kis faház volt, egy ligetes erdő szélén, a szélben táncikáló levelek zenéje közepette, meghittnek is lehetett volna eddig mondani. Ám ahogy a pillanatok egyedi rezdülései teltek, a házhoz vezető ösvényen megálló férfi orrát megütötte a pusztulás bomló illata.
 A ház elülső részére egy embert szegeztek, miként Jézust, keresztkén feszítve. A testet már kikezdték a madarak, az egykor, talán jóképű férfi teste maradéktalanul az elmúlás útjára lépet, már néhány napja megtörtént a gyalázat.
 Az érkezett, John Brin az egyház lovagja, nem lepődött meg e bűntény láttán, az ilyesmi a falak mögötti világtól ugyan idegen, de kint kereszténynek lenni nem életbiztosítás. -A rádiójáért nyúlt, és jelzett a közeli település rendészének, a helyzet menthetetlen. Na igen, a rendészek nem igen járnak ki a falvakból, pont elégé rettegnek az eretnek hordáktól, s aki egy farmon kíván boldogulni, jobb ha nem hangoztatja, hitét, mert így járhat, mint ez a szerencsétlen.
 A lovag megindult, be kívánt menni a házba, és mert vélhetően csak papíron jelenik meg a hatóság, leszedni a holttestet, John a ház felgyújtása mellet döntött.
 A legyek dongtak, a szag egyre émelyítőbb és a látvány még visszataszítóbb, de utána kellet néznie, nincs e még több áldozat, vagy nyom, mely valamelyik szektára utalhatna.  Az ajtót berúgta és az könnyen engedett, és a ház alatti árnyékot, bent nyomasztó félhomály váltotta fel, hűvös őszi leheletnek tűnő atmoszférával. -Lassan lépet és a fa padozat nyikorgott a páncélos férfi súlya alatt, de nyikorgott a támadás pillanatába minden ezen épületbe, mert az elülső helység törött bútorok, kiforgatott fiókok groteszk festménybe illő képét mutatták. Nem volt szép látogatás az már biztos, a szomjazó fa padozatán megszáradt vérnyomok, az erőszak már itt bent elkezdődött.
 Az áldozat füves ember volt, gyógyteákat, kenőcsöket készített és ebből élve tette mindennapjait. Voltaképpen kellettek az ilyen emberek, a településeket a városok csak ímmel-ámmal látták el, és felkészületlen rendészekre bízták a rend betartatását.
 Furcsa világ volt, túl a globális klímaválságon, a hét évig tartó klímaháborún, a világot az Egyház helyre rakta, nem kevés erőszak útján. Több ezer cég vezérel, politikussal végeztek, a hitetlenséget büntetve a planétát részben visszaadták a természetnek. Ám ez kemény árat követelt, sok cég nem hódolt be, és magánhadseregekkel szálltak szembe az Egyházzal, nekik csak a profit számított és számít a mai napig. Igaz többségük elhagyta a földet, de gerillaharcosaik és a régi világ hívei eretnek mozgalmakkal igyekeznek minél több kárt és halált okozni. A városok az egyházé, a kinti világ még csak töredékében. Így utólag azért mindenki látta, a fekete szmogtengerek melyek a városokat egykor felzabálták, nem volt fenntartható tendencia. Viszont a hatalmasokat ez nem igen érdekelte, és ugye a népvándorlás, az erőforrásoké kitört regionális háborúk, mind egyet jeleztek, a világnak megszűnését. Nos ekkor ragadt a kezdeményezést magához az Egyház és lett a nagy háború, mely vége sok halál és a földet pusztító cégek, a naprendszerben található kolóniákra való kiszorítása. Ma minden megújuló, minimális a káros anyag kibocsájtás, de sajnos a planéta élővilága hatalmas kárt szenvedett, miként a mostani népesség is csupán két milliárd, az egykori 15-ből.
 De mindennek ára van, a föld gyenge, a cégek meg erősödnek, a jóléti társadalmat még mindig visszakívánok, akiket prófétáknak mondott felbújtok uszítanak eretnek csoportokba tömörültek. Igaz, voltaképpen már a XXI. század elején is inkább csak megkeresztelt volt a többség, mint sem keresztény. S előbb imádták a pénzt, mint Istent, ez is hozta el a XXII.-ra e katasztrofális helyzetet.
 A férfi nagyot sóhajtott, pirogránátot vett elő és 2 percre időzítve a földre ejtette, egy percet adott magának, hogy végig nézze a kis házikót, nem volt nehéz, két helységből állt, és a második perc a kellő távolságba jutás, a háznak égnie kellet. Ide senki nem költözne, és a szellemek számára is tökéletes átjáró lenne, mindenképp pusztulásra ítéltetett. -Nem talált életre utaló jelet, és ezt a karján lévő bioszkenner is megerősítette, távoznia kellet.
 Ám ahogy ismét kilépet bevillant neki egy a padlón heverő medál, visszarohant és meglelve sietősen távozott, a medál, egy arcot, egy szép női arcot rejtett. Már csak az volt a kérdés, ennek az arcnak a gazdája, a támadókhoz vagy az áldozathoz tartozhatott...

Csapda!

2055 a Nagy Hadronütköztető repedéseket okozva a valóság falán, kaput nyitott a pokol birodalmába.
2056 a Démonok ezrével özönlöttek a világra, az emberiség a hanyatlás útjára lépet.
2058 az Egyház inkvizítorokkal vette fel a harcot a pokol teremtményeivel, s az életbemaradásért folyó háború elkezdődött...

 Egy farmhoz hívták, a városok többsége már rég elesett, és a falak nem azért voltak a metropolisok körül, hogy megoltalmazza a bent élőket a pokoli teremtményektől, hanem pont fordítva, a világot oltalmazták, a fertőzött területek elbarikádozásával. - A férfi az rendje bíborát viselte, oldalán lánckardja, megszentelt jelekkel erősítve.
 Na igen, a démonok nem egy lebegő, ijesztgető valamik voltak, a démonok testeket, gyenge akaratú embereket szálltak meg, ezért is ment nekik könnyen a városok meghódítása, a pénzimádat kellően megfelelt, hogy az emberből megszállott, egy irányított test legyen. S hála a teremtőnek, ha a test elpusztult, a démon is vissza került a pokol útvesztőibe, persze nem volt nagy megrettenés, hiszen a tudósok által hasított hasadék, még mindig nyitott sebként tátongott, az egykori Francia-Svájci határ közelébe.
 Mindegy, feladat volt és az inkvizítor minden lépésével közelebb került a kukorica termelésével foglalatoskodó család épületéhez. A villanyt napelemek adták, a vizet egy közeli patakból nyerték, és a hely elég távol volt a veszélyes zónáktól. -Úgy tűnt egy démonnak nem volt elég a könnyű zsákmány, kihívást keresett, de vesztére a farm lakói időbe látva a bajt, a megszállottat elkülönítették és papért szalasztottak. -Természetesen a pap csak megnézte a férfit, és már is a legközelebbi inkvizítor-erődöt értesítve segítségért folyamodott. Hát a segítség határozott léptekkel közeledett, elhaladva egy csűr mellet, melynek nyitott ajtaján belesve, néhány gépet látott, bár üzemanyag hiány miatt e masinák inkább csak várakoztak, mint segítették az itt élők munkáját.
 Lovak és tehenek hangját hallotta egy távolabbi építményből, az udvaron tyúkok keresték eledelüket, a főépülettől távolabb egy harmincas férfi eszkábált valamit, nem tűnt fel neki a vendég közeledése.
 Az egyház küldötte a bejárathoz lépet és határozottan kopogva, már érezte a túlvilági lény jelenlétét. -Pár pillanat, az égen gyenge felhők hajókáztak, a zöldellő kukorica egy végtelen óceánnak tűnve, semmi ijesztő nem mutatkozott. Persze nem is kellet, a gonoszt nem látni, érezni kell!
 Nyílt az ajtó! és egy idősödő, de jó erőbe lévő nő tekintett a jövevényre, s nem kellett neki sok idő, hogy megértse a vendég a várva várt inkvizítor, a férje lehetséges megmentője.
-Isten hozott, lépj beljebb. tárta az ajtót szélesre a nő, és egy az ablakok jóvoltából kellemesen világos szobába vezette a férfit. A szoba nappali és étkezde is lehetett egyszerre, és a székek számából tekintve, vélhetőn tízen is étkeznek a nagy durva faragású kerek asztal körül.
-Hol az áldozat? tudakolta a érkezett, igaz már tudta, az épület alatti pincébe zárták a megszállottat, ott is egy kis helységbe torlaszolva.
-Lent. nyögte a nő, erőssége itt valahogy elszállt és keze is remegett a pince lejárat felé mutatva.
-Vannak mások is a házba?
-Nincs, kint vannak dolgoznak, a gyerekeket meg elküldtem a bajnak napján rokonokhoz.
-Tökéletes, akkor én most lemegyek, mindegy mit fog hallani, ne jöjjön utánam, mi több, senkit ne engedjen be a házba, érti?! a nő bólintót és nem is kívánva a napaliba maradni a kijárat felé igyekezett.
-Remek. az inkvizítor a lejárati ajtót felfedte, majd elindul a mélység felé, az ajtót maga után húzta, vállalva a hirtelen rátörő sötétséget. -Várt néhány másodpercig, nem nyúlt a villanykapcsolóhoz, a képességeire hagyatkozva ereszkedett tovább. A pince tornádók elleni búvóhelynek tűnt, alját vékony betonréteg fedte, rés sehol, fényt csak mesterséges forrás szolgáltathatta, de az egyház katonájának, erre nem volt szüksége.
 Lassan lépkedett, látta a ülő és fekvő helyeket, a raktározott élelmet és jó pár kacatot, ami az ittenieknek lehet fontos, ám a jövevény számára nem bírt jelentőséggel.
-Csend volt, s ez ritka egy megszállt embertől, pláne mikor ő is érzi a közeledő végzetét. Természetesen ez így, nem ilyen egyszerű, nem egy inkvizítor öltek meg megszállottak, elég egy rossz mozdulat, egy tört idejű figyelmetlenség. -Szóval a csend óriás súlyaként nehezedett a helységre, miközben a férfi elérte az elzárt odút, ahol a megszállott őrizetbe kell hogy legyen. A kint járt pap szerint egy acélszékhez van láncolva.
-Feltépte az ajtót! az emberek nem sokat láttak volna, de az egyház emberein áldás és adomány volt, és ezen adományok, képességekként jelentkeztek meg, mint látni a sötétbe.
-Egy halott volt a székhez láncolva! a szag nyomasztó és hányingerkeltőn tört elő a semmiből, miként tűnt el a gonosz jelenléte! -Csapda volt! az inkvizítor már tudta, a háziak szolgák voltak, önkéntes alattvalók, és a démon még nem választva testet ide lecsalta, harcolni kívánva.
 Fentről zörgések, majd fény gyulladt és három tagbaszakadt férfi ereszkedett a mélységbe, szúró és vágó eszközökkel felfegyverezve. -Játék, a démon játékos kedvébe volt, hiszen ő is tudta, három ember szemtől szembe esélytelen egy inkvizítorral szembe. De mert a játék vérre ment, a egyház embere is tudta, nincs választás, ölni kell.
- Félelmetes volt a hármas, némán közeledtek, se szó se kiáltás, az inkvizítor várta az elkerülhetetlent, leakasztotta lánckardját és egy gombnyomással életet lehelt a borzalmas sérüléseket okozni tudó fegyverbe.
- Az első egy nádvágókéssel próbálkozott hangtalan, de fürge zombiként. Semmi esélye nem volt, a lánckard átvágva a kés pengéjét, vált-tőtől metszette le a jobb kart, vért és hangtalanságot teremtve. Úgy látszott a fájdalmat kiiktatta a démon szolgái testéből. A harcos sokat nem tétovázott a sérültet odébb rúgta, majd egy újabb szolgát célzott meg, ott már nem csak sebesülés volt, a test két irányba dőlt, s már csak egy önkéntes szorongatott egy fejszét. A sérült a vérveszteség miatt a földön vergődött, fájdalom ide vagy oda, a vér nélkül az erő megszűnik, miként az élet.
 A hasítóeszköz furcsa visszhangot keltve hullt a padlóra, gazdája egy pillanat múlva követte.
-Fűst szag! a rohadékok, míg itt lent tartották felgyújtották az épületet, és az inkvizítor jól látta a lefelé vezető lépcsőn csordogáló benzint, jó esetben, percei voltak hátra...

A Katasztrófa!

Nehéz lenne a láncolatot sorra venni, Cristina, aki az úrból nézte végig ahogy a világ elsötétül, óriási szerencsének köszönhette, hogy most a Földön lehet, és hazájában. Persze a halálfélelem mindent uralt, ott fent az űrbázison, látva a városok kihunyó fényeit és a NASA utolsó bejelentkezését, ahol szép szavakkal közölték, nem megoldható a hazahozatala, mert a világ, ami eddig létezett szétesett, mint egy rosszul összerakott legó, szóval az egy elviselhetetlen időszak volt.
 Ám az Oroszok, hogyan, vagy miként de feljuttattak egy talán utolsó űrhajót, egy mentőakció keretében, és így végül szerencsésen hazakerült, az évszázadokat visszasüllyedt emberi civilizáció világába, több mint fél évet töltött a űr rideg végtelenjébe.
 -Marasztalták, az Európaiak valahogy jobban viselték a hirtelen megszűnő energiaforrások és természeti katasztrófák sorozatát. Ám a doktornő úgy érezte haza kell mennie, s bár hallotta, hogy az Államok összeomlott, az északi területeket Kanada oltalmazza, dél pedig a káosz földje, ahol a nagy városok fallal védekezve, mindennap a túlélésért küzdenek, a kontinens déli féltekéről áramló néptömegekkel, kik a fallal mögé szeretnének bejutni, és az eluralkodott bandák, hadurak hordáival szembe.
 Az egész történés döbbenetes volt, az olaj ott volt a föld mélyén, de mindegy mit tettek a cégek, napról napra kevesebbet tudtak felszínre hozni. Az atomerőművek már haldoklottak, uránból már a katasztrófa előtt megszűnt az utánpótlás, nem véletlen, hogy egy nagyszabású terv keretében a Titán nevű holdon hozott létre a világ több államának szövetsége egy hatalmas bázist, ahonnét dronok százait juttatva a Szaturnusz felhői közé Hélium 3 nevű szuper energiaforrással kívánták megoldani a gazdaságra, iparra nehezedő gigászi nyomást. Állítólag az első teherűrhajó meg is érkezett és be is indultak a hélium 3 felhasználására létrehozott objektumok, mikor pár hétre rá, bekövetkezett a katasztrófa! -Több űrhajó nem jött, rádióadások voltak, és a jelentésekből az jött le, hogy a Titánon minden oké, és a begyűjtés folyamatos. A holdbázisnak egy szerencséje volt, teljesen önfenntartóra tervezték, így egy bizonyos ideig, nem érinti

a Föld hanyatlása.
 Bonyolult világ volt mindig is az emberi civilizáció, de most véres és barbárrá vált! A nő aki harmincöt évesen úgy képzelte az űrbe leli halálát, most egy Karolinai erődváros egészségügyi szolgálatát erősítve, némi biztonságba élt, hiszen a várost húsz méter magas fal oltalmazta. -Sok várost, a bajok első heteibe egy okos szakértő felvázolva a jövőt, a védekezést javasolta, és a dolog bevált. Persze nem mindenki jutott be a falak mögé, meg aztán gazdálkodni is kellet, így a városok körül farmok ezrei növekedtek elő, és gépekhez szükséges üzemanyag híján kézi és állati erővel termelték az élelmet.
 A városoknak dolgoztak, akik milíciájukkal a környék településeit igyekeztek oltalmazni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. S volt egy borzalmas oldal, valahogy mindig akadt a bentlakóknak konzervétel, nem egy gyárat emeltek, az áramot gőzerővel pótolván. Nem is ez volt a furcsa, hanem, mikor kint is éhínség tombolt, bent volt friss konzerv, aminek titkára Cristina egy kolléganőjétől szerzett tudomást, embereket dolgoztak fel! -Menedékkérők közül, az igénytől függően, és természetesen a bűnözés ára is ez volt, tartós élelmiszer! 
 A nő ekkor döntött úgy, hogy el kell mennie a erős haderővel határait védő, és viszonylag életképes, élhető civilizációval rendelkező Kanadába, ekkor már nagyon bánta, hogy nem maradt Oroszországba...

A Nagyúr

 A férfi a romok között állt, torz faldarabok, a lábai alatt tégla, vakolat és a leomlott épületek maradványai terültek el, mint egy végtelen túlvilági sivatag, lángok és kénkőszag nélkül.
 Az égen csak néhány szürke maszat, madár egy sem, és a nap is betegen világítót nehezen hatolva át a világot átölelő emberi "csodát" a szmogtengert.
 Tom Hill, mert így hívták a sötétség nagyurát, cinikusan szemlélte e pusztalatot. Nem ő alkotta, nem kellet a túlvilági mágia, a gondolkodó ember, gondolkodás nélkül elpusztította a planétáját. Persze istennek tartották magukat, de milyen isten az aki csak a profitot számolja és minden mást eltarol ami csak nyereségvágya útjába kerülhet.
 Nagyot nyelt, a távoli gyárkémény csonka maradványára tekintet, egyféle emléknek bizonyult, egy letűnt kor groteszk emlékeként. Ez van, a sötétség csak átvette az emberek helyet a földbolygót, nem elpusztítani, hanem parazitáitól, a pénzéhes emberiségtől megszabadítani kívánva.
 A sötét a fény szolgálja(?) paradoxnak tűnhet, de nem az. Mert ahogy a fény nem létezik sötétség nélkül, úgy a sötétség is belehalna, fény nélkül.
-Nagyúr! csendült egy hang, és Tom egy kortalan, egyszerű embernek tetsző férfi, tudta, eljött a visszatérés ideje.
 Csak egy szót mondott, a világ kifordult önmagából, cseppnyi hányingert ébresztve, ám míg az érzés megerősödhetett volna, Tom Hill egy rideg csarnokba találta magát, hatalmas, gótikus díszítésű trónusán ülve.
 A helység rózsaablakoktól volt megvilágítva, a falak már repedezettek és a két oldalt talpig vasban sorakozó testőrség kiélesített karabélyokkal vigyázták uruk épségét.
 A szólító a testőrkapitánya volt, és egy alattomos tekintetű ember társaságába várakozott a tróntól, meghatározott távolságra, a márványlapokra szegezett tekintettel.
-Mit kívántok? kérdezte a sötétség egyik helytartója, miközben rossz energiákat érzett, és elméjében a SÖTÉTSÉG VEZÉNYLŐJE egy rövid üzenettel a veszélyt igazolta.
-Nagyúr, enged bátyám szabadon, ő csak egy gyárat birtokolt, mely munkát adott az embereknek. kezdte könyörgöm a ravasz tekintetű figura. A kapitány arcát a sisak rejtve tartotta, de Tom Hill számára zavaros volt a történés. E halandó, aki most testvére szabadságáért könyörög, nem volt bejárása a palotába, az őrség még is beengedte, felettébb nem tetsző a pillanat.
-Szabadon? -Munkát adott? -S mond a bolygót az ipari szennyezéssel mivé tették a hozzá hasonlók?! -Gondolod a mélység viccből vette át a fenti világ feletti uralmat?
-Nem tudom uram, de nem igazságos ítéleted és gondolj a sok munkanélküli éhezőre. vágott vissza a fickó és balja lassan ruhája alá csusszant.
-Az igazság relatív, miként a nézőpontok is, a kihallgatásod ezennel befejeződött! döntött a nagyúr, nem kívánta tovább húzni az időt, a dolgoknak folyniuk kell.
-Te választottad! emelte hangját a kérelmező és pisztolyt rántva a trónon ülőre célzott és lőtt! 
 A fájdalom komiszul Tom testébe mart, a vére melege egyszerű öltözékét átáztatva saját folyásba kezdett, a szív volt a cél, de mellé trafált a fickó. A nagyúr elrebeghetett volna egy gyógyító igét, ám nem tette, jobbját kinyújtva a lázadóra mutatott és az újra a fegyverét elsütő férfi feje egyszerűen levált a testéről, vérszökőkutat teremtve és egy inogó torzot.
-Tűz! vezényelt a kapitány, és a két sorba posztoló testőrök karabélyaikat a trónon szenvedőre szegezték, kinek a lövéstől ereje fogyatkozott ugyan, de léphetett volna, ám nem tette, hagyta ahogy a lövedékek széttépik testét és engedte, hogy tudata távozzon otthonába a sötétség birodalmába.
 A halál viszonylag gyors volt, és az újjászületés még ezt a sebességet is megelőzve, a volt teste helyén maradva, Tom Hill immár egy háromméteres óriásként jelent meg a csarnokba, testét aranyszín páncélzat fedte, kezében lángoló pallossal, a végzet angyalaként mutatkozott.
 A fegyverek hamar rászegeződtek, de mire az első lövés eldörrent, már négy katonát a pallos kettészelt, és a pusztítás csak most vette kezdetét, mert árulásért halál jár!

" Olykor a sebezhető külső mögött egy nagyobb erő áll, s ha ezen erő felébred, már régen rossz, a megidézői számára. "   

Kivégzés

 Az inkvizítor közönnyel szemlélte a nyüzsgő-bűzlő metropolist, a bűn erjedő melegágyát. Nem volt dolga a legtöbb emberrel, pénzimádó, elveszett lelkekért nem érdemes küzdeni, az ÚR ugyanis megadta a szabad akaratot, s ki a sötétséget választja, hát élvezze annak rothadó gyümölcsét is, a pokolba lesz meglepetés, mert erről szól a végállomás!
 Igen, a pokol egy lehetőség a változásra, úgy, hogy közben minden lehetőség megnyílik, hogy ne kívánjunk megváltozni. Semmit nem adnak ingyen, és természetesen egyszer a pokol is bezáródik, és kik nem voltak hajlandók a változásra végkép kitörlődnek az idő és a tér kötelékéből, még múltjuk is eltűnik, nem marad semmi belőlük, mivel ez is a szabad akarat része...
 Mellékes, az idő még nem érkezett el, és az egyház jelen időben a démonokkal vívja legnagyobb harcát. Nem a bálványimádókért küzd az inkvizíció, a kevés még hinni akaró embereké harcolnak, mert miközben milliárdnyian eladták lelküket a pénz illúziójának, még vannak kik Isten nevét hitből és szeretetből ejtik ki szájukon. S mert a világ a cégeké és a démoni lényeké, a kisebbség sebezhetővé vált.
 Persze a világkormány üldözte az egyházat, hisz a cégek bábja, és ez váltotta ki, hogy létre az inkvizíciós testület, egy katonai ellenálló erő a hatalommal szembe. A ördögökkel viselt harc java a Jezsuitákra hárult, az inkvizíció a világi ellenséggel folytatta élethalál küzdelmét. Természetesen ez egy nem hivatalos hadszíntéren folyt, az inkvizítorok likvidáltak egy cégvezért, erre a vállalat milicistái felgyújtottak egy menedékhelyet, szóval gyalázatos és könyörtelen harc folyt, pláne miután a kormány bezáratta a templomokat, hivatkozván a multikulturális társadalomnak nem kell isten!
 Vélhetőn Istennek sem kell a világ nagyobbik, bűnös része, mely már a planétát szmoggal burkolta, vizeit megmérgezte és a fák a legtöbb esetbe szintetikus dekorációnak szolgáltak. -A vég közelget az kétségtelen, és a őszülő halántékú férfi csak abban reménykédet, hogy addig még jó pár démonimádót a pokolba küld. -Ilyenkor a média természetesen iszonyatosan támadja az illegalitásba menekült egyházat, mondván a szeretet nevébe gyilkol a vallás. De tévednek, aki eladta lelkét, már nem érdemli a könyörületet, itt is a szabad akaratról van szó, ha bevállalták a démonokat, hát démonként is kezelik őket az inkvizítorok, mert ez nem megszállás, hanem önkéntes felajánlkozás.

 Eljött az idő, a távcsöves puska megtalálta a célszemélyt, egy sátánista szekta alvezérét, amúgy egy tömegételeket gyártó cég egyik főrészvényese. -Fiatal volt, haja szőkésbarna, arcán folyamatos derű látszott, ruhája pedig makulátlanul elegáns, egy ifjú úriember, a nők imádatának "tárgya" hiszen mindene megvolt, pénze, hatalma és vonzereje.
 -A homlokát célozta, a harmadik szemnek is nevezett csakra helyét, itt biztos a halál és biztos a pokolba juttatás, hibázni nem lehetett, a nanodroidok mely vélhetőn vérébe keringenek, nyilván meg próbálják menteni a gazdatestet, ám ha szétloccsan a koponya már a történet véges, a harmadikszemre célzás, meg spirituális töltettel bír, ez teszi lehetővé, hogy köztes helyek helyett, egyenest a pokolba süllyedjen a bűnös lélek, a kiutat nem lehetett engedélyezni.
 A fegyver elsült, az inkvizítor egy másodperc alatt letudta, tökéletes munkát végzett, így nem volt más, mint a menekülés, a fullajtárok nyilván már megindultak...

Pokol

 A sötét angyal az örök alkony világát figyelte, egy végtelennek tűnő metropolist. Lent az emberek sokasága, a bűnös lelkek, kik ismét testet kaptak, hogy próbára tegyék azt amit az életbe elbukással zártak.
-Ironikus, de míg a pokolba tömegnyomor uralkodik, a menny egy légüres végtelen, néhány lélektől eltekintve. S hogy a mélységbe mi is a szabály(?) semmi több, mint az életbe, a törvények betartása. -Kövesd a tíz parancsolatot és kerüld a 8 főbűnt, mert ugyan az emberek világába az egyház  a 8 főbűn közül egyet kiradírozott, attól még amit az ÚR meghatározott, messze nem változott.
 Természetesen a pokol és lényei nem gonoszak, ők önként vették fel a sötét színt, önként vállalva e nehéz feladatott. S bizony ez oly annyira nehéz, hogy a legtöbb, ide kerülő lélek, nem szakítva földi gonoszságaival, nem igen indulnak meg a tisztítótűz irányába. Mert van a a parancs, KI NEM BIZONYÍTJA MEGBÁNÁSÁT, NEM LÉPHET TOVÁBB! és ez így volt rendjén, pláne a totális rend, a pokol világába.

 Az angyal éjpáncélzatba, tépett szárnyai a szimbólum, hogy ez a nem a menny, és szemeibe az eltökéltséggel, feladatát tekintve, az ablaknak háttal elterülő csarnokot érzékelte. Fáklyák fénylettek, bár létezett más mód, miként a házakban az elektromosság, ám ez is csak díszletnek számított.
 A helységet repedezett oszlopok tartották és a falak mentén az emberek képzeletében élő ocsmány démonok szobrai sorakoztak, a bűnös lelkek ugyanis az ilyen a végtelen magasságba nyúló tornyok egyikébe érkezik, s itt kapják meg a szabályokat, a homlokukra égetve.

 Munka, házasság és minden ami fent történik, zajlik a pokolba is, azzal a kivétellel, hogy minden egyes parancs megszegését követőn, a végrehajtók, előbb vagy utóbb meglelik a bűnt kivitelezőt és a helyszínen kivégzik. Van, hogy sorozatlövő, van, hogy lángszóró, a lényeg, itt a bűn azonnali megtorlást eredményez, hogy aztán a bűnös ismét egy toronyba materializálódva újabb esélyt kapjon, azzal a következménnyel, hogy egyre jobb életkörülménybe helyeztetik. S itt mutatkozna meg a lélek ereje, ám pont az ellenkezője bizonyul, hiszen a kínok pillanatain túl a jólétbe csöppenve, látszólag nincs ok a változásra. -De egyet nem tudnak a vétkesek, egy pont után a pokol bezárul, és Isten végső csapást mér a változni nem kívánók tömegére. Ez annyi tesz, mindörökre kitörlődik a létezésből, nem kap esélyt akkor már, hogy visszatérjen az ÚR ragyogó birodalmába.

 Az angyal megfordult, eltűnődőt, az emberek gondolatait olvasva, hogy hányszor és hányan módosították a törvényeket, csak, hogy az egyre hitetlenebb embereket megtartsák az egyház kebelén. De egyet senki nem vet tudomásul, az Isten törvénye nem variálható szánk íze szerint. Isten sosem mondta, ha valami nem tetszik tökéletlenségünknek, átírhassuk. Sokan teszik, s a legtöbben a XXI. századnak nevezett zónából érkeznek, az emberiség párhuzamosan zajló közül , az ide érkezők a fogyasztói társadalom pénzimádói. A pénznek pedig nincs helye Isten országában, persze itt lent annál inkább, így a csábítás megmaradva, a léleknek kell felnőni, ha az életbe nem, hát a pokolba. -Igaz ez nem igen történik.

 A trágár beszéddé csak a nyelv kivágása az adomány, s ha itt a gondolatba megy tovább a alázatosság hiánya, természetesen jön a következő lépés, a végrehajtók mindig teszik amire felhatalmazták őket. -Ja és a mester vagy az ördög, se jégbe se tűzbe zárva nincs, minden egyes pillanatban azt teszi amire az ÚR kérte, és minden egyes pillanatba kapcsolatba állnak.
 Dianna a sötét angyal, csendre intette a gondolatait, csendre, hisz neki nem dolga megítélni a tökéletesség döntéseit, ő csak teszi amit kell, és reméli mielőbb bezárja Isten a poklot, hogy végre közel kerüljenek a mindenek teremtőjéhez...