Démonvadász 4 / Visszalépve /

Rohadt nehéz nap volt mögöttem, a fejem fájt, és a  depresszióm nyugtatókat követelt, kettőt le is nyeltem. -Kellet, mert a nap lepergett, mint levélről az esőcseppek ám a munkám még csak most kezdődött, átléptem a pokol egyik dimenziójába, ölésre érkeztem.
 Istent szolgáltam, istent, de vérrel és lélekkel, még a saját lelkemmel is. De nem számított, végignéztem az alkonytól terhes kihalt utcán, semmi jót nem remélhettem.
 Nem a gonosz őrségétől tartottam, inkább a hasonló vadászoktól, mint jómagam, bár ők akiktől óvakodnom illene a sátánra esküdtek és a sátán jeges tűzébe égnek majd, valószínűleg velem együtt. -Ironikus, jó oldal harcosa a pokolba végzi, már csak az lenne cifrább, ha a ördögök bérgyilkosaik a mennybe végeznék...
 Lassan lépkedtem, saját csizmám koppanásait visszahallva, valahogy kísérteties volt, valahogy a házak is zordak és roskatagok, miként a halálán járó óriások.
 Se forgalom se fuvallat és még egy véletlen nesz sem törte a dermesztő némaságot, a felhők pedig kőszobrokként mozdulatlanságot fogadtak, groteszk egy összkép volt az kétségtelen.
 Nem tudtam meddig lesz e nyomasztó légkör, nem tudom mikor ront rám valamely másodrendű késelő, de vártam őket és vártam a csendet parancsoló lényt is, pedig nem is őt kellenék leölni. -Furcsa egy helyzet, vagy áruló van a köreinkbe, vagy csak rám pikkel egy mocskos dög!
 Tökmindegy! ha megölnek meghalok, ha én ölők, tovább kell nyomulnom, saját célpontom megtalálása érdekében, s az élet már nem igen érdekel. Itt elvagyok, már mint az alternatív valóságokba, de otthon zabálom a nyugtatókat, én nyugtatót egy másik vadász alkoholista és harmadik, pedig csinos lány, egy kurva. -Szóval a legtöbbünk a küldetésekkel egyre mélyebbre süllyedve, már a legtöbb ember számára valóság, nekünk már a kárhozat, ipari roncsok vagyunk.
 Sokan azt képzelik a jó oldalon harcolva, fény, fanfár és megdicsőülés jár, pedig nem igaz, ez egy hitbéli küldetés, de gyarló és halandók vagyunk, akik a pörgést és a valóság közötti sebesség különbséget feldolgozni nem igen tudjuk.
-Sóhajtottam és megálltam. végre feltűnt két mitugrász, kezeikbe görbe pengékkel és hála istennek csendet törve felordítva, megindultak felén.
 Lassan akasztottam le lánckardom és egy oldalmozdulattal aktiváltam a fegyvert, a lánc eszelősen és alig halhatón pörögni kezdett. A sebességét még csak megbecsülni sem tudtam, viszont azt igen, hogy pillanatok alatt, még egy acél rudat is kettészelne.
 Az első megtorpant, a lánckard egy trancsírozó fegyver, a túlélés igen csak kérdéses. A második egy kerek arcú, igazán primitív tekintetű nem értette a szituációt és támadott!
-Tehette, a pengéje a "pengémmel" találkozva az acél kettéhullt és a kardom a nyakánál mart a testbe és a bal oldalán a negyedig bordánál  jött elő, szó szerint kettészelve a fickót.
-Vér spriccelt és mindent láttam, a felső rész a porba hullt a kettévágót pengével egyetembe, a torzó alsó része még támolygott, elrúgtam, az ő története a végéhez ért.
-Nos?! fordultam a rémülten álló, még élőhöz. Az remegett és kardját eldobva hátat fordítva szaladni kezdett. Nem jutott messzire, egy lilás nyaláb csapot le rá és elporladt, a halál őt is felzabálta.
-Üdv! lépett elő a láthatatlanságból a valódi ellenség, kezében egy füstölgő pálcával. -A férfi erezett arcú, kopasz, erőteljes testalkatú démon volt. Magas, legalább kétméteres, kék palástot viselőn nemesi vérvonalt sejtetett. Nem ismertem, nem hiszem, hogy dolgom lenne vele, de neki úgy látszott, dolga van velem.
-Ki vagy? kérdeztem, fegyverem eltéve, itt ha harc lesz, úgy is a képességemre számíthatók, túl messze volt, hogy a lánckard feldarabolja.
-Te vagy ki... röhögött fel a lény, valahogy nem kívánt közeledni, megértettem döntését.
...roncs vagy, de tudod mit, ha ma nem ölőd meg akiért jöttél, élve elmehetsz.
-Ez mire jó, jövők holnap, vagy egy év múlva. vágtam vissza, zavarosnak vélvén az ajánlatot.
-Persze, jössz holnap vagy egy év múlva, engem ez kurvára nem érdekel, csak ma távozz e dimenzióból!
-De mi van, ha téged is megöllek?! firtattam, mire a démon felkacagott, úgy látszott ez egy vidám figura, utálom az ilyeneket.
-Próbáld meg. csettintett nyelvével a pokolfajzat, de ez nem csak egy hatás kedvéért történt, a környező házak ajtajai feltárultak és pokol légiósok, brutális páncélzatú harcosok léptek elő, kezükbe tűzköpők, volt kinél lánckard, gigászi csatabárd, a hidraulikus vértezetnek kevés dolog volt nehéz, ide inkvizítorok kellenének, tán egy percig sem húznám.
-Inkább elmennék. mondtam ki amit a démon is hallani akart, és mert a szabályok birodalma a pokol összes aspektusa, tudtam a lény betartsa szavát, csak azt nem tudtam, honnan tudta, hogy jövők és pont itt jelenek meg.
-Távozz! parancsolta a démon, és én átadva magam a "utazásnak" amely, mint kábítószer hatott az elmémre, leléptem árulásra gondolván, ráadást a mi soraink között... 
         

ÁLCA VILÁG!

Szent Mihály-ima

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: “Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.

 Mark a hajnali nyárban, a félhomály világában a városból érkező buszmegálló körül rendezkedett. A szemetet szedte, a betonsziget tövéből a sarjadó gazt tépte és mindezt maga sem tudta, hogy miért éppen a hajnal gyér fényénél, mikor még a közvillanyok is égnek, fényt eresztve a sötét ellen.
 Túl sok gondolata volt, túl sok és még több válasz. De indulnia kellet, már jöttek az első emberek kik dolgozni, kénytelenek az első busszal indulni.
-Jó reggelt! mondta Mark
-Nem tudsz aludni? kérdezte egy falubeli, a helyes kérdés persze az lett volna, " -Nem félsz így egyedül, itt a sötétben?" Igaz ezt  kérdést soha nem tennék fel. Az emberek ugyan, nem tudják miért, de a buszmegálló környéke este és hajnalba félelemtől terhes, és ösztönös cselekvés, az első és az utolsó busz utasai leginkább együtt jöttek és mentek, egy néma megegyezés keretében, a tudatalatti nagy úr! 
 A kortalan férfi csak mosolygott és tovább sietett, nem kívánta, hogy szép nők is útjába kerüljenek, valahogy szégyellte, hogy bár önkéntesként tette amit tett, még is tartott a mások véleményétől, még ha nem is mondják ki, vagy ha nem is az, amire Mark gondol...

Egy másik nap volt és reggel 7-óra, semmi extra, most is egy saját ötlettől vezérelt munkából indult, mikor maga mögött hagyva a buszmegállót, kerékpáron feltűnt a irodalom-tanárnő, nyilván a városba két keréken vélte, a férfi is köszönve az ég felé mutatott.
-Eső lesz tanárnő. intette a nőt Mark, a reggelt ugyanis valóban a szürke alacsonyan hullámzó felhők uralták, nagy valószínűséggel égi áldásra készülve.
-Ó, addigra megjárom, oda és vissza is, nevetett a nő és tova gördült. Mark meg hazafelé, de csak ha pár perce lépkedett, mikor a nő immár mosoly nélkül vissza felé gördül, arcán ijedség és érthetetlenség, Mark értette.
-Már is vissza? firtatta, muszáj volt megállítani, nem akart később esetleg bajt. A kerékpár lefékeződött és a nő, aki negyvennégy évet tudhatott maga mögött és ha nem hibázik, még ugyanennyi vár rá...
-Nem fogod elhinni, de valami van a megállónál, valami félelmetes, valami gonosz.
-Tudom, de az út maga biztonságos.
-Ezt Te honnan veszed??? hüledezett a nő, s bár a kormányba kapaszkodott, látszott egész teste remeg.
-Túl sokat tudok, és úgy tűnik most megmutatkozott, a valóság a tanárnőnek is. -Valahogy tanárnő jött Mark szájára, pedig alig volt különbség  éveik számába, de ez valahogy így alakult.
-A valóság?
-Igen, ott évekkel ezelőtt egy fűzfa magasodott, még a falu hajnalán is, a fűzfák pedig nem azért szomorúak, mert azok szeretnek lenni, ők a gonosz helyeket jelzik, és míg más növény nem él meg a közelbe, a fűzfa igen, elnyeli a sötét kisugárzást.
-Ez hülyeség... kezdte Eva, de maga sem tudta mit is gondoljon, ám Mark igen! -Megérintve a kerékpárt a tér és az idő kifordulva, már a múltba álltak, velük szemben egy hatalmas fűzfa, pont a megálló helyén.
 A föld fekete volt, pedig a település, ami ekkor éppen csak született, homokvilág volt. S miközben a homok volt az úr, a fekete, olyan mint a felperzselt föld nem engedett területéből. A gonosz nem érződött, de a fa törzsein furcsa csavarog, groteszk torzulások látszottak, s mind ezen terület körülbelül négy méter sugarú lehetett.
-Mi az isten történt... hüledezett a nő, nem is tudva mit és miért csináljon, semmit nem tudott vagy nem akart teljesen megérteni.
-Ez egy kapu, de kihűlt, de erejét aki nyitott szemmel jár érzi, a többség pedig, inkább elzárja elméjét a valótól, és csak olykor az ösztön töri fel e társadalom nevelte falat.
-S ki vagy TE?! meredt Markra Eva, felmerülve benne, hogy éppen a gonosszal társalog.
-Én én vagyok, tudok dolgokat és immár a tanárnő is. De ezek olyan titkok, melyeknek titoknak kell maradni, a saját érdekébe, mert vagy diliház vagy a öngyilkosság. A férfi őszintén beszélt, bízott  a nőbe ért, megérti időbe amit meg kell.
 Visszacsatolás, s már a jelenbe álltak ismét a fűzfa sehol és ők sem a buszmegállóval szembe álltak.
-Ha nem firtassuk a gonosz kilétét, nem velünk fog törődni. kezdte Mark, majd tovább beszélt. Emlékszik a sikeres íróra akit egy hegy mélyén találtak meg?
-Aki fejbe lőtte magát?
-Igen, ő egy mikrobusszal került a föld mélyére, valamit meglátott, valamit ami megcáfolja azt amit mi valóságnak hívunk. A busz nem volt szuper technikai járgány, csupán néhány jel volt rajta és az író barátnőjével áthajtott, vagyis belehajtott a nagy hegybe. Ez ugye lehetetlen, de akkor még is hogy került a busz és ő is a mélybe??? -A tudás hatalom, de ára is van!
 Egy szó mint száz, a gép valamiért lerobbant és az író, ha mást nem is egy kürtöt nyitott és a barátnője több száz métert mászva felfelé segítségér sietett. Ám a gonosz mindig éber és az írót nap nap-után kísértette, szóba, jelenésbe és ki tudja miképpen, a lényeg mire a mentőcsapat megérkezett az író fejbe lőtte magát. S ami igazán érdekes, a Vatikán néhány embere már lent volt, mikor az első mentősök  leereszkedtek a kürtűn a mélybe. A jármű ott volt, de valami még is hiányzott, a rúnák a busz oldalairól.  -Szóval senki nem akarja a titkot másként látni, mint titok.
-Akkor minket is kísérteni fog a gonosz?
-Nem, ha nem lépünk át egy határt akkor talán sosem.   

Utazó / Megérkezés /

 Egy álom tőrt darabokra, mint általában...
de miközben álomból álomba csöppentem, amelyek közül mindegyik rémálomnak minősült,
a tűz és a törmelékhalom, kicsit kijózanított.
-Kijózanított, ráébresztve, hogy bár álom és tudható, nem egy pozitív utópia, itt is meghalhatok!  S Istenről nincs mit beszélni, szabadon engedte teremtményeit és ők visszaélve a lehetőséggel, a paradicsomot a pokol birodalmává alakították. S most, itt vagyunk rohadt androidoktól rettegve, vagy élő-holt fertőzőtektől menekülve.
-Szép világ, a pusztulás kezdete közép-Európa, ma meg már tökmindegy hol vagyunk, az élet a tét, a túlélés! De nem panaszkodom, mert a rezgésváltoztató segítségével a Föld más-más aspektusára menekülhetek. Ám egy alapszabály változatlan, ha beindul egy láncreakció, nincs kibúvó. -Szóval kurvára mindegy hova esz a fene, a létezésemért küzdők és menekülők, és, hogy előny e egy ilyen készülék(?) nem tudom megmondani, mert mikor mocskosul szorult a húrok, leléptem!
 Nem vagyok büszke életemre, sok barát és egy szerelem éget porrá miközben én kimenekültem a végzetesnek tűnő helyzetből. Persze lehet, ki tudtam volna vágni magam, lehet élnék ott is és az is, hogy már a testemből lakmározva hízott volna valamely kannibál, vagy erdei vad, mutáns, a sor ugye végtelen.
 Alkony volt! a nap vörösen virított és felhők most nem kószáltak. A szél fújt és dög szagot sodort felém, nem is tűnve oly meglepőnek, a romokon túl, egy feldúlt sátortábor, hullák és dögevők, tehát egy idilli pillanat 2226-ból.
 Lánckardom erősebben szorítva hagytam magam mögött az utolsó törmelékeket, nem is értve, hogy ezen szerencsétlenül járt kis csapat, miért nem a romokat használták fedezékül. Igaz már tökmindegy volt, hullák voltak, felkoncolva, megszáradt vérfoltokkal és néhány támadó vízköpő darabokra zúzva. A vízköpők ha alszanak vagy ha halálos sérülést szenvednek kővé dermednek. S a legjobb megoldás, biztos ami biztos széttörni!
 Nem tetszett a látvány, de nem tudtam segíteni és az idő felett sem rendelkezek, de egy biztos, a holttestekből ítélve nem oly rég volt a vérengzés, ami egyet jelentett, még lehettek a közelbe vízköpők!
-Óvatosan haladtam, a tetemeket is kerülve, nem kell egy zombi támadás! S mert az idő az estébe csavarodva arra figyelmeztetett, hogy csak még veszélyesebb lények keveredhetnek utamba, a táborverést sokáig nem halogathattam. De egy biztos hely kellet és a távolság, távolság a holtaktól és minden mozgó lénytől.
-Sietősen lépkedtem, a táborból kikeveredve már nem pazarolhattam az időm, egy a távolba magasodó egykor tán víztorony csábított, remélve talán üres és jól elbarikádozható, a jó alvás igazán rám fért már...

 MINDEN ILLÚZIÓ, ÁLOM ÉS ÁLMOK LABIRINTUSA MINDEN,
EGY OLYAN TÖRVÉNYSZERŰSÉG, MELYBŐL NINCS KIÚT!        

Sikertelen

-Kurvára mindegy mit teszünk, a végén elrohadunk és szép szavak helyet a realistán kell fogalmazni a valóságról. vélte Mark és nem is igen töprengett az esetleges véleményekről, nem volt értelme, mert a sötét sikátorba senki nem hallotta néma szavait, melyet a mellette magasodó, emberi szemmel nem igen látható angyalhoz intézte. S ha már az Úr képviselői előtt is hazudozni kellene, akkor tényleg rohadna minden az utolsó ízületekig!
-Talán emberin igazad van, ám egyet ne feledj, a többségnek kell a hazugság a mennyről és pokolról és természetesen a reményről. intette a kopott kabátjába burkolózott férfit. Mark fintorgott, pisztolyát ellenőrizte és a nőre nézett, Hániel arkangyal kecses szépségű küldötte állta a tekintetett és könnyedén elmosolyodott.
-Mosolyogsz?! hiszen Ti jól tudjátok, hogy nincs mennyország csak háború van! Miért kellene akkor beszélni zagyvaságokról??? fortyan fel az egyház bérgyilkosa, az ördög egy szolgájának felbukkanására várt, a mocsok a túloldalt dekkolt, főnöke nyilván instrukciókkal traktálta.
- Mert az emberiség nem tudná elfogadni, hogy bár van Isten, de az emberiség éppen úgy része a bolygó lényeinek, mint a macskák, vagy a krokodilok, élnek és meghalnak.
-Én értem, de mi a francnak kell a rizsa, azt egyék a Kínaiak. Legyünk már őszinték, Ti is itt éltek, mi is itt élünk és a sátán is itt él, csupán rezgésszámok választanak el minket, és mi vagyunk az eszköz a hülye háborútokhoz!
-Ez így van, és nem is változik, de kell az illúzió, még ha neked nem akkor is!
-Leszarom, már megbocsájts! köpte a szavakat a vadász és fáradt, barna szemeibe a tudás általi kiábrándultság fakó fénye parázslott.
-Én megbocsájtok, de készülj, nekem mennem kell. ezzel az angyal eltűnve magára hagyta Mark Gwood-ot aki a elhagyott kocsma falára koncentrált, és az angyal nem tévedve a masszív téglafal hullámzani kezdett és előlépet két testőrével egy jól öltözött úriember, a BRI Befektetési társaság aligazgatója. Az angyalok bérgyilkosa nem tétovázott, ezüst lövedékeit sorra szórni kezdte a trióra. -Az egyik testőr a vezetőjüket a földre rántotta a másik csak a fegyverét kapta elő, a koponyája szó szerint szétrobbant, miként az eldőlő test is izzani, porlani kezdett, az ő léte megszűnt létezni, ráadást egy féldémon volt, az ember nem így hal meg.
-Tárat cserélt és élvezve fedezékét a még élő testőr csak találomra lőtt, igen csak elvétve az irányt. De ekkor a célpont felállt és lángoló védelmet vont teste köré, a pokolé a tűz!
-Valahogy soha nem egyszerű semmi. morogta Mark és nem feledve a testőrt, kénytelen volt felfedni magát, mert az áldás által, melyet az angyaltól kapott kölcsön, folyékony jéghullámokat engedett ki tenyeréből, ám ez azzal járt, hogy elő kellet lépnie. Egyik tenyeréből az áldás, a másikból golyózáport zúdított a testőrre, aki egy közeli szemetes konténer mögé menekült.
 A jég és a tűz összecsapott, szikrák és elektromos kisülések kísérték a párharcot, és a vadász érezte, ezt nem ő nyerheti meg, a rajtaütése nem igen sikerült.
 Nem volt választása, visszavonulásba kezdett és csak remélhette, hogy lesz még esélye, kár, hogy a golyók nem találták el a férget...   

VÁLTOZÁSOK IDEJE ( Bemutatás )

A világot az apály és a dagály mozgassa!
Az apály a tudományoknak kedvez, a dagály a mágiának,
ám 2025-be a dagály oly erővel tört a világra, hogy darabjaira törte a civilizáció lényegét és a Hatalom önjelölt félistenek kezébe került.
 Persze voltak válaszok, Európa északi területein a technika maradt a domináns és e rendszert a Teuton lovagok biztosították és bár a pallost felváltotta a lángszóró és a Fűrészes-kard, a cél maradt, menteni a nyugati civilizáció, még létező darabjait...
 -A Római Katolikus egyház szinte elesett, Rómát elveszítve a keresztények utolsó bástyája Málta bevehetetlen szigete lett, ahonnét az egyház Inkvizítorokat küldve, próbál harcolni a szinte isteni erővel rendelkező hatalmasokkal és szolgáikkal, teremtményeikkel. Nehéz harc volt és kevés kilátással, de nem volt más választás, kereszteshadjáratra nem igen futotta, maradtak a képességekkel megáldott inkvizítorok.
 Viszont a valódi fény az éjszakába, a keleti keresztényegyház képében lángolt fel, mert újra éledt!  Isztambulba a halott király kikelve sírjából felszabadította, minden városok királynőjét KONSTANTINÁPOLYT! A Hagia Sophia székesegyház testéből kiadva az 1453-ban utoljára celebráló szerzetest, aki befejezve miséjét, a Bizánc Birodalom újjá éledt. -A feltámadott lován lépdelt, majd egy kilométernyire megtorpant és kővé válva láthatatlan határt szabva, se élő se holt nem tudta, rossz szándékkal Konstantinápolyt megközeliteni. Ez olyan tűzet szított, hogy a görög területek dacolni tudtak a barbár és emberfeletti hordákkal, mert bár a király kis-Ázsia  felé figyelt, az egykori jóslat következő részére összpontosítva, az ortodox egyház papja oly erőkkel áldattak meg, hogy az Új Bizánci Birodalom határát kolostor-erődökkel védve, a oltalom speciális részét a harcos-papok biztosították, Isten erejével, dacolva a mágiával szembe, s mert szervezettebbek voltak a Máltára menekült Vatikán vezetőitől, az ortodoxia tűnt a vallás zászlóvivőjének...
 Ez volt Európa, néhány kisebb enklávét leszámítva az új urak formálták az egykori országokat, harcolva egymással és harcolva mindenki mással. Egyféle Nostradámusi jóslatként a kontinens nagyobbik részét a káoszba taszíttatva. 

 Történnek dolgok és történhetnek csodák, ám a választás csak látszat, nem mi döntünk, hanem a cselekmények sodornak minket vált utunkon a jövő irányában.   

Egy Lehetséges Jövő

 Volt idő mikor folyamatosan azt harsogta a Föld domináns faja, hogy NINCS KLÍMAVÁLTOZÁS és az emberiség által felszabadított illetve kiengedett üvegházgázok semmilyen befolyást nem gyakorolnak a természetre.
 Ez volt, mert a nemlétező éghajlatváltozás menekültjei, háborúkat eredményeztek és a szuper-viharok nem csupán a filmek szereplőiként debütáltak, ma már a rideg valóság, anno Katrina keretében történt a természet igazi bemutatója és onnan már nem volt visszaút!
 Ironikus, de az utolsó pillanatig tagadták a változásokat, volt ki érdekből, hiszen így nem kellet átállni, átalakítani dolgokat és akadtak kik falták e üzleti érdekeket, a körítés tökéletes volt...
-Lobi-érdek! ez volt a tagadók fő vesszőparipája, ám a valódi lobi az volt, hogy nem kellet semmin változtatni és közben pocsolyává sorvadt egy Balaton nevű tó...

 A szirénák rikácsoltak, az égen egy szupercella rajzolódott ki, és csak percek kérdése volt egy tornádótölcsér megszületése. A férfi a gázra lépett, az elektromos járgány meglódult, miközben a fedélzeti számítógép elemezve a helyzetet, komisz közönnyel tájékoztatta John S. Trenwood-ot, hogy nem fog biztonsággal hazaérni, így javasolja a F-21 kódjelű óvóhelyet. A negyvenes, kimerül férfi, aki az elszeparált zónákon kívüli területek védelmi tisztjeként egy huszonnégy órás szolgálatot tudott maga mögött, nem kockáztatott, a bunkert célozta meg.
Eközben a kertváros házai saját intelligenciájuk alapján elkezdtek a mélység felé süllyedni, a hidraulikus lábak engedtek, s mikor a ház a talajszint alá merült, vaskos acéllemez csúszott az épület fölé, teljes biztonságot nyújtva a tombolni készülő természettel szemben.
 Ez volt a jelen, a modern világrendszer egyik luxus szigete, melynek meglétét csak a véderő tudta fenntartani, a betörni készülő kirekesztetteket ugyanis ők tudták csak  távol tartani. -Itt a házak, a városka egésze egy biztonságos rendszerként összeállva védelmet biztosított a településen élőknek, kiegészítve néhány óvóhellyel, mindenre felkészülten, ám kint az aknamezőkön túl az emberek csak a szerencséjükbe, barlangokba vagy a lerombolódott régi városok maradványaiba reménykedhettek, hogy túlélnek egy-egy több napig is eltartó viharhullámot.
 Igen, a civilizáció két részre szakadt, az egyik az új városok lakói, és a nagyobbik hányad, akiket magára hagyott a társadalom, és, hogy ez ne változzon és csak annyi ember éljen egy-egy okos-városba amennyit az eltartani képes, úgy munkahely, mint minden más szempontból, ezt a stratégiai tervet szolgálta a véderő. Persze voltak tervek, hogy a planéta újra egységes legyen, ám amíg a természetet le nem csitítja a tudomány, az egész hiú ábránd.
 Megérkezett, az F-21 parkolójába hajtva, mely bár nem volt fedve, de a talajszint alatt helyezkedett el, a szél így a betonplacc felett süvítve el, némi biztonságot kínált a járműveknek.
 Johnt nem érdekelte a kocsija, szaladva rohant a óvóhely bejáratához és rácsapott a nyitógombra. A vaskos ajtó félrecsúszott és a férfi belépet egy zsilipelő helységbe, ahol a letapogatok ellenőrizték kilétét és, hogy van e fegyvere. Volt, de engedéllyel, így néhány pillanat múlva, miközben a bejárati ajtó döngve záródott, egy újabb kapu nyílt és John beléphetett az F-21 felső szintjére.
 Néhányan voltak, megrögzött médiafigyelők, mert ez a színt teli képernyőkkel és ülőhelyekkel a híreket lehetett figyelni, a halántékcsatlakozó vagy a szemüveg, fülhallgató mindenki rendelkezésére állt. A férfi mivel fáradt volt nem időzőt fent, és a mínusz harmadikra igyekezett, az alvókapszulákat kívánva, remélve átpiheni a természet tombolását...