Életből el!

 Mindenki mesevilágokat kreál életébe, vagy beletemetkezik a realizmussal, ám az igazi boldogság keveseknek adatik meg. Ezt egyesek evéssel, szexel, pénzzel pótolnák, de csak kiéget hordókká válnak.
 S hogy mi a helyes, önámító illúziókba reménykedni, vagy szembe nézni az adott helyzettel, egyedi döntés, egyedi élet.
 De minek is moralizálni, ahogy kisiklott az életem a hamis medréből ráébredtem, ez nem ébrenlét, ez maga a mélység. Persze nem voltam sosem bölcs, és nem formázhatom meg, más képzelete és elképzelése sajátos univerzumát. Ám ahogy a kikapcsolt konvektorral szemezve, az életen tűnődtem. Nem volt sok mélázásra való, mikor összeomlott a kis és közepes üzemek zöme, és a szakemberek kénytelenek voltak, bérrabszolgaságba süllyedni.
 Magam is elmerültem, de nem tudtam a helyzetet feldolgozni, meg aztán milliónyi más sors "ajándék" nehezedve reám, úgy döntöttem, a számláimat úgy sem tudom fizetni, a magány pedig semmire nem ösztökélt, hát kiterítettem az ölembe helyezett kartonlapra a üvegcsébe tárolt bogyókat, csak száz darabról volt szó.
-Nem volt hányingerem, nem volt félelmem, annyira üres és szegény élet állt mögöttem, hogy már nem volt sok veszteni valóm. A tea a lábamnál pihent, egy litert készítettem, az volt a gyanúm, pont elég lesz a nyugtatókhoz.
 Valahol olvastam nem feltétlenül álomba merülve pusztulok el, de igazából nem nagyon számított, hiszen előttem a semmi és a befizetésre váró számlák...

 Csak pozitívan, csak a jót nézd! már az agyamra mentek az ilyen szövegek, miként a reklámokban agyon ismételt fájdalomcsillapító idétlensége. Persze majd jobb lesz, nem szabad feladni. -Nem, nem szabad e sok ökörséget befogadni! Nincs munka, nincs semmi fény az életbe, és bár mondhassák, hogy ezután, majd megfordul a történet, ám ezt egy húsz évesnek még be is lehet adni. De mikor a félidő letelt, hiába is fordulna az élet, már azt nem tudjuk átélni, amikről lemaradtunk, már csak fizikai korlátaink végett is.
-Már csak 99 tabletta volt hátra, az idő nekem dolgozott, nyugodtja békébe! 

Eredmény ( A Vonat történet folytatása ) tört verzió

 Vannak feltételezések, melyek a párhuzamos világokról beszélnek. S egyes elképzelések szerint átlépve plusz erővel gazdagodva térhetünk vissza. Hát ez elmélet, egy olyan elmélet, melyet Tom és Mark ki is próbált. Ám a túloldal, mindegy miként nevezzük, semmit nem ad ingyen, pláne ha e alternatív világot pokolnak is nevezik...

 Ez volt a kezdett, ez volt melyet az emberiség történelmében sokan megjátszottak. Sokan és magas árat fizettek, mert bár valóban megkapható a siker, de az a siker, szög a lélek koporsójának fedelébe...

" Kutathassuk a jövőt, de talán előbb a múltat sem árt ismerni"

 Mark szíve szerint, egy akkorát bemázolt volna barátjának, hogy még maga is megbánja. De nem tette, visszatértek az alternatív világból és bár Tom gazdagabb lett 5 kívánsággal, Mark viszont egy tapasztalattal. Még pedig azzal, hogy jobb nem belelépni egy olyan történetbe, melyről semmit de semmit nem tud!
-Na ugye mondtam, visszajöttünk. jelentette ki Tom, immár önelégülten, igyekezve felejteni amit a vonaton mondott az a öregúr. Végül is a lényeget megszerezte, és élve vissza is került a valóságba, Mark rinyálása pedig csak egy félős ember reakciója.
-Tudod, a büdös életbe nem fogok veled tárgyalni. emelte hangját a barna hajú Mark Zan, egyáltalán nem értette, barátja miért kockáztatott mindent, egy a csoda tuja működő dologé.
-Tudod, lehet, hogy jössz te hozzám, mi több büszkén fogod hangoztatni, hogy ismersz. nevetett fel Tom, szőke hajába a szál kapaszkodott, mint valami igazolás, vagy sötét ómen(?)
-Viszlát Tom. döntött a belül fortyogó Mark, és szó nélkül elindult a dombról lefelé, haza kívánkozott, és a felejtésre, igaz ez utóbbiba nem igen reménykedhetett.
-Majd hívj! kiáltott Mark után az elégedett fiatalember. Immár itthon volt és nem igen érdekelte, barátja hisztije. Már kibontakozott lelki szemei előtt, az általa megkívánt szép, új jövője.

" A kérdések azért vannak, hogy válaszokat kaphassunk"

 Mark nem tudott aludni, a gyomra éget, de egy falat sem csúszott le torkán, csak egy dobozos üdítőt sikerült leerőltetnie. S bár száműzni próbálta a túlvilági utazásuk képeit, nem igen sikerül, sőt, a jósnő szavai éledtek elméjébe: -Volt egy költő, öngyilkos lett, akadt egy nő, ki a leghíresebb pilóta volt, eltűnt.
 A költővel nem igen tudott mit kezdeni, de ahogy a híres pilótanőkön töprengett, Amelia Earhart jutott eszébe. Nem habozott, a pihenés nem igen jött volna össze és agya, amúgy is úgy pörgött mint egy üzemi villanyóra.
 A kinti délután már jó pék módjára, sorra nyújtotta az árnyakat, ám ez a barna tekintetűt nem érdekelte, bekapcsolva számítógépét a pilótanő életére kereset.
- Lehet, hogy róla beszélt a jósnő??? Mark számára, a sorokat olvasva, egyre biztosabbá vált. 1930-ba női sebesség rekordot állított fel, majd egy évre magasságit, majd pár év és a távolsági rekord is az ő nevével lett fémjelezve. Sikert sikerre halmozott, és megvolt benne a küzdeni, bizonyítani akarás, ám 1937.ben a Csendes-Óceán felett eltűnt, és bár számos kutatás indult, mind kudarcba fulladt, sem ő sem repülőjének maradványai soha nem kerültek elő.
 Az ifjú hátra dőlt, nem tudhatta, hogy Earhart volt e az a bizonyos hölgy amiről a cigány asszony beszélt, de az biztos, hogy híres volt, sikereket egyre csak halmozta és végül 40 évesen, nyom nélkül elveszett a kékség alatt vagy felett, két világ határán.

" Segíteni csak akkor tudsz, ha van aki szeretné is, hogy segíts"

 Egész éjjel nem aludt, egy álom nélküli fetrengéssel telt az éjjel, a tévé zúgott a feje fájt és a megvilágosodás messze nem érkezett.
 A reggel kint borúsan köszöntött, bent fáradtan. Kakaót készített és miközben a meleg italt kortyolta, azon töprengett, hogy beszélje le Tomot a álma megvalósításáról.
 Furcsa, nem feltételezhető, hogy el tudná téríteni barátját tervétől, mi több, elvben elfogadta az ajándékot, öt kívánsága lehet, miért ne játszhatná ki(?)
 Bár igazából nem is a kijátszással volt a baj, hanem ha túllépi a számára létkérdés ötös számot, elveszít mindent és irány a pokol vagy mindegy is, mi az a másik dimenzió, mert az biztos, ott sok jó dolog nem igen történhet.
 A mobiljával szemezett, a kérdés nagyon egyszerű volt, miként a cselekvéssor is. Ám Tom reakciója is kiszámítható volt, ez olyan patthelyzetnek tűnt.
 De csak elméletbe, ugyanis egy ismerős hang csendült fel a tévébe, Mark rögvest a szobába sietett és döbbenten látta barátját amint büszkén beszél valami felfedezéséről, a sikere tagadhatatlannak látszott, miként az elégedettség arcán, a története ezzel elkezdődött...

A Vonat ( tört verzió )

" Nem kell megfogalmazni ami történik, benne vagyunk, élni kell"

 Nehéz megfogalmazni, de ahogy Tom és Mark a domb tetején álltak, csodálkozva szemlélték a falujukat, azt a falut mely kicsit más volt, mint amilyennek ismerték. Tom mosolygott, egykor olvasott egy magazint és abban szó volt a párhuzamos síkokról. Sokáig kereste a lehetőséget és most meglelve a határt, barátját is bevonta a varázsba.
 Mark kicsit aggódott, a falu mellet gigászi hőerőmű kéménye magasodott, messze nem lehetne ez a látvány, délibáb(?)
-Tetszik?! firtatta Tom, nem kevés elégedettséggel hangjába.
-Semmit nem értek, mi az a bazi kémény? a kérdésbe nem rejtőzött válasz, és nem is akarta az ifjú tudni, barátja mi a fenébe hozta, vagy mi a rossz nyavalyát művelt a látképpel.
-Párhuzamos világ. nevette el magát Tom, s bár nem volt vicc, ő élvezte az átlépés eseményét, ami semmi extra effektussal nem történt, csak egy bizonyos ponton kellett lenni, egy bizonyos időbe, és ők így tettek.
 Mark nem szólt semmit, mert abban biztos volt, a falujuk nem az ami, azaz a csoda sem tudja, mi is ami elé tárult a délután kezdődő hanyatlásában. Ám azt sejtette, jót nem ígérhetett ez a jelen. Ódzkodott a spontán történésektől, és még inkább ha a véletlent megkreálják, messze nem töltötte el örömmel, Tom szép új világa.
-Mond, és hogy kerülhetünk vissza? tette fel a lényeges kérdést Mark, mert ugyan kedvelte a fantasztikus könyveket, de benne szerepelni, egyáltalán nem kívánt, pláne így, felkészületlenül. Igaz, az ismeretlenre nem lehetett felkészülni, de vajon mire is lehet...

" Van mikor nem mi irányítsuk a eseményeket, az események visznek minket "

 A nap hanyatlott, az idő kellemes és az enyhe szellő baráti társnak bizonyult.
-Ne idegeskedj, itt olyat kaphatunk amivel otthon hősök lehetünk. kacsintott Tom, és elindult, háttal a falujuknak.
-Ezt hogy érted?
-Az itt létünk erővel tölt fel, ami, igaz itt semmit nem ér, de visszakerülve, meglásd "istenek" lehetünk.
-Istenek(?) én inkább csak haza szeretnék kerülni. jegyezte meg Mark, s mert nem volt terve, követte Tomot, remélve haverja tudja mit csinál.
-Hazajutunk. nevetett fel a szőke Tom Brenner, léptei alatt a fűszálak meghajoltak és a dombról lefelé, a léptek sietőssé váltak, miközben a távolba egy vasúti töltés látszott és egy a síneken veszteglő vonat.
-Ránk vár a gőzös, minden oké. jegyezte meg, jó útikalauzként Mark barátja, már lelki szemeivel elképzelte, hogy az itt szerzett képesség által, csodás felfedezéseket fog tenni a számítástechnika világába, mi több, ebből adódóan milliomos is lesz.
 A vonat gyorsabban közeledett, vagy is a távolság másként viszonyult, mint a valóvilágba, így mire leértek a dombról, és már a szerelvény mellet által.
-Beszállás. szólt Tom és jó példával, már lépet is fel a 40-es éveket idéző vagon lépcsőjén, itt nem volt gombnyomásos ajtónyitás, mi több a mozdony füttyöt eregetve az indulást jelezte.

" Nem a kívánság hozza  el a valóságot, a valóság hozza a kívánságot"

 Beléptek a vagonba, az ülések szépek és igényesek voltak, miközben a vonat megrázkódva lassan mozgásba lendült. Mark nem számolta hány vagont mentek előre, de amit, pontosabban akit Tom kereset meglelték. Egy jósszobának tűnt a kocsi, melynek középtáján egy cigány nő üldögélt, előtte kiterített tarot kártyával.
-A legújabbak?! kérdezte a nő, bár ez megállapításnak jobban beillet volna, sőt, vélhetőn az is volt.
-A lényeg, itt vagyunk. mondta Tom és leülve a jósnő asztalához, úgy tetszett Mark számára, barátja tudja mit csinál és vélhetőn azt is miért.
-Itt vagytok, de még mielőtt felfedem a lapotokat, tudnotok kell, nincs visszaút, ha elfogadod a lap ajándékát a következményt is.
-Értsük, mutasd a lapom. sürgette a nőt Tom, nem is nézve a fekete pillantású középkorú látóra, már őt a jövő érdekelte. Mark másként látva közbe szólt.
-Mi az, hogy nincs visszaút? és mond, milyen következmény?
-Szóval Te nem tudod?! fintorodott el a nő, majd Tom rosszalló tekintetével nem törődve beszélni kezdett.
-Átléptetek, a vonat a ti világotok egy kapujánál enged csak leszállni. Persze ki is ugorhatsz, de nézz ki, a raptorok nem füvet legelnek. Itt a nő szünetet tartott és mind két fiatal az ablak felé fordulva kitekintett. -Döbbenet, a sík terepen, ahol a vonat szelte a métereket ragadozó dinoszauruszok flangáltak, véres tekintette lesvén a síneken gördülő vonatott.
-Nem szállunk le. döntött Tom, s bár erről nem tudott, a célja egy cseppet sem változott, hatalomra, elismerésre vágyott.
-Még valami, a lapon rajta van a szám, az mutassa hányszor használhatod gond nélkül az ajándékot. Ha túllépitek és a legtöbben túllépik, eljön értetek az őrület.
-Jó van, majd számoljuk. legyintett Tom, úgy képzelve, ha milliomos lesz, már is nem kell majd több kívánság.
-Volt egy költő, öngyilkos lett, akadt egy nő, ki a leghíresebb pilóta volt, eltűnt. intette a srácokat, utolsó lehetőség keretében a jósnő, majd Tom felé fordult.
-Hát lásd a jövőd! emelte kicsit a hangját az éj tekintetű, és a kiterített lapok közé nyúlva kiemelte az ötös számút, a FŐPAPOT.
-Remélem nem a pápa leszek. ironizált Tom, az ötös szám viszont nem dobta fel.
-Nem, de csak öt kívánságod teljesül, egy témakörbe, utána találkozunk itt.
-Ne aggódj néném, nem lépem túl a határt. vigyorodott el a huszonhárom éves.
-Én nem aggódok, nekem nincs miért, de most add át a helyet útitársadnak, hagy tudja ő is mennyi az annyi.
-Kösz nem, én csak haza akarok menni.
-Ne rinyálj már. buzdította Tom, Markot. Ám barátja nem engedett, a nő elégedettem mosolygott és csak ennyit mondott.
-Akkor keressetek helyet és élvezzétek az utazást.

" Van-e igazság(?) vagy létezik egyáltalán a valóság? "

Egy városon haladt a vonat keresztül, a két fiatal a házakat, járókelőket nézte, aztán valami mást. A várost szinte elhagyták, mikor egy szögesdróttal körülzárt terület bontakozott elő az egyre erősödő sötétedésbe, és bent megannyi ember, rabok voltak, egykori kívánságaik rabjai.
 A tábort őrtornyok határolták, a reflektorok már bekapcsolva pásztáztak a sok ezer bezárt embert és olykor egy-egy torony magasságából eldörrent egy lövés, és egy rab a földre rogyott, vélhetőn holtan.
-Mi a frász ez! pedzette Mark, immár félelem környékezte és felettébb erős haragot érzett Tom irányába.
-Akik kártyát húztak, szólt át a túloldalról egy magányos utas. A férfi idős volt és konzervatívan öltözködve egyetemi tanár benyomását keltett, amit csak erősített aranykeretes szemüvege.
-Ennyien túl sokat kívántak? tudakolta Tom, nem is érve, hogy lehetnek ennyire buták az emberek.
-Nem, mindenki aki kikéri a jövő zálogát, a halál után, nem a mennybe, hanem ide a pokolba kerül.
-Ez nem pokol. nevetett erőltetetten a szőke srác, újabb nem számított tényt tártak elé.
-Ez a pokol, és ahányszor megölnek, vagy ha kiszöksz a kijelölt városból, jön a tábor. Mellékesen a kiszökés mire is jó(?) ki akarja, hogy a raptorok zabálják fel, majd ugye itt nincs végleges halál, jön a tábor... a férfi elhallgatott, úgy tűnt megbánta, hogy beleszólt a fiatalok beszélgetésébe.
-Tom, mi ez a sok nem is tudom mit mondja. hebegte Mark, agyába csak úgy száguldottak a gondolatok.
-Szerintem, kérd ki  jövőt, és legalább boldog életet élhetsz. próbálta saját baljóslatú érzéseit más irányba terelni a megszólított, és talán még azt sem bánná, ha nem csak az ő feje lenne a guillotine alatt, már ha igazak amit az öregúr magyarázott.
 S az említett úriember ismét szót kért.
-Lassan készüljetek, a következő megállónál le kell szállnotok és irány az otthonotok. váltott témát a "tanár úr" nagyon is szerencsésnek tartván a Mark nevű utazót, a lelke ugyanis még szabad volt.

" Menny vagy Pokol, a döntéseink eredménye és nem a véletlen műve "

Pánikroham

 Mindig imádtam mikor olyanok mondták meg a tutit, kiknek halvány fogalmuk sem akad bizonyos dolgokról. Persze panaszkodni felesleges, hiszen ha esik a hó, akkor ha sírunk, ha nevetünk a folyamat zajlik a maga medrében.
 Hát így voltam magam is, írtam a novellámat és azon tűnődtem, milyen is a jó befejezés. Sok gondolat akadt, és bár tetszett a drámai vég, még is úgy döntöttem, kérdőjelesre teszem a történetet, találja ki mindenki, mi is lehet a végeredmény.
 Itt tartottam és marhára elégedetten dőltem hátra rozoga karosszékembe. A munkahelyem jutott eszembe, a szalagmunka, melyet utálok és meg sem fizetik igazán, de az élethez, ránk rakva a szolgáltatások nevű adókat, kénytelen az ember pénzhez jutni.
 Az írás hobbi, nem is lehet más, hisz a műfaj melyet magamévá tettem, nem kelendő, egy fantázia hiányos manipulált társadalomba. -Szóval töprengtem, és hirtelen úgy éreztem, homály nehezedik rám!
 Láttam a monitort, hallottam a tévé karattyolását és még a kint tova gördülő jármű robaját is, ám még is, fátyolként nehezedett rám egy láthatatlan lepedő és éreztem, szívem iszonyatosan dolgozik, ami csak tovább fokozta éledő félelmem.
 Kezdtem remegni, a gépet kikapcsoltam, a tévé is a gép sorsára jutott és elsötétellve a szobát az ágyamba menekültem, menekültem mert már biztos voltam itt halok meg!
 Remegtem mint a kocsonya, a légzés is nehezemre esett, a izmaim feszültsége még ezt is gátolni próbálta, tudtam mi történt, régen már volt pánikrohamom.
 Erre persze sokan mondják ezek nem valódi érzések, hát kívánom érezze az aki kételkedik valóságába és abban, hogy a tünetek illúziók, mert a vérnyomásmérő 190/90 és 139-es pulzust mutatott, ami messze nem volt hologram vagy szemfényvesztés, még agyvérzést is eredményezhet.
 Igaz ez a tudat tovább növelte a félelem láncolatát és az ember azt sem tudta, itt van még vagy félúton a másvilágra. A roham jött, majd ment és még mielőtt vége lett volna, ismét visszatért, még erősebb benyomásokkal. Ekkor már lenyeltem pár gyógyszert, és a hatására vártam, igyekezve légzésem koordinálni, bár elárulom, mocskosul nehéz remegve, szorító izmok rabságába koncentrálni. Annyira nehéz, hogy még legegyszerűbb imát is képtelen voltam elmondani, csak annyi volt, most halok meg.
 Azután jött a csoda, a gyógyszer feloldotta a feszültséget, a gyógyszer visszaszorította a felpörgött rendszer, messze nem normális reakcióit, de egyet nem tudott megtenni, végső csapást mérni a betegségre.
 A menyezettet néztem, immár megkönnyebbülve azon méláztam, miért is támadott sok év után e rejtőzködő szörnyeteg. Persze a választ nem a mennyezet repedéseiből igyekeztem kiolvasni, ott csak a káosz formálódhatott volna. De miközben ittam a vizet, mint Szaharából kikeveredett utazó, rájöttem, ha ezen agyalok csak erővel töltöm fel a belső démont, inkább azt kellene tudnom, van e valódi kiút. Már csak azért is mert az eddigi módszer kudarcba fulladt, s bár tudtam a statisztikát, hogy a teljes gyógyulás 20% alatti, hát én azért eldöntöttem, fölötti akarok lenni. 

Futár

 Fáradt voltam, a lábaim majd leszakadtak és egész testem követelte a pihenést, az idő az ő malmára hajtotta a szelet.
 Nem volt sok választásom, a romos város, toronyház vázak és kiálló vasbetoncsonkok brutális őszinteséggel néztek rám a kora délutánba, mikor a nap oly hülyén állva, az embert szinte elvakítsa.
 Persze a sisak szűrte a fényt, a vértezet súlytalanítása, majd tökéletes, de a folyamatos menetelés önmagában is gyötrelmes, figyelve, hol bújhat meg valami nyavalyás húsvadász banda, vagy a giga-cégek zsoldosai. Nehéz volt, az egyház hadban állt a betonfalak mögött rejtőző cégek által uralt városokkal, a kint rekedt, megfertőzött veszettekkel, és egyedüli, szervezet egységként, még hirdette az ÚR dicsőségét.
 Elvek, nos igen, a cégvárosok elvtelen pénzéhes urai és fogyasztói-tömegrabszolgái élték bálványimádatuk eretnek eredményét. Kint a globális népességcsökkentés keretében a veszettség és az influenza vírusát keresztezve zombikort zúdítottak a hatalmasok, a földre, kik egy idő után talán egymást is felfalva megoldják a túlnépesedés problémáját. Az egész előre, jól megtervezve történt. Kísérletek, még a hajdani Egyesült Államok területén kezdődtek. Állítólag, a 2020 évek környékén, jó pár zombitámadásos felvétel keringet a világhálón, azok voltak a előkészületek...
 -Egy jobb állapotú emeleteshez tűnt fel, talán még túlélők is lakhattak benne, bár ez mellékes volt, nekem kellett menedék, pár óra alvást kívánt a szervezetem, a szteroidok sem hatnak őrökké és a meditáció sem végtelen energiaforrás még egy inkvizítornak sem.
 Kezembe a karabély, s a  mozgásérzékelője jelzet, a házról volt szó. -Túlzottan nem reagáltam, nem volt túl sok pont, ha zombik ha húsvadászok, nem jelenthettek komoly veszélyt, a bíbor páncélzat a legtöbb kézifegyvernek ellenállt. Igaz nem voltunk legyőzhetetlenek, az ÚR annyi erővel áldott meg minket amennyit jónak látott, és ha a sorsunk úgy volt megíródva, hogy a halál les ránk a következő kapualjba, még a vértezet sem menthet meg.

 A törmelék hangosnak hatott a lépteim nyomán, de ha volt őrszem, nem eshetett nehezére kiszúrni egy páncélos katonát, egy a  bombáktól térré formált sík területen.
 Egy sokadik koffein injekciót aktiváltam, bár a szívem így is úgy vert, mint egy sorozatlövő, nem számított, egy zugra vágytam, és némi pihenést követőn, immár remélhetően elérhetem az északi kolostorerődöt és átadhatom terhem, egy bizalmas üzenetet.
 Gyalogfutár! hát igen, most ez voltam. A légteret a cégek ellenőrizték szinte száz százalékig. A távközlőeszközök messze nem voltak biztonságosak, végül is ezért döntött az egyház az írót forma mellet, már vagy 5 esztendeje , így hát minden fontos üzenetet egy futár továbbit, természetesen a levél azonnal megsemmisül ha a futár idegi parancsot add!
 Ez egyszerre volt előny és hátrány is, bár hozzá kell tenni használtuk a rádiót, erősítést másként nem lehetett kérni. De minden adat írott, nyomtatott formába létezett, hatalmas adminisztrációt igényelve, de titkosítás szempontjából előnyösnek bizonyult. Nem volt hálózati számítógép melyet fel lehetett törni. Az irattárak meg erősen védettek és ha úgy kívánja a helyzet, minden felrobban, a Bencés testvérek nem kockáztattak.

 Beléptem, a sisak korrigálta a fényviszonyokat, és mert nem akartam konfrontálni, csak reméltem feljutok az utolsó még elérhető emeletre és elbarikádozva magam pihenek. -Furcsa, egy pillanatra a lány jutott az eszembe, és az a szituáció, mikor együtt voltunk és én szerencsétlen alig tudtam valami épkézlábat kérdezni. -Na igen, mi is emberek vagyunk...
- Béna voltam mindig is az udvarlás terén, talán ezért lettem katona, majd egyházi fegyveres, parancsok és engedelmesség és ekként kerülve minden nehézséget. Mert egy parancs az parancs és ha hithű és elkötelezett az ember, nem is oly nehéz, még a legnehezebb küldetés sem, mint olykor megtalálni azt a szót, mely felragyogtat egy hölgyet. Mert bizony, van mikor a szót jónak gondoljuk, de az eredménye más...
 Mindegy, a házban élők úgy látszott nem akartak találkozni velem és egyre magasabbra jutva már kezdett apadni éberségem, pedig még barikád és riasztók felállítása háta volt. Hátra, miként a út előttem és a kockázat, út a halálba. -Hülyeség, a húsvadászok kik magányos utazókat vadásztak le és feldarabolva élelemként árulták áldozataik maradványait, nem hiszem, hogy komolyabb erő nélkül rám törnének... nem is értem, hogy ötlött fel bennem, ez már tényleg a fáradság.
 A hatodikig jutottam, ott  lelve egy megfelelő helyet az emeletre vezető járatokat, réseket nano-droidokkal feltérképezve elektromos sorompót vontam a színt köré, ezt ugyan a cégesek bemérhetik, ha a közelbe tévednek, ám ennyit be vállaltam, a testem az összerogyás határán támolygott, és én hagytam, hagy dőljön el, aludnom kellett...

Az Ölés Emléke

Lehetett regélni a részecskegyorsítóról, lehetett állítani nem üt a föld mélyén, egy a bolygót is megzabáló fekete lyukat. Lehetett, és valóban nem zabálta fel a planétát egy a fényt is bekebelező borzalom. Ám a regék egy pont után sötét mederbe terelődtek, ugyanis e Alpok takarásában létesített intézet, hasadékot szakított a ismert valóság és a démonok világai között.
 Gyors volt és drámai, a tudósok próbálkoztak, de a káosz elszabadult, és e katasztrofális helyzetben az egyház marad az egyetlen ütőképes erő, mely méltó ellenfélként rendelkezett erőforrásokkal, hogy harcoljon eredménnyel a mélység lidérceivel szemben...

 Az első embert egy sikátorba öltem meg. A világ ekkor már megváltozott és az egyház katonákat, kereszteseket toborzott, kikbe még volt némi hit, és akadt egy csepp bátorság, hogy harcba szálljanak a démoni hordákkal.
 Kadét voltam, és még nem viseltem a keresztesek egyenruháját, mi több, kint a templomerőd falán túl, civilként éltem az életem, már amennyire egy túlzsúfolt, húsz méter magas fallal védett városba, élni lehetett.
 Szóval egy este volt, egyedül mentem és bár ruhám alatt ott volt fegyverem, eszembe sem volt, hogy használnom kell, azon csillagtalan szürkeségbe. -Ősz volt, a szél hűvös és csak még hidegebbet ígérve rakoncátlankodott, mikor azt sem tudom honnan, egy három tagú banda zárta el utamat.
- Ácsi van. vigyorgott a vezetőjük, kezében nem volt semmi, de két társa pengékkel volt felszerelkezve. -Ember voltam és természetesen nem kockáztatva, még mielőtt tovább folyt volna a beszéd, pisztolyt rántottam és a vezető fejére célozva, fejemmel jeleztem tűnjenek, nem akarok gondot.
 Nem akartam, de a holo-videókon nevelkedett fickó akinek megfelelt e bűzlő város alvilági élete, miközben akik valamire tartották magukat, vagy a haderőbe vagy az egyház erőihez csatlakoztak a jövő megvédése érdekében.  -Persze patkányok mindig voltak, és mindig is lesznek. Hát ez a patkány azt hitte, hipp-hopp kinyúl és kikapja kezemből a pisztolyt, úgy ahogy a filmek és játékok mutatták.
 A filmen jó poén, de a valóság más volt, és erre a bajuszos, szőke pasas csak akkor azon nyomasztó csütörtökön jött rá, ugyanis a mozdulata csak egy dolog volt, a pisztoly nem került a kezébe és az én reflexem is működve a fegyver életre kelt.
 Másodpercekről beszélünk és a banda vezetője a földre terült, a lövedék a bal szemén hatolt be és hátul távozott magával húzva a koponya egy jelentős darabját.
 Ez volt az első! és bár remegve de sértetlenül értem haza...

-Az utolsó Kijev romjai között történt alig egy hete.Már nem kadét és nem is egyszerű keresztesként harcoltam a gonosz ellen, inkvizítor voltam. 
 Egy rohamcsapatot vezettem, Az Egyesült Földi Haderő hátrálásba volt, és az egyház tűzoltóegységként kereszteseket küldött és e keretbe voltam és csapatom, természetesen egy speciális megbízással. A démonok ugyanis sok millió embert csábítottak el és állították hadrendbe, ám egy területnek mindig volt egy főkoordinátora, egy ocsmány pokolfajzat, mélységi fenevad.
 Nos egy templom katakombáiba hatoltunk be, jóval a frontvonal mögött, az ellenség területén, ez a hely volt Kijev.
 Mocsok csorgott, a bűzt a sisak kiszűrte, de a látvány undorral töltött el. Szenny, emberi maradványok és a Jó Isten tudja mi minden csorgott a több ezeréves járatba. A falak nyálkásak voltak és pókok szaladgáltak, miközben a bíbor vértezetemre a szemét nehezedett, és lelkemen is éreztem a túlvilág súlyát.

 Egy nagyobb csarnokba keveredtünk ahol emberek, a gonosz szolgái törtek ránk, golyószorzókkal tüzelve több irányból. A páncélzaton csak úgy koppantak a lövedékek és erejük egyszerűen ledöntött lábamról, miközben, emberek ide vagy oda, a okádék folyamba feküdve viszonoztam, viszonoztuk a tüzet.
 Jól felszereltek voltunk, és ellenségeink vélhetőn nem inkvizítor egységre számítottak, hiszen akkor más fegyverekkel fogadtak volna, sőt démonok is ránk törtek volna, akár haláluk árán is letépni kívánva rólunk felszentelt páncéljainkat, nem törődve az erőmezővel és a szentek jeleivel.
 Nos itt, e átkozott helyen öltem utoljára, egy rövid időre utoljára embert, embereket.
 Az akivel plazma pengémmel végeztem, egy ápolatlan, mint valami ókori barbár harcos, hatalmas férfi volt és penge-karabélyával kelt ellenem, értelme nem igen lehetett, a vértem minimálisan sérült a golyózáportól, és a plazma kardomnak nem volt akadály a acél és az emberi test sem.
 -Vér nélkül halt meg, a plazma gigászi hője kettészelte fegyverestől, láncingestől gyors halált hozva számára. Egy ember volt, de megszállott és így végezni kellett vele. -Bevégeztetett, ő volt ember akit utoljára az Úr színe elé segítettem...egyenlőre...

A kiűzés

 Az inkvizítor a falnak támaszkodott, a vakolatmorzsák szívélyesen tapadtak izzadságos tenyeréhez. A férfi remegett, egész teste verejtékében úszott és a szoba puritán félhomálya, most semmi jót nem ígért.
 A gyógyszerét kereste szabad kezével, a szíve úgy vert, hogy már attól félt, már is leáll, nem volt választás, a nyugtató kellett, a béta-blokkoló kell!
 Szájába ejtette, mely kiszáradt és vízért kiáltott, a bogyót összerágva nyelte le, a hatására mielőbb szüksége volt, csak néhány perc haladék létezett.
 A két fegyveres távolabb állt, és a bíbor páncélzatú előjárójukat figyelték, persze csak lopva, egy inkvizítor még haldokolva is inkvizítor, s John V. Wood még távol állt a halálba lépéstől, legalábbis nagyon remélte.
 Lassan összeszedte magát, kiegyenesedett és már a falra sem volt szüksége, szemei az ágyhoz szíjazott megszállottra irányultak. A lény fiatal volt, fiatal, szép és naiv, kiváló áldozata egy vadászó démonnak.
 A lány is verejtékében fürdött, szemei a plafonra szegeződtek, pupillái tűként szűkülve össze, mindkét oldal az erőgyűjtésre koncentrált.
-John, érezve szíve némi megnyugvását túllépett az ágy körül, mint bura nehezedő, nyers, primitív és legyőzhetetlen atmoszférán, belépve ismét a démon birodalmába.
 A szoba eltávolodott, a katonák elmosódtak, a nagy szekrény csak egy szürkülő masszává változott és a gyertyák fényjátéka is csak halovány szentjánosbogár táncnak tűnt.
-Mi a neved! szólalt az inkvizítor, nem a lányhoz, kinek arcán a görcsök torz maszkja ült, a démonhoz beszélt, miközben szent jeleket rajzolt a levegőbe, melyek másodpercre fel villantak, mint valami varázslat, és a nehezedő félelem súlya, mint ha picit enyhült volna.
-A név semmi, most elűzöl, holnap visszajövők. kacagott a lány, a pokolbéli lény akaratából.
-Most elűzlek és nem térsz e testbe vissza, szent igékkel teszem lelkét számodra elérhetetlenné.
-Ostoba pap, nem a lelke kell, a teste. és a leszíjazott lány, barna és kék szemű, szinte hídba görnyed, félő volt, hogy a béklyók nem tartanak soká.
-Mi a neved! követelte John, és a görcsök ellen a keresztet nyomta a lány homlokához, a démon felüvöltött és engedett a szorításon.
-Mond SEMMI. vihogta a szörnyeteg, messze nem szabasd akaratából, a tűzzel játszott és a tűz a kereszt által nem csak a testre, de rá is drasztikusan hatott.
-Akkor hát SEMMI távozz! parancsolta az inkvizítor és latin szavakat kezdett kántálni. A test vergődött, még vér is kicsordult, ám a szavak nem szűntek és a démon kiemelkedett a meggyötört lány testéből. -Ekkor léptek a katonák, a felfelé emelkedő torz borzalomra nyitottak tűzet, a részecskefegyver pedig égetve, tépve atomjaira bomlasztotta még a gondolatfonalakat is, a finálé bár látványos volt, egy percig sem tartott. A démon még mielőtt elillanhatott volna szétbomlott, a gonosznak egy harcosa végleg elvérzett az öröké tartó időtlen háborúba.

A Küldetés: Első Fejezet ( A Megbízás )

A Bíboros csendesen figyelte az inkvizítor kapitányt, mindkettőjük színe azonos volt, csak a kapitány bíbora páncél. A magas rangú egyházfő az ablak előtt állt, háttal a kinti hóesésnek, a dermesztő Plútói mínusznak és a kapitány türelmes, talán kicsit erőltetett alázatát figyelte.
 Rá volt szüksége, az egyházi katona aki olykor saját feje után ment, és sok vezetőt zavart, ez eddig nem hibázott. Persze nem volt tökéletes, akadtak kudarcba fullad küldetései, de ezeket előre látták a nagyok, és csupán egy nagyobb cél érdekében, hagyták a vereségeket, igaz ezt a kapitány nem tudtak, hivatalosan nem. Ám Lucius Aven bíboros, jó emberismerőnek tartva magát, nem voltak kételye, hogy sok dolgot gyanít John Horten.
 Tudott dolgokat, híres katona volt jó kapcsolatokkal és vágott is az esze, de a vélelmezett rossz véleményeit megtartotta magának, hite arra sarkalta, ne az emberi gyarlósággal törődjön, hanem, hogy Istent minden erejéből szolgálja.
-Kapitány, ma a Föld a Naprendszer talán legpusztítóbb helye. A térgörbítéssel töltött évek, gyarló eredményeként rés nyílt a mély-űrbe, ahol millióéves álmukból felébresztettük a legpusztítóbb démonokat. Mint tudja keresztes háborúkat hirdettünk, már eleget, a Föld visszafoglalására, de csak kisebb eredmények léteznek, szigetek, melyek kezünkre kerültek, viszont a hordák még mindig özönlenek Svájc romjai között kirobbant hasadékból, s a démonok már felbukkantak a Hold és a Mars városaiba. Még meg tudjuk fékezni, de jól tudjuk az általunk birtokolt földi területek tele vannak alvóügynökökkel. Az egyetlen megoldás a rés bezárása! itt elhallgatott a bíboros, a szavak helyet az inkvizítorra koncentrált, hiszen tudta, parancsa mely a levegőben lebegett, egyenlő a halállal.
-S mert én vagyok ide rendelve, rám vár e nemes küldetés. jegyezte meg ironikusan a kapitány, el sem tudva képzelni, hogy a francba verekszi át magát a káosz világán, egész Svájcig a egykori részecskegyorsító maradványaiig. Az meg még külön kérdés, hogy lehet bezárni egy rést amit gépek nyitottak, és amely gépek immár nem működnek, a szörnyekről nem is beszélve.
-Kapitány, nem köntörfalazok, ez egy lehetetlen küldetés, mi több, ha eléri a célt, be kell lépnie a mély-űrbe és ott felrobbantani egy szent szerkezetet. Az ablaknál álló, kerülte a barna tekintetet, hiszen most küldött egy remek harcost a biztos halálba. Aztán ki tudja, lehet van jobb megoldás, de ez jött fentről, és neki ki kellet adni valakinek a parancsot.
 Hideg volt, nem csak kint a mínusz száz feletti, bent is éppen csak húsz fok lehetett és a oszlopok támasztotta kihallgatóterem dísztelen ridegségével csak tovább növelte az érzést.
 Az őrök távol magasodtak, nehéz páncélzatuk vélhetőn dacolt volna a kapitány fegyvereivel, csak a plazmakard nem ismert kegyelmet. -Furcsa, a őszülő bíboros nem félt, tudta személyes védelmét egy láthatatlan energiamező vigyázná, ha valami történne, ha...
-Szóval meghalok. fogalmazta meg velősen az inkvizítor, egy percre azokra az időkre gondolt, mikor ami most zajlik a Földön, csak a filmeken létezett.
-Ha az ÚR veled van, bár mi megtörténhet. vélte a vezető, maga sem igazán fogadva el szavai fancsali utópiáját.
-Tehát meghalok. állapította meg ismételten a katona és kicsit mosolyra húzva a száját, valahol legbelül, már meg is békélt sorsával, úgy vélvén, míg Isten útját járja, a lelke elkerüli a pokolt, még ha éppen oda küldik az egyház vezetői.
-A utad segíteni fogja egy nagyszabású offenzíva a Svéd területek felé, talán a démonok erőiket átcsoportosítva könnyebb utat biztosítanak számodra, akár tudtukon kívül is. A bíboros, a csupasz falakat nézte, és sosem értettek, miért nem ékesítik e helyet szentek mozaikjai, de most hirtelen rájött, e hely a halál otthona, innen küldik hőseiket a pusztulásba és itt hallgassák ki az elfogott férgeket a kínzómesterek, akárhogyan is nézzük, ez nem Isten kedvenc helye, jobb ha csupasz és rideg, azt szolgálva amire kitalálták, sötét szavak és tettek születésére. S bár gondolata elkalandozott, jól tudta nem válaszolt a kapitánynak, miként azt is, nincs is hozzá bátorsága, már jó pár éve ismerte az inkvizítor...

Gonosz Birodalma

 Volt sok álom, és még több, mely darabokra törve szerteszét hullott, már csak az ősz hiányzott. Persze az évszakok vásott kölykökként immár össze-vissza érkeztek, az ember le.zarta a tudósok véleményét, hazugságnak, titkos összeesküvésnek titulálva. Bár a tömeg mögött az a hatalom állt, mely a világra szabadította a járványt és a Pokol Borzalmas Démonait egy rohadt részecskegyorsító mellékhatásaként...

 A férfi csendben figyelt, a domb nem volt nagy, de a rajta emelkedő fenyők kellő rejtekhelyet biztosítottak. Nem a félelem miatt tette, a világ félelemből állt és egy idő után, már a félelem fásultsággá alakul, vagy bosszúvá. John Dren ez utóbbit birtokolta, és az egyház robusztus bíborvértjét.  Arca sérülésektől mentes, és az idő sem erőltette évei terheit, talán csak barna szemei tükrözték a megélt rémképeket, az időt és a bevésődött fájdalmat.
 Még figyelt, egy eretnek horda vet körül egy lerobbant buszt, és aki benne utazott, nem sok eséllyel voltak, igaz a városerődök között ingázó járműveket védték, már ha akadt zsoldos. Az állam katonái morzsáké dolgoztak, így ha lehetett, a saját életük volt a fontosabb, általában ha túlerő vagy démonok tűntek fel, hátrahagytak mindent és mindenkit, erős tiszt kellett, aki egységbe tartotta őket. Az egyház pedig külön úton járva, sokáig csak báb volt a multimilliárdosok markába, de mikor a hasadékokon a démonok beözönlöttek, csak az egyháznak volt tudása a sötétséggel szemben. Bár már a haderő is rendelkezett speciális eszközökkel, ám kevés volt az ilyen elit egység, s míg a haderők egységekbe gondolkoztak, az egyház egyénekbe, az inkvizítorok ugyanis magányos végrehajtok voltak.
 De betörték a lemezajtókat és kezdetét vette előbb a fosztogatás, majd a mészárlás. A pénzt Isten gyűlölte, az emberek még rabjai voltak. -Sikolyok, egy dörrenés, nyilván egy ellenkező az életével fizetett, pár perccel előbb, mint megíratott, már mint az eretnekek elképzelése szerint. 
 John keresztet rajzolt szíve fölé, majd lassan elindult, kardja oldalán kezében karabélya, páncélzatán a HIT jelképei. A fenyő ágai elhajlottak, a fű elfeküdt csizmái súlyától és az égen köröző varjak kíváncsin nézték az alsóbb tartományt, talán kajába reménykedtek, hát ez esetben nem tévedtek.
 A lejtő kicsit segítette, a karabélyt célra tartotta és még mielőtt a kint maradt vigyorgó őrszemek észrevehették volna egyes lövésekkel elkezdte osztani a halált.  A fej volt a lényeg, s bár a robbanótöltények szó szerint megsemmisítették a koponyát, volt ki kapott egy pluszt a szívébe, a mellkasból csak cafatok maradtak.
 Mondják Jézus elhozta a szeretett jóságát a világra, de a szeretett kudarcot vallót és maradt az ÚR igazsága, a Bűn Büntetést eredményez! Még nem tudta mi zajlik a buszba, de a lövések sorra csalták elő az eretnekeket és ők sorra vonultak az ÚR színe elé, hogy a pokolba végezzék.
 Leért, a lőfegyver elhallgatott, a repedezett, kátyús út torz kígyóként tekerget délről-északra, vagy éppen fordítva. Hát ez a perc nem fordítva pörgött, a elektromos penge pedig tökéletes vágásokat végzett, sem ruha, sem vért sem csont nem állt ellen, majdnem a plazmával volt hason erejű.
 Esteledett, a holtak gyűltek és a a csend hirtelen állt be, miként egykor jött a korai fagy, az eredmény hasonló volt. Persze a csend relatív volt, a túlélők, a jármű utasai még nem tudták az eretnekek után mi következhet, John Dren sem, mert az ő feladata itt bevégeztetett, nem marad őrként, míg előkerül egy kutatócsapat.
-Hé várj! kiáltott utána egy rövid, vörös hajú  nő, úgy tűnt nem eset bántódása és ráadást, talpraesett boszorkányként az inkvizítor után sietett.
-Nem hagyhat itt minket. mondta, szinte ellentmondást nemtűrőn, a férfi elmosolyodott.
-Talán valaki mondta néktek, hogy járjátok az utakat?! firtatta az egyházi katona.
-Talán igen, gondolkozz ember, a rokonok egymástól elszakadva. Nem mindenkinek akad pénze légi gépekre vagy páncélvonatokra.
-Senkit nem kényszerítenek(?) de ha még is, nem az én gondom.
-Barom! Azt hiszed jót cselekszel ha itt hagysz minket?!
-Azt tudom, hogy jót cselekedtem, mikor végeztem az eretnekekkel. Persze ki tudja, lehet kőzetetek is van, ki szívük zugába tagadják az ÚR tanait.
-Az ÚR?! túl véreskezű ahogy elnézem. fintorgott a nő, természetesen kerülve tekintetével a véres torzokat, néhány előmerészkedett utas a járműnek támaszkodva öklendezett.
-S az emberek? Talán az ÚR akarta megtámadni a buszt??? Nem ifjú hölgy, mi emberek lettünk szemetek, és még mielőtt bár mit is mondanál, az időm sürget, viszlát.

Alzheimer az Üresség Birodalma

Alois Alzheimer

"2005-ben világszerte több mint 24 millió ember szenvedett demenciában, ennek kb. 70 százalékát az Alzheimer-kór tette ki, gyakorisága azonban rohamosan emelkedik, 2010-ben már 35 millió demens beteg élt a Földön, ez a szám nagyjából 20 évente meg fog duplázódni, így 2030-ra előreláthatólag mintegy 65 millió ember szenved majd demenciában." ( Forrás Wikipédia )

 Sokan arról beszélnek, hogy kábszer és egyéb az oka, na ja, olvasni kellene utána először és nem az ilyen-olyan platformok hülyeségére figyelni.
 A legtöbb beteg nem drogos és egyéb baromság eredményeként került e szörnyeteg karmába, amely lépésről lépésre ellopja az emlékeket és minden emberi funkciót! -Nekem szembe kellet nézni e félelmetes, agyat elnyelő rettenettel és bár először nem értettem, aztán rájöttem ő az én édesanyám és szeretni kell!
 E kórság fő oka szubjektíve, az élelmiszereket teletömő nagyipar adalékai GMO mocskai. Természetesen ez a betegséget 1900 évekbe azonosította.
" Nevét a német Alois Alzheimerről kapta, aki ideggyógyászként 1907-ben elsőként írta le a betegség jellemzőit." ^{( Wikipédia az forrás )}

  Alzheimer-kór másik fő forrása maga a STRESSZ az életbemaradásért folytatott küzdelem, ahol teljesen kitéve a szolgáltatoknak, minden hónapba összekel kaparni a túléléshez nélkülözhetetlen pénzösszeget! Ez a túlpörgés felemészti az elmét és a rá felírt gyógyszerek, pláne a kezdeti típusok hosszútávon károsan léptek fel, kiváltani segítve e félelmetes betegséget.

S talán egy utolsó idézet a National Geographic Magyarország 2005-06-14. cikkéből: "
1901. november 26-án találkozott először Alzheimer doktor azzal a páciensével, aki világhíressé tette nevét az orvostudományban. A doktor Auguste Deter nevezetű betegén diagnosztizálta először az elváltozást. A nő férje azzal kereste fel az orvost, hogy egy éve feleségével súlyos bajok vannak: egyre furcsább dolgokat csinál, mindent elfelejt, és már a háztartást sem tudja ellátni.
Állítólag a következő párbeszéd zajlott le orvos és betege között:
– Hogy hívják?
– Auguste
– Családneve?
– Auguste
– Hogy hívják a férjét?
– Azt hiszem…Auguste.
Alzheimer a továbbiakban azt is megállapította, hogy az asszony sem térben sem pedig időben nem tud tájékozódni, alig emlékszik valamire az életéből, és gyakran összefüggéstelenül beszél. Mindez pedig azért volt megdöbbentő, mert a nő csak 51 éves volt és korábban szellemileg teljesen ép. Alzheimer az ő esetén keresztül írta le a „felejtés betegségét“.

 S a világon az egyetlen ország az Amerikai Egyesült Államok, ahol komolyan harcolnak a betegség ellen, speciális intézményekkel, míg Európa betudja öregkori elbutulásnak a betegséget, így söpörve a szőnyeg alá az egyre növekvő tendenciát, és ebben élenjáró Magyarország is, bár hazánkba az egész egészségügy mélyponton tengődik, az összeomlás szélén. S érthetetlen, hogy a nemzet engedi, aztán meg ők lesznek leginkább felháborodva, mikor összeomlik az egészségügy, hát ne legyenek, hisz inkább szidják azokat kik szót mernek emelni. Na és persze se orvos se nővér nincs elég, de ez olyan téma amiről nem illik beszélni..

Haldokló

 Nem tudok megfelelni mindenkinek, olykor még saját magamnak sem. Az életemben egy dolog biztos, hogy meg fogok halni. Persze számtalan tanításnak nevezett dolgot olvastam, de még olyan nem történt meg, hogy a történet vége, ne a halállal fejeződjön be.
 Belénk kódolt e sötét dolog, és bár folyamatosan kizárjuk e tényt, a dolog sosem végződik másként. Már születésünk előtt nyilvánvaló volt, meghalunk, a férgek megesznek, és marad a ahogy mondják, porból vétettünk és por leszünk.
 Visszapillantva a röpke élet folyamára, sok dolgot vélhetőn jobban csinálnék, bár akkor azt tettem mit mertem és mit a körülmények rám erőltettek. Igaz, sokan papolnak a szabad akaratról, de vajon ki akarja mindennap agyonveretni magát a külvárosi suliba az ebédpénz folytán, hát senki, és az, hogy szuper karatés leszel, a filmek világa, amit csak a kivételek erősítenek még inkább.
 De ezt tettük a munkahelyen, kinyaltuk a főnökünk seggét, miközben a pokolba kívántuk, vagy olyan munkatársnak hízelegtünk aki ki tudna rúgatni, mert vagy széttette a lábát a vezetőnek vagy ki tudja, de a lényeg közvetett hatalommal rendelkezett, miközben olyan hülye volt, mint a nagyágyú, ami felrobbant, de a hülye örökre maradt.
-Nem tetszik amit mondok, nekem se, de ez az igazság és mivel napjaim voltak orvosaim szerint hátra, ha ki nem mondom, mert már a beszéd készsége elszállt, mint az ifjúság, attól nyugodtan végig gondolhatom.
 Ez olyan mint a szerelem, az elején próbáltam megfelelni, nem volt működő, majd igyekeztem önmagam lenni, még inkább eredménytelenséggel ért véget, hiszen a világ csak a bálványokról és a pénzről, pozícióról szólt, bár most is, tehát mesebeli álommá vált a boldogság. Mert rájöttem, tökéletesen megfelelni, lehetetlen, önmagunk teljes léte bár mely jóindulat ellenére is pedig önző és olykor kicsinyes.
-Biztos van aki nem, biztos hiszi valaki magáról ő a világközepe, egy idő után már csak nevettem az ilyenen, s mikor elutasított csak megköszöntem, megköszöntem azt, hogy nem kellette vele egy hamis mesébe ringatózni, egy tök közhelyes vég kedvéért: -Takarodj!
 Szánalmasnak tűnni? lehet, de majd mikor hasonló helyre cseppensz, mert mindenki meghal és haldoklik, bár ez utóbbi van mikor könnyen lezajlik, a lényeg még is az, elmegyünk és mindent elveszítünk amiben itt kapaszkodtunk. S talán az értékrend ekkor lesz helyén az agyakba, az utolsó pillanatba.
-Egy biztos, kurvára idegesített a szívmonitor hangja. Arról nem is beszélve, hogy a napfény amely vígan beleskelődik, kíváncsi kismacska módjára, szúrta szemeim, de szólni nem tudva csak éjt várhattam, az éjt és a befejezést.