Leszámolás

 A férfi kint ált egy mezőn, a mező kicsit emelkedős, kicsit gaztól feltört volt, és az égen kíváncsi fellegek masíroztak, mint a menny katonái.
 A férfi David Perker volt, átlag magas, semmi extra, és még a pénz sem vetette fel. Bár, mint inkvizítor nem igen vette volna hasznát a birodalmi érméknek, az Egyház mindennel ellátta legerősebb szolgáit.
 Na igen erős, David jól emlékezett egykori mentora intésére: "Emlékezz, a régmúlt homályában, az Egyház hatalmas lovagi erővel rendelkezett, ők voltak a keresztes lovagok, pont úgy mint, most mi, ők is az igaz ügyért szálltak síkra és harcba.
 De volt egy pénzéhes király, talán Francia, nincs is jelentősége, és mellette volt egy gyenge egyházfő, már neki sem sok jelentősége van. -A lényeg fiam az, hogy felszámolták a rendet, több ezer lovag halt szörnyű halált, és erre a sorsra jutott a nagymester is. Ám ő kit kínoztak, gyötörtek és végül máglyára küldtek, átkot mondott, szent átkot a királyra és a pápának nevezett vallási vezetőre. A lovagok mestere meghalt, a tűz elhamvasztotta, ám átka megfogant és a mohó király és az egyház feje, még azon esztendőben a halál országába került.
-S ez hogy jön az inkvizícióhoz? firtatta az akkori David.
-Úgy, hogy most mi vagyunk az Egyház és a Birodalom legerősebb, harcos képviselői, és a pénz még mindig világok sorsát döntheti el..."
 A barna tekintetű inkvizítor, kinek bíbor vértezetén a régvolt harcos szentek képei ragyogtak, mint aranyló tűz, elhessegette a múltat. A mezőre figyelt, a mezőre ahol hét oszlop magasodott, hát oszlop, melyekre egy-egy üveget helyeztek, mert, hogy rá kellet kerülni ez kétségtelen.
 Az üveg törik, David kezében egy jó kis husáng, kőkor vagy kitudja, de a feladat egyszerű volt, a lehető legrövidebb időn belül széttörni az üvegeket, az idő lassan mozdulni készült, a férfi sóhajtott, tudta tennie kell, ez a küldetése.

 Villámként indult meg, a páncélja nem igen lassította, hiszen nagyrészt súlytalanított ötvözetből készült, hiába a 2222. esztendő sok új dolgot teremtett, na meg a dimenziókapuk behozott tudás.
 -Az első üveg csendet törve robbant száz meg száz darabra, ám mire földre hulltak volna csillámfények kíséretében, már a következő oszlopon trónoló társa is formáját veszítve csillagszóró fényeként eset minden irányba, s mire megmozdul a mező fűszálai a suhanó szellőtől, már a hét üveg darabokba hever, nagyrészt az aljnövényzetbe keresve menedéket...
 Inkvizítor mágia! A világ kifordult helyéből és a mezőt felváltotta egy romos épület rég magára hagyott földszinti csarnoka.
 David az ajtóval szemben ált, háta a kitört ablakkeretnek, kezében vértől csöpögő lánckardja, a portól terhes padlón pedig hét holtest hevert. -Eretnekek voltak, akadt ki negyven éves volt, de volt tizenhat is, viszont egy biztos, a kard mindenkivel végzet.
 Nem voltak fegyvertelenek, akadt pisztoly, ő a karját veszejtette el legelőbb, volt kinek feje gördült messzire miközben torzója mellet egy ritka jószág, egy mindent elhasító plazmapenge zizegett. Egy volt a tény, miközben kint nehezedve a felhők, esőt ígért, az épületben pusztult eretnekek, már nem tehetnek több kárt a világnak.
-Plazmapenge. tűnődött az inkvizítor, jól tudta, az ilyen fegyvert csak az Egyház és a Birodalom elit gárdistái használnak, de úgy tűnt ezt csak elvben igaz, valami gond van a rendszerbe jelentenie kell...

Depeche Mode - Enjoy The Silence ['04] (Remastered Video)

Pillanatnyi Csend

 Ha megakarnám fejteni Isten titkát, vagy halhatatlannak, vagy már is halottnak kellene lennem. Mindig két választás van, s előfordul, hogy mindkettő rossz, de mozdulni kell, így cselekszünk.
- Szerencse(?) már mint, hogy kevés időm volt töprengésre, és minden percért hálát adtam, mikor a bunker biztonságába lehettem. Ám, mint a mesékben, itt is létezik a gonosz, mert bár a telket sikerült fallal körülvenni, de a járványtól szenvedők, kik emberhúson élve, ránk, "normálisakra" vadásztak, és mindig találtak gyenge pontot, így mikor ki kellett lépni a több tíz méter mélyen húzódó bunkerból, hát leizzadtam.
 Voltak kamerák, volt amelyiket nem sikerült megrongálniuk, de nem volt garancia, hogy ahogy ki, úgy be is megyek a biztonságot jelentő mélységi erődbe.

-Igazából ezzel is szerencsém volt, egy flúgos milliomos hagyatéka volt, s mert a kritikus időkbe besoroztak és mert a pasasnak kellettek testőrök, hát elcsábított. Nem volt ez rossz hely, minden megvolt és a birtokot oltalmazó falon belül, minden alapvető élelmiszert megtermeltünk, a fehérjével volt gond, bár működött egy részleg ahol halakat szaporítottunk, igaz valahogy nem élvezték a földalatti életet. -Ők, már mint a halak nem, de mi emberek örültünk mikor lent lehettünk.
 
 Régen a falakon éjjel-nappal volt őrség, majd ahogy fogytunk a birtok közepén lévő géppuskás acéltoronyba szorultunk vissza. Ez biztonságos volt, mert egy függőleges aknán egyenest a kilenc méteres építmény csúcsára lehetett jutni, egész a bunker mélyéről. De ez kevés volt, kevés, mert a lőszer fogyatkozott és utánpótlásért elmenni kész halálos ítélet, nos egyet azért túléltem.

 A holnapi nap is erről szól, a holnap egy többnapos utazás kezdete, melynek vége vagy pusztulás, vagy sikeres küldetés. Csak remélhettük, hogy útközben a páncélozott jármű nem döglik be, mert bár Tom rendszeresen bütyköli, ez azért alkatrész utánpótlás híján egyre értelmetlenebb. Na igen, betérünk valami alkatrész telepre is...
 Kicsit féltem, már féltem, mert volt kit hátrahagynom, s bár talpraesett csaj volt, ez kevés, ha én meg a fűbe harapok. -Sóhajtoztam, és kicsit el is mosolyodtam, hogy annak idején milyen szőke nős vicceken élcelődtek az emberek. Hát az rég volt, az életem társa, párja akárhogy is de szőke volt. Ám a poénkodás egyetlen egyszer sem jutott eszembe, igaz okos volt és értelmes, számomra pedig ez tökéletesnek bizonyult.
 Tökéletes, de mi is az??? Ha holnap vagy egy másik nap szétszaggatnak a fertőzöttek, akkor teljesen mindegy mi lesz, mi volt és a jövő sem érdekel. A döbbenet, a rémálmom az, hogy valamelyik, itt lent élő bezakkanva kinyissa a páncélajtót és elárasztanak a dögök. Persze ott az őr a fal és egy tucat biztonsági kütyü, de sajnos a rémálmok általában beigazolódnak.
 Volt példa, egy labilis fickó gyerekeivel kiszökött,  még jó, hogy a bunkerajtókat becsukta, csak a kinti kapu maradt nyitva. Persze minden fegyveres utánuk eredt, de sosem találtuk meg őket, megették a szörnyek... 

Az Utolsó Pillanatok Kezdete

 A vámpírt vártam, nem mintha jobb, vagy gyorsabb lennék mint ő, esélyem lenne, de nem kívántam a halált kiprovokálni. Volt dolgom az életbe, és inkvizítorként elvben a feladatom a dimenziókapuk által világunkra özönlött szerzettek likvidálása.
 A dologba annyi volt a pozitívum, hogy a tudósok a Föld alternatív síkjaira nyitottak rést, így az evolúció és a tudomány, ilyen vagy olyan eltéréseiből létrejött lényekkel kellet megküzdeni, a vámpírok is effélék voltak.
 Na jó, nem csak voltak, vannak! a kapuk zömét bezártuk, de néhányat a lények tartsák már ellenőrzésük alatt, és így a világunk komoly csapástól gyötörve próbálja megőrizni régi arculatát. - Persze ez nehéz volt, a városok energiakupolákkal védettek, az utak szinte kihaltak és csupán a páncélvonatok és a repülő eszközök tartották a kapcsolatokat, a védett városok között. Igaz nem csak városok kellettek, élelem és nyersanyag, ám ezt a Föld veszélyessége miatt szinte lehetetlen volt. Így a aszteroida mezőkön nyíltak a hatalmas bányakolóniák, a Földet ellátva nyersanyaggal, és így fegyverekkel.
 Az élelem egy másik téma volt, részben a mikrokertészetek, részben a állattartó "városok" és részben a kint élőktől megvásárolt alapanyagok, akik külön kolóniákat alkotva, hatalmas energiaigényt követelő kupolák nélkül, ők csak fegyvereikbe bízhattak.
 4 milliárd még élő ember, és ebből nagyjából a fele a védett városokba, csillagkolóniákon, nos természetesen, ennyi embernek, még mindig kevés lenne az élelem, de egy teljesen ellenőrzött átjárót a világkormány megtartva, mezőgazdaságba kezdett, a Földön ekkor a kardfogtigrisek voltak az urak, de csak voltak, az új farmereket a hadsereg kellően védte, ám ez egy másik történet.
 Csend volt, a tanya elhagyatott volt, messze a civilizációtól, viszont túl közel a szörnyekhez. De ez volt, nekem találkoznom kellet a vámpírnővel, mivel ő volt a legjobb hírforrásom. -S hogyan jött ez össze(?) úgy mint a nők és a férfiak közötti kapcsolat, kölcsönös gyűlöletből.
 Először megakartuk ölni egymást, nekem ez volt a dolgom, neki a túlélésének eszköze. Azután egy ránk robbantott épület pincéjében volt időnk gondolkodni, bár engem a szépsége gondolkodtatott el, még akkor is ha a pokol szüleményei rendkívül csodálatosak tudnak külsőben lenne.
 Hát ő az volt, és bár az egyház elitegységéhez tartoztam, tisztába voltam vele, ők nem a pokolból jöttek, őket mi csábítottuk ide, mi nyitottunk kapukat mohóságunk kielégítése véget.  Ne démonok, de mint például Erina, ugyanis ezt a nevet viselte vámpírom, a hagyományosan ismert dolgok, mint kereszt, szenteltvíz, de leginkább a robbanótöltetek megtették hatásukat, s anno ezt használta ki az egyház, hogy a dimenziókapuk, mind-mind a pokolba vezetnek.
 Relatív, a pokol most itt is tombolt, és még mindig azt mondom, mert egy eszköz működik, az még nem igazol egy tovább vezetett következtetést.
 Nem számított, a konyha üres magányába ültem, az asztalon karabélyom egy felborult bádogbögre mellet. A falon egy megfakult Szűz Mária kép, a kredencet a szúvak foglalták el, az edényeket a por.
 Sóhajtottam, az idő perget és álcázott helikopterem rám várt, hogy tűnjünk innen a francba, mert megjárhatjuk. -Előfordulhat, az élet tele van meglepetésekkel, és szent jelekkel telerótt páncélzatom sem az örök élet titka.
-Hello. szólalt meg egy hang közvetlenül mögülem, ez meglepett, azt hittem elég éber vagyok, hát tévedtem.
 Hagyta hogy felálljak, és megfordulva a szemeibe nézzek. Hát nem volt biztató, mintha könnyet véltem volna észrevenni szemei sarkába. Ilyen még nem volt, de ilyen az élet és tudtam nincs sok esélyem, csapdába estem.
-Miért? tudakoltam, már a lehetőségeket kalkuláltam, kard, karabély és pisztoly és talán az oldalamon a vámpírcsaj(?)
-Itt vannak, mind ketten meg fogunk halni. csenget csendesen kedves hangja.
-Tudod mit, én még szeretnék élni.
-Egy horda van kint, szárnyasok, földférgek és egy gólem is úton van.
-Az jó. fintorodtam, még nem tudtam, hogy és mint, de azt igen, vélhetőn tényleg meghalunk, de nem lesz egy könnyű délután senki számára...

Sötét Utópia

 Az Angliát, Franciaországgal összekötő alagút berobbantásával kezdődött minden, az Egyesült Királyság nem kívánt több népvándorlót befogadni, a népharag ugyanis végigsöpörte az országon, és a király vette át a hatalmat. A csatornát a honi flotta védelmezte, akár csak a Második Világháború idején. A vizekben eddig rozsdálló acélerődök, melyeket szintén a háború idején hozták létre, felújították, illetve újítják és katonákkal és nagy teljesítményű ágyukkal töltötték fel, Anglia eldöntötte, ő nem fog az Unió sorsára jutni, ahol naponta csapnak össze a gyenge kormányerők és a sok milliós bevándorlók felfegyverzett hordái, miközben persze az áradat jött tovább.

 Franciaország részben elesett, Marseille központisággal egy kalifátust kiáltottak ki a muszlimok. Párizs lángokba és a köztársaságba megalakult a Második Vichy kormányzat, s bár ez nem kollaborált, a helyzet alkotta, hisz a muszlimok kiverték a Franciákat saját fővárosukból.
 Berlin még állt, s mint annak idején Poroszország vezetésével egy erős állam jött létre, most a Bajor Királyság, először kilépve a szövetségből, majd önvédelmi erőkkel elkezdték identitásuknak megfelelő állam létrehozását, melyhez Szászország rövid időn belül csatlakozott. A Német szövetségi vezetés legitimnek nevezte a szakadár államokat, de tenni semmit nem tudott, mert fegyvereserejét lekötötték az idegen lázadók.

 Skandinávia volt ami viszonylag rövid idő múlva csendes helynek számított, igaz az egész Balti-tenger egy halálos aknamező, persze ennek ára volt, Dániát beáldozták az északiak, szárazföldi harcokat nem kívántak, már csak azért sem, mert a közel-keleti országokból immár katonák is nyomultak, a klímaváltozás és a sebezhetőség miatt, Európa katasztrofális helyzetbe volt. E népvándorlással egyedül Oroszország tudott dacolni, fegyveresereje folyamatosan csapást mért a kereszténység eltiprására érkező tömegre és már Debrecen, Magyarország vonalánál járva segítették a meggyötört Európát.

 A Balkán lángolt, ott zajlott az igazi háború, az NATO erők itt vívták feltartoztató harcaikat, bár folyamatos hátrálásba voltak, már az egykori Nándorfehérvár magasságába volt a frontvonal, és mert több muzulmán állam is katonákkal támadta Európát, mert volt oly merész a kontinens, hogy megtagadta a bevándorlást, igaz már ekkor késő volt, hiszen sok millióan harcoltak az Unió szívébe, mindegy ezt az ürügyet felhasználva megindultak az arab államok egy része.
 Már olaj-levegő bombákat használtak a NATO erők, ez pedig a nukleáris fegyvereket követőn a legpusztítóbb eszköznek számított... S Amerika csak várt, elven ígérte a segítséget, hisz ez már a Harmadik Világháború volt, de valójában csak üzletelt mind két oldallal.

Véglet

 A hó egy szín világgá változtatta az elhagyott város ki-ki emelkedő maradványait. -Törmelék volt leginkább, bár furcsa mód, a távolban egy gyárkémény kérlelhetetlenül dacolt az idővel, s ugye maga mögött tudhatta a háborút.
 Persze már lecsenget a dolog, a kontinenst a vallások háborújának is mondott időszak felperzselte, és sok sok halott mellet a túlélőknek fel kellett venni a harcot a zombiknak nevezett, vírus fertőzöttekkel. -Ez egy eszköz volt, a rassztokra jellemző tulajdonságokat használták fel a tudósok, de a dolog nem halált ha nem megvadult hordákat eredményezett, és ez betette a kaput a kontinensnek.
 Az egyetlen biztos területek a szigetek voltak, minden mást a zombik uraltak, a túlélők pedig ha szerencséjük volt, egy-egy bunkererődbe vagy hatalmas, húszméteres falakkal körülvet városokba tömörödtek, remélvén az óceánon túlról végre megjön a felmentősereg.
 Vártak sokan, a vészhelyzeti csatornákon száz szám alakultak a kormányok, önvédelmi csoportok melyek biztonságot ígértek, de valójában sem itt, sem a távoli túlparton nem igen létezett erős, központi rend, mely oltalmat nyújthatott volna. Kicsit az egész az ókori városállamok világát idézte, leszámítva a milliószámú hordákat, szóval nem volt túrázás meg családi kirándulás.

 Mark aki egy roncs tetején állva szemlélte a egykor jelentős ipari várost egy üzenettel a csomagjába hírnökként kereste a kenyerét. Várostól városig, ez volt a jelszó, persze ez nem egy postai valami volt, katonai dolgokat szállított, amit a részben megsemmisült technológia miatt a kézből kézig módszerrel oldották meg az illetékesek.
 A táj a város maradványait leszámitva sivár és mozdulatlan volt, bár a férfi gyanítottak, a romok tartogathattak meglepetést, igaz a karabélya is a nem kívánt emberkéknek, szörnyecskéknek. -Mindegy, két választás volt, vagy megkerüli a halott várost, vagy átvág a fehérre festett utcákon. -Tökmindegy volt, a veszély mindenhol leskelődött, mint a madárinfluenza. -Ja tényleg, az influenza vírus volt fegyver, némi génmutációt követőn. Persze mint általában nem jött be, ezért vannak a fertőzöttek.
 A katona köpött egyet, nem volt szokása, de a zombikra gondolva utálat öntötte el. Utálta a szörnyeket kik kannibalizmussal tartsák fent magukat, utálta az egész megtörtént háborút. Ám legfőképpen a tudósokat, kik hajlandók voltak a világra bocsájtani ezt a járványt. De hát a tudósok már csak ilyenek voltak. Kezdve a csupa tudásszomjtól létrehozott atombombával egészen az AIDS, Ebola és egyéb katonai arzenálig. -Mark nem kételkedhetett ezekbe a dolgokba, a háború alatt őrnagy volt és előtte is egy szupertitkos, Alpokba működű katonai labor védelmét látta el.
 Persze ma már mindegy az is ki, mi is volt az ember

, miként, hogy mit is csesztek el a vezetők. Egy volt a lényeg, ha kikerültél a falak közül, élt túl! -Mark ezen volt, és ahogy tekintete a várostól pár kilométernyire kezdődő erdőség felé fordult, hát a köpést egy kiadós káromkodás is követte, húsz vagy annál is több zombi rohant egyenes felé, a távolság még meg volt, a kérdés harcoljon vagy rohanva, fedezéket keresve harcoljon. Mert az biztos volt, a dögöket leszaladni hosszútávon lehetetlen volt.
 A motoros járgányára gondolt, az a vacak, bár a hangja gyanús volt, kb egy kilométernyire végleg bedöglött. -Szóval gyanús volt, ám Mark azt vélelmezte kibírja az utat, hát ezt megszívta, mert gyaloglás várt rá, vagy a halál, ez még fej vagy írás kérdése volt 2020 szeptember 23.-án.

 Bekerítették, a várost választva egy védhetőnek ítélt emeletes ház második szintjén folyt a küzdelem, a zombikból a húsz már halott volt, a fejlövés megtette a hatását, ám valahogy a csoport nem akart leapadni, és ugyan löszere még akadt, miként a közelharcra a rövid egyenes penge, de a dolog nem volt ilyen egyszerű. Ha nincs hova hátrálni, és az ellenfél nem fél, nem keres fedezéket, ráadást annyian vannak, mint a termeszek, az idő a szörnyeknek játszik, torz, korcs, de győzelmi indulót.
 A férfi tárat cserélt és a mínusz tizenöt fok ellenére úgy izzadt, mint ha szaunába ücsörögne, s e komisz pillanatba egy film szövege villant be: Nincs végzet, csak ha te magad is bevégzed.
 Rég volt, régi film volt amit még a békeidőbe látott, de ez adta az ötletet, hogy pisztolyáért nyúlva saját fejét szétlőve, bevégezze, ne kelljen átélni az élve felzabálás pokoli kínjait.
 A haláltól félt, vagy is a fájdalomtól, mert zombik által széttépődni nem a legjobb a világon. Meg aztán ott volt az a nő, úgy gondolta szereti, bár egy romokba lévő világba, ahol az erkölcs nem is létezik és az érzelem is csak a kielégülésről szól, furcsa gondolat.
 De Mark akkor is szerette, és hülye módon nem mondta meg a nőnek, mi több kerülte is. Kerülte, mert kurvát nem akart, az elutasítást meg nem kívánta. -No igen, ebben a világba vagy kurvát talál az ember vagy elutasítást. Igaz ez durva leegyszerűsítés, de az is, hogy meghúzza a ravaszt kiloccsan az agyveleje, ha nem a zombik törik fel a fejét, és kiloccsan az agyveleje, ám előtte a kínok kínját kell átvészelnie.
-Lőtt! a pisztoly mást hanggal szolgált mint a karabély, a pisztoly roncsolása is más fajta. -Elől egy kis lyuk, hátul meg nincs is koponya csak vöröslő iszap...

Pokoli Angyal Érkezése

 A pillanat oly türelmesnek tűnt, oly ráérősen cirógatta a másodperceket, mint ha szerelem tűz fűtötte volna, vagy csak álom, egy eltorzult tükörkép eredményeként(?)
 -Talán egyszerre volt minden és semmi, lét és a végső pusztulás, mely egy édes csókba tetőzve, már csak sötétséget teremtett.
 Nehéz leírni a cseresznyevirágzást, pedig a Japánoknak verseik, mítoszaik voltak ezzel kapcsolatban, de ez nem a távoli szigetország volt. Itt nem voltak szamuráj hagyományok és szupergyors expresszvonatok. -Viszont a felakasztott férfi hullája ridegen lenget az őszi szélben, a körtefa ága kitartó szolgának bizonyult.
 Isten nem leskelődött, Isten lemondott a gyarló emberi lényekről, kik a pénz oltárán, mindent hajlandóak voltak feláldozni. S ez a fickó, hatalmas összegekért tartott szeánszokat, hirdetett egy eszement tanítást és ropogós bankjegyekért cserébe démonokat űzött -Így tehát az ÚR nem volt jelen, a távoli ház, melyről rémhistóriák éltek a környező falvakba, most békésen nézte a túlvilági lényt, ablakszemei közönyt tükröztek.

 Katy, aki visszafogott öltözékében egy irodai alkalmazottnak is vélhette az őt megpillantó, valójában egy pokolangyal volt. Messze nem volt oly tökéletes, mint a sokak által rettegett és egyben csodálatos Sui'li, az alvilág urainak egyik nagy kedvence. Ám éjszín, egyenes, vállig érő haja, zöld tekintette, és a kosztümruha sugallta alakja, kétségtelenné tehette bár ki számára, a Katy Rott néven ismert gépgyári operátor, nem egy átlagos szépség, amit csak kiemeltek orra körüli apró, kis szeplőcskéi. Persze egy angyal úgy formálja megjelenését ahogy gondolata diktálja, illetve megbízása elvárja.
 A kopogószellemtől természetesen nem félt, a szabadulni kívánó, egykori gyilkos, nem tehetett kárt a pokolból érkezettbe, sőt, inkább a félelem környékezte, még azzal a tudattal is, hogy  a férfit nem ő kergette a halálba, igaz ezt Katy is jól tudta.
 Nem kellet sokat gondolkodnia, a holttest, aki egy amatőr démonvadász volt, Katy akaratától vezérelten oltotta ki saját életét. No nem azért mert sok vizet zavart volna, ó nem. A gond a tiszteletlenség volt, a harmincas fickó elbízta magát és túl arrogánssá vált, ezt meg egyesek ott lent, felettébb rossz szemekkel nézték.
 Megtörtént, s a valódi célja az angyalnak, mely végett, belépet ezen érzelmektől háborgó világba, nem egy sokad rendű démonpusztító kiiktatása volt, ám mert e hely közelébe lépet az emberek világába, tett egy apró szívességet...
 A cél, oly egyszerű lenne leírni, de bizony, ahogy a farmeröltözéket viselő hullát a szél csak himbálta egy furcsa táncot kreálva, az egyszerűt inkább a bonyolultnak kellenék átadni, mint csalit a rókának, melyben a méreg érlelődik, gyors halál helyet több napos szenvedést eredményezve.  De minek is a kacifántosság, a megbízás, melyre még az égiek is áldásukat adták, a idegenek és az emberek párzásából született hibridek likvidálása. Ez se a Mestereknek se az Istennek nem tetszett, és hát az idegenek, ki kívánva irtani az embereket, általuk megkreált élelmiszer adalékokkal, járvánnyal és egy jól megtervezett világégéssel, hogy a végén a planéta, a hitetlen hibridekké legyen, semelyik oldal számára nem vált volna előnyössé.-Tehát ölni kellett sok száz, ha nem ezer korcsot, csak azért, hogy fennmaradjon az emberiség, és az alvilág és a menny tovább folytathassák végtelen küzdelmüket, pont ahogyan a Bibliába meg vagyon írva.

Valami Kezdödött ( Sui'li Története 3 )

A sötét űr egy kapuja semmi látvány, egyszerűen megnyílt és az aszteroidakánt érkező, nem emberi mércével száguldott a Földnevű planéta felé. A naprendszer csak egy pillanatig tartott és már berobbanva a légkörbe, a sziklabura elkezdett leperegni a sötét angyal testéről, hogy mire kellően lelassult, már egy csodás nő lebegjen egy alkonyi város felett, az égről immár a műholdak és a csillagok kacsintottak Sui'li pokolbéli angyalra.
 A káprázatosan gyönyörű Ázsiainak tűnő szépség, lassan ereszkedve, végre szilárd felületre tette koromszín csizmákba rejtett lábait, megérkezett.
 Nem érdekelte a város neve, nem igen érdekelte a sokadik esztendő porszemei, kik elszántam pusztították a planétájukat, miközben intrikáik által egymást gyilkolták a profit reményébe. Az angyalt messze nem érdekelte, bár tudta, ezen lények idővel elárasztják az univerzumot és miközben néhány bolygó függetlenség nevében megszakítja majd a kapcsolatot az anyaplanétával, létrejön a Pokol Birodalma, melynek persze a szabályok szerint, földi vezérlettel megszületik az ellenfél az Egyházi Birodalom. Ekkor majd űrháborúk keretében is vívni fogja az emberiség végtelen háborúját a jó és a rossz nevében.
 A jövő, ám mert az angyal számára túlzottan nem befolyásolta az idő szánalmas ketyegése, mi több, a távoli időkbe, Sui'li személyesen irányítja a Pokol, a Mesterek által uralt birodalom titkosszolgálatát, s mivel az idő egy hányadék csupán, most is végzi a számára kiadott munkát, irányítva a szolgálatot.
 S akkor miért is nézte a hangyakén mozgó embereket a 18. emeletes épület tetejéről a végzet angyal(?) -Egyszerű, az emberek szondája megleste a Plútó kisbolygó felszínét, és bár a nyilvánosság egy télies képet kapott, a Vatikán már tudta, nukleáris csapás kell a kisbolygóra, mert ők látták azt amit többség nem! -Ők jól látták az idegenek bázisát, és ugyan a hatalmasak viszonylag megfelelő viszonyt ápoltak az idegenekkel, a pápa "halála" nem volt véletlen. A globalitás jó és rossz világa közeledett, és az ezt ellenző egyházfő aki előbb a keresztény világot kívánta megóvni, majd szót emelt az idegenek ellen, nem sok válaszútja maradt...
 -Sui'li ki tudta, a végén az egyházi birodalom győz, azt is ismerte, előbb a mélypont jön, amit az idegenek javasoltak. Az idegenek, akik a jövőbe már rettegni fogják a földiek hatalmát és még inkább a Pokol Birodalmának seregét, most még jó üzletet bonyolítanak a 66 leggazdagabb családdal, a Föld háttér uraival.
 Persze nem lesz atomcsapás a Plútó ellen, sőt idővel az egyház második fellegváraként fog létezni, ám előbb az embereknek fel kell ébredni, viszont előtte a merülés következik.
 S akkor Sui'li miért érkezett e háttérműveletektől terhes világba? -Egyszerű, a Plútón megpillantott képek az egyház berkeiben változást indítottak el, és ezen mozgásnak az angyal is része kívánt lenni. Azaz a Pokol érdeke, hogy a 66 család és az idegenek ereje megtörjön, ami egy planétát megrázó háborúval tetőzik, de utána jön a kirajzás, az idegen technológia nem lesz tabu! - Az ember szétszéled, erkölcstelenségét, önzését és minden fertőjét, melyet a idegenek a média és a műétkek által az agyakba ültettek, mert a háború nem a gyors Istent szolgáló világot eredményezi, -Ó nem, csak a kirajzást, és ez nélkülözhetetlen, hogy létrejöjjön a Pokol Birodalma. Így tulajdonképpen Sui'li tudományos munkatársként, és a lázítóként érkezett, a változásnak a Maja jóslat szerint meg kell kezdődni. Mert a Maják nem pusztulást, hanem újat ígértek, és az új nem más, mint az idegenek leleplezése és az emberek fellázadása.   -Tehát az angyal egyrészt segíti az egyházat, másrészt nem engedi, hogy a mocsok megszűnjön , hisz bűnös emberek kellenek majd a Birodalom alapjául. Az idegeneket úgy mellékesen pedig kiűzi az ismert világból. Aminek egyetlen lehetséges oka, hogy az idegenek, még az embereknél is jobban megtagadva egykori isteneiket, magukat tekintették teremtőnek, viszont így, nem volt kik egy magasabb világból segítse tevékenységüket...
- Sok évbe fog kerülni, sok évbe, de mert ez a mélység angyala számára relatív, ki fogja bírni, csak annyi időre lépve be az élet nevű múltbáli játékba, míg a kirajzás el nem kezdődik...

 S hogy Isten miként tekinti a Földlakók sorsát(?) nos a család szentségét megtagadó, a kapcsolaton kívüli paráznaságot előtérbe helyezett, fogyasztó társadalom, kik bálványként imádják a pénzt, nem voltak a szíve csücske, és szemet hunyva, elfogatta az alkut, hisz a háború után a kirajzást követőn az Egyház meg fog erősödni, bonyolult... Emberi elmének bonyolult.

Sui'li 2 ( Egy csendes zúg )

 A sötét angyal közönyösen szemlélte a pusztuló dimenzió foszladozó rezdüléseit. Kint, a hanyatló kastély falain túl, kénes eső tett minden életet lehetetlenné, miként a planéta duzzadó napja is a porladást ígérte, Sui'li-nek tetszett a hely.
 Sokat gondolkodott a keleti szépség, hogy megállítja az itteni világvégét és egy stagnáló állapotot alkotva, egy kedves kis pihenőhelyként tartsa fent. Persze álom volt, miként hogy szolgák tucatjai lekaparják a terem faláról a vastagon telepedő Langrun mohát.
 A pokol angyal jól tudta, vannak dolgok, melyek teljességgel fölöslegesek, meg aztán a bolygón már csak néhány primitív lény tengődött, és ő nem kívánt teremteni, ha már létezik Isten, tegye ő, vagy hulljon szét az egész kupleráj.
-Elnevette magát! kacaja csengő és édesen hálózta be az oszlopok tartotta csarnokot, melyek bútorzata, egy márványtrónból állt. Igaz gazdagabb volt egykor és a por sem telepedett ragacsos nyavalyaként, vastagon a ezeréves kövön...
 -Az ablakok felé pillantott, melyek színes-üvegei sokat nem árult el a kinti gyilkos esőbből, de hát egy angyalnak nem volt akadály se üveg se fal, és még a rúnákkal erősített acéllemez sem.  -Bár ez utóbbi, kérdéses volt, ha az inkvizíció véste fel fertelmes szimbólumait, már nem volt olyan könnyű a dolog.
 De itt sem inkvizítor se Bencés nem fordul elő, ez egy távoli, haldokló világ volt ahol az angyal élvezettel járta a sivár helységeket és olykor a múltba pillantva, megleste a helyet, mikor még élettől volt hangos, élettől és sok-sok bűnre vágyó lélektől.
 Nem számított, csak a nyugalmát kereste, nyomasztotta a tömérdek feladat és ráadást az egyik kísérleti laboratóriumába szabotázs történt. -Szemét kis férgek, nem egy hitvány szolgát személyesen tépett szét első haragjába. Ám mert célja egy robot testben lelket plántálni, ez által tökéletes ügynököt, ügynököket kreálva új csapást mérni az egyházi birodalomra, nem sérült, így lenyelte haragja egy részét. S mert kedvence, a prototípus, Amy már saját fellegvárába tanulja amit tudnia kell, nem érte valódi csapás. -Viszont az őrség nem dísznek van, így hát büntetés természetes következménye volt, még akkor is, ha a labor egy a Mesterek birodalmán kívül volt található, egy rideg jégbolygón.
 Amy jó volt! egy csinos nő, jelentős erővel és ami a lényeg lélekkel, mert a Egyházi Birodalom védelmezői a lelkeket lesték, így pusztult el több ezer ügynök, hiszen a sötétség a pokolból kiragadott lényeinek nem volt lelkük. Nem volt, ezért tudtak mindent terv szerűen véghezvinni, Ám a Földi uradalom, Isten első védvonala, okosan oltalmazta a birodalmukat. Mert, a démonok és a többi kárhozott bár hol beléphetett a emberek és egyéb Istenbe, jónak mondott Istenekbe hívők vagy csak oda születettek területére, az inkvizíció és a különleges hatóságok, lélekpillantókkal felszerelve, könnyen kiszúrhatták a pokolfajzatokat, és hát ott, egy részecske roncsoló fegyver is elég volt az alsóbbrendű szolgák ellen. A komolyabbak pedig az inkvizítorokkal voltak kénytelen farkasszemet nézni. Hisz megtestesülésük miatt, kötve voltak az anyagi világhoz, de szinte csak így tudtak belépni, egy gyenge akaratú lelkét kitaszítva a testből, megszállni és irányítani.  
 Na Amy más volt, valódi lélekről volt szó, aki halála előtt, egy bonyolult eljárással kiemelték lényegét testéből és a robotvázba emelték, melynek csupán szimbóluma az agy volt, de nélkülözhetetlen. Az emberi léleknek kellet valami kötelék, hogy él! No igen, Amy nem tudta, hogy inkább gép és mivel kiválasztott volt, nem is igen gondolkodott plusz képességein, hiszen mutánsok mindig születtek és őket a hatalmasok állatába felkarolták. Végül is ezt tették az Egyháziak is, akiknek képessége volt, vélhetőn inkvizítor, látó, vagy ilyesmivé képezték, hogy a harc soha ne érhessen végett... 

Ennyi

 Remegő kézzel dobta el az utolsó tablettát, a szürke kis bogyó pattogok, majd pördült a koszos kövön egy koszos öltöző neonfényes kísértetvilágában.
 A kezei remegtek, mint ha csak zseléből lettek volna, a ruháját átitatta a saját ízadásága és bűze, de már nem számított.
 Nem számított, hogy a nő nem mosolygott rá, az sem számított, hogy mikor majd belép a takarító, vöröslő látvány fogja fogadni. De minek és kinek is számítson, az élet jön és megy, a percek telnek és irtózatosan az egyénre nehezednek.
 Mark sóhajtott, nem kívánt gondolkodni, hogy mit hagy hátra és azon sem, mit fognak gondolni az emberek. -Hát ne gondoljanak semmit! eddig csak árnynak, szürke kis senkinek tartották, hát akkor legyen, és kuss legyen!
 A pisztolyt lassan felemelte, mely a padon pihent és figyelt, ő fém volt, a dolga a gyilkolás, az meg, hogy ön vagy tömeg, számára nem bírt jelentőséggel.
 A cső a halántékához ért, a fegyver ridegsége elvben kijózanítónak  kellet volna hatnia, elvben. Mark már nem hitte az elveket és nem óhajtott moralizálni és a bűnökre gondolni.
 Nem jöttek az idegenek, a zombik is még várattak magukra és a meteor sem kívánt a Földbe csapódni. Ám Mark már elkívánt távolodni a Földi sivárságtól, a fájdalomtól, a kudarctól és az igazságtalanságoktól.
-Meghúzta a ravaszt! a fegyver dördült,  majd a kézből kihullva visszhangzón a köre érkezett,  de a test is követte, a szétroncsolódott arcon nem volt mosoly, nem volt a mennynek fénye, de még a pokol árnyi sem íródtak ki, csak vége volt.
 Így volt, a vér tócsába gyűlt, vörös masszává kívánva szilárdulni, ironikus búcsút véve a testtől, a gazdájától, önmagától, tulajdonképpen ennyi volt.

 Másodpercek tengerében a lélek egy űrutazóként szelte a végtelent, de csak másodpercekbe merhetőn, mert után jött a realitás sötét igásállatai, a démonok! Nem a pokolra kell gondolni, a démonok egyszerűbbek. Hol egy bunkó megjegyzés, hol egy elmaradt köszönés, de akár hogy is jött, mindig fájdalom volt hozadéka.

Sui'li

 Sui'li néven volt ismerte, a gyönyörű keleti szépség. Bár a név csak másodlagos volt, pokol angyalként, az igazi hétpecsétes titok, a többi meg csak jelkép, hogy tudják a síkok lakói, ki az kitől rettegni érdemes.
 Persze a pokol nem csak egy elvont valami volt, ezzel az ateisták etették magukat, ugyanis a pokol valóság volt. Egy csillagközi birodalom, az űr peremén, örök harcba a Föld, Egyházi Birodalommal szembe. Igaz, nem csak az emberek élték az űr, és nem csak az emberek rettegtek a pokol hadaitól. De ez a harcnak csak egy színtere az ismer világ, megannyi más sík és dimenzió vívta küzdelmét vagy hódolt be a Mesterek akaratának.
 Sui'li elégedetten nézte tükörképét, "légy büszke külsődre" mondja is a tanítás, és mint élenjáró angyal, meg volt benne a hiúság erénye. S gyönyörű éjszín szemei, telt keblei és az egészet megkoronázó testhez simuló öltözéket, valóba kiemelte, hogy ő egy bombanő! -De így kellet lennie, mert bár számtalan formát használhatott volna, számára nagyon megfelelt az igéző emberi test.
 Ez az élet verejtéke, vélte az angyal, aki személyesen irányította a pokol hírszerzését, és ugyan néhány büntető expedícióval beérte, és apparátusára támaszkodott, olykor voltak egyéni akciói. S miközben a pokol a tökéletes szabályokról, hierarchiáról szólt, akadtak kiváltságos lények, a Mesterek a törvényt felülírhatták és éltek is ezen lehetőségükkel. A hatalmasak ugyanis úgy voltak, míg a gépezet megfelelően gördült, szemet hunytak az egyéni akciók felett. Ráadást Sui'li aki magas rangja mellet a mesterek között is élvezte a bizalmat, többet engedhetett meg, mint más vezető angyal. -Ez előny volt, előny és ugyanakkor több ellenség! S bizony a pártfogás ellenére is, a rivalizálást élvezték a pokol urai, és olykor gond nélkül beáldozták üdvöskéjüket egy új csillagé.
 Persze a gyönyörű nő, angyal volt és így hagyományos értelembe halhatatlan, ám a büntetésre egy halhatatlan sem vágyott. Így Sui'li sem kívánta elveszíteni a fenti világban betöltött szerepét, mert bár a pokol szülötte volt, a pokol messze nem az a hely ahol a legkívánatosabb az élet. Már csak azért sem, mert a szex nem létezett az alvilágba, csak büntetés módján alkalmazták. Mert bizony, csúnya fájdalmakkal tudott járni egy-egy megtervezett aktus. Na ez azért nem azt jelentette, hogy a mélység szülötteinek szenvedni kellene a pokolba, ha nem csak az, hogy nem véletlen, hogy a fenti világok a óhajtott dimenzió.

 Az angyal megfordult, a tükör eltorzult, mint személyiség, majd hullámzásba kezdve kínlódó sikollyal darabokra hullott. A törmelékek csótányokká váltak és ezer irányba szaladtak volna, ám ahogy az angyal a távoli trónusa felé indult, minden megszűnt, a bogarak szétcsattantak és nyom nélkül tűntek. Ez egy lélek volt, Sui'li büntette egy nagyot hibázott ügynökét. Újra és újra egy álló tükörként jelent meg, és miután az angyal megcsodálta önön tökéletességét, megsemmisült, hogy később, minden kezdődjek előröl.  -Draban, ez volt a neve a szenvedőnek, és már öt esztendeje éli élettelen, csak fájdalommal telített mindennapjait, s mert az angyal számára az idő felettébb relatív volt, nem tűnt a büntetés soknak, igaz már megfordult fejébe, végleg a pokolba taszítja az egykori emberét, végül is ha igény lenne rá, nem vész el az alvilág labirintusába.
-Elmosolyodott, a márványterem magányába, és ugyan, most ezt élte a magány pillanatát, attól tudata megannyi parancsot osztott bolygókon, pokolba és agyakba, a gépezetnek mindig működnie kell!
 Működni, váltott hangulatot az angyal, most kapta egy elementáltól a hírt, hogy egy naiv és buta óriásoktól benépesített dimenzió fellázadva lerázták a helytartójuk uralmát, meggyalázták a pokol oltárjait és visszatértek saját hitvilágukhoz.
-Gyors döntés volt szükséges, Sui'li nem kívánta, hogy felébredjenek az alvó istenek és kiálljanak népük mellett, így már is utasítót, és egy féregdémont bízva meg a rend helyreállítására. Bizony démon volt, aki emberként született a Titán holdon, de mocska és elkötelezettsége, teste halálát követőn, új esélyt kapott a mélységtől, mert ugye a szemétre mindig szükség volt, és az emberi faj kiváló erőforrásként bizonyult, csak annyi volt a feladat, hogy még éltébe megtalálják, mert ha a pokol áldása nélkül pusztul, Isten kárhozatos vermeibe kerül, ami persze a pokolba található, de az alku miatt tabu. Így ki oda kerül, szó szerint hosszú kínlódás után kitörlődik a létezés minden aspektusából, mindörökre.
 Ez volt, ez lesz és ez az amit időnek neveznek. A nő felsóhajtott, úgy érezte hívása, a neve szólítása közeleg, tehát dolga volt, dolga az emberek világába... 

John Huzzon a Nukleáris Égést Követőn

 A boldogság egy olyan tetű egy történet, hogy a szegényeket igyekszik elkerülni. -Ledobták az atombombákat, na a többség kin rekedt, eléget, nyomorult lett és génjeibe raktározódott a torzulások tárháza. A tehetős a bunkerekbe, Holdon vigyorgott, végtére is ők a "kiválasztottak."
 Persze a történelem mindig is erről szólt, az erősebb került közelebb a nőstényhez, még akkor is, ha agyilag zokni volt. De minek is panaszkodni, életem nem volt fényes és csodás, de némi szerencse mindig társult hozzám, így kerültem be az utolsó órákba egy bunkerbe, s így sikerült egy lázadást kirobbantva a hegy mélyén rejtőző erődből a világot új irányba terelni.
 Nem az elnök lettem, csak egy katona, a vezetést okosabbakra bíztam, mint kiderült, marha nagyot tévedtem, most célpontként, üldöznek az atomháborút kirobbantó töketlenek zsoldosai, és sajátjaink is. Azaz, akiknek ostoba módon, a lázadást követőn átadtam a hatalmat.
 Jó tanulólecke volt, s csak annak köszönhettem, hogy most New York romjai között egy mélységi odúba rejtőzhettem, hogy bár életemre törtek, maradtak olyanok akik közvetve, kerülve a forrókását elkotyogták magukat.-Sokat nem szólhattam, amit tudtam magamhoz vettem, és ki a enyhülő nukleáris télbe, magam is egy lettem az életbemaradásé, nap mint nap megküzdő emberek sokaságának.
 Mert bizony, a világégés úgy tőrt ki, hogy az emberek csak a gombafelhő láttán vélhették baj van, bőven akadtak túlélők, igaz, a bőven, bőven idézőjelbe értendő.

 A hősugárzó, na ná, nukleáris forrásból zabálva képességét, a rajthelyemen tűrhető időt teremtett. A pocsolyák, melyek körülvettek halovány képeket öklendeztek, egy hányingerkeltő múltról és egy mocskos jelenről.
 Persze nem panaszkodom, egyenlőre kellő erőforrással rendelkeztem, hogy éljek, hogy túl éljek napokat, heteket, s ha kell éveket. Arról nem is beszélve, hogy a lázadás alatt, és közvetlen utána, volt időm térképeket tanulmányozni, volt elképzelésem, hol érdemes kutakodni, tiszta víz és élelem után.
 Na jó, ez így mondani könnyű, ám mivel nem voltam kedvenc és akadtak kik vadásztak rám, minden lépésemet kétszer át kellet gondolni.
 De ehhez értettem, már mint a gondolkodáshoz. Végül is egy palotaforradalmat nekem sikerült véghez vinni, ha jól tudom, egyedül, az összes jelentős bunker rendszerbe nem történt komoly konfliktus, maximum némi morgás akadt, és ha információim igazak, golyó volt a jutalmuk. Nos itt, azaz a Sziklás-hegység keleti zugaiba létező bunkerbe, mi osztottuk a dekadens uraknak a golyókat, mire a hála, akiket hatalomra emeltem, félve, hogy nem fog tetszeni szándékaik, hát engem is halálra jelöltek.
 Ez van, de mert élek és karabélyom mellettem biztonságot ígért, miként testpáncélom és klímaöltözékem, a kinti túléléstől nem igen aggódtam, azaz bár gyengült a sugárzás, még tabletták kellenek a védelemhez, tabletták, viszont ezek voltak azok, melyek fogyatkoztak, és mert a háború kezdetén a készleteket, a kirobbantók a bunkerekbe szállították, némely helyen a hírek szerint már gyártsák is, így biztosítva a felszínre küldendő portyák biztonságát, tehát, hiába forgattam át néhány helyet a felszínen, nem leltem azokra a bogyókra. Ez viszont egyet jelentett, belátható időn belül, be kell jutnom egy biztonságos objektumba, vagy meglelve egy élőerő nélküli raktárt és pótolni fogyatkozó készleteimet...

 "Mindenki keresi a boldogságát, még a legboldogtalanabb pillanatokba is. Bár a boldogság leszűkült, már az érzelmek helyet egy aktus is megtette, végül is, jelezte az agyal élek."

( John Huzzon 2120 )

 De mindent könnyű mondani és még eltervezni is. Ám Se taktika se stratégia nem igen segíthet elkerülhetetlen küldetésembe, hiszen egyedül, kamerákkal, műholdakkal figyelt világ a miénk, a technológia nem halt meg, mert pár milliárddal kevesebben lettünk.
-Sok pár milliárd, és pont a túlnépesedés volt a döntő érv a nukleáris csapás mellet, a nagyhatalmak természetesen fű alatt megegyeztek, így valami "különleges" oknál fogva a halálos csapások a védett helyeket, a védettség ellenére is elkerülték, biztos ami biztos. -Így hát maradtak a nagyvárosok, pusztulva élet és ezer éves építészeti emlékeink. Könyvek és képtárak, hit és a hitnek házai, győzött a pénzuralmi rendszer, kiknek legfőbb urai a Hold luxus városaiból nézték egyenes adásba a világvégét. De remélem, egyszer őket is eléri a világvége, ha rajtam fog állni biztos.

Sötét Jövő Világa

 Az eső mérgesen cirógatta a romokat, a harmadik emeletről tekintettem az elpusztított város kőpoklára. Az ablak helyet egy torz lék tekintet a távolba, a távolba ahol némi remény létezett. Bár a remény engem nem érintett, nem reménykedni, bizakodni jöttem, az utam összetettebb, és talán végzetes, végletes is.
 De mindenki saját sorsát követi, nekem egy küldetés jutott, óvjam a még túlélőket, saját, elfajzott tárasitól. -Furcsa, az ember, embernek rémálma, és kikaparja a gyengébb szemeit is, csak, hogy ő legyen egy újabb nap túlélője.
 Tehát öltem, elvben a jó ügyért, bár ahol nincs állam és nincs központi vezetés, a jó ügy is még relatívabb, mint általában. Igaz az általában, már sok éve nem létezett , és az ilyen magányos farkasokat is az egyház maradványa kovácsolta valami rendszerré. De ez a rendszer, csak annyiból állt, hogy aki megérett, küldték jobbra vagy éppen balra, a cél csak annyi volt, hogy osztjuk igazságot, de ez pont elég volt egy elvadult világba.

 Egyféle lovagok voltunk, hivatalosan RENDHOZÓK, és az esetek többségében, egy kolónia védelmét láttuk el, egész addig amíg bele nem haltunk, egy orvlövész vagy a túlerő végzete végett. A magam részéről, nem táboroztam le, vándorként jártam az atomháború utáni világot, és bús képű lovagként, igyekeztem a jó dolgokért tenni.
 Persze nem voltam oly elhívatott, mint  a valódi lovagok, nem voltak kódexek melyek alapján éltem életem, és a küldetéstudat is csak annyiból állt, hogy fejbe lőjem az agresszorokat. Talán jót tettem, talán csak egy órával, vagy egy nappal hosszabbítottam meg az esetleg megmentett személy életét, és ez bizony untig kevés. Ám valamit tenni kellet, és az egyház málladozó maradványa igyekezett ösvényt mutatni.
 Nem erre vágytam, de mikor a nővérem fejét egy jégcsákány loccsantotta szét, és könnyes szemeit a vér mosta vörösre, már tudtam, cselekedni kell, vagy magam is így végzem, s mert szerettem testvérem, sokat köszönhettem neki, mikor egy fertőzés majdnem elvitt a pokol birodalmába, hát bosszút esküdtem, és bosszúmnak erőforrást nyújtott az egyház Bencés rendje. Az egykori ország ezen részét ugyanis ők próbálták jobbá tenni, tanítással, gyógyítással, és persze erődkolostoruk fegyverarzenáljának erejével. Ám a kolostor kevés volt, egy kisebb hegy magasából több tucat várost és falut kellet védelmeznie, ami persze szinte lehetetlen volt.
 Igaz, felröppentek hírek, hogy az egyház mellett, felállt több, mint tíz év után, a bunkerekbe rejtőző emberek által létrehozott ideglenes kormány, és mert lent, még jelentősebb eszköztárral várták a megfelelő pillanatot, elvben, volt esély a jó visszatértére. De miközben az idő telt, csak a legendák születtek, egyetlen katona nem keveredett erre, így maradtunk mi, az egyház köpenyét viselő önkéntesek maroknyi csoportja.
 -Végre feltűnt! a sárt taposta lopott csizmájába, vállán karabély, kezében kard. -Ronda egy jószág volt, militarista öltözéke semmivel nem tette jobbá a gyermekeket elevenen megnyúzó férfi-állatot. A híre meg volt, a BOY nevű banda véreskezű alvezére volt, és, mint ilyen kiskirályt, lehűtök követték, jelen esetben négyen. 
 Számomra nem jelentett semmit, távcsövesem célkeresztjébe ő állt, 700 méterre az épületemtől, és a széljárást is figyelve, másodpercei voltak hátra, és a négy barma, vélhetőn szétszalad, vagy fedezékbe menekül, még mielőtt, mindet a pokol kérlelhetetlen mélységébe taszíthatnám.
 De ahogy mondani szokás, ami késik, még nem múlt el, és amúgy is, most az alvezér életének a vége érkezett el!
-Öltem, fejre céloztam és a kiloccsanó vérrel bőven festett agyvelő távcsőn keresztüli képe, meggyőzött, egy ördöggel kevesem, már csak néhány millió várakozik, rám vagy a hozzám hasonló igazságosotokra...

Láttam a patkányokat, ők is engem, de szemtelen fajtájuknak köszönhetőn, nem féltek tőlem, magam se tőlük. -Lefelé igyekeztem a törmelékkel teli lépcsőház bűzös félhomályába, az idő még nekem ketyegett, de nem kívántam, hogy bekerítsenek esetlegesen, pont elég a patkány, nem kellenek, még a kétlábúak... Nehéz  volt a sietés, a páncél súlya nyomasztó, a fegyvereim, meg csak ajándékként nehezedtek rám. S e pillanatba, hülye dolog, de úgy éreztem, meg kell állnom és bevárni végzetem!
 Ijesztő volt, még a verejték is kivert a hűvös ősz(?) valóságába. Bár lehet csak a rohanás tette, de lehet, ha megállnék meghalok...
 Kint voltam, az égi víz egyből elárasztott, hatalmas cseppjeivel egyszerűen lebombázott, s igaz, a halált nem ígérte, valahogy a romok között távolodva a "házamtól"  a zavarodott banditáktól és az egykori tűzfal maradványai közé dőlt meghalt alvezér tetemétől, egy kürt harsant a délutánba, de nem érdekelt, kellő előnyöm volt, és gőzük sem lehetett, ki gyilkolta le Harry Tor nevet viselt társukat. -Ez volt! ez volt a világ és ez volt sokunk számára a mindennap, egy szokásos szombati munkanap. 

Egy Gondolat...

 Egy kőtömbön ültem, és a halott várost néztem. A megdőlt épületeket, az elveszett vezetékeket és az ablakaitól megfosztott ásító emeleteket. Ugye mindig csak fikciónak hittük, a nukleáris háborúkat, aztán egy delelőt, szimplán, nagy beharangozás nélkül, a távolba, egy farmer traktorját bütykölve egy hatalmas gombafelhőre lett figyelmes, elég messzi ahhoz, hogy felfogja, itt a világvége.
 Valahogy így kezdődött, azután már nem kellet magyarázkodás, jött a halál, a mutációk és a nukleáris tél, aztán megint a halál. Szóval brutálisan zajlott az élet, és most harminc esztendővel később, még mindig a halál körözött az ég magasába, falánksága kielégíthetetlennek tűnt.
 Furcsa egy helyzet, a világ haldoklott és közben, még mindig vérre szomjazott, s mi néhányan bunkererődjeinkből ki ki merészkedve, csak szemlélőként nézzük a világot, a mutánsokat, a túlélőket és mindent és mindenkit, egy hülye döntést követve, arra várva, hogy végre letisztuljon a planéta és mi, a mélységbe rejtőzök előjöhetve, új világot alkothassunk.
Erőforrásaink voltak, a szaporodást a technológia meggyorsította, tulajdonképpen a bunkervilág készen állt a Föld újra népesítésére, már csak a felszínlakóknak kellene kiirtaniuk egymást, s bár ebben szoktunk segíteni, az eredmény lassúnak tűnve, a bölcsek a Holdról egy újabb nukleáris csapáson tanakodnak. -Elmebaj, a Föld is elpusztulhat, de még mi is, de a hatalmasok döntenek, és kilátásba egy újabb atomháború.
 Nem igen kritizálhattam, miként a csizmám alatt pihenő hamu sem, súlyomat, mely talán egy ember maradványa, maréknyi formába. A levegő nehéz volt, testpáncélom súlytalanított és karabélyom kiélesítve, egy megfigyelőként, azt vártam, hogy a romok között élők elkezdjék öldösni egymást, egy androidot építettünk be a törzsbe, és lázadás szítása a feladata. S mert a gépek hűségesek és a jelentés szerint, mostanság fogja kirobbantani a lázadást, felküldtek, a műholdak és egyebek mellet, egy ember is lássa amit emberek készítettek és melynek sok vér lesz az eredménye.
 Vér?! eltöprengtem, azután mondhatni megvilágosodtam, vagy éppen megbolondultam, de úgy döntöttem, nem engedem meg a vérontást! -Hülye ötlet, de talán valamire még is csak jó lehet, arról nem is beszélve, hogy akár be is juttathatom az egyik mélységi raktárba amit csak néhány droid őriz, a felszínieket.
 Bolondóra, mindent felrúgtam és mindent kockára tettem, jól tudva, immár fejvadászok fognak rám vadászni, ember, robot vagy bár mely más formába, de úgy hiszem, amit tenni kívánok helyes. S ha már lázadás kell a bölcseknek, hát megkapják, még akkor is ha nem így gondolták.
-Elmosolyodtam, miközben egyre közelebb került a város, és az idővel futva versenyt arra is figyelnem kellet, hogy élve megközelítsen az androidot, mert különben, oda a nagy ötlet és oda a vérengzés meggátolása...

...egy dron szelte a nehéz, nyomasztó eget és bemérve a katonát, parancsot teljesítve célba is vette. A katona a város szélén járt, és feladatát feladva, lázadást hajtott végre, a parancs egyértelműnek látszott, likvidálás!
 A repülő eszköz bemérte a férfit, a lézer tévedhetetlenül ráállt és valahol a föld mélyén egy tiszt kiadta a tűzparancsot.

Így Volt

 Sosem gondoltam volna, hogy szerelmes leszek egy munkatársnőmbe. Sosem gondoltam, mert kerülni szándékoztam, hiszen, nem túl jó a munkahelyi kapcsolat.
 Na de hosszú évek sodrása közepette, egyszer megtört a jég. Nem is fogalmazódót meg bennem a dolog, csak révedtem és néztem magam elé, élvezve a szünetet.
 Egy kolléganő, ő kérdezett rá: -Szerelmes vagy? a kérdés jó volt, és én tagadtam, bár úgy, hogy az olyan gyenge volt, mint a hártyásodó víz a tél első leheletétől.
 Tehát szerelmes voltam(?) az élet érzésekről szól, érzésekről, melyek átemelkednek az elme szabályain, már ha elég erősek.
 Anno, a szerelmet úgy közelítettem meg, hogy úgy sem lesz semmi, így a csalódás íze keveredett a bűbájjal. Ám ismét kolléganőm döbbentett rá egy újabb nyilvánvalóra: -Ugye milyen jó érzés? kérdezte, de kijelentve, és tényleg, még ha elérhetetlen álom is az a bizonyos személy, az érzés csodás.
 S mi is kötött a hölgyeményhez? nehéz, túl emberi volt, túl maga volt, egy olyan egyéniség aki temperamentumos, határozott és céltudatos.
 Nem a külső érintett meg, az egész kisugárzása volt több, mint a többieké, legalábbis számomra. Persze nem lett belőle semmi akkor, talán nem is tudta mit érzek irányába, meg aztán nem is voltam az esete. Ám még is, egy olyan pillanatokat adott tudtán kívül, hogy mágnesként rántott belsőjéhez, oly erővel, mint a gravitáció, mely megtart minket e kerek világon.
 De ahogy teltek a percek és az órák is ketyegve zakatoltak, egyszer minden megváltozott, az éjt a fény váltotta és mert a hold és a nap váltva egymást vigyázzák életünk, a szerelem is kiteljesedve mindent másra varázsolt, másra és szebbre, igen, megeshet örökre.