-Egyszerű mesének tűnhet, és mit tagadni, valóban csak egy egyszerű mese volt, úgy mint a Hófehérke, igaz törpék és Hófehérke nélkül. Persze ha minden ilyen egyszerű lenne mindennek hamar vége is lenne, de szerencsére mi emberek tudunk bonyolítjuk. Igaz az a fránya portündér aki a kanyargos kocsiúton táncolva fűszálakat, homokot és kis bogarakat vadított meg, pörögve, forogva táncával, szintén hajlamos volt a dolgokat kicsit megfűszerezni, messze nem tetszetős végkifejletet eredményezve pimasz kis művével.
-Itt megállhattam volna, az alig méteres leányzó úgy el volt foglalva sajátos parádézásával, hogy akkor se vett volna észre, ha remekbe rögtönzött művét hangos tapssal értékelem. De nem tettem, inkább letérve az útról megkerültem a szeleburdi tündért, jobb az ilyenből kimaradni, mert bizony mikor egy tündér megpillant egy halandót aki éppen kileste sajátos huncutságait, félelmetesé tudott válni, még most is, mikor az új isten papjait, megáldva kellő erővel, templomaik hatalommal, egyre inkább eltörölték a múlt lábnyomait, az embert helyezve a legmagasabb pozícióba.
Nem kerestem kapcsolódási pontokat, sem a múlt sem a jelen nem nagyon érdekelt, ugyanis egy pont után, már semmit nem tud meghatározni semmilyen törvényszerűség, még az isteneké sem. Lehet furcsán hangzik, lehet, hogy olyan mint egy szerelmes fohász, de mindegy hová katalogizáljuk, a lényeg ebben a mesében mert ugyan a felhők tudnak kékek is lenni, de az igazi lényeg az zakatoló komputer, mert testet és gondolatot kreálva, tulajdonképpen életbetartott.
-Itt megállhattam volna, az alig méteres leányzó úgy el volt foglalva sajátos parádézásával, hogy akkor se vett volna észre, ha remekbe rögtönzött művét hangos tapssal értékelem. De nem tettem, inkább letérve az útról megkerültem a szeleburdi tündért, jobb az ilyenből kimaradni, mert bizony mikor egy tündér megpillant egy halandót aki éppen kileste sajátos huncutságait, félelmetesé tudott válni, még most is, mikor az új isten papjait, megáldva kellő erővel, templomaik hatalommal, egyre inkább eltörölték a múlt lábnyomait, az embert helyezve a legmagasabb pozícióba.
Nem kerestem kapcsolódási pontokat, sem a múlt sem a jelen nem nagyon érdekelt, ugyanis egy pont után, már semmit nem tud meghatározni semmilyen törvényszerűség, még az isteneké sem. Lehet furcsán hangzik, lehet, hogy olyan mint egy szerelmes fohász, de mindegy hová katalogizáljuk, a lényeg ebben a mesében mert ugyan a felhők tudnak kékek is lenni, de az igazi lényeg az zakatoló komputer, mert testet és gondolatot kreálva, tulajdonképpen életbetartott.
"...egy mese istenről aki nem akarta beismerni tévedését, egy mese az életünk ahol a rossz a jó és a megváltás nem egy újabb élet, hanem maga a megsemmisülés..."
Egy falu kezdett előbontakozni, mint ködlő tengereken a partmenti világitótornyok. A tündér már messze járt, a nap átlépte a delelő vonalát és a immár az utat szegélyző mezőket, bokros síkot felváltotta a kukoricaültetvények zöldellő hullámverése. Megamra néztem, egy tipikus szerencsevadász külső, hosszú csizma, oldalamon kard és pisztoly amelyeket jótékonyan homályba rejtett a hosszú fekete köpenyem melynek drótból szőr szálai sok alattosom üzérkedéstől megvédtek. -Furcsa lehetett, de hangsúlyozottan ez egy mese, és hát a mesékbe életre kelhet egy program, testtel és öntudattal. De hogy bonyolultabb legyen a történetem, nem egy mesterséges intelligencia vagyok egy tündérektől, papoktól és istenektől színesített világba, hanem John Brinn hadnagy a X-23-as kísérleti űrhajó berepülő pilótája aki hajótörést szenvedve egy alternatív világba kötött ki. Jó, ez még így is bonyolult, de a lényeg az űrhajó rakott össze fel nem foghatom milyen vegyületekből, elemekből és még mielőtt megkérdezné valaki, nem tudom hogyan, csak azt elvben halhatatlan vagyok... Sokszor megöltek, de ugyanannyiszor fel is ébredtem teljesen regenerálódva és egy átkozott gondolat motivál, megtalálni a MODULT. Nos ez nyilvánvalón nem az én gondolatom, ez az újjászületésem ára, ez a gép szeretné elinalhatatlanul hajszolva egy elveszett dolgot, mely ha meglesz a sejtésem szerint vissza csinálódik minden, és egész itteni életem olyan lesz, mint ha nem is lett volna. -Egyre zavarosabb? -Nem tagadom, számomra is sok évtízed kellet míg viszonylag a helyére tudtam illeszteni a dolgokat, mert ugyan a hajóm valahogy összerakott és szinte megsemmisíthetetlenné tett, az információk csak töredékesen érkeztek meg tudatomba. A legnagyobb gond tán csak az, így félig-meddig istenként ténferegve, sok városba szobrokat emelve tiszteletemre, nem igazán akarom megtalálni azt a fránya modult.
Bizony sok dolgot nem akar az ember, de vannak amik megkerülhetetlenek, miként ez a párszáz lelkes falucska. Na nem azért mert nincs más út, inkább azért mert isteneket meghazudtoló képességeim ellenére vannak feladatok amiket meg kell tennem, és SZÁLFALVA ezek közé tatozott. A pontos okát nem tudom, a komputer csak annyi információval látott el, hogy itt találni fogok egy értékes relikviát, és a relikvia jó, a relikvia kell. -Igazából az űrhajóm követel bizonyos dolgokat és egyértelműen nem kapok elég adatott ahhoz, hogy kikövetkeztessen e hatalmas kirakósba egy-egy darabka mire is való valójában. -Emlékszem, egyszer egy csavarhúzó volt a tét, azért kellet többször egy sárkánytól tűzhalált szenvednem hogy megkaparintsak egy nyomorult csavarhúzót. Ha belegondolok az egész örültség, hisz el is tudhattam volna készíteni egy hasonlatos darabot. De nem, neki az kellet és számomra nem volt választás, ki kellet találnom a tűzokásó gyenge pontját, részről részre gazdagodva, végül legyőzve a bestiát, megadatott, hogy elvihetem a szerszámot az űrhajó jól álcázott roncsaihoz(?) -Igen, csak koordinátákat kapok és körülbelül egy mindig azonosnak tetsző helyszínen átadom az aktuális ereklyét...aztán ennyi, újra úton vagyok élményekkel gazdagon, egy sokadik küldetést teljesítve, egy távoli ígéret reményében, hogy egyszer hazajutok, csak hát én nem alkarok!
Éreztem hogy jóhelyen járok, szinte biztos voltam hogy ami kell nekünk a templomba rejtőzik, mint bolha a kutya bundájába, kiszámíthatatlanul egy fránya csípésre készülve. Nem voltam feltűnő, már amennyiben egy idegen nem szúr szemet egy apró faluba. Bevallom nem érdekelt, hogy figyelnek e vagy hogy mit is gondolhat az a néhány ember akik a falu utcáján elhaladtak, vagy inkább én elhaladtam mellettük. Álomszerű volt, ezerszer lejátszott jelenet, vagy hős vagy a halál a pusztulás képviselőjeként végig nyargalok egy helyen és véghez viszem amit a hajóm követel. Persze furcsa szimbiózis ez, van hogy évekig azt csinálhatok amit akarok, nem kapok instrukciót és ez olykor elfelejtetti azt is hogy küldetésbe vagyok és azt is, hogy valójában ki is vagyok és hol lenne a helyem. -Benyitottam, a kinti élénk fényt egyből eloszlatta a színes üvegek biztosította majdnem félhomály, miként a kellemes tavaszt a hűvös ősz váltotta fel. A hely látszólag üres volt, a padok hívőkért áhítoztak és a brutális négyes kereszt az ősi elemeket hirdették, találd ki alapon csak remélve nem rontást hoznak hanem áldást.
Az oltárhoz léptem, nem igen kerestem semmit, a kacatok nem bírtak jelentőséggel számomra, immár csak a feladat létezett, az irányitás csak részleges szabadságot jelentet. Levertem minden, a kehely csörrenve ért földet, a gyertya fagyút öklendezve elveszítette fényét, miként az oltártakaró is a nyolcszögletű kövekkel kirakott padolón végezte, csak a pálca kellet. Nem a szokványos volt, ez fémből készült és mindkét végére menetet vágtak, középtáján pedig egy számsor éktelenkedett jól kivehetőn, némiképpen foszforeszkálva a szűrt homályos fényben.
-Hát te! törte a pillanatot egy hang, a gazdája egy oldalajtón léphetett be, ő volt a hely gazdája, csak reméltem az ő érdekében, nem volt bűbája, mert akkor biztos hogy végeznem kell vele.
-Már megyek is. fordultam a hang irányába, hogy egy megtermet harcosnak is beillő férfi kék tekintetével találkozzék az enyém.
-Tedd le és még távozhatsz. zengte a hegyomlás, és hogy teljes legyen a finálé, a főbejárat is feltárult és négy villákkal felfegyverzett alak türemkedett a fénnyel együtt a templom mélyébe.
-Kár. mondtam és nem vártam csodákra a pisztolyom övemből kirántva a papra lőttem, ő tűnt a legveszélyesebnek, a parasztok a kardomtól is megriadnak véltem magamba. Hihetetlen, láttam a lövedéket, láttam a fegyverem torkolattűzét, mintha az idő kificamodott volna és láttam, hogy a golyó egyre lassulva egyáltalán nem kívánt célba érni. Újra lőttem, rohadt lassan történt minden, a parasztok pedig rohadt gyorsan közeledtek, a kardom után nyúltam...azaz csak próbáltam, a mozdulat megvolt, de a sebességem szertefoszlott.
Bizony sok dolgot nem akar az ember, de vannak amik megkerülhetetlenek, miként ez a párszáz lelkes falucska. Na nem azért mert nincs más út, inkább azért mert isteneket meghazudtoló képességeim ellenére vannak feladatok amiket meg kell tennem, és SZÁLFALVA ezek közé tatozott. A pontos okát nem tudom, a komputer csak annyi információval látott el, hogy itt találni fogok egy értékes relikviát, és a relikvia jó, a relikvia kell. -Igazából az űrhajóm követel bizonyos dolgokat és egyértelműen nem kapok elég adatott ahhoz, hogy kikövetkeztessen e hatalmas kirakósba egy-egy darabka mire is való valójában. -Emlékszem, egyszer egy csavarhúzó volt a tét, azért kellet többször egy sárkánytól tűzhalált szenvednem hogy megkaparintsak egy nyomorult csavarhúzót. Ha belegondolok az egész örültség, hisz el is tudhattam volna készíteni egy hasonlatos darabot. De nem, neki az kellet és számomra nem volt választás, ki kellet találnom a tűzokásó gyenge pontját, részről részre gazdagodva, végül legyőzve a bestiát, megadatott, hogy elvihetem a szerszámot az űrhajó jól álcázott roncsaihoz(?) -Igen, csak koordinátákat kapok és körülbelül egy mindig azonosnak tetsző helyszínen átadom az aktuális ereklyét...aztán ennyi, újra úton vagyok élményekkel gazdagon, egy sokadik küldetést teljesítve, egy távoli ígéret reményében, hogy egyszer hazajutok, csak hát én nem alkarok!
Éreztem hogy jóhelyen járok, szinte biztos voltam hogy ami kell nekünk a templomba rejtőzik, mint bolha a kutya bundájába, kiszámíthatatlanul egy fránya csípésre készülve. Nem voltam feltűnő, már amennyiben egy idegen nem szúr szemet egy apró faluba. Bevallom nem érdekelt, hogy figyelnek e vagy hogy mit is gondolhat az a néhány ember akik a falu utcáján elhaladtak, vagy inkább én elhaladtam mellettük. Álomszerű volt, ezerszer lejátszott jelenet, vagy hős vagy a halál a pusztulás képviselőjeként végig nyargalok egy helyen és véghez viszem amit a hajóm követel. Persze furcsa szimbiózis ez, van hogy évekig azt csinálhatok amit akarok, nem kapok instrukciót és ez olykor elfelejtetti azt is hogy küldetésbe vagyok és azt is, hogy valójában ki is vagyok és hol lenne a helyem. -Benyitottam, a kinti élénk fényt egyből eloszlatta a színes üvegek biztosította majdnem félhomály, miként a kellemes tavaszt a hűvös ősz váltotta fel. A hely látszólag üres volt, a padok hívőkért áhítoztak és a brutális négyes kereszt az ősi elemeket hirdették, találd ki alapon csak remélve nem rontást hoznak hanem áldást.
Az oltárhoz léptem, nem igen kerestem semmit, a kacatok nem bírtak jelentőséggel számomra, immár csak a feladat létezett, az irányitás csak részleges szabadságot jelentet. Levertem minden, a kehely csörrenve ért földet, a gyertya fagyút öklendezve elveszítette fényét, miként az oltártakaró is a nyolcszögletű kövekkel kirakott padolón végezte, csak a pálca kellet. Nem a szokványos volt, ez fémből készült és mindkét végére menetet vágtak, középtáján pedig egy számsor éktelenkedett jól kivehetőn, némiképpen foszforeszkálva a szűrt homályos fényben.
-Hát te! törte a pillanatot egy hang, a gazdája egy oldalajtón léphetett be, ő volt a hely gazdája, csak reméltem az ő érdekében, nem volt bűbája, mert akkor biztos hogy végeznem kell vele.
-Már megyek is. fordultam a hang irányába, hogy egy megtermet harcosnak is beillő férfi kék tekintetével találkozzék az enyém.
-Tedd le és még távozhatsz. zengte a hegyomlás, és hogy teljes legyen a finálé, a főbejárat is feltárult és négy villákkal felfegyverzett alak türemkedett a fénnyel együtt a templom mélyébe.
-Kár. mondtam és nem vártam csodákra a pisztolyom övemből kirántva a papra lőttem, ő tűnt a legveszélyesebnek, a parasztok a kardomtól is megriadnak véltem magamba. Hihetetlen, láttam a lövedéket, láttam a fegyverem torkolattűzét, mintha az idő kificamodott volna és láttam, hogy a golyó egyre lassulva egyáltalán nem kívánt célba érni. Újra lőttem, rohadt lassan történt minden, a parasztok pedig rohadt gyorsan közeledtek, a kardom után nyúltam...azaz csak próbáltam, a mozdulat megvolt, de a sebességem szertefoszlott.
"-ILEGÁLLIS BEAVATKOZÁS" zengte valami az elmémbe, ez nem mágia volt, sem a hang, sem a lassulásom. Ha csak az lett volna a hajóm nem szólal meg, nem volt szokása, az instrukciói is álmokba érkeztek, álmokon keresztül, itt valami nagyon komoly dolog volt, egy másik komputer is belépett a játékba...
