Begyűjtök

 ...az emberi birodalom galaxisokra terjedve a vég pereméig húzódik. Sok idegen faj keresztezte az ember útját, az erősekkel megalkudott a gyengéket leigázta és a FÉLELMETESSEL élet-halál harcát vívja.
 A szentszék mely a Földről dönt mindenről és mindenkiről végtelen erővel rendelkezik, végtelennel... Persze a förtelem is kifogyhatatlan erőket mozgósítva zúzza, döngeti a birodalom falait. S bár a belső világok úgy képzelik, az emberiség a legfőbb irányító hatalom, mára 2721-re a haderő emberanyag hiányába szenvedve tizenéveseket kénytelen vezényelni a frontra, akiket születésüktől katonának képezvén, egyféle janicsár módszer keretében...

 Az Orientál csatahajó méltóságteljesen közeledett a Di-x nevű bányász planéta felé, a csillagközi monstrumon már készülnek a begyűjtök, a napi cél 10000 gyermek felszállítása. - Kellet a katona a hadseregnek, és a Toborzó Iroda tette a feladatát, kiszuperált, harmadrangú bitangokból hozva létre a begyűjtő egységeket, melyekre három birodalmi tiszt felügyel, bőven utat adva a fosztogatásoknak is.
 S mit szól a Vatikán(?) semmit. A belső rendszerek védelme érdekében kell a katona, és a toborzás messze nem pótolja a szükségleteket, így a távoli perembolygókat feláldozva tömegével hurcolják el az egy esztendős gyermekeket és a haderő különleges erődjeibe képzik és készítik  fel a mielőbbi bevetésekre.
 Persze a begyűjtőhajók álcázva, kalózbárkáknak tűnnek, a birodalom ezt a titkát nem engedheti kiszivárogni, hiszen akkor megszűnne a bizalom, megszűnne a tisztelet és lázadások is kitörhetnének.
 S hogy a begyűjtök hallgassanak, a birodalom remek módszert talált ki. A martalócok néhány bolygóra kiterjedt "államot" alkotva csak azon belül mozoghatnak, ezt a titkos rendőrség remekül felügyeli. Az orvostól a könyvtárosig egy zárt világot alkotnak, még a média is teljes kontroll alatt áll, s bár ez egyféle rabság, a fizetség kimagasló. Aki vállalja, vagy büntetésből száműzik egy ilyen bolygóra nem sírja vissza a nagyvilágot. -Tulajdonképpen mindennek ára van, oda-vissza.

 A leszállóegységek kirajzottak, a Di-x szürke légörvényei óriás tányérokként élték életüket, a bányászok pedig az aranyat vájták az ipar részére.
  Még nem villantak fel a planéta véd-ágyúi, még nem tűntek  fel a bolygóőrség cirkálói, a "toborzás" terv szerint zajlott és a katonai gépezett éppen a Di-x túloldalán sorakozott fel, egy állítólagos ellenséges támadás kivédése érdekében...
-Meg lesz a 10000! vélte a vezénylő tiszt, nem akarva gondolkodni és nem akarva moralizálni, otthon neki is volt két kisfia...     

Egy Pillanat

 Egy lepukkant pályaudvar volt, az 50-es években talán virágkorát élhette, ma a halál jegyeit hordozta. Sárga falairól a vakolat foltokba potyogott, mint valami fránya betegségben szenvedő alanynak, s szenvedett is, az idő adta kórságba és az emberi feledés átkától gyötörten.
 Eset, nyár volt, igaz hűvös, de az égből ruhára tapadó ónos eső zúdult, ami szinte elképzelhetetlennek tűnt, ám még is ez ostromolta az buszok felé siető embereket és szürke felhők felé pillantó épületeket.
-Nagyot sóhajtottam! még nem léptem ki a pályaudvar ajtaján, ami kitámasztva, nyitottságra  kárhoztattak a vasúti végpont alkalmazottjai. - A nedves és szinte hideg légáramlat arcomba csapot, egy újságárus a nap kacsáját rikkantgatta, a politika cirkusza sehol nem áll meg.
-Szia! köszönt rám egy rég hallott női hang és mosollyal arcomon fordultam felé. De a mosoly megfagyott, mint nitrogénbe mártott rózsaszál. A nő feketébe volt, temetésre indult vagy onnan érkezett, úgy tűnt az idő visszatükrözésként reagált a másodpercre.
-Szia, mi történt? néztem szemeibe, az egyenességet mindig értékeltem és képviseltem, én hibám.
-Ma van a Nagy Malom bezárásának tizedik  évfordulója, és néhányan megszervezték az emlék temetését.
-Nem is tudtam... miért nem szóltatok?! kicsit szomorú lettem legbelül, egykor magam is a malomipar zászlaja alatt ténykedtem és rosszul érintett, hogy senki nem szól. Persze ez csak szimbólum, egy apró fricska az állam felé, mely tönkretette az ország legnagyobb malmát, de akkor is...
-Nekem is apu szól.
-S mikor lesz, mert most kórházba megyek látogatóba, de ha sikerül, eljönnék.
-Azt hiszem ötkor. jött a válasz, amire nekem is született egy döntésem.
-Eljövők!
-Akkor ott találkozunk. mosolyodott el egykori osztálytársnőm, azt tudva lánya szintén molnárnak tanul, csak azt nem tudhatta senki, hogy ebben a lepukkant országba lesz e munkája.
-Oks. vissza mosolyodtam, ez talán még az első pillanat megfagyott mosolyának befejezése volt, nem tudtam. De azt igen, hogy beállt az én buszom is, így megindultam sietősen. Kilépve egyből érezve a ragadó cseppek komisz bombázását. Lökdöstek, mindenki sietett és senki nem tisztelt senkit, hát a sokadik után meguntam és beálltam az állatok közé, magam is odébb taszítva egy okvetetlenkedőt.
 Furcsa volt, mint ha a hideg megfagyasztotta volna a lélegzetvételt, úgy éreztem mindenki rám mered, megdöbbenve, hogy nem hagytam magam. Azután pörgött a történet, új szabály született, és már a buszon is voltam, én indulásra készen, a buszvezető is...      

Tisztítás!

 Egy pillanat műve volt, a gonosz erejétől fogva könnyen döntötte le a barikádokat. Néhány keresztes sortűzzel próbálta megállítani az elfajzott hordát, a Napfény sugárút, most az éj, véres lábnyomait viselte.
 Néhány megtérített, őrjöngő, egykor emberi lény elterült, a többiek gond nélkül tiporták agyon az elesetteket, agyuk csak azon járt, hogy a szétzúzott barikád túlélőit szétmarcangolják. Az esély meg volt, a keresztesek lehettek vagy ötvenen, a megszállottak pedig sátáni kígyóként végig hömpölyögtek a széles sugárúton, s jármű se plazma lövedékek nem törték meg az áradat lendületét.
 Az inkvizítor, aki csak remélte, hogy a mezőgazdasági planéta fővárosában kitört járványt a keresztesekkel megállíthassa, persze remény volt és mint az ilyenek, hamar pusztulnak.
-Már nem számíthattak a rendészekre, a helyi hadseregnek pedig, pont elég kihívást jelentett a nagyváros teljes elszigetelése.
 Tudta mit kell tennie, nem maradhatott, pedig egy inkvizítor száz katonával is felér, nem maradhatott, mert valakinek ki kell majd adni a MEGTISZTÍTÁSI parancsot, illetékes pedig csak ő volt. Ironikus, de a bolygó helytartója az első napokba áldozatul esett, ő hitte, hogy egy jó vezető, mindig az első vonalba áll. -Birden kormányzó így is cselekedett és a központi rendészeti palota ostrománál el is esett. Nem mintha Adrianus félt volna a haláltól, nem félt, hisz inkvizítor volt. Ám azt is tudta, parancsokat ki kell adni és ezt csak parancsoló személy teheti, s ha itt maradva a keresztesekkel harcba szállna, kétséges a túlélése és így a parancs időben való kiadása is.
 Csak intett a kapitánynak és ahogy egy pillanatra találkozott a tekintetük, mindketten tudták így kell történnie. A borostás kapitány biccentve aprót leakasztotta lánckardját és lélekben felkészült az utolsó ütközetére. Adrianus a távolabb, felszállásra kész lebegő felé lépdelt és belegondolt, most, hogy majd kitörve a légkörből dokkolnak a Szent Johanna csatahajón, a nukleáris csapás elrendelése lesz az első dolga.
-Egy tiszt tiszteleget, és ő belépet a járműbe és már emelkedtek is, lent már a közelharc folyt, a lánckardok pokoli sebeket ejtettek, csonkítottak, és a jó képzet harcosok, bár hősi halált halnak, megtették azt, amit csak az igazán elkötelezettek mernek...

 A Szent Johanna egy négyes osztályú csatahajó volt, 50 lövegállás ezer bevethető rohamosztagos és több raj vadász képezte a hajó gerincét. Maga a hajó a közepes kategóriába tartozott, pláne itt a peremvidéken, ahol a birodalom határait igazi csillagerődök védelmezik. Ám egy lázadásra éppen megfelelt és a sátánizmussal megfertőzött területek megtisztítására is.
 Az inkvizítor megkapta a jelentést, az utolsó keresztes is elesett, a barikád áttörve és a veszettek egyenest a hadsereg védvonalai felé közelednek, közbenső erő már nincs, mely lelassítsa a szörnyeket, és sem a hajó sem a bolygó hadereje nem alkalmas a főváros visszavételére, mert elég egy megrejtőző és pár hónap és újra tombol a járvány.
 Nincs választás, a császár nevében kiadta a nukleáris rakéta indítását, jól tudva a várost körülzáró katonák ezrei is elesnek, de nem lehet moralizálni, már útba vannak újabb egységek a nukleáris csapás vélhető kiterjedésének határa felé, a karantén azért él, nem lehet tudni, az ördög nem aluszik...

A parkban

 Végeztem a munkával, végeztem és most kint ültem a parkban és töprengtem a miérteken. Nem nagy kaland, csak kosza pillanatok, miként a park felett átrepülő madarak kivehetetlen képe, a lehulló levelek erezete és a sóhajom láthatatlan hullámverése.
 Soha nem voltam szent, nem jártam a templomokat és ma már nem is igen kívánkozom oda, romokba hevernek, a hitet felváltotta a hitetlenség, a anyagtalant az anyagi és a fényt az éj.
 A park védett volt, tízméteres falak a gyilokjárókon automata gépágyúk és a főtoronyba a mindent figyelő és ellenőrző kezelőszemélyzet. S kint? jobb volt nem gondolni rá, jobb volt a járvány élő-halottjait távol tartani és kellet a falak a kertek védelmére. -Szóval luxus volt egy park, de itt is nem díszfák, hanem gyümölcsösök sorakoztak, a virágágyásban meg paprika virágzott. De kellet a fény, és a mikrókertészet föld-mélyein húzódó ültetvényei a menekültáradat miatt kevésnek bizonyultak.
-Ez van, én operálok, a bal lábam helyén egy kibernetikai pótlék és nulla önbizalmam. Féltem, féltem minden perctől, minden rezdüléstől és csak a műtőben éreztem magam biztonságba. -Furcsa, de miután egy akció során megharapott egy fertőzött a szanitéc nem tehetett mást, kb négy perc volt...
 Rossz érzés, még néha be-be villan a harapás érzése, miközben magabiztos katona azon a bizonyos napon nem törődtem az elővigyázatossággal. Persze megfizettem az árát és ha, nincs velünk akkor a szanitéc, ma vagy fertőzött vagy fejbelövést kapva valamelyik társamtól, a porba rothadnék, vagy valamelyik állat vagy "Megváltozott" gyomrába...
 Az ember hibázik, hibáztam a háború előtt is, mint oly sok másik ember, de akkor nem került a lábamba, csak egy tapasztalatba. Ma meg örülhet bárki, ha ennyivel megússza, mondám szerencsém volt!
 A bátor hadnagy, a kicsit arrogáns tiszt, ma orvos, persze nem a szó hagyományos értelmébe, hisz nem egyetemet végeztem, hanem mert a trauma miatt nem tudtam legyőzni félelmem és kénytelen voltam hasznosítani magam, és e haszont leginkább a bunker-város mélyén kívántam ellátni, kint veszélyes, kint a gonosz ármánykodik és kint a falakon túl a halál leskelődik.
 S mégis miért vagyok a növények takarásába, remélve, hogy nem pottyan a nyakamba, itt a parkba egy rakás megváltozott(?) A levegő, a levegő a titok, mert lent van a biztonság, ám kint van az élet, mert Isten az embert nem vakondnak teremtette...        

Utolsó Percek

 A diófa könnyeden nézett vissza rám, s bár bámultuk egymást, beszélgetés nem született. Persze kérdéses volt, hogy sok szót váltottunk e volna, kezeim a hasi sebemet szorították, immár egyre gyengébben, a szóra az erő kérdésesnek látszott...
 A szél táncolt és a fa levelei is felvették a láthatatlan ritmust, a magam részéről a légzés volt a táncom, az utolsó az élet nevű arénába. Persze remélhettem volna, hogy jön valaki, de az idő nem nekem forgott, a vérem meg egyre fogyott. -Már imádkoztam, nem azért, hogy túléljem, a beleimet láthattam volna, ha kezeim elveszem, még az is csoda, hogy ki tudja hány perce, de még levegőért küszködők. Az ima a fájdalom enyhüléséért szólt, és valaki, őrangyal, Isten vagy egy kosza természeti lény meghallgatott, már nem igen fájt a sérülésem.
 Ez volt, kard által vesztem, de kardal is éltem. Igaz, nem erre számítottam, de úgy nézett ki, az a rohadt adatkristály túl sokat érhetett, mert saját társam mártotta belém pengéjét. -Elment, tudta, hogy nem élhetem túl, és azt is sejthette, árulásáért nem valószínű, hogy valaki is számon kéri. Az egyház gyenge volt, és mi néhány száz keresztes, kik egész Európát védtük/védjük csak ideig-óráig dacolhatunk a déli áradattal és a pogány eretnekséggel.
 Már nincs gond, én már kiestem a sorból és az övembe pihenő tűpisztolyom sem fog már megvédeni, miként pengémet is más fogja forgatni, a kérdés csak az mely oldal dicsőségéért. -Kérdés, persze csak költői vagy inkább ironikus, a lényegen már nem változtat, az időm lejáróba és nem is igen bánom, mert az elfogadás az egyetlen eszközöm. El kellet fogadnom, mert tiltakozhatnék, tombolva höröghetnék és minden nék és nák keretében küszködhetnék, egyet, hamarabb elvéreznék.
 Nem néztem a sebre, utálatos volt és a szag is bűzös, a diófára koncentráltam, a diófára melyről a fáma mágikus regéket zenélt, miként az erősödő szél, immár zizegés.
-Kurva álmos voltam és nyálam alig akadt, a szám ragadva a nyelvem dagadva, tehát a beszélgetés a fával, ebből kiindulva is felettébb kérdéses...
 A levél, a levelek a termés a hideg, melyet a fogyatkozó vérem támasztott, csak rezdülések. Apró mozdulatok és ahogy a szemeim fáradva lecsukódtak, úgy éreztem, talán nem volt semmi hiába, talán még is csak van ISTEN.

Káoszba Jutva!

" Kainnal kezdődött! s mert a vér nem száradt ki, az emberiség történelmét, hű társként a halál kísérte. Több ezer esztendős múlt és semmi változás. Teljesen mindegy, hogy egy baltával daraboljuk fel embertársunkat vagy egy légvédelmi gépágyúval, az út egyenes, a cél lészen pedig a POKOL!
 Nem a méhek kihalása a végzete az ember-állatnak, hanem az, hogy egy primitív állat maradt. Sok évszázad és még mindig a Kaini örökség uralkodik, a gyilkosság. Lészen az nagy égése a világnak, vagy utcán az estbe egy kés a szívbe, nincs jelentősége, gonosz egyenesen halad és bár lehet tudja a pokoltól a gyónás sem menti meg, minden téves dogmával ellentétbe, még is szolgálja örökségét, és ezért  a jeges lángok fogják mardosni lelkét, a sátán meg összes bábujának szemébe röhögve gúnyolja majdan mindannyiukat. Mert egy biztos, a sátán is angyal volt, az Úr legközelebbi szolgálója, s a szíve mélyén, ő maga, bár hadat visel a mindenség teremtőjével, az elvei nem változtak, a rossznak pusztulnia kell! "
                                                                       ( részlet Eurius írásából 2056-12-12 )

 Az inkvizítorokat Uriél arkangyal hívta életre, azzal a szándékkal, hogy tisztítsák meg a Földet Kain gyermekeitől. Nem ő döntött, a Teremtő rendelkezett, már elege volt, már belátta, hogy tökéletességébe, megengedte magának a tökéletlenség megteremtését. Mert bizony az ember, kedvenc lényei, nagy szívfájdalmat okoztak és hiába a sok-sok évezred, semmi változás, a Sátánnak talán igaza volt...
 De döntött, az inkvizítorok felmentést kapva a NE ÖLJ! parancsolat alól, azt a feladatott kapták, a megbocsájtást feledve, végezzenek minden Kain vérével rendelkező gonosztevővel. S hogy e küldetés könnyebb legyen, az Úr letörölte a fél világot a térképről, a Szukát a világra szabadítva, s annak hétfejű sárkánya, hét csapást öklendezett a világra, milliárdnyian halván meg.
 A jók is haltak, a jók jobban szenvedtek és soraik előbb összeomlott, ám csak azért, hogy a Teremtő mielőbb kiemelje a fertőből a kevesek egy részét, a többiek reméltek és az Isten figyelte őket, Uriél pedig úgy vezényelte maroknyi csapatát, hogy a Kaini hordák mind több sebet szenvedjenek el, míg fel nem építik Jeruzsálembe a nagy templomot. Mert ravasz tervük úgy szólt, hogy ők a kiválasztottak és ők kiket az Úr segíti. De nem az Isten és nem az Ördög segítette őket, hanem az ősi vér, az átok! -Igaz ők áldásnak vélték és különleges képességeket is nyerve, komoly erőt képviseltek. S habár a Teremtő mindenható, még sem tehette, hogy Kain véréből elveszi a mannát. Helyette mást tett, az inkvizítorok is képességeket szereztek a kiképzésük alatt. Lészen úgy, hogy a tűzet, tűzzel oltva lesz vége a gonoszságnak...
 A Sátán meg elégedetten szemlélt és felküldve démonait, csak káoszt teremtett, jelezve az Úrnak, ő szólt, már nagy-nagyon régen, és lán, neki lett igazsága...

Egy Lövés!

 -Nehéz volt megfogalmazni, nehéz volt felfogni a halált! a férfi már nem könnyezze, hisz a pasik, ugye sosem sírnak. De ahogy a délutáni enyhe szele megcsapta arcát, haját és lelkének belső zugát, egy sós csepp jelent meg jobb szeme sarkába.
 Nyelni akart, de ki volt száradva a szája a torka és egész értelme. Úgy érezte, agya egy sivatag közepén hever, s a nap tikkasztó és kiszárító tüze, lassan de biztosan felemészti és nem marad más csak egy marék homok, melyet könnyedén tovább görget a szél.
-Élni? hülye kérdés volt, és a férfi aki nem volt macsó, nem volt menő fazon, a tőrével piszkálta a rét füves talaját. -Ember volt, rengeteg hibával, és azon kevesek közül való aki ki is meri mondani, esendő hibázó és olykor gyarló. Tehát nem volt tökéletes, nem úgy, mint akik öntelten, magukat mutogatva, bizonyítják hamis bizonyítványukat.
 Hülye dolog volt, ledobták a vírusbombákat, több milliárdnyian elvesztek az alattomos műbetegségbe, s túl a hajnalon, a katasztrófák órája delet mutatva, az emberek egymás torkát vágták, vízért, húsért és akár egy tőrért is. De a valódi irónia, hogy a legkeményebbek közül mára sokan elvéreztek. Az idő azt bizonyította, kard által  veszik el, ki kardal él. S bár Mark, maga is használta alkalmi és állandó fegyvereit, ám azok zömében az önvédelem szülte, az ételt, italt meg lehetett lelni, ember elleni erőszak nélkül is. -Ő meglelte, és meglelte azt a nőt is, aki a legtöbb nővel ellentétbe, nem kihasználni próbálta, hanem fal volt, melynek nyugodtan vethette hátát, nem kellet tartania egy hideg vastól amely esetleg a  bordái közé hatolva, pontot tenne az élete utolsó betűje tetejére.
 Csend lett! a rétet körülvevő erdő madarai elhallgattak, a férfi tudta vendég közeleg, vendég, aki nyilván gonosz, a természet megérzi és jelzi is a sötétség terjedését. -Most nem félt! volt idő mikor elsőnek mártotta egy embertársa testébe akkori fegyverét egy rozsdálló csavarhúzót, na akkor rettegett! Két ember-állat támadt rá pedig nem volt semmije, a csavarhúzót sem tudta pontosan, és miért is vette magához egy szeméthalomba kutakodva, az a bizonyos affér előtt két nappal.

 Csak élvezetből és mert sebezhetőnek tűnt és az is volt, támadott rá a két alak. Maga sem tudta, hogy történt, előbb még rugdosták, a következő pillanatba már ő állt, és az egyik férfi sípcsontjából ömlőt a vér és a fájdalomtól az elhagyott gyárcsarnok kísértetiesen visszhangzott.
-Mark is véres volt és mindene fájt, de fel tudott emelkedni mikor megsebezte egyik támadóját, a másikba némi riadalmat keltve és pillanatokra meghátrált, ő még nem látta a véres csavarhúzót.
-Dögölj meg! ordította a sebesült, és sebére szorította kezeit, de nem igen segített, a fájdalma elképesztő lehetett és a rozsda tetanusz injekció nélkül, idővel végezhet a pasassal akinek még az elején, szögletes arcán az élvezet rajzolata látszott, imádhatott másokat bántani, ez kimondottan emberi tulajdonság. -A sebesülésé után a földön fetrengve és káromkodva és könnyeit árasztva, már nem élvezte a helyzetet.
 A társ, mérlegelt, és rövid úton a menekülést választotta, ekkor szaladt a nyakába egy nyílvessző, és Mark ekkor találkozott azzal a férfival aki megtanította a túlélésre...
 Rég volt, és a fák közül a most pillanatába egy brutális barom lépet elő. Mark felállt és végig mérve az óriást elmosolyodott. Hatalmas alak volt az kétségtelen, kezében egy hozzá mérten gigászi kalapács, övébe pedig egy félautomata, miközben testét láncing szerű ruházat védte, ő volt John Morten, egy régi ismerős, és bár félelmetes volt, egy jámbor lélek volt, az ő nővére volt Mark kedvese, és az ő nővérét ölték meg miközben az új rend oldalán egy küldetésbe járt, Márk egy másikba, kevés volt az elkötelezett a jó irányába.
-Meghalt. zengte az óriás, tíz lépésnyire állva meg Marktól.
-Meghalt! mondta a volt férj és a pisztoly felé biccentett, "lőj le" s a titán talán értve, a kalapácsot a földre ejtve elővette a lőfegyvert és Mark szívére célzott.
 Egy dörrenés, a csend még megmaradt az erdőbe, a szél még mindig Mark haját táncoltatta, az idő messze nem állt meg, a stoptáblát ugyanis nem ismerte. De még is valami változott, valami végleg és visszafordíthatatlanul átalakult. A por ideje egyre közeledett, hiszen a test csillagporból tevődve csillagporrá változik...        

DÖNTÉS!

- Betegség(?) csak egy ideglenes elfoglaltság, az élet oly érték vesztett, oly üres és rémes, hogy talán még kaput is szolgáltat a valódi túléléshez, ami nem más, mint maga a halál!
 Nincs mit igenelni, Paul a pisztolyával játszott, már csak játszott, mert egyetlen töltény pihent a fegyverbe, az meg kellet az utolsó pillanatra, meglépni, átlépni és nem rabszolgának lenni az IMÁDOTT IDEGENEK kényére kedvére.
-Visszagondolt. savanyún elmosolyodott a képek félelevenítése "láttán" mert bár voltak néhányan kik megmondták a tutit: -Mi minek mentünk Afrikába, Amerikába annak idején(?) naná, gyarmatosítani! de leintették a reálisan néző szónokokat. Leintve arról beszéltek a politikusok, ők már kurva okosak és csak jók lehetnek. Igaz erre rávágták a nyers igazságot az idegenektől tartózkodni kívánok, hogy MI IS KURVA SOK SZÁZADOT ÉLTÜNK ÉS KURVÁRA NEM VÁLTOZTUNK!!! -Háborúzunk, a többség a jóléti társadalomba is rabszolga és beültettet chip által ellenőrzött, MI IS VÁLTOZTUNK???
 De hiába voltak a viták, beengedtük az idegeneket és ők az interneten keresztül kiégetve a többség elméjét valódi zombikká változtatták az emberiséget. -Nesze neked jóság!
 A férfi felállt, elhessegette a múltat, megdörzsölte borostás arcát és cinikusan, csak úgy a rideg pince üzenve, kijelentette: -Én már többet nem borotválkozok! s kikapcsolva a fülébe dübögő zeneszolgáltató eszközt és a játékszerét kiélesítette.
 Már hallotta a valóságot, már látta a vergődő ajtó utolsó másodperceit és figyelte, vajon nő vagy férfi zombi tör át a a lemezlapokkal megerősített ajtón. -Beszéltek, no nem a betegségekről, ők voltak ugyanis a betegek, agyhalott szörnyek, kik harci kutyákként, parancsok szerint épelméjű emberekre vadásztak.
 Csak hangokat adtak, talán emlék, hogy egykor tudtak beszélni, ám lehet, az idegenek valahogy értik, miről is dünnyögnek rabszolgáik és élvezve vigyorognak az újabb és újabb valódi ember halálakor...
 A szájába rakta pisztolya csövét, már a rés akkora volt, hogy látta az arcokat és az értelmetlen, fénytelen szemeket. S az élen egy nagydarab pasi acsarkodott. Úgy festett, tán a fertőzés előtt is ő volt a király, aki hátba támadva azt aki nem ártott neki és annak tudatával tért haza, hogy megint megaláztam, kihasználtam, tönkretettem valakit.
-Legalább nő lenne ki az első. gondolta Paul Star, aki megtehette volna, hogy időbe tovább áll, de nem tette, meggyógyította a kutyát és még időbe tovább engedte, de már neki nem volt esélye, a pince maradt és a pisztoly. Persze harcolhatott volna, kardja volt, Molotov-koktéljai akadtak, igaz a túlélés egy zárt helyen parányi volt.
-Volt! döntenie kellet, meghúzta a ravaszt és a pisztoly dörrenése alattomos visszhangot  keltett...         

A Vérengzés ( John Hard Története 2 )

-Hogy van e isten(?) a jelen pillanatba Johnt kurvára nem érdekelte, mert bár fent volt a toronyház tetején, de mentőegység sehol, viszont rohadt zombik igen! A pisztoly használatára gondolt először, ám két tár és egy halom zombi, és ha nem a fejüket loccsantja szét, csak pazarlás.
 Így nem nagyon mérlegelhetett, a lánckard maradt és már fel is pörgette, mert a nyomorultak túlvilági hangokat hallatva, még jó, hogy a lenyugvó nap hátának feszült, utolsó sugarai könnyű vértezetét cirógatták.
 Örült sebességre pörgőt a lánc, nem igen létezett dolog, mely a fogaknak ellenállni tudna, de erre tervezték, ezért szorította a katona is, majd derékba hasítót is ketté egy mocskos élő-halottat. -A vér nem spriccelt, ép csak csörgedezett, ezen lényeknek az idegpályái voltak a lényegesek, minden más mese. A felsőrész kaparászott immár a tető betonján, a férfi nem törődőt a próbálkozóval, a páncélja védte a kaparászástól, meg aztán lassan hátrált, mert az első zombit immár egyszerre három követte és a többiek is az élő irányába tekintve a támadásra készültek.
-Kurva anyátok! kiáltotta John Hard, gratulálva magának, hogy még a lépcsőházba felfelé beadott magának egy felpörgető doppingszert, most szükség is volt a segítségére.
 Hülye dolog a kettészelt zombi test, torzója, két külön életet élt. A felsőrész kúszva, vicsorogva követte a férfit, az alsó rész, mint bizarr szobor, bár imbolygott, de állt és a csodára várakozott(?)
-De jöttek, a művészi torzó maradt, John pedig az lépcsőházba visszavezető ajtónak vetve a hátát, felkészült a felkészülhetetlenre. Ilyenre sosem lehet, sok csatába részt vett, sok zombit likvidált, de soha egyetlen esetbe sem képzelte el, mi lehetne vagy hogyan is csinálja. Nem, ez időpazarlás, az ilyen szituációkba csak a cselekvés létezett, a küzdelem az ösztönök útján, egész a túlélés biztos jeléig, ami csak akkor érkezik el, ha a környék összes mocska mozdulatlanul hever, végleg kiirtva belőlük az "élet" szikráját.
-Fejek hullottak, mint télen a hízott hópelyhek, a hangok léteztek, keveredve John zihálásával, a hányás kiváltképp erőszakoskodott, a dopping most nem túl jó mellékhatást választott. Persze nem okádhatott, az élete volt a tét és a darabolásra tolongók sora kifogyhatatlannak látszott.
 Egyre kellet figyelnie, az arca és a nyaka fedetlen volt, ha megmarja vagy harapja valamelyik istencsapása, vagy is idegenek áldása, akkor annyi, egy golyót hagyhat magának és jó éjszakát.
-A kurva anyátok! fröcsögte John Hard a Marsi erők fegyverese, egy mocsadékot hosszába szelt a kardal ketté, na ő nem fog ugrálni egy biztos... S ekkor felugatott egy gépágyú és bár John nem nézhetett a zaj irányába, mert még három hulla a nyakába lihegett, de felismerte a 22mm-es önvédelmi fegyver hangját, amely minden csapatszállító szabvány részét alkotta, most kellet is, a tetőt le kell tisztítani, sose lehet tudni címszóval. Meg persze, ha el kíván menni, nem árt ha nincs járkáló hulla a közelébe...
 Vége volt, a gépágyú és a lebegő egységből aláereszkedő két gárdista befejezte azt amit John Hard kénytelenségből elkezdett, de ha nem jönnek az övéi, nem biztos, hogy be is fejezi.
-Uram, az egysége?! tudakolta a tiszti vörös páncélt viselő, nem sértőn vagy felrovón, inkább csak megszokásból, hiszen az, hogy csak John Hard tartózkodott a kivonási ponton, mindent megválaszolt.
-Zombik. köpte John és vizet kérve tántorgott megtisztított tetőre lassan leereszkedett lebegő felé, a két megmentője a holtakat figyelték, nem akartak meglepetést.
-Mindjárt, csak szálljunk fel. válaszolt a tiszt a tisztnek...       

A Toronyház / John Hard története /

- A kurva anyját! köpött ki a katona, sisakját már rég elhagyta és ráadást, csak egy út létezett, fel a toronyház tetejére, lent a fertőzöttek hömpölyögtek, mint az Amazonas az esős évszak idején.
-Gránátot élesíttet, majd igyekezve a lentebb elmaradt lépcsősort megcélozni, és robbanás! A lökéshullám minden irányba szétáradt, port és törmeléket repítve. De a lényeg, várva egy kicsit, sikerült, a továbbjutás lehetetlen! -Már csak egy kérdés volt, a tetőtérig, hány "pestises" kószálhat az épületbe(?)
-Ment! nem igen töprengte, karabélyát a bejáratnál dobta el, tár nélkül csak kolonc, a pisztolya még volt két teli tárral és a fő fegyvere most már a lánckard, a Mars Birodalmi Véd-rend szabvány fegyvere.
-Szar helyzet volt! a kard hasznos és a nukleáris cella sok évig kitartana, a kérdés John Hard meddig tart ki(?) mert nyílt téren jó fegyver a kard, a tetőn is tud majd dominálni, de itt a lépcsőházban kétélű fegyver, minden emelet egy csapda lehetősége.
 Gondolkodni(?) John túlélve a Bostoni kitörést, jól tudta a töprengés az agyalás a végzetet jelentheti. A dögök gyorsak és a embernek az ösztöneire kell hagyatkozni, nincs mérlegelési idő. Oly annyira nincs, hogy már ő is ölt egészségeset, más is ölt, egy ilyen világvége időkbe nem lehet sem rágódni, sem elmélkedni. A cél a túlélés, pláne mikor egyedül van az ember, nincs támasz, nincs ki védje és csak egy jó módszer létezik, gyorsabbnak lenni!
 Persze a hadnagy is jól tudta, a Mars fegyveresereje nem képes a Földet megszabadítani a zombiktól, az idegenek biológiai fegyverétől, de mivel emberek voltak a Marson, meg kellet próbálni az anyabolygó félszabadítását, miközben majd az egész Marsi flotta az idegenek csillaggályáival vívja élet-halál harcát, és csak egy-egy kisebb alakulattal tudnak a Földön akciókat véghezvinni. Ezek inkább voltak gerilla harcok egy-egy keltető ellen , mint valódi háború!
-Dögöljenek meg, dögöljenek meg! ismételgette a férfi, a levegőt nehezen véve, a tető volt a cél, a mentőegység ott fogja felszedni, és nem szeretve a meglepetést, nyílt területre kívánkozott.
 Izzadt, egész teste úszott saját verejtékébe, szemeit a sós lé csípte és ez is csak nehezítette a pillanatait. Persze a pillanatok nem mások, mint utak a halál felé, mert John nem kételkedett benne, minél több akcióba vesz részt, annál nagyobb az esélye, hogy hibázik vagy hibázik valamelyik társa, esetleg az idegenek már várják, és akkor ennyi, azaz annyi, vége az amúgy sem szép történetnek.
-Csak érjek fel arra a ki.aszott tetőre. zihálta a hadnagy, fáradtnak, kimerültnek érezve magát, testpáncéljának így utasítást adott egy dopping injekció beadására, úgy volt, még ezt túl kell élnie.
 Azután csoda! felért a tetőre az ajtót lezárva maga után és nagyot sóhajtva körülpillantott, bár ne tette volna, a tetőn vagy húsz nyomorult zombi mászkált, a mentőegység meg sehol, a félhomályos alkony bíborát semmi nem törte...       

A Lovag

 Egy rozzant épület volt, rozzant és patkányszagú. Persze a lovagot most messze nem zavarta, örvendett, hogy a kinti eső elől menedéket lelt, ezen egykor kápolna haldokló falai között, melyet graffitik csúfítottak és a nagy keresztet is valamely hibbant elme megfordította, azt képzelvén a sátánizmus menő dolog.
-Hülye barmok. morogta a férfi és a félhomálytól nem félve kifelé figyelt, az elvadult szántások közepén málladozó kápolna ajtaján.
 Fáradt volt, plazmapengéje még élt, de nehéz karabélyába az utolsó tár figyelt és szürke, egyházi páncélzatának energiacellája is a kimerüléshez állt közelebb. S ez azt jelentette, hogy vánszorog, küzdve a páncélzat súlyával, vagy levakarva vértezetét kiteszi magát a gyors halál esélyének, a zombik ugyanis nem méláznak ha élőt látnak és ugye páncél nélkül elég egy felületi sérülés, és vége a történetnek, 2-3 óra és a betegség legyőzi.
-Szar kilátások, már csak azért is mert jó egy napi járóföld az első erőd, és sem a tűzerő sem az energia nem tartana ki addig, voltaképpen csak a kardjára számíthat. Persze száz vagy ki tudja mekkora létszámot számoló élő-halott falkával kétséges, hogy lenne esélye, és az éj az ő idejük.
 A borostás férfi töprengett, majd felmérve a helység adottságait, nekiállt elbarikádozni a bejáratott és minden lehetséges bejutási pontot. -Legalább cselekedett, legalább a gondolatok nem emésztették és még mindig legalább nem kell átkoznia a szétesett modern világot a JÁRVÁNY kiengedése végett. S még jó, hogy az egyház és pénze és titkos eszköztára képesnek bizonyult egy viszonylag biztonságos területet létrehozni, melyet erődök százainak gyűrűje védelmezett. -Erődök, na meg az ilyen marha önkéntesek, akik ilyen-olyan rendhez csatlakozva felesküdtek ISTENRE és az egyházra, hogy minden erejükkel védelmezik a hitet és az emberiséget. Persze voltak más védett övezetek, hol egy államszerű képződmény, hol egy multinacionális vállalat védnöksége alatt, igaz a cél szinte minden, még civilizált terület vezetőinek más és más volt. Oly annyira, hogy sokan nem is bánták az élő-halott inváziót...
-Megcsinálta, a barikád felállt és mert olyan hírt szállított, mely fontosnak tűnt és ráadást John Bern nem kívánt okvetlenül, pláne értelmetlenül meghalni, így a tetőtérre őszpontosított, egy vészkijáratot  és egyben kémlelő helyet kívánva kialakítani, természetesen úgy igyekezve, hogy minél kevesebb zajt csapjon, a dögök jól hallanak...
 Hülye világ és az is, hogy felderítőútján rájött, hogy a zombik mögött elvileg az emberiség, de gyakorlatilag a földönkívüliek rejtőznek. -Hajrá világbéke! köpött a gerendák közt óvatosan haladva John, vigyáznia kellet, a vértezett súlya fenyegetőn megterhelte a faszerkezetet. A vért a fát, az infó meg a világot, tetves idegenek és idióta idealisták, még, hogy BÉKÉVEL JÖNNÉNEK ha jönnének.
-Itt vannak!!! a béke meg olyan maszlag mely miatt a világ nagyobbik része lesüllyedt a barbarizmus szintjére, miközben folyamatosan menekülnek a zombik elől. A kisebbik rész, meg ideig-óráig védelembe a patthelyzettel megbékélve csak elméleteket kreálnak. Bár lehet, hogy ha kiderül a tény, hogy az idegenek kavarják a szart, és erről remek felvétele is akad, átírhassa a történelmet, mert John látta, a keltetőket ahol a zombikat klónozzák és látta a teremtőiket akik talán a baj előtt a földi elittel üzleteltek. De nem is lényeg ma már, mert ha nem lesz összefogás a planéta elveszik, persze a földönkívülieknek ez is volt a céljuk.
-Rohadjon meg minden. dünnyögte a lovag, egy jó helyet találva és a kilátás is remeknek bizonyul, hála a sisak optikájának. Hála(?) nyugatra egy falka tűnt fel, vagy harminc tagot számlált, egy tár 45 robbanótöltény és a kard...
-Remény, az kérdés...           

Isten(?)

 Istennek tartották, és tény számos merényletet túlélt, meg volt hozzá a lehetősége...vagy tényleg istennek számított. Bár ez most a Földön nem sokat jelentett, míg a csillagerő a leszakadt gyarmatokat csatolta vissza, hisz a belső rendszernek és cégeinek kell az erőforrás, az anyabolygón az anarchisták vették át a hatalmat.
 Furcsa volt, mert míg a gyenge rendészeti erőket felmorzsolva átvették szinte az egész planétán az uralmat, volt cél. Ám mikor nem tűnt mérvadónak a birodalmi erő, az anarchista csoportok egymásnak estek. Ráadást, mint sajátos bónusz, a rendet elutasítva a gyárak égtek, a szántókat a gaz falta fel és az anarchiába hitt emberek milliói éheztek.
 Nehéz idők voltak, nehezek és véresek, és ekkor megváltóként tért vissza a birodalom ura hatalmas haderejével, kegyelmet nem ismerve perzselte fel sorra az anarchisták fellegvárait. A háború komisz volt, hiszen a FÖLDRŐL volt szó, és a tűzerőt korlátozva kellet használni, de mert az emberiséget újra egyesítő isten, aki csupán császárnak mondta magát, kellő képességgel rendelkezve felemésztette az összes ellenállást. -A rend visszatért és a megtorlás véresre sikeredett. A császár jól tudta a könyörület a gyengék eszköze, övé a haderő!
 Persze ez ellentmond sok állítással, ám azok csak állítások, mert ahol engedett, a történelem folyamán a hatalom, a káosz ütötte fel csontszín fejét, pokolt hozva a pokolt már rég elfelejtő emberiségre. Nos ez volt az ok, hogy az isten nem ismerve könyörületet, minden lázadásban érintettet likvidáltatott. S egy esztendő sem kellet visszatértét követőn, a anyabolygón ismét a rend honolt és a rendészetet megszüntetve, létrehozta az őrség nevű, inkább katonai szervezetet, melynek feladatává tette a rend fenntartását, a bűnüldözés tehát beolvadt e új védelmező erőbe.
 Persze a szenátus egyből jött a morális érvekkel, majd mikor az őrség létét nem tudták meggátolni, a halálbüntetés ellen hadakoztak. A császár figyelve a folyamatokat, egy gyűlés alkalmával szót igényelt és kijelentette, lesz halálbüntetés!
- A jog a bűnözőknek? De kérem tisztelt szenátorok, a jogukat a gyilkosok, felforgatok, korrupt tisztviselők elveszítették, mikor  önön döntésük keretében, megszegték a törvényt! A törvény megszegése egyenlő a jogok elvesztésével! a császár így szólt azon a bizonyos decemberi napon és mert ellentmondani egy istennek nem igen szokás, és a érvelés is logikusnak tűnt, lenyelték a mérget és rájöttek, a birodalom szenátusa addig működik  zökkenőmentesen, míg az nem keresztezi a halhatatlannak tartott császár akaratát. S mert istenlétét sem kérdőjelezték meg, hiszen 100 planétát terelt vissza a birodalom kebelére, mikor az már szinte csak a naprendszer bolygóiból állt, ez olyan érdem volt, mely valóban emberfeletti, és az sem elhanyagolható, hogy a cégek és a haderő teljes egészébe az isten mögött sorakoztak, esélytelen volt, bár mily lázadás, az anarchisták sorsa nem egy követendő példának számított...

 " A császár halhatatlan, a császár megtestesülése egy tökéletes harci android, bölcs, középkorú férfi külsővel. Az emberiséget irányító és uraló isten, azaz a császár egy szuperszámítógép fizikai kivetülése. Ezen információk szigorúan  bizalmasak, az emberek soha nem tudhassák meg az igazságot, a titok vigyázói pedig az inkvizítorok. "
                                                                                   ( részlet a Pápai zárt irattár EREDENDŐN c. védett kódexéből. )              

Rövid Esett

A pasi elégedetten feküdt az ágyon, félmeztelen. Alul semmi, felül kedvenc pólója és rajta, imádott hokicsapatának rövidítése.
-Jó voltam ugye bébi. törte a szoba csendjét, szavait az ablakon kitekintő szőke nőhöz intézte.
-Jó voltál, kirobbantál mint egy szupernóva és utána már horkoltál is. válaszolta a koptatót farmert és sportmelltartót viselő szépség.
-Látod szívem, így nem kell védekezni és még gyerek sem lesz. vigyorgott Paul és szőrös mellkasát megvakarva, feltette a költői kérdést: -Hol az alsógatyám???
-Az a foltos ízé, azt hiszem rajta fekszel. tájékoztatta Hellen egy-éjszakás partnerét. Nem volt oda a tartós dolgokért, a tartós tejet is utálta. Bár el kellet ismernie ez a macsó, aki éppen gatyájába bújva elégedetten vigyorgót, nem sok jóval szolgált , még a bugyijából sem kellet levennie, ez a férfiállat már el is szált, mint a rosszul időzített tűzijáték a győzelem ünnepén.
-Szóval kávé?! tudakolta a már a gatyáját követőn a nadrágjával bohóckodó "pasija", még jó, hogy egy az a éjszaka és nem kettő.
-Kicsim, fogod magad és lemész, és hazafelé biztos találsz egy kávézót. kacsintott a szőkeség már szeretve ha csávója tovább állna, miként a nyári zivatar, bár ez a zivatar csak a lepedőt áztatta el.
-Jó van tudom, még egy kört szeretnél, de "apu" most kávéra szomjazik. jelentette ki a fekete hajú férfi, kicsit latinos mosolyt engedve el, és a tegnap fogyasztott bab is hanghatás formájába előtört.
Látod, kávé kell! igazolta szellentését Paul és továbbra sem kívánt az ágyról lekeveredni.
-Na jó, jó voltál, mint a Csernobilbe a felrobbant reaktor és úgy látom a pusztítás még folyik... -Szóval szia, és pápá, és ha lehet ne hívj, majd hív valaki. Robbant a nő és rövid úton kitaszigálta a laza fickót, aki csak mosolygott és biztos volt benne, este csörögni fog az a bizonyos telefon....

-Bizony a felelősség egy olyan szolgálati út, amely nem mindig vezet valahová, de leköti az embert egy bizonyos időre. csapta az ajtót Hellen egy idézetre gondolva, ami agyába megjelent, kicsit hasonlítva a fenti képhez. Persze a nő nem akart nagy dolgokról töprengeni, lesz dolga és a mosógépnek is...