Génkorszak ( a fejvadász, első rész )

 A génsebészet korát éltük, ma már a plasztikai sebészet a szegények aranya, mert ha van elég kredited, örökre fiatal, tökéletes egy idea lehetsz, nem véletlen a nagyvárosok sétálóutcáin a telt mellű bombázók és a kisportolt tökéletes külsejű pasik. -A génsebészet minden gondot megoldott, ezen orvosok korunk istenei voltak, erődökbe éltek és magánhadsereggel védelmezték luxusvilágukat.
 Kevesen vagyunk kik ellenállunk az ilyen beavatkozásoknak, az emberiség és maga az egyének is mindig hiúak voltak és ez a géntudomány által mester szintre emelkedett. Ma leülsz beszélgetni egy húszéves nővel, és nem tudod megmondani, hogy húszéves vagy százhúsz, mert ezen világunkban minden kérdésre a pénz a válasz. -Állítólag a módszer egyszerű, a génkórházba bejelentkező ember múltja a vizsgálat során nyitott könyvé válik, s az elődök képeiből választva, a sebész a múltból előhúzza azt a bizonyos alvó részt, amely végett dédanyánk vagy apánk oly tökéletesnek tűnt, s azt  felélesztve a változás azonnal beindul a testbe és pár nap és egy új külsővel megáldott ember lép ki a kórházból. Persze ezzel már sokan nincsenek megelégedve, és torzításokat eszközölve, akár démoni borzalommá is tudnak változtatni egy embert. Akad ki előugró karmokat szeretne, szárnyat és a csoda tudja még mit, és a génsebészek, immár egy jóval bonyolultabb eljárás keretében ezt is képesek megvalósítani.
 -Talán hülye világ, talán ez a evolúció következő lépcsőfoka, még nem tudni, bár egyes tudósok elkorcsosodásról  beszélnek szörnyű végzetet ígérvén az emberi fajnak. Mindegy számomra, most hogy bejutottam az X4 nevű aszteroidán magasodó erődben egyetlen gondom és célom volt, megölni Hiaro nagyurat, egy kegyetlen rabszolga-kereskedőt, melyre a császári adminisztráció búsás fejpénz tűzött ki. 
 Az erőd a középkor idézte, és bár a objektum körül oltalmazón derengő bura megóvott mindenkit az űr hidegétől, a bentitől valahogy nem sikerült. A falak nyálkásak, itt-ott elektromos fáklyák osztották, na ná, szűkösen a fényt, és a folyósok labirintusa idegőrlőn nehezedett az ember elméjére. -Igen, ez a sokadik század és a császárság aranykora. A hatalom, a légiósokat alkalmazva tartja fent a közrendet, ezen elit katona-rendőrök és végrehajtók a birodalom akarata, és a génsebészet tökéletes csúcsalkotásai, miként a légiós a rend védelmezője, és ők egyedül dolgoznak, az addig a tömegharcokat a császári dragonyosok vívják meg a birodalomérdeke szerint. -Nos nekem egyikhez sem nagyon van közöm, egy fejvadászként tengetem az életem, és messze kerülőm a génkórházakat, jó az úgy, ahogy isten teremtett. Ezen génbeavatkozásokat egyedül a torzszülöttek vagy fogyatékosok esetén tudom tolerálni, igaz, a hozzám hasonló konzervatív gondolkodásúakat, meg a társadalom kezdi kirekeszteni.
 Megálltam, egy csarnok ásítozott előttem, talán gyülekezőhelyként szolgálhatott, talán csak volt, de ásítása közepette jóval fényesebb volt, mint a hideget öklendező folyosók. Sok irány volt, a csarnok hat utat mutatott és hat lehetőséget. Ez még nem lett volna kihívás, terv szerint közlekedtem, ezért sem futottam össze örökkel és a belső segítőm ezért figyelve a biztonsági rendszeren keresztül tulajdonképpen szabad utat biztosított, az érzékelőknek azt üzenve, én ide tartozok. -Persze tartozhattam volna ide is, a dragonyos múltam végett, Hiaro is alkalmazna, de nem ez volt a sorsom könyvében megírva, így most a csarnok közepén várakozó ember külsejű démont méregettem. Kevés időm volt, már ha támadok. Az ilyen férgek agyi kapcsolatban álltak a hely számítógépével, s amit ő érzékel azt a rendszer is. A legpraktikusabb lenne új utat keresni, de más járt a fejembe, és reménykedve, hogy valóban közel a célpont az őr gyors meggyilkolását latolgattam.
 Az embernek olykor fel kell vállalnia a tervezetnél nagyobb kockázatot, és ha nem akartam, hogy a célpont lelépjen, vagy egy hadseregnyi martalóc őrizze, vakmerőség elkerülhetetlennek tűnt, mert ha minden igaz, a csarnokból nyíló egyik ajtó, balról a második, az átkozott rabszolga-kereskedőt rejtette, éppen valami bizarr szertartást művelve.
 Léptem, villámként törtem elő a félhomályból, pont mikor egy másik irányba pillantott a legalább két méteres és csupa izom figura és elektromos pengémet aktiválva a végzetem felé rohantam...

Haladás

 Vastagon borította a utcát a hamu, a hamura vakolatdarabok, és a vakolatdarabok között a gaz tőrt elő, az élet furcsa jeleként a halottvárosban.
 A katona lassan lépdelt, nem akart belegondolni, hogy a több centinyi hamu valamikor embereket takart, most az utat. -A világ elszabadult, pontosabban a Föld élősködői, az emberek, rohadt, kegyetlen és céltalan világégéssel törölve el milliárdnyi ember álmait.
 -Ez volt, mint múltidő, csak az emlékek és a nyomasztó atmoszféra a felperzselt bolygó, a nukleáris tél alkonya és a szállingózó pelyhek groteszk tánca az enyhe szellőbe. -Kár volt filozofálni, ami történt megtörtént és már sok év nyomasztja a túlélőket e pokol mindennapjaiban, ahol a katonáknak sem volt könnyebb, mert mindenki katona volt, mindenki az élelemért, biztonságért és az erőforrásoké harcol. Ráadást a a többség a hadsereget okolta a világvégéért, és hát a tűzerő is csak behatárolta a létezést, mert bizony sok lúd, még mindig disznót is győzhet.
 Persze akkor ott a kérdés, miért a feltűnő páncélzat és és miért nem valami álca, a válasz egyszerű, a hadsereg, már ami maradt egy rendé alakult és célkitűzésként a rendet teremtést, mint új lehetőség tűzte zászlajára. Ehhez viszont, kell a tisztelet, olykor a félelem, és természetesen az egyenruha, az egyen páncélzat demonstrálta ezt.
 Na igen, arról nem is beszélve, hogy a vértezet sok katona életét mentette, a kisebb kaliberű lőfegyverek nem ártottak és a pengék ellen is remekül védelmezte viselőjét. Ma egy katona túlélése függ páncélzatától és saját magába vetett bizalmától, mert hibázni könnyen lehet, és akkor a vértezet is csak egy megkerülhető valamivé válik, mint egy félig kész kerítés.
 Furcsa és sok ellentmondás, pedig ez a valóság, és elmagyarázni szinte lehetetlen, mint azt tudni, ki is leselkedik a még magasodó, beteg épületek ablakaiból. -A katona aki hadnagyi rangot viselt és a EGYSÉG katonai-rend vasmarok szimbólumát, nem e félholt metropolisba tartott, ám útja átvezetett és a kerülést több okból mellőzte. Nem azért mert így biztonságos, inkább azért, hogy mielőbb elérje a számára kijelölt, megerősített települést, tudván az ottaniak kérték a rend védelmét, és ilyenkor nincs visszaút, csak is előre. -Mert bár a cél a rend helyreállítása, a katonai csoportok melyek rendeket alkottak, csak kérésre jelentek meg településeken, volt dolguk ezen küldetések nélkül is, rengeteg banda fosztogatta a vidéket, volt kiket levadászni, akadtak a gonosznak kifogyhatatlan hordái jócskán.
 Megállt, a félelem bűze még nem környékezte meg, az oldalán viselt elektromos penge nyugalmat sugallt, és a mozgásérzékelős karabély nem jelzet veszélyes mérvű mozgást a közelbe, csak valahogy az este sietett, mintha csak pénzt kapott volna remek alakításáért. -Sóhajtott, a szűrő élvezhető levegővel ajándékozta meg, hiába már ez is előny, e korhatag világba. Már csak az a ford maradvány bámulta nyíltan, mely előtte az út közepén kibelezve, színétől fosztottan, hírnökként magasodott. Na nem csak az égés emlékeként, hanem egy helyi banda területi határaként is. Igaz ez a katonát nem igen értette, ostoba dolog lenne, egy városi galerinek egy páncélos katonára rontani, mert még ha mindenki katona, hát akadnak az átlagnál különb fegyveresek, és John Wind úgy érezte a múltja feljogosítja e nagyképűnek tetsző kijelentésre. Végül is a karabélya csövén száznál több vonalka jelezte a legyőzött ellenfeleket, beképzelten néha ásznak is szokta magát emlegetni baráti közegbe. -Persze túlzás volt, hisz jó néhány taknyos kölyök volt akik kezében fegyver kerülve istennek képzelték magukat ezen istentelen világba, igaz rövid úton mentek a pokolból, egyenest egy másik pokolba, már ha létezik egyáltalán.
 Gondolkozott, vajon letelepedjen-e egy zúgott keresve az éjjel beállta előtt, vagy folytassa az útját, ugyanis néhány injekció és a frissesség topra röppenne. S a romok városa nem töltötte el csábító varázslattal, és a bandajelzés sem túl biztató, még akkor sem ha nem félt.
 Hamuban állt, élő emberek emlékeibe, melyeket a hó hol belepet, hol a szél tova táncoltatott, az itt élők tüdejébe költözvén, mint valami fránya kísértet. -A világ groteszk volt, miként ha nem volt elég patkány vagy vad, hát az ember, az embert zabálta fel, vadállati módra.
 Látott enni embereket, látta mint egy szerencsétlen daraboltak, vacsorára szánván, nos akkor még mielőtt a hányinger eluralkodott volna rajta, a sorozatlövésre állított fegyvere brutális halálosztásba kezdett.
 Persze ha úgy nézzük a túlélésért az ember mindent megtesz és olykor minden határ áthágható, legalábbis ez az íratlan törvény e történelmen túli világba. -John megrázkódott, nem akarta a gonosz emlékeket és nem akarta ezt az elfuserált világot. Ám nem ő volt a teremtő, és nem is rendelkezett olyan erőforrással, hogy egy jobb valami alkothasson, még a génsebészek is csak torz, pusztításra alkalmas kreatúrákkal rukkoltak elő, a megváltás még váratott az élőkre, miként az út is hívogatón a katonával szemezett, haladni kellett, a lényeg a mozgásba rejlett, miként maga az élet...

Leáldozva

 Istent kerestem volna, de csak feltételes módban. Sok irányba nem igen mehettem, egy toronyba elbarikádozva vártam azt a bizonyos pillanatot. Persze úgy tűnt volt időm, a barikád, hegesztések kuszasága kitartott, miként a napelemek is kellő energiát nyújtottak, fény az volt.
 Egy katonai épület volt, az utolsó hónapokba húzták fel, vasbeton erődnek szánván, de az idő beérte az építőket, és csak egy központi torony készült el, a folytatás futásba torkollott, a veszettek pedig, ellenállás nélkül meghódították a dombra szánt vár és környékét.
 Aztán a csoda tudja miért de elhúztak a fenébe a fertőzöttek csordái, és idővel az ellenállás vette birtokába. Az ellenállás, melynek már csak két tagja tartózkodott a toronyba, Amy és jómagam.

- Furcsa volt, még tarthattuk volna és léghajón jött az utánpótlás,ám valamiért a vezetés a kiürítés mellet döntött. -Elmehettem volna, de nem akartam, a kedvesem kint volt, bár a többiek azt mondták meghalt, én nem hittem és Amy a német juhászkutyánk is reménytelin bámulta a messzeséget a torony tetejéről.
 Talán hülyék voltunk, talán csak szerettünk, de hátramaradtunk, bevállalva azt, hogy az utánpótlás elapad és a szörnyetegek egyre növekvő hada, a lőszer hiány miatt  előbb vagy utóbb áttörik a kapuvédelmet.
 Így belegondolva, ostobák is voltunk, hiszen, mi nem tudunk kijutni, és Niki nem tudna, bejutni, mert a dögök hada teljes ostromzár alatt tartotta a tornyot. De mikor elindult egy felderítőútra, ez a hely volt, a kiindulási pont és az érkezési is nyilván, mivel rádió összeköttetés rég megszakadt. Ebből következtettek a nagyok, hogy valószínűleg felfalták, én nem fogattam el, nem fogadhattam el, hiszen akkor a cél amiért élek, összetörik és akkor mindegy mi lesz velem... még gyermeket szerettünk volna... -Hülyén hangozhat, egy kaotikus, vérszomjas világba egy kisgyermek, de ha a remény elvész, mindennek vége!

 Felmentem a torony tetejére, a nagy kaliberű gépágyúk csendben pihentek, lőszerre várakozva. Ami volt, néhány gránát, egyetlen ágyú ellátva egy pár perces tűzerővel, még akadtak karabélyok némi munícióval, és a bajok beálltakor hamar rendszeresített kardok a közelharcra.
 -Amy nem foglalkozott a fegyverekkel, ő kiszimatolta a dögöket, ez volt a feladata. Semmi harc, csak jelzés és tűnés.
 Barna szemeibe néztem és megsimogattam, már ő sem mai lány volt, tíz esztendős, de mint a legtöbb kutya, a végtelenségig hűséges. S ő, valahogy több volt a többinél, olyan volt, mintha olvasni tudna az ember gondolataiba. -Nem tudom, lehet, hogy csak empátia, vagy akármi más, például bemagyarázás. De igazából nem számított, a lényeg az amit gondolok, gondolunk, e szétszakadt világba a túlagyalás teljesen felesleges és luxus volt.
 
-Amy felugatott és hirtelen izgatottá vált, már alkonyodott és a reflektorok kezdtek éledezni, utáltam ezt az időszakot. -Felálltam, és a hűvös szellőbe a kutyám által mutatott irányba kémleltem, és akkorát dobbant a szívem, hogy talán még a veszettek is meghallhatták.
 A távcsőért nyúltam, biztosnak kellet, hogy legyek, mert tűzvészt kell csinálnom ha igaz amit látunk, de ezt csak egyszer játszhatom el, ennyire futotta a megtakarított készleteinkből.
-Ő volt!!! de ijesztő volt, nem tűnt fertőzőtek, ám még is félelem nélkül közeledett és ha fel is figyeltek rá a leghátul topogó szörnyetegek, nem reagáltak a friss, emberi húsra... A kutyánk teljesen felpörgött, viszont bennem a kétségek kezdtek ébredezni. Niki fegyver nélkül nyugodtan lépdelt, látszólag nem aggasztották a veszett emberek borzalmas gyülevésze.
 Majd kiderül minden, a tűzoltó slagért indultam, ha kicsit meghátrálásra akartam kényszeríteni e fertőzött hordát, a víz, tökéletesnek bizonyult.

                                                    -Veszettség - víziszony!

 A Víz, a kezdett, hiszen több ezer borzalom tombolt odalent és ugyan meghátráltak a víztől, de annak felettébb korlátozott a hatótávolsága, szükség volt az utolsó, még munícióval ellátott gépágyúra, hogy utat vágjak  a mocskok  között. -Bár ahogy közeledett kedvesem, a lények továbbra sem reagáltak, csak nem fertőzött volt mégis... mert valami nem stimmelt az biztos.

Pusztulás Után

 Dögletes február izzasztó meleggel köszöntött, persze ez nem volt új, az ember hazavágta a klímát is, mint az egész planétát, csak hogy teljes pusztulást okozhasson.
 Most a bunkereké volt a világ, mélységi városok, kotyvasztott élelmiszerek a munkásrétegnek, és a jövő reménye, hogy egyszer talán helyreáll a bolygó klímája, és a vírus-fertőzöttek is kipusztulnak, mint sok fafajta, a kamerák közvetítette képeken látva, hogy előbb elszárad, majd elkorhad és végül porrá válik, miként majdan az utolsó ember is.
 Rohadt egy világ volt, és a katonák sorsa sem volt sokkal szerencsésebb a munkásokénál. Igaz nekünk normális élelmiszer dukált és akadtak a város nyújtotta kiváltságok, ám ha hozzávesszük, hogy mikor kint vagyunk a szeszélyes időjárás uralta felszíni világba, ahol a fertőzöttek csak a kaját látják bennünk, már nem is olyan rózsás a helyzetünk.
 Persze ki kellet menni, nyersanyag begyűjtés, túlélők felkutatása és a lényeg, a néhány energiaforrás üzemelésének biztosítása, mert bizony a bunkerek is az erőművekből kapták a létezés egyik kulcsát, a villamosenergiát. S ugye az ilyen telepeket védeni kellet a dögöktől ami messze nem volt kis feladat. Az egyik erőmű úgy esett el, hogy a kritikussá növekedett fertőzött tömeg, a tűzerővel szembe is bedöntöttek egy falszakaszt és szörnyű vérengzés közepette hazavágták az erőművet. Mert hiába a tűzfegyverek, a lőszer kifogy, a raktárak kiürülnek és gyakran a kardok a fő fegyverei a fegyvereseknek, mert a lőszer egyenlő az arannyal, sőt.

 Voltak próbálkozások beindítani hadiüzemeket, de ahhoz alapanyagok is kellettek és bizony annyi katona, na meg munkás sem létezett, hogy a bányától a gyárik, a szállítást is beleértve működtetni lehessen. Az egyik módi az volt, hogy egy hét bánya, majd szállítás és végül lőszer vagy ami szükséges gyártása. Ám a dögök mivel védeni egyszerre csak egy területet tudtunk, mire a nyersanyag eljutott a gyárba, a gyár megszállva és jelentős kárt szenvedve, hétről hétre többe került e módszer fenntartása. De működnie kellet, működni, mert ha megáll az élet, csak idő kérdése és összeomlik a lenti, elvileg biztonságos világ. -Ráadást, nem elég a fertőzöttek, a természet is oda-oda csapot, hol vezetékeket tépve le, hol egész gyárakat törölve le a térképről, a 4-500km széllökésekkel.
 Ez volt a Föld, az emberek alkotta világvégét követőn, melynek során a becslések szerint 5 milliárd ember pusztult el, vagy lett fertőzött, egy készakarva kiengedett vírusnak köszönhetően, hajrá világjárvány! -Elmúlt, eltelt jó tíz esztendő, és miközben minden és mindenki a túlélésér küzd, egy dolog a feledésbe merült, a jövőbe vetett bizalom!

 Emlékszem, egy gyermekeket szállító vonatot védelmeztünk, az egyik erődvárosból a másikig, a vonatok voltak a legbiztonságosabbak. Jól páncélozható, a védelme is remekül kiépíthető és a hatalmas gőzösök úgy tolják le a sínekről az őrjöngő hordákat, hogy szinte öröm nézni.
 Ez nem egy új dolog, ahogy rájöttek a védett helyen élők, hogy bizony a kinti dolgok igenis szükségesek, a közlekedést a vonatokra hárították, ma már a végállomások a föld mélyén találhatók, az ember kiépítette ezt az infrastruktúrát, a legpraktikusabbnak ítélvén ezt a szállítási módszert.
 Praktikus még a mai napig is, de azt a szerelvényt akkor nem tudtuk megvédeni. Az ellenség ugyanis nem a dögök voltak, hanem egy a felszínen túlélt fosztogató csapat, kiknek fegyverzete vetekedve a miénkkel, előbb kilőtték a mozdonyt, ami sírva vísitó fémhangok közepette felrobbant, mindent halálin megtáncoltatva, s mivel a barmok élelemre számítottak, majd mindenkit lemészároltak, mert bizony élelem nem igen akadt. -Az utolsó percekben érkezett egy felmentő, páncélvonat, mely gépágyúi és aknavetői végre megfékezték a támadókat, ám ekkor már késő volt, a 200 gyermekből 50 maradt életbe és közülünk is csak egy tucatnyian. -Szomorú emlék, szomorú, miként az is, hogy ember embernek farkasa...